A magányosság varázslója 12. fejezet

Döbbent csend támadt körülöttünk. Minden jelenlévő tátott szájjal meredt Klausra, egyedül Willow Burry grófjának arcán láttam megcsillanni valami mohó vágyat, amitől azonnal felfordult a gyomrom.

- Neked elment az eszed? – fordultam Klaus felé hitetlenkedve, mintha csak nem hallottam volna jól, amit mondott. Még mindig élt bennem egy halvány remény, hogy csak a tudatom játszik velem, vagy hogy elneveti magát, hogy nem, dehogy, ő csak tréfált, és ne is vegyem komolyan… de erre hiába vártam, nem következett be.

- Miért? – kérdezte Klaus, a szemembe mosolyogva. – Willow Burry grófja felajánlott valamit, ami értékes és nemes. Én miért ne tehetnék így?

- MERT ÉN NEM VAGYOK A TULAJDONOD! – kiáltottam az arcába. – Nem vagyok nyereménytárgy, amit ajánlgathatsz!

- Miss Davenport, ha megengedi… - lépett közelebb Willow Burry grófja. – Én úgy vélem, Mr. Mikaelsson felajánlása… nos… felettébb kívánnivaló – mért végig engem tetőtől talpig, és ettől a tekintettől úgy éreztem magam, mintha testem minden pontján valamiféle fertőzést kaptam volna.

- Elmegyek! – kiáltottam, és leráztam magamról Klaus kezét. – Engedj el! – meredtem rá villámló szemekkel. – Ha nem veszed le rólam a kezed, sikítozni fogok! – fenyegetőztem, mire Klaus csak a fejét csóválva elmosolyodott.

- Kérem, hölgyeim…. És uram – tette aztán hozzá a grófra nézve – engedjék meg, hogy néhány szót váltsak Miss Davenporttal – húzott aztán magával ellentmondást nem tűrően egy néhány méterre álló büfésátor felé. Igyekeztem ellenállni, de valami olyan erő áramlott Klaus minden mozdulatából, amivel én magam nem tudtam mit kezdeni, azon kívül hogy fújtattam és kapálóztam, mint egy dühös macska.

- Te aljas…. Te szemét! – dühöngtem, mikor Klaus egy fejmozdulattal kiparancsolta a sátorból az ott álldogáló inast.

- Rea, hallgass meg – fogta össze a kezeimet Klaus a mellkasom előtt, és igyekezett belenézni a szemeimbe. – Elmagyarázom, ha….

- Azt felejtsd el! – puffogtam, egyenesen az arcába. – Ha nem engedsz el, beléd harapok! – fenyegetőztem. – Most azonnal haza akarok menni!

- Akkor sajnálom, de nem hagysz nekem más lehetőséget – vont vállat Klaus, és a szemembe meredt. – Rea… higgadj le – mondta, és valami hirtelen megváltozott bennem.

Csak a szemeit láttam magam előtt… valami különös, hűvös nyugalom öntött el. Mintha ez az egy szó, és a szemei megváltották volna az egész világot.

- Na szóval… - folytatta Klaus, mikor látta hogy megnyugszom, és továbbra is a szemeimet figyelte, én pedig képtelen voltam elszakítani tőle a tekintetem – most szépen visszajössz velem. Nyugodtan, és legfőképpen kedvesen. Végignézzük a versenyt… és jól fogjuk érezni magunkat. Nem kell aggódnod. Teszek róla, hogy nyerjek – szakította meg aztán a szemkontaktust, én pedig párat pislogtam, mintha most ébredtem volna fel valami mély álomból.

- Hát jó, menjünk – mondtam kissé vidámabban, és belekaroltam Klausba. Mintha kissé kívülállóként láttam volna önmagam, csodálkoztam a saját viselkedésemen. Fel kellene képelnem, és bokán rúgnom… ehelyett itt lépkedek mellette, vidáman, a verseny izgalmára kiéhezve. Csak azért, mert a szemembe nézett. Agyrém…

- Nos, máris itt vagyunk – kísért vissza Klaus a társaságba. – Gróf úr… a fogadás természetesen most is áll – biccentett aprót Willow Burry grófja felé.

- Helyes, helyes! – kiáltott fel az említett, náthás orrhangon. – Remélem a lovam hozzásegít ahhoz, hogy a ma esti vacsorát Miss Davenport a birtokomon tölthesse el, édes kettesben velem – csöpögött a szirup a gróf mozdulataiból is, én pedig Klaus füléhez hajoltam.

- Ugye nem hagyod, hogy ez a patkány magával cipeljen engem? – aggódtam egy keveset.

- Rea, bízz bennem… - paskolta meg Klaus a kezemet.

- Bízom benned – mosolyogtam kedvesen rá, és odahajolva egy gyors csókot nyomtam az arcára.

Willow Burry grófja most mellém lépett, és ott álltam a két férfi keretében. Igyekeztem Klaushoz húzódni, minél távolabb a gróftól, de nem koronázta nagy siker az igyekezetemet.

Aztán csend támadt… szinte a légy zümmögését is meg lehetett hallani… és újra felharsant a különös duda hangja, ami azt jelentette, hogy elindult a főfutam. Két kör a pályán… talán két perc. Ennyi idő alatt fog eldőlni a sorsom.

A paták dobogása mintha a föld alól jött volna egyre és egyre közelebb. Először mély, különös robajlás volt… aztán a hangerő egyre nagyobbá vált. Mintha egy ezer lábú óriás közelített volna meg bennünket, mind gyorsabb és erőteljesebb léptekkel. Klaus arcára pillantottam, és amit ott láttam, arról tudtam, hogy sosem felejtem el.

Mintha minden arcvonását márványba véste volna egy láthatatlan lény vésője és kalapácsa. Szinte izzottak a szemei… olyan erő áradt belőlük, amivel talán a teremtés kezdetén világokat hoztak létre, vagy gyűrtek éppen porrá, és dobtak el a semmibe szórakozott, unatkozó istenek. Úgy éreztem, ez az erő letarol, megsemmisít, vagy épp ellenkezőleg… szárnyra vesz, a végtelenbe repít, vagy még tovább. Ezek a szemek egyszerre hordozták a megváltás minden gyönyörűségét, és a halál ígéretét is. Olyan halálét, amit az ember készséggel fogad, és esze ágában sincs tiltakozni ellene. És ezek a szemek most csak az ellenfél lovát figyelték.

Néhány pillanat volt ez csupán… alig néhány másodpercre akadt meg az idő kereke. Aztán fülembe újra belerobbant a minket körülvevő hangzavar, a nézők ujjongása, a lovak patáinak vad morajlása. Aztán egy szinte hallható roppanás… egy iszonyatos reccsenés… és alig néhány másodperc múlva Willow Burry grófja csalódottan felnyögött, de hangját elnyomta a befutónak járó hangos ováció, és a versenyt lezáró kürtszó.

- Gróf úr – fordult Klaus mosolyogva a vesztes felé, miközben a hátul álló nők lelkes csiviteléssel osztották meg egymással immár felszabadult érzéseiket – szép verseny volt. Gratulálok.

- Én is Önnek – mondta Willow Burry grófja savanyú ábrázattal. – Különös… a lovam még sosem vesztett ilyen simának tartott futamot.

- Ebből láthatja, hogy a szerencse kereke forgandó – mosolygott Klaus, és átölelte a vállamat.

- Biztos lehetett a győzelmében, ha hajlandó volt Miss Davenportot tétként felajánlani – szörcsögte nyálas hangon a gróf. – Mindenesetre, azt hiszem két dologtól is megfosztott ma, Mr. Mikaelsson. Egy remek autótól – intett a gépcsoda felé – és egy csodálatos este gondolatától. Mondja kedvesem – fordult aztán felém élveteg mosollyal – nem vacsorázna mégis velem?

- Nem! – vágtam rá hirtelen és határozottan. – Bocsásson meg, de a ma estét… Mr. Mikaelssonnal tervezem tölteni – eresztettem el egy olyan mosolyt, amiben benne volt, hogy lehet ez szimpla vacsora, de akár ennél sokkal de sokkal több is.

- Oh – nyögte ki a gróf, aztán egy kimondottan női zsebkendővel kezdte legyezgetni magát. – Kérem, Mr. Mikaelsson… - fordult el tőlünk aztán gőgös arckifejezéssel – vigye a nyereményét. Au revoir! – intett még felénk, majd a nők körébe vonult, akik megértő arccal kezdték el ápolgatni érzékeny lelkét.

- Érte küldetek majd, gróf úr – válaszolta Klaus, majd hozzám hajolt. - Gyere, lépjünk le, amíg nem figyelnek ránk – vigyorgott rám, hogy alig két perc elteltével már beleolvadjunk a tömegbe.

- Huh… ez meleg verseny volt – nevetett aztán rám, mikor már a pályától és a tömegtől távol megálltunk egy fa alatt.

- Még mindig nem értem, hogy voltál képes engem erre rávenni – kuncogtam. – De nem bánom. Legalább volt benne némi izgalom – vigyorogtam.

- Igen…volt - válaszolta Klaus, de mintha némi bűntudat villant volna most meg az arcán, aminek nem értettem az okát.

- Jaj, ne… - motyogtam aztán halványan. – Ne érezd magad rosszul emiatt. Kötöttél rám egy fogadást, na és? Tudtam, hogy úgyis bízhatok benned – dőltem a mellkasára, ő pedig hideg ujjakkal simogatni kezdte a hajamat.

Egy percig így maradtunk, különös, néma csendben. Fura, és ellentmondásos érzések kavarogtak bennem. Csakugyan ennyire magától értetődőnek, és természetesnek veszem, hogy felajánlott engem? Nem is csodálkozom azon, hogy nem hagytam faképnél? – kérdeztem önmagam, és azon csodálkoztam a legjobban, hogy nem csodálkozom.

- Mire gondolsz most? – emeltem fel aztán a fejem Klaus mellkasáról.

- Hogy mekkora marha voltam – jött a halk válasz. – Rea… ne haragudj rám. Nem tudom mi történt velem. Elvesztettem a fejemet… ezt nem lett volna szabad.

Hozzá hajoltam, az ajkaira tapadtam, és lázasan csókolni kezdtem.

- Ezt sem lett volna szabad, mégis megtörtént – súgtam a fülébe. – Sőt, ezt sem lett volna szabad – zongorázott végig kezem a gerincén, aztán lágyan végigsimítottam az ágyékán – mégis megtörtént. És egyiket sem bánom. Hát ne bánd te sem – kacsintottam rá. – Mivel tudnálak jobb kedvre deríteni?

Klaus rám mosolygott, ekkor már láthatóan bűntudat nélkül, és láttam a vágy felcsillanását a szemében.

- Kísérj haza – mormoltam neki lágyan, mint egy doromboló macska. – Úgysem láttad még Davenportot. És ha kedved úgy tartja… nem is kell hazamenned hajnal előtt – tettem még kacéran hozzá, és ahogy Klaus magához rántott egy újabb csókra éreztem, hogy nincs ellenvetése a program ellen.

Vége

Folyt. Köv.