A magányosság varázslója 10. fejezet

- Mindig azt hittem, a lóversenyeket is stadionokban tartják – mondtam mikor Klaus megfogta a kezemet, és a lassan sétálgató emberek között mi magunk is befelé tartottunk.

- Nos, a hétköznapi lóversenyeket igen – bólintott Klaus. – De ugye tényleg nem gondoltad, hogy majd ezek a nemesek leereszkednek az egyszerű nép tagjai közé? Nem, ezek… hogy is mondjam… amolyan zártkörű rendezvények. Ez a hatalmas rét itt Willow Burry grófjának a birtoka. Azért nem építtetett ide stadiont, mert máskor is használjuk. Lovaspóló versenyekhez, krikettmeccsekhez, vagy csak piknikekhez – magyarázta, és megálltunk a pályát a nézőtértől elválasztó fehér kerítés mellett.

- Jaj ne, ez nem lehet igaz – forgattam a szememet kétségbeesetten. – Tényleg ő rendezte ezt az egészet? Fogadjunk, hogy meg fog keresni, és rám akar tapadni – morogtam kedvetlenül.

- Nem csak akar, rád is fog – vigyorogott Klaus. – De ne aggódj. És ne lepődj meg, ha a szeme láttára megcsókollak. Ebből értenie kell.

- Úgy érzem, mintha valami luxusprosti lennék, és most döntenék el, ki ígér többet értem – ültem le az egyik székre morcosan. – Nem volt jó ötlet idejönnöm.

- Rea – mondta Klaus, és leguggolt elém, a kezem a markába véve. – Csak annyit kérek, hogy bízz bennem, jó? – simogatta meg az arcomat. – Tudom, hogy mit teszek.

- Bízom benned – mondtam halkan. – Csak kényelmetlenül érzem magam. Főleg így… - nyögtem hatalmasat, mikor felfedeztem Celia Rhodes kék, bodros ruhában úszó alakját.

- NIK! – visított fel az említett, mikor meglátott bennünket. – ASTRA! – úszott oda sikítozva, mint egy nagy, kéklő felhő, és bebodorított fejét hozzám tolta egy jelképes üdvözlő puszira, olyan illatfelhőbe burkolva engem is, hogy attól féltem, ott helyben fulladásos halált halok.

- Nem gondoltam, hogy eljönnek, de bíztam benne! – fuvolázta Celia, és fel-alá kapkodta köztünk a tekintetét. – Nik, maga rossz-rossz fiú… felénk sem nézett már napok óta.

- Bocsásson meg Miss Rhodes – mosolygott Klaus. – De Reának… vagyis Miss Davenportnak segítettem beilleszkedni az új életébe.

- Rea? – ismételte csodálkozva Celia, és láthatóan másodpercek alatt leesett a tantusz. – Ó, ISTENEM! – kezdett a kezeit bámészan összecsapva visítani, én pedig felkészültem rá, hogy ha világgá kürtöli, hogy Klaus és én meglehetősen intim viszonyba kerültünk egymással, elásom a pálya közelében. Élve.

- Miss Rhodes, kérem ne – emelte fel Klaus a kezét, belefojtva a „kürtszót” Celiába. – Engedje, hogy ez továbbra is a mi magánügyünk maradhasson, és ne a felső tízezer legújabb témája.

- Ó, bocsássanak meg – vette kissé lejjebb a hangerőt Celia. – De úúúúúúgy örülök maguknak! Tudja kedvesem – fordult felém – Nik olyan volt, mint valami remete… na jó, hát az nem. De egyik lány ki az ágyából, a másik be… néha napok alatt is… és most Ön… - trillázta.

- Bocsánat, de nekünk mennünk kell – ragadta meg a karomat Klaus, és olyan gyorsan hurcolt el Celia közeléből, hogy mire kettőt pislogtam, már biztonságos távolban is álltunk.

- AZÉRT MÉG KERESSENEK MEG, MIELŐTT MENNEK! – kiáltott utánunk Celia, majd tovaúszott, más áldozatot keresve.

- Én megfojtom ezt a libát! – dühöngtem. – Nem, előbb megkínzom… aztán fojtom csak meg… - szikráztak a szemeim.

- Egyetértek – mondta Klaus fanyar mosollyal. – Nekem is lennének rá ötleteim, mit műveljek vele.

Kis csönd következett, amit aztán Klaus tört meg.

- Amit mondott… a lányokról… tudod, az – kezdett magyarázatba, de megráztam a fejem.

- Ne – mondtam komolyan. – Nem tartozol nekem magyarázattal. Gondoltam, hogy nem vagy ártatlan, és érintetlen – vontam vállat. – Csináltál dolgokat, de… nincs jogom, hogy ezeket számon kérjem rajtad, és nincs okod magyarázkodni. Nekem is van előéletem, hiszen nekem is volt már barátom előtted. Több barátom is – mondtam. – Tudom, hogy mióta te és én… azt a kellemes délutánt eltöltöttük a mezőn… szóval tudom, hogy bízhatom benned – tettem kezem az arcára finoman, mire ő elkapta a tenyeremet, és megcsókolta.

- Ezért is imádlak ennyire – súgta nekem csillogó szemekkel.

A hátam mögül – alig néhány méternyire – trombitaszó hangzott fel, és csaknem Klaus nyakába ugrottam a hirtelen ijedtségtől.

- Még egy ilyen, és megöntözöm a pázsitot – nyeltem nagyot, mikor ő nevetve leemelt a nyakából.

- Ez csak azt jelzi, hogy a futam alighanem megkezdődik. Gyere… keressünk ülőhelyet. Vagy ott szeretnél állni a kerítés mellett?

- Onnan talán jobb a rálátás – válaszoltam. – És mivel nem voltam még ilyen eseményen, nem szeretnék elszalasztani egyetlen pillanatot sem.

- Akkor egy kerítés melletti hely rendel – kacsintott Klaus, megfogta a kezem, és utat törtünk a hirtelen megkétszereződött tömegben.

- Szerintem itt jó lesz – forgatta a fejét, mikor a korláthoz érkeztünk. – Celiát sem látom a közelben… zavartalan lesz a verseny – nevetett rám.

- Most akkor mi következik? – érdeklődtem, ahogy kb két tucat ember jelent meg a pályán, zászlókat lengetve.

- A lovasok felvonulása. Azok ott… - mutatott egy csapat felé – a zsokék, és most a lovaikat végigvezetik a versenybírók előtt. Megnézik megfelel-e a mozgásuk… nem túl idegesek-e, ami balesetveszélyes… vagy nem manipuláltak-e velük valamit. Van számtalan lehetőség rá… majd elmondom, de előbb hozok valami frissítőt. Mit kérnél?

- Azt hiszem, egy hideg limonádé pont megfelelne – mosolyogtam kedvesen.

- Sietek vissza, addig csak nézelődj – szorította meg a kezem Klaus, aztán kifurakodott a tömegből.

*****

- Azt hittem, itt fogok megöregedni, még mielőtt kegyeskednél idefáradni – jegyezte meg az üdítős asztaloknál Celia normál hangerővel, és meglehetősen elkomolyodva. – Hol hagytad a kicsikét?

- A kerítés mellett – válaszolta Klaus, két limonádés üveget emelve ki a jégkockák közül. – Mellesleg nagyon megköszönném, ha nem hoznád zavarba ennyi ember előtt.

- Ugyan már… - legyintett Celia – azt mondtad, játszunk vele kicsit. Miért ne tehetném én is a magam módján. Csak nem félted a kis lelkét?

- A saját jó híremet féltem – morrant oda Klaus.

- Drágám, az neked az életben sem volt – nevetett fel Celia kedvesen. – Már régen sem… egy korban sem. Miért pont most lenne?

Klaus nem válaszolt, csak vetett egy eléggé izzó tekintetet a nőre, aztán valamit mégis morgott az orra alatt, amit csak ő maga érthetett.

- Elfelejted, hogy nem vagyok a te fajtádbeli – mosolygott Celia továbbra is – nincs szuper hallásom, szóval légy oly kedves normál hangerőn is elismételni.

- Inkább nem – fordult szembe Klaus Celiával. – Szóval, jelenleg hogy állunk?

- Ezt én is kérdezhetném – tette a kezét csípőre a kérdezett, aztán sóhajtott. - Három hét… - mondta a nő halálos komolysággal. – Ennyi időd van, hogy bejuss a Davenport birtokra. Bár szerintem sikerülni fog… az intim szférájába már beengedett, a házába miért ne tenné? – nevetett fel.

- Mert nem olyan hülye, mint ahogy te feltételezed – válaszolta Klaus, lepattintva a két üveg kupakját.

- Ó-ó-ó… - csóválta fejét Celia Rhodes kissé felvont szemöldökkel. – Nik, csak nem… csak nem megérintett közelebbről is a lány? Remélem nem követed el azt a hibát, hogy nyakig beleesel – lépett kissé közelebb, így alig tíz centiről nézve Klaus szemeibe. – Tudod, hogy mi forog kockán. De végül is a te döntésed, meg a te életed… ha neked ennyi elég volt, akkor meghátrálhatsz – tette hozzá gúnyosan.

- Nem fogok – emelte fel Klaus a fejét, és valami különös hideg csillogás kezdett el játszani arcának minden vonásán. – Időben bejutok a birtokra. Esküszöm… és ha ennek Miss Davenport élete az ára… hát az sem fog visszatartani.

Vége

Folyt. Köv.