A magányosság varázslója 11. fejezet

- Köszönöm – mosolyogtam rá Klausra, ahogy visszaküzdötte magát a tömegen keresztül hozzám, és kezembe nyomta az üveget. – Mondd… - ittam bele a limonádéba – itt nem lehet fogadni?

Klaus elnevette magát, én meg duzzogó arcot vágtam.

- Ne nevess ki! – ütöttem finoman a karjára. – Hallod… mi rosszat mondtam?

- Egyenesen rodeózni nem akarsz? – vigyorgott. – Nem, itt nem lehet ebben a formában fogadni. Ez túl… pórias dolog.

- Mi, pénzben játszani? – kérdeztem vissza. – Azt hittem, ez fokozza az izgalmakat.

- Annak, akinek szüksége van pénzre – vont Klaus vállat. – Azok, akiket itt látsz, a ranghoz méltóan vagyonnal is rendelkeznek. Nekik nincs szükségük ilyesmire. Viszont… előfordul, hogy fogadásokat kötnek néhány futam kimenetelére.

- Nem értelek – ráztam a fejem. – Most akkor fogadnak, vagy sem?

- Fogadhatnak – bólintott Klaus. – De a fogadás tárgya nem pénz.

- Akkor meg mi? – hökkentem meg elég erőteljesen.

- Föld, például. Valaki felteszi a birtokai egy részét… vagy egy értékes festményt a házából… ilyesmi – tárta szét a karjait Klaus.

- Aha – biccentettem, miután feldolgoztam a hallottakat. – Szóval nagyban játszotok.

- Igen, úgy is lehet mondani – figyelte a pályát Klaus, ahol a zsokék lassan elfoglalták az állásaikat, és rám vigyorgott. – Fogadjunk, hogy eddig rodeókat láttál, ahol vad lovakat és bikákat ültek meg cowboyok. Limonádé helyett ott sör járta, és ott akár két dolláros fogadásokat is lehetett kötni – emelte meg a szemöldökét.

- Pontosan – mosolyogtam. – Ne szóld le! Addig ne, míg egyszer élőben nem láttál egy ilyet. Szerettem a rodeókat… - kapaszkodtam a kerítésbe, várva a jeladást, ami elindítja a versenyt – de ez is tetszik nekem. Olyan ez a kettő egymáshoz viszonyítva… mint a nyers erő, és a kifinomult szépség. Mindkettőnek helyet kell szorítani az életben – állapítottam meg a legvégén. – Mondd, te fogadtál már itt valaha? – kérdeztem aztán kíváncsian.

- Nos, azt hogy az ősi vagyon a mai napig nemcsak hogy megmaradt, hanem gyarapodott is, javarészt annak köszönhetem, hogy sosem megyek bele ilyen játékba – rázta a fejét Klaus. – Túl sokan szegényedtek el a meggondolatlan fogadások miatt.

- És akkor sem tennéd meg, ha én kérlek rá? – rebegtettem a pilláimat ártatlanul. – Ha azt mondanám… ajánlj fel valamit? Valamit, ami értékes. Fogadj egyet ma… az én kedvemért – vettem elő a legbájosabb, legártatlanabb pillantásomat.

- Arra kérsz, hogy kockáztassak? – húzta össze Klaus a szemöldökét. – Miért nem fogadsz te? – vigyorgott aztán. – Neked is van szép birtokod, egy csomó értékes cucc a házadban… legalábbis gondolom.

- Nem fogadhatok, mert nem ismerem sem a lovakat, sem a zsokékat – válaszoltam kissé hányavetin. – Ez így nem lenne fair. De ha téged szépen megkérlek – csúsztattam végig a kezemet a karján, és – úgy, hogy a körülöttünk állók ne vegyék észre – megsimítottam a mellkasát, aztán a csípője és az ágyéka táján köröztem az ujjaimmal – akkor ugye megteszed a kedvemért? – súgtam a fülébe, és láttam a vágy lázát fellobbanni a szemeiben.

- Hihetetlen vagy – rázta a fejét elképedve. – Én meg egy marha, mert hagyom magam ilyesmire rávenni – tette hozzá. – De tudod mit? Legyen… a mai főfutamon fogadást kötök. A te kedvedért – hunyorított rám.

Válaszolni akartam, de ekkor síri csönd támadt. Mindenki a pálya felé fordult, ahol néhány apró pittyegés után egy duda hangja harsant fel, majd a zsokék állásainak ajtaja kicsapódott, és felhangzott a paták dübörgésének mindent elnyomó hangja.

Belekapaszkodtam a fehér kerítésbe, mint egy kisgyerek. Hajam összekuszálta a szél, arcom kipirultan csillogott, magam is éreztem. Ugyanolyan varázslat közepén éreztem magam, mint egy héttel ezelőtt a bálban, mikor Klaussal táncoltam.

- Ez csodálatos volt! – csaptam össze a kezeimet a futam végén. – Ez hihetetlen! Olyan… olyan… - keresgéltem a szavakat, aztán feladtam. – Nagyon tetszett!

- Igen, látom – simogatta meg Klaus a kipirult arcomat. – Látod, mondtam, hogy élvezni fogod.

- A hangok… és az erő, ami a patákban és a lovakban benne van… tévedtem, mikor azt mondtam, hogy ez itt a kifinomult szépség. Ugyanaz a nyers erő lapul meg benne, mint a rodeókban is. Csak itt többet adtok a külsőségre – nevettem. – Mikor lesz a következő futam? – kapaszkodtam Klaus karjába.

- Nemsokára… - válaszolta ő. – Még mindig szeretnéd, hogy fogadjak? – kérdezte.

- Hé, ígéretet tettél egy hölgynek. Ezt nem illik megmásítani – biccentettem félre a fejem. – Tényleg megtennéd a kedvemért?

- Tudod, ezek a fogadások nem olyan jó mókák… - mormogta Klaus. – De igen… a te kedvedért megteszem. Pláne, hogy az indokaid meglehetősen… khm… meggyőzőek voltak.

- Ha megnyered a fogadást… - hajoltam oda, hogy a fülébe suttoghassak – ennél akár többet is kaphatsz – ígértem sokat sejtetően, mire Klaus légzése elnehezedett, és láttam, hogy eléggé vissza kell fognia magát, ha nem akarunk a pálya füvére dőlve eget rengető közbotrányt okozni.

- Szóval, a főfutamnál tartottunk – mondtam aztán kissé elmosolyodva.

- Igen… - tért vissza a jelenbe Klaus is. – Kb fél óra, és kezdődik is. De azt nem innen nézzük végig – fogta meg a kezemet, és lassan sétálni kezdtünk a megélénkülő emberek között.

- Tudsz ennél jobb helyet is? Itt közvetlenül a pálya mellett voltunk – néztem csalódottan visszafelé.

- Igen, tudok – bólintott – feltéve, ha hajlandó leszel elviselni kissé Willow Burry grófját.

- Jaj, ne! – reagáltam elég ijedten. – A közelében leszünk?

- Őt ismerve, erre a futamra fogadást fog kötni – vont vállat Klaus. – És az íratlan illem úgy diktálja, hogy ilyenkor legyek vele egy légtérben.

- Akkor legyél… - dünnyögtem. – Nekem miért muszáj?

Klaus nevetett, aztán odahajolt hozzám.

- Ugyan már Rea… - csókolt meg. – Mondtam már, hogy bízz meg bennem – súgta halkan, és nemsokára egy elkerített részhez vezetett.

- Miss Affott… Mrs. Evans… Mr. Athems... – köszöntette az ott állókat Klaus finom fejbiccentéssel. – Kérem, engedjék meg hogy bemutassam Miss Astrea Davenportot – tett felém is egy előkelő kézmozdulatot.

- Üdvözletem – mosolyogtam bájosan, eltökélve, hogy lenyűgözöm ezeket a felsőbbrendű libákat.

- Miss Davenport – nézett aztán Klaus rám, és egy olyan férfi felé fordult, akiről első pillantásra azt hittem, egy óriásira nőtt, emberformájú patkány – bemutatom Önnek Willow Burry grófját.

- Miss Davenport, el sem mondhatom, mióta vártam a találkozásra – ragadta meg a kezem a patkányképű, és a kézcsók után, amit rám lehelt, leghőbb vágyam volt egy mosdóba rohanni és fertőtleníteni magam.

- Részemről a szerencse – préseltem ki magamból nagy keservesen, és igyekeztem titkolni a viszolygásomat.

- Mr. Mikaelson, árulja el kérem, hogyhogy itt látjuk ma Önt? – kérdezte a Mrs. Evans-ként megszólított, idősebb hölgy, és körbemutatott a bekerített részen.

- Nos, ma bekövetkezik az, amit eddig még sosem tettem meg – mosolygott Klaus jókedvűen. – Miss Davenport rávett, hogy életemben először fogadjak a verseny végkimenetelésre.

- Oh! Fantasztikus! – lelkendezett Willow Burry grófja orrhangon. – Az én felajánlásom a fogadás tárgyában meglehetősen értékes, és nemes. Én mit ajánlj fel Ön? – kérdezte affektálva.

- Kérem, ezt a titkot hagy ne kelljen elárulnom a kihirdetésig – tért ki Klaus a válasz elől.

- Arra mindössze öt percet kell várnia – szegezte előre a tekintetét a gróf.

- Nem akarok itt lenni – motyogtam Klaus fülébe. – Ha tudtam volna, hogy… olyan gusztustalan, és…. visszataszító… - nyüszítettem halkan, szememmel vágva a gróf felé.

- Rea, te akartál fogadást – suttogta Klaus. – És most már nem visszakozhatom. Az méltatlan egy nemeshez – szorította meg a kezemet.

Megadóan sóhajtottam egyet, és türelmesen vártam, magamban azt kívánva, bár haraptam volna le a nyelvem tőből mielőtt szóba hoztam ezt a hülye fogadás-dolgot.

A lekerített, privát részünk előtt megállt egy frakkba, és cilinderbe öltöztetett férfi, és felénk fordulva szónokolni kezdett.

- Hölgyeim és uraim! A főfutam perceken belül megkezdődik. Willow Burry grófja a régi szokáshoz híven most is fogadást kíván kötni Fairytale nevű lovára. A fogadásának tárgya pedig – intett oldalra, ahol egy lepel került le egy eddig rejtett tárgyról – egy 1929-es Duesenberg automobil! – harsogta vásári kikiáltó módjára.

Várt egy keveset, míg az ámuldozás morajai elhalkultak, aztán újra felénk fordult.

- Van Önök közt, aki állja a fogadást?

- Igen, van – szólalt meg Klaus fennhangon.

- Mr. Mikaelsson tartja a fogadást. Kérhetném a ló nevét? – érdeklődött a férfi.

- Véleményem szerint egyetlen nyertes ló van a mezőnyben. És az Stardust… ha megbocsátja a részlehajlást, gróf úr – biccentett finoman Willow Burry grófja felé.

- Akkor Mr. Mikaelsson, megtudhatnánk az Ön fogadásának tárgyát? Mit ajánlj fel a futam győztesének?

Klaus szélesen elmosolyodott, és egy mozdulattal felém intett.

- Magát Miss Davenportot– válaszolta, és én csaknem összeesetem, mikor felfogtam a helyzetet élességét.

Vége

Folyt. Köv.