A magányosság varázslója 9. fejezet

- Nem bántad meg? – kérdezte Klaus csendesen, mikor már felöltözve, kissé távolabb, egy fa árnyékában feküdtünk, és fejem a vállára hajtottam.

- Nem, a legkevésbé sem – mosolyogtam. – Talán te igen? – emeltem fel a fejem, hogy a szemébe nézzek. – Megleptelek?

- Igen, azt hiszem ez a tökéletes szó rá – nevetett, és a hátamat simogatta. – A nemesi körökben, ahol már olyan régóta élek, közbotrányt okoznál – hajolt oda hozzám, és megcsókolt.

- Sajnálom, de én már csak ilyen vagyok – vontam vállat. – Tudod… úgy érzem itt magam, mint egy kakukktojás – mondtam ki először, teljesen őszintén. – Volt egy életem – folytattam, látva kíváncsi pillantását – amit 25 évig éltem. Nem volt tökéletes, de… Mióta ide jöttem, rájöttem mi a két életem közti legnagyobb különbség. Amerikában nem volt földem, birtokom, és egyszerű emberekkel érintkeztem. De volt szabadságom. Most pedig úgy érzem magam, mintha béklyóba lennék kötve – merengtem. – Ha te nem lennél, már azt hiszem visszamentem volna az Államokba.

- Azt ne tedd – ült fel Klaus, és kisimogatta hajamat arcomból. – Nem lehet könnyű egy új élet szabályainak megfelelni. De amint az elmúlt fél óránk mutatja, neked kimondottan jól megy a szabályok felülírása – kacsintott rám, mire felnevettem. – Ami meg engem illet, folyamatosan áldom az amerikai nevelést.

- Tedd azt – mosolyogtam, mire Klaus talpra állt, és magával húzott engem is. – Már megyünk? – kérdeztem kissé csalódottan.

- Hát, krikettezni már tudsz. Vagy legalábbis van fogalmad a játékról. Ami meg utána következett… egyszerűen csodálatos volt – nyomott egy futó puszit az orrom hegyére. – Még jó, hogy már hamarabb elküldtem Jeffreyt – tört ki belőle hirtelen a hahota.

- Részemről azon sem aggódnék – legyintettem vigyorogva. – Szerintem ugyanolyan fapofával állt volna egy helyben, legfeljebb a végén halkan megkérdezte volna, hogy végeztünk-e már, és átnyújtott volna két pohár limonádét – ironizáltam.

- Igen, lehet – csapta Klaus a vállára a mellényét, aztán megfogta a kezem, és vezetni kezdett a mezőről kifelé. – A jó személyzet előnye, hogy nem ütik az orrukat abba, ami nem rájuk tartozik. Egy jó tanács: soha ne hagyd, hogy a te dolgaiddal foglalkozzanak! Kibeszélni úgyis kibeszélnek, mondjuk a maguk ebédlőasztalánál, egymás között, de… tartsd meg velük a távolságot.

- Olyan ez, mintha modern kori rabszolgatartó lennék – mondtam kedvetlenül. – Nem szeretek emberekkel így bánni.

- Nem vagy rabszolgatartó – fordított magával szembe Klaus, és a szemembe nézett. – Csodálatos, gyönyörű lány vagy – simította végig az arcomat. – Légy Davenport is. Nemesi vérvonal… - cirógatta a nyakamat, és a tekintete odatapadt. – A vér… - nyelt nagyot, ahogy  én magam is éreztem a melegben kidagadt az ütőerem az izzadt bőrömön – a vér éltet. A vér… az erő – szakította el aztán szemeit onnan, és újra rám figyelt. – És mivel Davenport vagy, kötelességed hogy meg is felelj ennek.

- Hát jó – bólintottam. – Viszont ha a nemesek nem oly’ közvetlenek, jó uram – vettem elő gőgös arckifejezést, és kissé régies stílust – ne is álmodjon arról, hogy az iménti jelenet ismétlésre kerülhet – sandítottam rá a szemem sarkából, és láttam, hogy roppant keserű képet vág.

- Zsaroló – dörmögte, aztán magához húzott, és megcsókolt, a távolban pedig feltűnt egy fekete autó. – Szóltam Tednek, mikor te kissé rendbe szedted magad – adta meg a választ csodálkozó kérdésemre. – És hogy ne kelljen a saját sofőrödet várnod, haza is viszünk.

- Köszönöm – ráztam a fejem, majd a másik irányba mutattam – de amíg te is rendbe szedted magad, én szintén telefonáltam – vigyorogtam el magam, és a Basil vezette közeledő fehér autóra böktem.

- Kár – sóhajtott Klaus. – Pedig engem kettős érdek vezérelt. Egyrészt, hogy még legalább addig együtt lehessek veled – szorította meg a kezem – másrészt hajtott a vágy, hogy láthassam belülről is a Davenport birtokot.

- Nos, Mr. Mikaelsson – néztem rá sokat sejtetően – ha nagyon akarja, a kívánsága akármikor valóra válhat. Bármi, amire csak vágyik – kacsintottam rá, aztán nevetve a lassan megálló autóm felé szaladtam.

- VÁRJ! – kiáltott utánam Klaus. – Hétvégén Pastonban, a derbyn!

Kinyitottam a kocsi ajtaját, és még visszaintettem neki, hogy rendben, aztán beültem. Mikor elhajtottunk mellettük figyeltem, ahogy ő is éppen beszáll. Különös… de már nem tűnt olyan jókedvűnek.

*****

- Tessék Basil, óhajt esetleg valamit? – kérdeztem mikor a nappalimba lépve konstatáltam, hogy a sofőröm úgy fut utánam, mintha a sarkamra ragasztották volna.

- Miss Davenport… - nyelt nagyot a szőke fiú – csak szeretném megkérdezni, hogy… Jól érezte-e magát ma – bökte ki.

- Igen Basil. Nagyon jól – hunytam le a szemem, és megpördültem a hatalmas ablakon át megáradó napfényben nevetve. – Sőt, mondhatnám, hogy csodálatosan!

- Ennek örülök, Miss Davenport – gyűrögette Basil a sapkáját továbbra is a kezében. – De kérem…. Fontolja meg amit mondok.

Összevont szemöldökkel fordultam meg.

- Mire céloz? – kérdeztem tőle gyanakvóan.

- Miss Davenport… Ön jó hozzánk… és én segítek Önnek, hogy be tudjon illeszkedni ide… - hebegte Basil.

- Igen, tudom – bólintottam kedvesen. – És ezért hatalmas köszönettel tartozom.

- De kérem, Miss Davenport – motyogta Basil, és a kezében tartott rongydarabról már szinte senki meg nem mondta volna, hogy az még néhány perccel ezelőtt egy sofőr sapkája volt – kérem Önt, ne találkozzon többé Mr. Mikaelsonnal. Nincs jó hatással Önre. És én nem bízom benne.

- Értem – mondtam elkomorodva, majd szembefordultam a fiúval. – És árulja el kérem, hogy miért kellene hogy érdekeljen engem az Ön véleménye.

- Én csak… - mondta halkan Basil, aztán elnémult.

- Nos, tisztázzunk valamit – ültem le, és komoran rámeredtem. – Tudtommal Ön az alkalmazottam. Az Ön feladata az autóm tisztán tartása, és hogy rendelkezésemre álljon, ha szükségem van a kocsira, vele együtt Önre is. Hogy mikor mit csinálok, hová megyek és kivel, abba semmi beleszólása sincs, és nem is tűrök beleszólást! – mondtam keményen. – És kérem, vegye ezt nagyon komolyan. Ellenkező esetben fontolóra veszem, hogy útjaink elváljanak egymástól – mondtam, mire Basil csendesen biccentett egyet felém, és néma csendben elhagyta a nappalit.

- Igy kell nemesnek lenni? – kérdeztem a néma kandallót. Rosszul éreztem magam Basil legorombításától. – Vajon erre gondolt Klaus? És miért ne bíznék benne? Hiszen… - mosolyogtam el magam csendesen – hiszen van valami, amit érzek iránta – ismertem be önmagamnak is, és megtapogattam az ajkam. Klaus csókjának a helyét.

*****

- Ejha! – mondtam elismerően, és kiszálltam a kocsiból, becsapva magam után az ajtaját. – Köszönöm Basil – mondtam. – Szólok, ha szükségem lesz Önre – bocsátottam egy intéssel útjára a néma sofőrömet.

Nem is foglalkoztam most azzal egy percig sem, hogy mióta ledorongoltam, Basil némajátékot játszott velem. A gondolataimat, minden érzékemet lekötötte most az a látvány, amiben még sosem volt részem.

Hatalmas zöld mező terült el előttem, közepén egy fehér építménnyel. Selyemzászlók csattogtak a szélben, és lassan sétálgató úriemberek és asszonyok sokasága volt mindenfelé, néha pedig megszólalt valami hangosbemondó, és a levegőbe recsegett valamit, amit nem értettem.

- Szép ugye? – szólalt meg egy hang a hátam mögött, én pedig hatalmasat ugrottam a hirtelen ijedtségtől. – Ne haragudj – mondta Klaus bűnbánóan, mégis vigyorogva.

- A frászt hoztad rám… - ráztam a fejem, cseppet sem neheztelve. – Hogy tudsz ilyen csendben osonni? És ilyen gyorsan ráadásul? Két másodperce még sehol nem voltál… - mondtam, majd visszanéztem a zászlók irányába. – Ilyen hát egy derby színhelye – állapítottam meg. – Nagyon szép.

- Nem, eddig nem volt az – rázta Klaus a fejét. – Eddig unalmas volt, szürke, és egyhangú. Most már itt vagy, és most már szép. Ragyog a nap, színes lett a világ, és… én boldog – fogta össze két kezem, és a mellkasához szorította. Néztünk mosolyogva egymás szemébe mindaddig, míg egy jókora harsonaszó ki nem szakított minket a pillanat varázsából.

Vége

Folyt. Köv.