- Hát itt is volnánk – néztem fel Davenportra, és az ülésen hátradőlve átnéztem Klausra. – Ha jól sejtem a kíváncsiságodból, a nagy-nagybátyámék nem fogadtak túl sok vendéget.
Klaus először felnézett az épületre, majd vállat vont.
- Ami azt illeti, sosem voltak túl társasági emberek. Én magam talán egyszer-egyszer láttam őket mindössze. Csodabogárnak tartották őket.
- Csodabogárnak? – vontam fel a szemöldökömet.
- Mint mondtam – fordult felém Klaus magyarázón – egy nemesember életének alapja a társadalmi érintkezés. Ha nem veszel részt a hasonló eseményeken, mint lóverseny, lovaspóló, vadászatok és hasonlók… a felső tízezer számára szinte megszűnsz létezni. Ők tulajdonképp amolyan szellem lények voltak, már ha használhatom ezt a szó jelen formában. Tudták róluk, hogy léteznek, de szinte alig látta valaki őket.
- Hogy lehet így viselkedni? – értetlenkedtem kissé háborogva. – Csak annak alapján megítélni valakit, hogy részt vesz-e a társasági életben…. Ez olyan…
- Hagyomány – fejezte be helyettem Klaus a mondatot. – Amerikában talán másképpen volt. De ez itt a jó öreg Anglia. Mi valahogy többet, és jobban adunk a tradíciókra.
- Lehet – válaszoltam halkan. – De annak ellenére, hogy sosem ismertem ezen rokonaimat, valahogy sajnálom őket, ha így nézett mindenki rájuk.
- Főképp azok után, hogy a nagy-nagybátyád kissé… hogy is fogalmazzak – morfondírozott Klaus – mondjuk úgy, érdekes dolgokat kezdett hangoztatni. Konkrétan azt, hogy valaki az életükre tör – bökte ki aztán, értetlen-kíváncsi pillantásomra reagálva.
Egy hangot sem voltam képes kinyögni, csak kimeresztettem a szemem, és még a számat is eltátottam. Úgy néztem Klausra, mint egy szellemi fogyatékos potyka.
- Természetesen ebből semmi nem igaz – folytatta ő. – A kor, a meglehetős elzártság részükről… csak a táptalaja volt mindenféle képzelgésnek.
- Szegények – bukott ki belőlem az egyetlen szó, ami az eszembe jutott, míg Klaus kiszállt, megkerülte az autót, és ajtót nyitott nekem is.
- Köszönöm – mosolyogtam rá. – Nos, akkor érezd magad megtisztelve, amiért belülről is megnézheted Davenportot – fogtam meg a kezét.
- Már előre látom a többiek tekintetét, mikor a legközelebbi összejövetelen elejtek egy megjegyzést, milyen gyönyörű a házad BELÜLRŐL – kajánkodott Klaus, én pedig fejrázó nevetéssel felsétáltam vele a lépcsőkön.
- Oké – kérdeztem ott, felé fordulva. – Osonjunk be halkan és csendesen, vagy legyünk szertartásosak?
- Legyünk szertartásosak – vont ő vállat. – A személyzeted úgyis ki fogja szúrni az autómat. Véleményem szerint már azon is meg vannak botránkozva, hogy nem sofőrrel jöttem, és hogy mostanában te is hanyagolod Basil szolgálatait.
- Valahogy nem előtte akarom élni a magánéletemet – morogtam halkan, majd felnyúltam, és megrángattam a kis harang selyemzsinórját, ami az érkezést volt hivatott jelezni.
Némi csend… egy kis motoszkálás… majd kinyílt az ajtó, és Frederick faarca jelent meg a nyílásban.
- Miss Davenport – hajolt meg előttem kissé, mikor átléptem a küszöbön, majd a továbbra is kinn álldogáló Klausra fordult a pillantása.
- Az úr Mr. Niklaus Mikaelsson – mondtam, és egy széles mozdulattal beinvitáltam Klaust.
Átadtam a kabátomat Fredericknek, és már épp beljebb akartam sétálni, mikor torokköszörülés hangzott fel az ajtó elől.
- Ha a mosolygó intés nem lett volna elég világos, azt jelezte, hogy bejöhetsz – mondtam vigyorogva.
- Jobb szeretem a hagyományokat – válaszolta Klaus, és várakozásteljesen nézett rám.
Égnek emeltem a tekintetemet, néma átkot szórva magamban a bolond angolokra, aztán felsóhajtottam.
- Mr. Mikaelsson, kérem, lépjen be Davenportba – mondtam ki végül, és Klaus egy halvány mosollyal átlépte a küszöböt.
- Miért kell egy ilyenhez külön kérvényt kiadni? – motyogtam alig hallhatóan, megvárva, míg Frederick pókerarca a kabátokkal együtt eltűnik bal felé.
- Mint mondtam… hagyomány – rántott magához Klaus egy csókra, majd kibontakozott az ölelésemből. – Valami azt súgja, hogy most ha tudnák hol is vagyok, millió irigyem támadna hirtelen. Köztük Willow Burry grófja. Igen, azt hiszem ő lesz az első, akinek elmesélem, hogy itt jártam. Bár ő gyanítom, még párbajra is képes lenne kihívni ezért – nevetett fel. – Még mindig nem mondott le a Davenport örökös szívéről. Vagy ágyáról… neki egyre megy – vonogatta aztán a vállát.
- Ha az a patkány a közelembe jön, kiherélem – mondtam dühösen. – Vagyis nem… nincs gusztusom hozzáérni. Kiheréltetem Frederickkel – nevettem fel halkan, a számra tapasztva a tenyeremet. – Gyere, menjünk beljebb – szorítottam aztán meg Klaus kezét, és vezetni kezdtem a folyosón át a nappali felé.
*****
- Egyszerűen álomszép – ült le Klaus a nappaliban, kezében egy pohár itallal, és a kandalló fölötti festményt bűvölte állhatatosan.
- Köszönöm Frederick – vettem át az italomat én is. – Kérem, hagyja itt az üveget. Távozhat – intettem, mintha magam lennék a királynő, a lakáj pedig egy apró főhajtás után néma csendben kilépett az ajtón.
- Fogadok, most megy a cselédszárnyba, és öt perc múlva a legutolsó szobalány is tudni fogja, hogy férfi vendéget fogadtam – sóhajtottam beletörődve.
- Istenem… valami pletykatéma nekik is kell – húzott Klaus az ölébe. – Valahogy kedvem támadt közmegbotránkozást kelteni. Képzeld mit szólnának, ha az ölemben cipelnélek végig a folyosón, meglehetősen zilált külsővel, esetleg kissé kibontott ruhával – pattintotta szét rajtam a felsőm gombját.
- Mr. Mikaelsson, ha ezt tovább folytatja, sikítani fogok! – vettem elő a leggőgösebb arckifejezésemet.
- Sikítani bizony… - mormolta, lágyan csókolgatva a nyakamat… de nem a félelemtől… hanem… - kacsintott rám pimaszul.
- Ugyan… - legyintettem – mondani bármit lehet. Bizonyítson, uram! – szólítottam fel, és féktelenül nevetni kezdtem, ahogy felpattant, és az ölébe kapott.
- Tegyél le, nehéz vagyok – kacagtam.
- Egyáltalán nem vagy… - mosolygott rám. – Azokat viszont – fordult szeme az üveg, és a két pohár felé – javaslom, hogy hozzuk magunkkal.
Lenyúltam, felemelve, és szeme előtt meglengetve az üveget.
- A poharakat hagyjuk itt… - mondtam, aztán támadt egy jó ötletem. A ruhám alá nyúlva megszabadítottam magam a melltartótól, és a fotelba dobtam.
- Ha már megbotránkoztatás, hát legyen igazi – súgtam Klaus fülébe, aki felcsillanó szemmel figyelte a mutatványomat. – Férfitársaság… egy üveg ital… egy levetett fehérnemű… - csóváltam a fejem, mire Klaus kedvesen a nyakamba harapott, jóleső borzongással ajándékozva meg a testemet.
- Arra menjünk – mutattam az irányt a hálószoba felé, és lázas szenvedéllyel simítottam végig a mellkasán.
*****
Klaus óvatosan felemelte a fejét a párnáról. Mellette Rea, békésen, a szeretkezéstől kimerülten alszik. Ez jó, nagyon jó… valahogy mintha az ördög keverné a kártyákat… minden olyan jól összevág.
Lassan felkelt a lány mellől, nadrágot kapva magára a fürdőbe sétált. Kezében csak egy apró tárgyat szorongatott. A telefonját.
Behajtotta az ajtót, bár valószínű volt, hogy a még álmában is boldogan mosolyogó lányt úgysem fogja felkelteni. De jobb az óvatosság. A terv sikerének küszöbén nem bukhat meg. Most semmiképpen.
- Hello Celia – szólt bele a telefonba halkan. – Sosem találod ki, honnan hívlak.
- Remélem, nem a fürdőkádadból – jött a válasz a túlsó végén a vonalnak. – Nem akarlak elképzelni, miközben…
- Davenportban vagyok – vágott Klaus a szavába hirtelen, és hallotta, ahogy a nőnek a túlsó oldalon elakad egy pillanatra a lélegzete.
- Ezt hogy csináltad? – csodálkozott, majd gyorsan folytatta. – Oké, nagyjából szerintem kitaláltam… nem kell ecsetelned. Na és hol a kicsike?
- Alszik az ágyában… elég kimerülten – vigyorgott Klaus, bár ezt Celia nem látta. – Mennyi idő még?
- Alig egy hét – hangzott fel újra Celia hangja. – Hogy akarod csinálni?
- Azt még nem tudom – vont vállat Klaus. – Még azt sem tudja, mi is vagyok.
- Akkor tiszta sor – válaszolta Celia. – Jövő hét közepén lesz egy rókavadászat. Vidd el oda. Álljatok be vadászni. Onnan már könnyen elcsalhatjuk. Leütjük, és elvisszük a birtokra. Valahogy vedd rá, hogy adjon kimenőt a cselédeknek… nem akarok szemtanúkat. Én ott maradok a vadászaton, és majd azt mondom, eltévedtetek. Megvárom, amíg mindenki keresni kezd, és jövök utánatok. A folytatást már te is tudod.
- Igen, tudom – nyelt nagyot Klaus.
- Javíts ki ha tévedek… de mintha nem akarnád már az egészet – jött Celia jeges, hideg hangja a telefonból. – Tudtam… belezúgtál a kicsikébe, ugye?
- Ezzel te ne foglalkozz – rázta le Klaus morcosan. – Neked egy feladatod van. Tudod jól, hogy micsoda.
- Naná… csak valahogy nem akarom, hogy az utolsó pillanatban visszakozz, és a lába elé borulva vallj szerelmet. Tudod magad is, hogy mi forog kockán. Az életedről van szó, Klaus.
Vége
Folyt. Köv.
Az életéről van szó???? Na most már tényleg tűkön ülök, hogy mi lesz ennek a vége...de remélem, hogy az a sejtésem hogy meg akarják ölni Reát az nem fog bejönni...:-S
VálaszTörlésRemélem, ha Klaus tényleg beleszeret a lányba, akkor győzni fog a szerelmük, mindenek felett!!!!!
Várom a folytatást!!!