A magányosság varázslója 8. fejezet

Klaus elengedte a kezem, és úgy lépett hátrébb, mintha valami súlyos illetlenséget követtünk volna el ketten.

- Nos… - köszörülte a torkát. – Most már ismered az ütés alapjait – mondta, feltűnően kerülve a tekintetemet.

Próbáltam valami értelmes választ találni a fejemben, azon kívül, hogy „aha”, de nem jutottam sokra, így bólintottam egyet.

- Nagyon… kielégítő volt a magyarázat – böktem ki végül kis idő elteltével, és csodák csodája, nem vörösödtem a fejem búbjáig, ellenben jót mulattam az ő látható zavarán.

- Sajnálom, ha kellemetlen helyzetbe hoztalak – sóhajtotta. – Te olyan más vagy, mint a brit nemesek. Tudom, hogy velük meddig mehetek el, és hol az a bizonyos határ, amit nem szabad áthágnom. De… te közvetlenebb vagy. Másabb.

- Ellenedre van ez? – engedtem le az ütőt.

- Nem, a legkevésbé sem – vigyorogta el magát Klaus. – Mondjuk inkább úgy, hogy próbálom kipuhatolni a határaidat.

- Ravasz – nevettem fel. – Ne aggódj. Ha túllépnél azon a bizonyos határon, akkor ezzel… - lendítettem meg az ütőt – könnyen leállítanálak.

- Szép lenne – harsant fel Klaus nevetése. – Gondold csak el Jeffrey-t – mutatott a távolabb álldogáló komornyik felé – ahogy azt kéne végignéznie, hogy a gazdáját krikettütővel üldözik végig a mezőn, válogatott szidalmak közepette.

Magam elé képzeltem a jelenetet, és úgy mulattam rajta, hogy az ütőre kellett támaszkodnom.

- Oké, azt hiszem, egy évre elég pletykának adnánk alapot vele – törölgettem meg nevetéstől könnyes szemeimet.

- Én is azt hiszem – bólintott Klaus, aztán felkapta a labdát. – Van kedved egy újabb próbához?

- Naná! – álltam be a kapu elé, és a harmadik próbálkozás után elmondhattam, hogy életemben először visszaütöttem egy krikett labdát.

*****

Egy-két órás gyakorlás után a mező tele volt elszórt krikett labdákkal, én pedig kissé izzadtan pihegtem.

- Kezd meleg lenni – legyezgettem magam, ahogy a lassan egyre feljebb kapaszkodó nap már a mezőt sütötte. – Te még csak meg sem izzadtál – néztem közben Klausra.

- Hozzászoktam az efféle testmozgáshoz – vont vállat. – Viszont a jó időt élvezem. Ritka, hogy errefelé a nap így süssön.

- Valami azt súgja, hogy a legnagyobb problémám Angliával az időjárás lesz. Otthon az Állomokban ennél jóval melegebb volt – vittem neki oda az ütőt, hogy elcsomagolhassa, majd elgondolkodva ránéztem.

- Miért pont krikett? Miért ezt találtad ki mára?

- Azt mondtam, hogy megmutatom, hogy viselkedj úgy, mint a nemesek – ült le a fűbe, és megpaskolta maga mellett a földet, hogy kövessem. – Van valami, amit jegyezz meg. Az itteni nemességet az alábbi dolgok közben láthatod – emelte fel a kezét Klaus, ujjain számolgatva. – Egy: bálokon, ahol mulatni lehet. Kettő: sportrendezvényeken, úgymint krikett, lóverseny, golf… szóval úri sportok. Ne kosárlabdára gondolj – mosolygott. – Három: esküvőn, főleg ha két nemesi származék lép frigyre egymással. Erről jut eszembe – mondta hirtelen – tudsz róla, hogy Willow Burry  grófja meglehetősen érdeklődik utánad? És nem ő az egyetlen.

- Willow… – motyogtam, és megpróbáltam visszaemlékezni az ismerős névre, hogy mikor beugorjon a megfejtés, kétségbe essek.

- Jaj ne… - sápadtam el. – Aki ott volt a bálon, ugye? Akire azt mondtad, hogy borzalmas… és emlékszem, láttam is. Elég… khm… érdekes arcberendezésű ember – nyögtem halkan.

Klaus ismét felnevetett, és hanyatt feküdt a fűben a széles jókedvtől.

- Tudod… - mondta, mikor már meg tudott szólalni – a legváratlanabb helyzetekben tud belőled kitörni a nemesi származék. Ennél finomabban és szebben még én sem tudtam volna megfogalmazni. Részemről rémpofaként jellemeztem volna – vigyorgott rám felfelé, aztán a közeledő léptek zajára gyorsan felült.

-  Nem Jeffrey, nincs már szükségem semmire. Pakoljon be az autóba, és elmehet. Majd értesítem Davont, ha értem – vagy értünk – kell jönnie – mondta, és a komornyik egy gyors meghajlás után visszasétált előbbi helyére, és elkezdte lebontani az asztalt, hogy nem sokkal később a megérkező autóba rakja a holmit.

- Néha úgy érzem magam a személyzet láttán, mintha visszarepültem volna az időben – motyogtam Jeffreyt figyelve, ahogy beszáll az autóba, és elhagyják a mezőt. – Mind olyan… nem is tudom… olyan régimódiak, mint egy vastag, avítt könyv.

- A többségüknél a szolgálat családi örökség. Ahogy nálunk a vagyon – tépett le Klaus egy fűszálat, az ujjai között sodorgatva. – Jeffrey szülei és nagyszülei is már a családomnál szolgáltak, ahogy a személyzetem túlnyomó része. És a te sofőröd, Basil is generációs bútordarab, ha jól tudom. Az ő apja volt a családod sofőrje.

- Többet tudsz a családomról, mint jómagam – sóhajtottam.

- Nem nehéz. Hiszen te azt is alig tudtad, honnan és kiktől származol – cirógatta meg Klaus az arcomat a fűszállal. – Nos, akkor most te jössz. Mesélj! – váltott témát. – Volt egy alkunk, nem emlékszel? Én bevezetlek a nemesség rejtelmeibe, és szokásaiba. Te pedig mesélsz nekem a gyerekkorodról. Imádom azt hallani, hogy valaki rossz gyerek volt – vigyorgott.

- Te az voltál? – kérdeztem vissza.

- Persze hogy az – mosolygott. – Őrületbe kergettem mindenkit. De ne tereld el a szót magadról! – rázta a fejét jókedvűen. – Gyerünk, halljunk egy sztorit! Mondjuk olyat, amikor bajba kerültél a viselkedésed miatt.

- Hát jó – bólintottam. – Az alku az alku – töprengtem, aztán az ütőkre nézve beugrott, mit meséljek el.

- Említettem, hogy az iskolában a megyei baseballcsapatban játszottam. Elég jó kis csapat voltunk, persze a fiúk mindig is azt tartották, hogy a baseball férfi sport. Állandóan ment a harc a fiú- és a lánycsapat között. Ami nekem már csak azért is fájt, mert a fiúcsapatban ott volt Danny White – sóhajtottam. – Akkoriban ő volt a legszebb fiú a világon számomra. Izmos… jóképű… és persze, le sem tojta a fejemet. Sokkal menőbb volt annál – feküdtem hanyatt, és kezem a fejem alá téve, a felettem kéklő eget figyelve folytattam a történetet. – Én persze mindent megtettem, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Sikerült is, csak nem úgy, ahogy én akartam. Mert a társam a csapatban, Anita Meloy, szintén odavolt Dannyért. És hogy kiüssön engem a nyeregből, az egyik nap, mikor közösen edzett a fiú és lánycsapat, mögém osont, és felrántotta a szoknyámat, egészen a derekamig. Kilátszott a bugyim, és az egész fiúcsapat rajtam röhögött – vontam össze a szemöldökömet. – Innentől Danny szeme elé sem mertem kerülni. De a magam módján bosszút álltam. A következő meccsen „véletlenül” – macskakörmöztem a levegőbe – szájon vágtam az ütővel Anitát. Három műtét kellett hozzá, hogy helyre rakják a csinos kis állát, és pótolják a három fogát. Engem persze kidobtak, de… a dolog megérte – vigyorogtam el magam.

- Nem vagy semmi! – ámuldozott Klaus. – És mi volt a büntetés? – érdeklődött, miközben oldalára feküdt mellettem, és fél könyökére támaszkodva tenyerébe fektette a fejét.

- Mint mondtam, kivágtak a csapatból. Vagy úgy érted, otthon? – néztem rá. – Egy hét szobafogság. Olcsón megúsztam. Igazából… apám azt mondta, hibát követtem el. Véleménye szerint jóval nagyobbat kellett volna odasóznom – kacsintottam, mire Klaus újra hangos nevetésben tört ki.

- Azt hiszem, már most bírom az államokbeli nevelési módszert – mondta vidáman. – És ami azt illeti, kitaláltam közben, hogy legközelebb hová megyünk.

- Bárhová, csak Willow burry grófja ne legyen a közelben – mondtam elkomorodva. – És a többiek sem, akik szemet vetettek rám.

- Tudod Rea… egyedülálló vagy. A Davenport vagyon örököse. Mindig lesz olyan, aki próbálkozik majd nálad. Te vagy most a helyi nemesség legnagyobb témája. És leszel is még jó ideig.

- Nem tehetek ez ellen semmit? – kérdeztem kissé kedvetlenül.

- De… igazából tehetsz – hajolt közelebb Klaus. – De ahhoz meg kell bíznod bennem. A hétvégén lesz egy lóverseny Pastonban. Ott lesz, aki csak számít. Tudod, ez afféle társasági esemény, mint egy bál. És ha ott megjelensz valakivel… akit mondjuk a barátodként mutatsz be… akkor észhez térnek, és szépen lassan leszállnak rólad.

- Aha – mondtam tömören, és a szemébe néztem. – És ki lenne a szerencsétlen jelölt, aki kiadná magát a barátomként? – kérdeztem, noha már tudtam a választ.

- Azt hiszem, erre felesleges válaszolnom – simogattam meg az arcomat Klaus kedvesen.

- Nekem nincs ellene kifogásom – hunytam be a szemem egy pillanatra a jóleső érzéstől. – Csak te meg ne bánd…

- Ki van zárva – mosolygott Klaus rám. – Csak tudod… van egy kis bökkenő. Ha a barátod lennék, akkor sokat kellene a közeledben lennem. Megfogni a kezed… - tette meg amit mondott – néha megsimogatni téged – cirógatta végig a derekamat. – És meg is kellene, hogy csókoljalak – suttogta már alig néhány centire tőlem.

- Csak rajta – súgtam, belenézve csillogó szemeibe. – Ne tartsd vissza magad – bátorítottam, és megszűnt számomra tér és idő, ahogy ajkait megéreztem a számon. Kezem a hátára tapadt, megtapogatva izmait, és kezem a pólója alá csúsztattam.

- Én nem vagyok angol úrilány – súgtam, mikor egy pillanatra elszakadt tőlem. – Mr. Mikaelsson – simogattam meg pólója alatt ezúttal már mellkasát – ha ennél is többet akar… nem állok útjába – suttogtam, és hagytam, hogy lázasan, szenvedélyesen varázsoljon el a gyönyörök világába ott a mező közepén, miközben a nyári napfény ragyogott le ránk.

Vége

Folyt. Köv.