A magányosság varázslója 7. fejezet

- Jaj istenem, ez hideg – hápogtam, ahogy a harmatos fű a nadrágom alatt a bokámhoz ért. – Köszönöm Basil – fordultam hátra, és rámosolyogtam a fiúra. – Értesítem, ha szükségem lesz magára – rebegtettem a pilláimat bájosan. Nem tudom mi ütött ebbe a fiúba, de ritka morcosnak látszik ma reggel. Sőt, igazán tegnap is az volt, mikor a bálon meglátta, kivel mulattam az időt.

Akartam még néhány dolgot mondani, de inkább csak sóhajtottam egy nagyot, és elindultam a mezőn. Alig fél perccel később felhangzott az autó zúgása mögöttem, hogy mikor végül elhalt, csak a süket csend maradjon.

Lassan mentem egyre és egyre beljebb. Csuromvizes cipőmmel és zoknimmal már a legkevésbé sem törődtem, csak a gondolataimba mélyedtem. Mi baja Basilnak? Miért ilyen mogorva mostanában? – kérdezte bennem az átlag amerikai lány. – A fenébe, miért kellene, hogy érdekeljen? – kérdezett vissza nemesi énem. – Ő egy alkalmazott, fizetett alkalmazott. Nehogy már én foglalkozzam a lelki nyavalyáival. Oldja meg, nagyfiú már! – De hát mégis, ő ez első, akiben bízni kezdtem itt Angliában – sóhajtott újra az amerikai lány énem. –  Ő volt az első… Klaus a második.

Ahogy agyamban elhangzott Klaus neve, mintha minden más azonnal feledésbe merült volna, és ekkor jöttem rá, hogy már jó tíz perce gyalogolok. Olyan elmélyülten, hogy ha egy meteor zuhant volna a mező közepére, talán az sem tűnt volna fel.

Most viszont megálltam, és kissé zavartan körülnéztem. Sehol senki, csak én magam… Hol a csudában lehet Klaus? Lehet, hogy egyedül vagyok itt? Lehet, hogy csak ugratott engem, és most otthon jót nevet a bolond amerikai lányon?

- Nem, ő nem olyan! – mondtam ki hangosan is, bár a bogarakon és madarakon kívül nem nagyon hallotta más.

- Tudod, az még itt Angliában is az őrület jelének számít, ha valaki magában beszél – jött a válasz egy jókora, vastag fa mögül, és előbukkant Klaus szőke feje. – Azt hittem, már nem is jössz.

- Én meg azt hittem… - kezdtem bele, de aztán elhallgattam.

- Azt hitted, a bolondját járatom veled? – sétált ki Klaus a fa mögül, és megállt előttem. – Ezt sosem tenném, ugye tudod? – hajolt oda hozzám, és egy apró csókot nyomott az ajkamra üdvözlésképpen. Épp csak futólag érintette a számat, és magamban mélyen helyeseltem ezt. Talán túlságosan is elkapkodtam azt a bizonyos csókot. Azt isten szerelmére, még csak egy napja vagyok itt….

- A kesztyűt elhoztad? – dőlt a fának Klaus, aztán egy hosszúkás zsákot húzott elő, szintén a fa mögül, és vállára akasztotta, mint egy hátizsákot, a másik kezét pedig mosolyogva nekem nyújtotta oda.

- Igen, el – bólintottam értetlen csodálkozással, miközben megfogtam a kezét, és engedtem, hogy vezetni kezdjen. – Bár nem tudom, hogy mi célt szolgál fél pár kesztyű.

- Nemsokára megtudod – szorította meg a kezem. – Nem, addig ne kérdezz semmit. Két perc, és máris ott vagyunk.

- Hát jó. Bár ez elég nagy kérés annak tükrében, hogy iszonyú kíváncsi természet vagyok – mosolyogtam, mikor együtt kezdtük róni a mező zöld füvét.

- Mellesleg, kimentünk már az országból? – kérdeztem két perc séta után. – Sosem hittem, hogy egy mező ekkora is lehet – magyaráztam, mikor értetlen tekintetet vetett rám.

- 1581-ben egy hatalmas csatát tartottak itt – mondta Klaus. – V. Henryk angol király egy jókora csatát vívott is, az anglikán egyház védelmében. Gondolj csak bele… egy ekkora mezőt hadseregek töltenek meg…. És utána hullák borítanak el.

- Inkább nem képzelem el – borzongtam meg. – Valami szép esemény nem történt itt?

- Nem tudok róla – rázta a fejét Klaus. – Bár, most változtathatunk ezen – mutatott előre.

Meg kellett erőltetnem a szememet, hogy ki tudjam venni a távolban felsejlő tárgyak és emberek körvonalát. Ahogy fogyott a távolság lépésről lépésre, már tisztult a kép, és meglepve kaptam a fejem Klaus felé.

- Rólad nem lehet elmondani, hogy nem értesz a meglepetéshez – néztem végig elismerően a mező közepén felállított fehér asztalon, amin teáscsészék és azok hozzátartozói díszelegtek.

- Némi igazi angol piknik – mosolygott Klaus. – Házi sütésű angol teasütemény, és angol fekete tea. Ilyet az Államokban nem kapni.

- Elhiszem - köszöntöttem az asztal mögött álló, fenyőként pózoló komornyikot egy biccentéssel. – De még mindig nem adtál magyarázatot erre – húztam elő a kesztyűt a zsebemből.

Klaus mögém állt, a megfelelő irányba fordított, és kinyújtott karjával kissé távolabb mutatott.

- Virágállvány – mondtam ki az első szót, ami eszembe jutott. – Tudod, olyan fa alkalmatosság, amit a növendék fák köré szoktak építeni. Fát ültetünk? – kérdeztem, aztán értetlenül néztem, hogy Klaus hangosa hahotára fakad.

- Láttam már olyat, aki még soha nem krikettezett, de ők legalább a kaput felismerték – mulatott rajtam alaposan.

- Krikett. Krikettezni hoztál? Megtanítasz? – ismételtem el halkan motyogva. – Ez klassz! – vidult fel az arcom. – Ahhoz képest, hogy először… - haraptam el a mondatot észbe kapva, és kezdtem újra szép színben játszani.

- Először mi? – fogta meg a vállam Klaus kíméletlenül, hogy menekülhessek. – Gyerünk, mondd ki… először mire gondoltál?

- Hogy… - leheltem immár tűzvörös fejjel szégyenkezve – betörünk valahová – nyögtem kínban.

Kontrollálhatatlan hahota robbant ki Klausból, és még a zord külsejű komornyik szájának sarka is megrándult.

- Jól van na… - mondtam kissé sértődötten. – Azok után, hogy lazán feltörtél egy borospincét… amúgy is, miért pont fél pár kesztyű? Te ebből mire gondolnál a helyemben?

- Bűnözésre nem – rázta a fejét Klaus még mindig vidáman. – Nos, van kedved megpróbálni? – mutatott a krikettkapu felé.

- Igen, szívesen – bólintottam, és néztem hogy a vállán hozott zsákból különös, lapos ütők kerülnek elő.

- Remélem jobbkezes vagy, mert a kesztyű az – nézett fel rám Klaus egy pillanatra, aztán otthagytuk az immár újra fapofájú komornyikot, és megközelítettük a rögtönzött kis sportpályát.

- A kesztyű az ütéshez kell. Az ütő nyele egy idő után kíméletlenül feltöri az erősebben használt kezedet – magyarázta nekem Klaus. – Baseballoztál már? Bár nyilván – válaszolta meg a saját kérdését, még jóval azelőtt, hogy helyeslő választ adtam volna.

- A lényeg ugyanaz. Találj el egy apró labdát – vette elő a sporteszközt a zsebéből. – A dobó feladata, hogy eltalálja a kapudat, és leverje a felső léceket, vagy akár szétrombolja az egészet. A te feladatod megakadályozni… EZZEL – nyomta az ütőt a markomba.

- Milyen fura – szemléltem a kis lapos fát. – Másabb, mint egy baseballütő.

- Igen, ennél fogva a súlyelosztása is más. Az alakja ne tévesszen meg. Nem is olyan könnyű bánni vele, meglátod – mosolygott Klaus rám. – Benne vagy egy próbában?

- Igen, hát persze! – álltam be a kis kapu elé győzelmem biztos tudatában. – Csak most szólok, hogy a megyei női baseballcsapatban játszottam – szóltam neki még oda, miközben felvettem a már jól bevált pozíciót, hogy fél perccel később bambán nézzek a szétrombolt kis kapumra.

- Ott is ilyen eredménnyel játszottatok? – kérdezte Klaus somolyogva, míg én a fejem vakargattam.

- Hát ezt nem értem… - motyogtam, és valami csalásra gyanakodtam.

- Mondtam, hogy ez nem baseball – rázta a fejét Klaus jókedvűen. – Megmutatom, mit csinálj – súgta, aztán mögém állt, és kissé előredőlt velem.

- Fogd az ütőt szorosan… lejjebb egy kicsit – hajolt a hátamra. – Nem kell olyan nagy lendületet venned. Nem kell kiütni a labdát a stadionból. Legalábbis egyelőre – simította ujjait az én ujjamra, és lehelete a fülem birizgálta. Éreztem, hogy lélegzete kissé elnehezedett, és megreszketett a kezem.

- Klaus… - nyögtem halkan, de magam sem tudtam, tiltakozás vagy biztatás volt-e ez az apró szócska, de mikor a fejem oldalra fordítottam, és belenéztem az égkék szemekbe, egyszerűen elvesztettem lábam alól a talajt. Lelkileg legalábbis mindenképpen, és szemem lehunyva élveztem, ahogy forró teste az én testemhez simul.

Vége

Folyt. Köv.