Szimpátia az ördöggel 10. fejezet

10. fejezet

Ott ültem a félhomályba burkolt szobában az ágy szélén kuporogva, Damon pedig még mindig átölelve tartott, és lágyan simogatta a hátamat. Kezemben szorongattam a kiürült poharat, amiben pár perccel ezelőtt egy italt hozott. Hogy a whisky feloldó mámora tette-e, vagy hogy szívem szerint végre jól kisírhattam magam, nem tudom, de a könnyeim lassan elapadtak, és már csak a reszkető sóhajtás remegett még bennem.

- Biztos vagy benne Elena, hogy ezt akarod? – kérdezte Damon, miután néhány szóban elzokogtam az előbb a teraszon történt beszélgetés részleteit. – Meggondoltad ezt jól? Tényleg abba akarod hagyni Stefannal?

- Mi mást tehetnék? – suttogtam. – Képtelen vagyok már azt érezni iránta, amit kellene. Tudom, hogy nem akart bántani, de nem tudom magam elengedni a közelében, mert tartok tőle. Nem volt rossz ötlet a verbéna - tettem hozzá néhány pillanatnyi hallgatás után.
- Nincs verbéna - vigyorodott el Damon.- Az volt az utolsó, amit Stefannal megitattam. De gondoltam, blöffnek nem rossz.
- Mindegy - vontam vállat a néhány pillanatnyi döbbenet elmúltával. - Nem tudok uralkodni ezen az érzésen, és nem tudom legyőzni. De még ha sikerülne is…képtelen vagyok túltenni magamat azon, hogy önző módon elhagyott engem.

- Önző módon? – kérdezte halkan Damon – Nem volt önző, Elena. Tudod jól, miért tette.

- Tudom – bólintottam – hiszen elmondtad. De ez nem volt önző cselekedet szerinted? Meg sem fordult a fejében, hogy én mit érezhetek? Hogy én úgy érezhetem, nincs értelme semminek nélküle? Hogy élem az életem, nap nap után, mint egy gép, és csak azt érzem, a nap minden percébe belehalok? – újra kibuggyant a szememből néhány könnycsepp, és végigszántotta az arcomat.

- Túl leszel majd ezen – adott gyengéd puszit a homlokomra Damon, és újra átölelt – meglátod, menni fog, és akkor újra úgy lesz majd minden köztetek, mint ahogyan régen volt.

- Nem Damon. Amit Stefan iránt éreztem, annak már vége – ráztam meg a fejem.

- Azért itatod az egereket? – kérdezte mosolyogva, de most nem a kaján mosolyát vette elő, hanem azt, amitől valami megbizsergette a szívemet.

- Tévedsz – néztem rá – amit siratok, az nem más, mint a múltam. Nem a szerelem fáj, hanem a keserűség, és a csalódás. Ezzel a néhány könnycseppel most lezárok mindent. És ezzel ennyi – félrehajtottam a fejem, mikor láttam, hogy szó nélkül csak a fejét csóválja.

- És egyébként is, nekem ott van Roger – vágtam ki az adut.

- Az a Roger, akit az elmúlt három napban eszedbe sem jutott felhívni? – kérdezte Damon, és láttam, ahogy arcán kiszélesedik a mosoly.

Egy pillanatra meghökkentem, aztán csodálkoztam önmagamon mikor észrevettem, hogy most eszem ágában sem volt a pokolra kívánni, amiért a szemembe mondta az igazságot.

- Igaz – hajtottam le a fejem – úgyis tudod. Ő nekem nem jelent a világon semmit. Igazából soha nem is jelentett.

Damon rendületlenül tovább mosolygott, és én értetlenül meredtem rá.

- Mi van ezen olyan mulatságos? – kérdeztem.

- Úgy tűnik, ez egy ilyen nap – válaszolta vállat vonva – ugyanis mielőtt bezuhantál ide, nem sokkal korábban Eve kopogott az ajtómon. Azt akarta, hogy bocsássak meg neki, és próbáljuk meg újrakezdeni.

A döbbenet egy pillanatra a saját lelki nyavalyámat is kiütötte a fejemből.

- Na és a gyerek? – nyögtem aztán.

- Nincs gyerek – rázta meg kócos fejét – vaklárma volt.

Néhány pillanatig hallgattam.

- És akkor most te és ő újra…..? – kérdeztem halkan, és szívem olyan őrült dörömbölésbe kezdett a választ várva, hogy féltem, hogy még a ház másik végében is hallani lehet.

- Nem – nézett rám Damon, és végigsimította arcomat – olyan, hogy ő és én, már soha többé nem lesz. Az egyik oka az, hogy nem vagyok bábu, akit akkor és úgy rángatnak, ahogyan jólesik.

- És a másik ok? – motyogtam alig hallhatóan.

- A másik ok az – fogta két tenyere közé arcom, és közelről a szemembe nézett – hogy nem vagyok belé szerelmes. Egészen pontosan, én nem belé vagyok szerelmes – mondta halkan és lehajtotta a fejét, mint aki egy pillanatra megbánta az őszinteséget.

Nem kellett kérdeznem semmit, a csend elmondta azt, amit már tudtam ezelőtt is, olyan régen.

Félreérthette a hallgatásomat, mert szomorú mosollyal megveregette a kezemet, aztán éreztem, hogy készül felállni mellőlem. Finom mozdulattal megfogtam a karját, és visszahúztam, mire meglepetten nézett rám.

- Ne menj – kértem suttogva – kérlek, maradj még. Maradj itt mellettem.

Ölébe fúrtam magam, és éreztem, ahogyan újra átfonja rajtam karjait. Csodálatos, hihetetlen megkönnyebbülés fogott el ahogyan mellkasára hajtottam fejem. Valami mintha muzsikálni kezdett volna benn a szívem mélyén, és azon kaptam magam, hogy legszívesebben a karjaiban maradnék örökre.

Hallottam, ahogyan szíve egyre erősebb ütemben és egyre gyorsabban kezd verni, mikor kezemet gyengéden végighúztam a hátán, és egy finom, végtelenül gyengéd csókot nyomtam a nyakára.

- Elena – súgta és megremegett – Elena, mit csinálsz?

- Azt – válaszoltam miközben egy újabb apró csókot adtam az előbbi helyre – amit már olyan régen kellett volna.

Megmozdult, én pedig felemeltem fejemet a válláról. Szemembe nézett, és láttam, ahogyan pupillája kitágult, és légzése jól hallhatóan elnehezült.

- Nem akarom, hogy őrültséget csinálj – lehelte arcomba – nem akarom, hogy olyat tegyél, ami…. – nem tudta befejezni a mondatot, mert ujjamat a szájára tettem, jelezve, hogy ne ellenkezzen, és elmosolyogtam magam, mikor szinte önkéntelenül is megcsókolta ujjam hegyét.

- Ne beszélj – mondtam szavakkal is, aztán egészen közel hajoltam hozzá – azt hiszem, inkább meg kellene csókolnod, nem? – súgtam lehelet halkan, és éreztem, ahogyan ajkai finoman a számhoz érnek. Olyan gyengéden érintett meg, mintha attól félne, hogy egy álomkép vagyok, ami egy erőteljesebb mozdulatra is szilánkokra törne, csupán a fájó csalódást hagyva maga után. Éreztem, ahogyan erős karjaival magához szorít, és egyetlen érzésben robbant ki belőle mindaz, amit eddig magába fojtott, és ez az érzés engem is teljesen birtokába vett. Amikor nyelvünk találkozott, elvesztettem a fejem. Lassan végigvándorolt a szám az arcán, és mikor nyelvem hegyével a fülét simítottam végig, halk nyögdécselésbe kezdett. Egyre jobban markába kapott minket a vágy, a mozdulatok egyre merészebbek lettek, a levegő egyre forróbbá vált körülöttünk. Hagytam, hogy apránként levegye rólam a ruhákat, és készséggel segítettem neki megszabadulni a saját ruháitól is. Amikor meztelen teste hozzám simult, megéreztem, hogy nem maradtam rá hatás nélkül, és ez kimosott a fejemből minden maradék gondolatot is. Semmi mást nem akartam már, csak őt. Félig rám feküdt, kezével és ajkaival végigkényeztette testemet, én pedig finoman tarkójára tettem a kezemet, és fejét a nyakamhoz húztam.

- Úristen, Elena – suttogta, szavak nélkül is értve mit kérek tőle – miért akarod, hogy ezt tegyem?

- Hagy legyek a tiéd – suttogtam halkan, miközben a szemébe néztem – hagy legyek a tiéd IGY IS.

Nyakamba temette fejét, de nem bántott, egy apró csók után újra szemembe nézett, és megdöbbentem, hogy mennyire képes uralni az éhségét.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet – zihálta rekedten, és láttam, ahogyan minden akaraterejével próbálja féken tartani magát – ha holnap meglátják a nyomokat rajtad, én leszek a leghamarabb megkarózva.

Lágyan elmosolyodtam, és fejét finoman lefelé kezdtem irányítani. Nem kellett mondanom neki semmit, azonnal megértett. Finom mozdulatokkal kezdte el melleimet kényeztetni, gyengéd csókokkal hintette meg, és éreztem, ahogyan fogai a puha húsba mélyednek. Halkan felkiáltottam a hirtelen fájdalomtól, holott tudtam, hogy annyira óvatos volt, amennyire csak lehetett, mégis fájt, és ez az érzés különös, de jól esett. Hallottam, ahogyan apró kortyokban nyeli a véremet, és ekkor elmúlt belőlem minden fájdalom. Magamhoz szorítottam a fejét, és azt akartam, hogy ez az érzés soha ne érjen véget, mert a fájdalom egy valamivé vált csak bennem, mindent elsöprő vággyá.

Mellkasára tettem kezemet, engedelmesen dőlt hanyatt, én pedig lábamat átvetettem csípőjén, és felsóhajtottam, mikor megéreztem ahogyan finoman belém csusszan, majd egy pillanatra mozdulatlanná váltunk. Ez volt a tökéletes örökkévalóság, a tökéletes momentum, ahol csak ő és én léteztünk. Csodás élmény volt, testünk és lelkünk eggyé vált ebben a pillanatban, és csak heves lélegzetvételünk jelezte, hogy még mindketten a szobában vagyunk, és nem a mennyország egy apró pontján. Igy maradtam volna örökre, de hamar úrrá lett rajtunk a vágy.  Megfogta a csípőmet, finoman irányítani kezdett, megadva a ritmust. Nem sietett el semmit sem, nem rohant, ki akart élvezni, és ki akart velem is élveztetni minden pillanatot. Magához húzott, és csókolt szinte véget nem érően. Szép szavakat suttogott közben, simogatta minden porcikámat, én pedig próbáltam kapaszkodni a világba, nem akartam, hogy véget érjen, azt akartam, hogy tartson örökké, de tudtam, hogy nem vagyok messze a megsemmisüléstől.

- Elena – sóhajtotta fülembe, és halkan felnyögött – nagyon…..nagyon szeretlek.

Nem bírtam tovább, szívmelengető szavai megadták nekem az utolsó lökést, és halk sikollyal átléptem a határt, ami a földet elválasztja a mennyországtól, és mikor lenéztem, láttam az arcán a minden elsöprő kéjt, és éreztem, ahogyan egy utolsó mély lökéssel teste izmai pattanásig feszültek, és ő is követett engem a fellegek közé.

Percekig csak feküdtünk egymáson, próbáltunk visszatalálni ebbe a világba, aztán karjaiba vont, betakart mindkettőnket, és még félálomban is éreztem, ahogyan gyengéden simogatja hátamat. Élveztem az érzést, ami elöntött mellette, a biztonságot, a nyugalmat, és szívem egyre nyugodtabbá váló dobogása közben vert bennem gyökeret az érzés, hogy visszavonhatatlanul beleszerettem Damon Salvatoreba.

*****

Kicsit később, mikor már sikerült magunkat némileg összeszedni, halkan kilopakodtam a szobájából. Az ajtóig kísért, egy gyöngéd csókra még visszahúzott magához, aztán kisétáltam a nappaliba, és ő néhány perccel később követett. Egyelőre nem akartuk felfedni magunkat mindenki előtt, nem szerettünk volna Stefannak és Evenek fájdalmat, családomnak megbotránkozást okozni, bár tudtuk, hogy eljön az idő, mikor minderre sor kerül.

A többiek a nappaliban üldögéltek, és mikor egymás után megjelentünk, helyet szorítottak nekünk. Néhány apró szó, semmitmondó beszélgetés hangzott el, egyedül Rick emelte fel a fejét, és nézett ránk felváltva, összehúzott szemekkel, és láttam az arcán a halvány sejtést. Észrevétlenül, némileg könyörgő arccal megráztam a fejem, kérve, hogy ne tegyen semmit, ne szóljon semmit. Olyan arcot vágott, mint akit fejbeütöttek hirtelen, aztán vállat vont, mintha azt mondta volna, hogy nem szívesen hallgat, de ha már így történt, ez nem az ő dolga.

- Szóval – vette fel az elveszített beszélgetés fonalát, és Damonhoz fordult – épp azon tanakodtunk, meddig fogunk még a házba zárva élni, és meddig kell még ezt a kis ribancot kerülgetnünk.

- Nem sokáig – nézett rá Damon, és határozottság csendült a hangjában. - Ugyanis én most elmegyek, és egyszer és mindenkorra leszámolok vele.

- Te megőrültél – állt fel Rick – egyszer már ízelítőt kaptál az erejéből, nem emlékszel? Tényleg úgy gondolod, képes leszel őt legyőzni?

- Igen – válaszolta halkan Damon, és feltűnően kerülte a pillantásomat – mert már van, ami erőt ad nekem – tette hozzá ugyanilyen csendesen.

Rick egy pillanatra elnémult, aztán megállt Damon mellett.

- Nyilván tudod, hogy elment minden józan eszed, ha önszántadból meg akarsz vele küzdeni – rázta a fejét – szóval, ne gondold, hogy egy őrültet hagyok majd az utcán kóborolni. Veled megyek – tette hozzá mosolyogva, mikor meglátta Damon meghökkent tekintetét.

- Nem – emelte fel a kezét Damon – te is legalább úgy tudod mint én, hogy a visszatérés….hogy is mondjam….nem garantált.

- Igy igaz – bólogatott Rick rendületlenül – de nekem is meg kell védenem mindazokat, akiket szeretek – fűzte tovább a szót mosolyogva, és ez a mosoly mindent elmondott Damonnak. Egy halvány vigyor jelent meg az ő szája szélén is, aztán egy mozdulattal felhúzta a vállát, ami annyit jelentett, hogy hát ha Alaric így akarja, ám legyen.

- Engem se felejtsetek itthon – állt melléjük Stefan.

- Sajnálom, de nem lehet – nézett rá Damon – te is tudod, hogy mit hozott ki belőled ez a lány. Nem akarom, hogy az életünk azon múljon, hogy a döntő pillanatban te képes leszel-e megtenni azt, amit kell.

- Pontosan ezért kell jönnöm – válaszolt halkan Stefan – add meg nekem az esélyt, hogy a magam módján én is leszámoljak vele.

Damon Rickre nézett, aki némi tétovázás után apró bólintott, aztán egyetértése jeleként Damon ismét megrántotta a vállát, jelezve, hogy részéről rendben.

Rick a zsebében kezdett kotorászni a kocsikulcs után, aztán Jennához lépett, erősen a karjaiba zárta, gyöngéden megcsókolta, aztán néhány meghitt pillanat után megállt Jeremy előtt, és egy erőteljes, szinte apai kézfogással búcsúzott tőle. Damon a maga módján odabiccentett Jennának és Evenek, aztán mikor Rick kifelé indult, utána szólt.

- Természetes van egy feltétele annak, hogy velem gyere – mire Alaric csodálkozva visszafordult.

- Én vezetek! – tette hozzá Damon, mire Rick egy halk nevetéssel odadobta neki a slusszkulcsot, aztán mindhárman kiléptek a nappaliból. Az ajtóból Damon még egy pillanatra visszafordult. Belenézett könnyáztatta szemembe, és tekintete elmondta nekem mindazt, amire szavakkal nem volt képes. A következő pillanatban már nem tudtunk uralkodni magunkon, visszarohant hozzám, egy öleléssel a karjaiba kapott, és gyengéden megcsókolt, de mire viszonozhattam volna a csókját, már el is tűnt mellőlem, és nem hallottunk semmi mást, csak az elhajtó autó hangját, és utána a néma, süket csendet.

*****

Hosszú órák óta ültünk szó nélkül mi hárman a nappaliban, és csak az óra egyhangú ketyegését hallgattuk, és néztük, ahogyan a percmutató csigalassúsággal hozza el az újabb és újabb órákat.

Miután Damon, Rick és Stefan távozott, nem mertem Evere nézni. Jenna felől is csak a határtalan megdöbbenést éreztem, de tudtam, hogy bármit tegyenek, vagy mondjanak is, tudom mit érzek Damon iránt, és nem fogom hagyni, hogy ezt az érzést bárki tönkretegye. Ha velük kell szembeszállnom a szerelmemért, hát meg fogom tenni.

Most egyelőre ez még azonban váratott magára. Iszonyatos feszültséget hordott magában az idegtépő csend. Felváltva hol leültünk, hol felálltunk, tettünk néhány lépést oda-vissza a szobában, hogy aztán céltalanul kószáljunk össze-vissza, és alig néhány méterrel arrébb foglaljunk újra helyet.

Jenna épp kifelé indult egy teát készíteni, időhúzás gyanánt, amikor is léptek kopogása hangzott fel odakintről. Mindannyian a megkönnyebbülés halk sóhajával siettünk az ajtó felé, de a döbbenet néhány lépés után a padlóhoz ragasztotta a lábunkat, és ekkor már tisztán ki tudtuk venni, hogy a kinn beszélgető két hang nem férfiakhoz tartozik.

A következő pillanatban Kristin berúgta az ajtót, maga előtt tolva a véres homlokú és ajkú Bonniet, akinek karját szorosan hátracsavarva tartotta kezében. Arcán megszállott vigyor jelent meg, mikor végighordozta tekintetét reszkető alakunkon.

- Bocsáss meg, Elena – suttogta minden ízében remegve Bonnie, könnyáztatta arccal – de nem volt más választásom.

Vége

FOLYT. KÖV.

(befejező rész jön)

Szimpátia az ördöggel 9. fejezet

9. fejezet

- Minden rendben? – kérdeztem halkan Damont, és ösztönösen megsimogattam a karját, aztán amikor észrevettem az önkéntelen mozdulatot, a fejem búbjáig elvörösödtem. Rám nézett, és bólintott egy aprót.

- Menjünk fel – mondta, és egyre inkább kezdte összeszedni magát – majd ott elmondok mindent – és egy pillanatra éreztem, ahogyan végigsimítja belém kapaszkodó keze a vállamat.

Lassan kifelé indultunk a pincéből, Stefan pedig csendben visszaült az ágyra, és némán nézett utánunk. Eve az ajtóból visszafordult.

- Na és ő? – kérdezte Stefanra nézve. – Nem maradhat itt! Úgy értem, ha már nem vagyunk veszélyben, miért kellene újra bezárni?! Nem egy állatról van szó! – kiáltotta hevesen, mire mind meglepetten néztünk össze, egyedül Damon szája sarkában játszott egy aprócska mosoly.

- Nem akarsz jönni?- kérdezte alig leheletnyi mosollyal, mire Stefan meglepetten megrándult.

- Azt hittem…. – dadogta.

- Mondtam, addig maradsz itt, amíg szükséges – tárta szét a karjait Damon. – Alig van már valami benned a vérből, és tudom, hogy a saját lényed soha nem fog rátámadni senkire. Mellesleg, elég elhibázott lépés is lenne, mivel napok óta mindenki ételébe és italába verbénakivonatot teszek – mondta aztán csendesen.

Stefan feltápászkodott, és kilépett közénk. Végignézett az arcokon, és semmi mást nem látott rajtuk, csak megértést. Felsóhajtott, és végigömlött rajta a nyugalom. Úgy érezte, mint aki egy hosszú-hosszú út után most végre hazaérkezett.

*****

Odafenn mind a kandalló köré kuporodtunk, szinte körülbástyáztuk a középen üldögélő Damont.

- Igazság szerint már akkor gyanús lett nekem a dolog, amikor az a szuka Jeremy kis akciója közben rám támadt – hordozta végig rajtunk Damon a tekintetét, és mikor látta az értetlenséget, halványan elmosolyodott.

- Én vagyok az egyetlen, akinek feltűnt, hogy vámpír létére fényes nappal jött ide? – kérdezte.

Elképedve bámultunk egymásra. Olyannyira hozzászoktunk a napközben is aktív Salvatore fiúkhoz, hogy fel sem tűnt nekünk, hogy egy másik vámpír sincs a sötétség leple alá kényszerítve.

- Kifejted mire gondolsz egészen pontosan? – kérdezte Jenna.

- Persze – bólintott Damon. – Elég nyilvánvaló volt számomra, hogy aki egy ilyen gyűrűt birtokol – emelte fel kezét, amin megvillant az ezüst foglalatba öntött kék kő – az valószínűleg ismerhette Katherinet.

- De hát miért? – értetlenkedett Jeremy.

- Azért, mert ezeknek a gyűrűknek a birtokosai mind egy szálig Katherine ismerősei. Nem is vagyunk túl sokan, de ha végigveszed a listát – Stefan, én, Pearl és Anna – mindannyian Kat közelében éltünk, és mindannyiunk gyűrűjét Emily készítette el. Nem hallottam még senki másról életem 167 éve alatt, akinek a birtokában lett volna hasonló erővel bíró gyűrű, vagy bármilyen ékszer. Nyilván ennek a lánynak, Kristinnek, vagy hogy hívják – fordult Stefan felé, aki rábólintott – szintén maga Emily alkotta meg ezt a kis csecsebecsét. Ergo…

- Katherint is ismernie kellett – vonta le Rick a végkövetkeztetést.

- És most, amikor megkóstoltam Stefan vérét, beigazolódott, amitől féltem – sóhajtott nagyot Damon. Ránézett Stefanra, és csak ennyit mondott neki.

- Ez a rohadt ribanc Katherine vérével tömött tele téged.

Hatalmas csend támadt, olyan nagy, hogy hallani lehetett a fa halk ropogását a kandallóban.

- Ez elég valószínűtlen – rázta fejét Stefan – biztos, hogy helyesen következtetsz?

- Teljesen biztos – grimaszolt Damon – Katherine vérének az ízét ezer közül is megismerném.

- Nem is tudom – szólt bele vontatottan Rick – de anno mindketten ittátok a vérét, hiszen így változhattatok át. Hogy lehet, hogy Stefan nem ismerte fel, amikor Kristin hónapokon keresztül ezzel a vérrel itatta őt?

- Azt hiszem, erre is tudom a választ – fordult felé Damon. – Ne feledjük el, hogy én annak idején tökéletesen tisztában voltam mindennel, ami körülöttem folyik. Tudtam, hogy ki Katherine, saját jószántamból ittam a vérét, és készültem az átváltozásra. Stefannak fogalma sem volt minderről, őt Katherine bűvölte meg, hogy igyon a véréből, aztán kitörölte az emlékeit, így nyilván nem maradt emléke ennek a vérnek az ízéről sem.

Próbáltunk felfogni azt az információdömpert, amit most Damon néhány másodperc alatt elénk tárt. Bármennyire is próbáltunk küzdeni a lehetőség ellen, de be kellett látnunk, hogy a fiúnak tökéletesen igaza van.

- Na és akkor Kristin most mit akar tőlünk? – tettem fel a kérdést mindannyiunk helyett.

Az agyak néhány másodpercig csendben jártak, aztán Stefan felemelte a fejét, és csak egyetlen mondatot  mondott.

- Bosszút akarni állni rajtunk Katherine-ért.

***** 

Már besötétedett odakinn, és mindannyian a szobánkba vonultunk, de tudtuk, hogy közülünk senkinek nem jön álom a szemére, és mindenki ébren forgolódva próbálja feldolgozni ezt az előállt helyzetet. Stefan visszakapta a régi szobáját, én leköltöztem a utolsó üres vendégszobába. Stefan ugyan nem akarta engedni, de hajthatatlan voltam, arról pedig, hogy megosszam vele a szobát, hallani sem akartam. Nem tudom hogyan gondolta a kettőnk közti viszonyt mindezek után, de én nem tudtam úgy viselkedni vele, mintha mi sem történt volna.

Képtelen voltam a szobában megmaradni. Kiültem a verandára, egy pohár forró teával a kezemben. Néztem a csillagokat, hallgattam a szél zúgását, magamba szívtam a késő nyári éjszaka minden szépségét, és most először valahogyan nem gondoltam arra, hogy Kristin, mint egy zsákmányra vadászó keselyű kinn kering, a vonalon kívül, várva a lehetőségre, amikor lecsaphat ránk. Tudtam, hogy most, hogy kiderült a veszély mibenléte, félnem és reszketnem kellene, de képtelen voltam rá. Damon mellett különös módon a biztonság érzete fogott el, tudtam, hogy mindaddig, amíg ő velünk van, nem kell félnem, mert meg fog tenni mindent, nemcsak értem, de a többiekért is, hogy túléljük ezt az egészet.

Halkan megnyikordult az ajtó, és felálltam a székből, mikor láttam, hogy Stefan lépett ki mellém. Az arca ugyanolyan volt, mint amilyennek egykoron megszoktam. Kedves, szelíd, és amikor a szemeibe néztem, egy pillanatra a régi Stefant láttam magam előtt, és átfutottak agyamon az együtt töltött boldog idők pillanatai.

Megállt előttem, és láttam, hogy szinte áradatként fog belőle kitörni mindaz, amit eddig magába kellett fojtania.

- Elena – kezdte halkan, mintha csak attól félt volna, hogy dühödten félbeszakítom – beszélni szeretnék veled.

Visszaültem a székbe, jelezvén, hogy hallgatom a mondandóját. Ő is leült, tisztes távolságra tőlem.

- Bocsáss meg nekem, Elena – suttogta megtörten – mindenért, amit veled tettem. Nem akartalak elhagyni. Ha tudtam volna, hogy neked ez legalább akkora fájdalmat okoz, mint nekem, sosem tettem volna meg. És kérlek, ne haragudj rám azért, amiért rád támadtam. Én magam nem bántanálak. Ezt te is tudod nagyon jól.

- A régi Stefan nem bántott volna. Ezzel tisztában vagyok – válaszoltam ugyanolyan halkan – de hogy te mire vagy képes, arról még csak fogalmam sincs. – ingattam a fejemet.

Láttam, ahogyan fájdalommal telve néz rám.

- Megváltoztál, Stefan – súgtam halkan – és ez nemcsak Kristin műve. Úgy érzem, hogy a régi Stefan eltűnt azon a napon, amikor kiléptél az életemből. Tudom, hogy ez fáj most neked, ugyanúgy, ahogyan nekem is fáj, de ez az igazság, és jogod van hozzá, hogy ezzel tisztában légy.

- Meg fogsz tudni valaha bocsátani nekem? – kérdezte néhány másodperces hallgatás után, olyan halkan, hogy alig hallottam a hangját.

- Már megtettem, Stefan – mosolyodtam el szomorkásan – hidd el, megtettem. De hogy elfeledjek mindent, amit tettél, arra ne kérj.

Felálltam, ő is követett, elém lépett, és a hirtelen mozdulattól meghökkenten hátraléptem. Nem jött közelebb, csak nézett rám némán, láttam a megértést a szemeiben, és jómagam döbbenten észleltem, hogy ugyanazt a halvány félelmet érzem a közelében, amit annak idején Damon társaságában éreztem.

- Nem gyűlöllek, nem is foglak soha – néztem fel rá, és éreztem, ahogyan egy forró könnycsepp végigszántja az arcomat – de azt, ami közöttünk volt, soha senki és semmi nem fogja már visszahozni. Vége, Stefan. Örökre vége.

Látásom elhomályosult a könnyektől, de még homályosan érzékeltem, ahogyan lehajtott fejjel állt előttem, aztán bólintott egyet, mint aki tudomásul vette szavaimat. Megfordultam, elindultam befelé mindaddig, amíg képes voltam visszatartani a belőlem felkívánkozó görcsös zokogást, és a küszöbön Eve-be futottam bele. Nem érdekelt, nem álltam meg magyarázkodni, siettem a szobám felé, s ahogy a nappali végéből hátrapillantottam az ablakra, láttam, ahogyan Eve megáll Stefan előtt, a fiú pedig a vállára borul, és láttam, ahogyan Eve kedvesen, megértően vigasztalni kezdi.

Végigrohantam a folyosón, és nem bírtam tovább, feltört belőlem a sírás. Megálltam, próbáltam levegőt venni, megnyugodni kissé, amikor kinyílt az orrom előtt egy ajtó, és Damon állt előttem. Nem szólt semmit, csak rám nézett, és tudtam, hogy ő az egyetlen, aki képes lesz engem megérteni. Rá emeltem a tekintetem, ő kinyújtotta felém a karját, és magához húzott, én pedig reszketve fészkeltem magam ölelésébe, és miközben egyik kezével becsukta magunk mögött az ajtót, másik kezével gyengéden simogatni, és csitítgatni kezdett.

*****

Kristin mélyen behúzódva állt a kapualjban. Szinte az egész napját itt töltötte, figyelve a lányt. Látta, ahogyan megérkezik, látta sétálgatni, beszélgetni, nevetgélni a barátaival, és egész nap nyomában járt, mint az árnyék, várva a megfelelő alkalomra, amikor lecsaphat rá.

Késő este volt már, mikor a lány kilépett a szórakozóhelyről, vidáman búcsút intett a többieknek, és könnyed léptekkel elindult hazafelé. Egy fiú sétált mellette, egy szőke srác, akit szinte egész nap a lány nyomában látott. Szemlátomást jól érezték magukat együtt, olyan könnyű volt őket követni, oly könnyű prédájává válhatott volna mindkettő, de ennek nem jött még el az ideje. Előbb még szükség volt rájuk, mindkettőjükre.

Egy kihalt útszakaszon rászánta magát a cselekvésre. Szinte villámként rontott rájuk, a lányt ereje teljéből megütötte, a fiút hátulról zárta karjai szorításába, és érezte, ahogyan a halandó ereje szinte nevetségesen eltörpül az övé mellett.

A lány lassan feltápászkodott a földről, ahová az ütés ereje sodorta, letörölte ajkáról a vért, és döbbent rémülettel meredt Kristinre, és a karjaiban vergődő fiúra.

Kristin felhúzta ínyét, és megmutatta hegyes fogait, alig néhány centire a rémült fiú nyakától.

- Segíteni fogsz nekem – sziszegte Kristin, és egyetlen szava sem hagyott kétséget afelől, hogy mindenre el van szánva. – Segíteni fogsz, különben Matt barátodat a szemeid előtt fogom darabokra tépni. Ugye, megértettük egymást? – kérdezte, és Bonnie dermedten csak rábólintott a kérdésre.

Vége

FOLYT. KÖV

Szimpátia az ördöggel 8. fejezet

8. fejezet

Arra ébredtem, hogy valami kellemetlenül szúrja az arcomat, és csiklandozza államat. Odakaptam néhányszor, fél lábbal állva még az álom és ébrenlét határán, és egy durva szövésű takarót tapintottam ki, amelyet valaki rám boríthatott az éjszaka. Felültem, és felnyögtem a fejembe hasító fájdalomtól, számban pedig éreztem a whisky fanyar ízét, amitől most elfogyott a rosszullét. Körülnéztem, de még csend volt a házban, nem hallottam mozgást sehonnan. Feltápászkodtam, és lázas matatással kerestem egy gyógyszert a konyhában lüktető fejfájásom ellen, aztán próbáltam a fürdőben emberi külsőt kölcsönözni magamnak, több-kevesebb sikerrel.

Mikor már némileg felébredve és csillapodó fejfájással visszajöttem a nappaliba, eszembe jutott a pincében raboskodó Stefan. Tudom, hogy senki nem helyeselte volna, ha lemegyek hozzá, de a szívem azt diktálta, látnom kell őt.

Annak ellenére, hogy tudtam, súlyos vasajtó tartja maga mögött, és le van gyengülve a verbénától, torkomban dobogott a szívem, mikor lefelé tartottam az ősi, idő koptatta lépcsőkön, és megborzongtam, mikor megéreztem a pince nyirkos hidegét. Óvatosan léptem az ajtó elé, és benéztem a kis rácsos ablakon, mint egy mesebeli börtönőr.

Stefan az ágy szélén ült. Sápadt volt az éhségtől, és szeme szinte lázasan csillogott. Fel sem emelte a fejét, de tudta, hogy ott állok előtte, mert halkan megszólalt.

- Szia Elena – köszöntött mozdulatlanul.

- Jó reggelt Stefan – suttogtam vissza szinte mozdulatlan szájjal, és remegni kezdtem. Borzalmas érzés volt mikor megértettem, hogy egészen egyszerűen félek tőle.

- Kérlek Elena, ne félj. Nem akarlak bántani – emelte fel most Stefan a fejét, és egyenesen belenézett a szemembe. – Soha nem is akartalak – tette hozzá olyan halk suttogással, hogy alig értettem meg.

- De hát akkor miért? – kérdeztem hasonlóan halkan. – Miért tetted velem ezt Stefan? – érintettem meg nyakamon a két apró sebhely már begyógyult nyomát. – Csaknem megöltél- perdült ki szememből akaratom ellenére egy apró könnycsepp.

- Elena, ezt most úgyis nehezen értenéd meg, ha elmagyaráznám – rázta meg fejét keserűen.

- Azért meg lehetne próbálni – sóhajtottam – nem vagyok gyengeelméjű.

Rám nézett, és halkan felszusszant.

- Elmondom, de nem akarom számtalanszor ismételni önmagam – motyogta – hívd a többieket is ide. Szeretném, ha mind meghallgatnátok a történetemet.

Bólintottam szavaira, és lassan hátrálni kezdtem az ajtó elől. Mikor elértem a lépcsőkig, úgy rohantam fel rajta, mint akit űznek, és nem tudtam eldönteni, vajon a félelem, vagy a kíváncsiság adott-e lábaimra szárnyakat.

Az első, akiknek a konyhában nekiütköztem Damon és Alaric voltak. Mindketten csodálkozva néztek rám, de nem hagytam nekik időt a kérdezősködésre. Vadul dobogó szívemre szorítottam kezemet, és csak ennyit tudtam súgni nekik:

- Stefan magához tért, és beszélni akar velünk.

*****

- Hát ennyi –fejezte be Stefan az elbeszélést, és maga mellé dobta a kiürült vérkészítményes tasakot, és megtörölte a száját. Most, hogy az éhség már nem gyötörte annyira, kezdett visszatérni a színe.

A pincében szorongtunk mindannyian, ahányan csak voltunk. Jeremy és Rick biztosították az ajtót, mindketten egy jó adag verbénás oldatot, és karót szorongatva, hogy szükség esetén bármikor közbeléphessenek.

- És tényleg nem gondoltad, hogy valami nem stimmel ezzel a lánnyal? – kérdeztem tőle mikor egy percre csend állt be. – Nem érezted, hogy nincs minden rendben?

- Nem, Elena – válaszolta csendesen. – Voltak rá indokaim, hogy miért vagyok vele, de ezeket most inkább nem fejteném ki.

- Rajta, tedd csak meg – biztattam, és felkészítettem magam rá, bármit is kell hallanom most tőle.

Egy pillanatig homlokát ráncolva meredt maga elé, aztán felemelte a fejét és a szemembe nézett.

- Elena, van fogalmad milyen érzés volt itthagyni téged? Van fogalmad, hogy ordítottam éjjelként a párnámba a fájdalomtól, mert minden porcikámmal csak rád vágytam? És tudtam, hogy meg kell állnom, hogy távol kell tartanom magam tőled, hogy élhesd végre azt az emberi életet, amit megérdemelsz. Kapaszkodtam mindenbe és mindenkibe, aki menekülési lehetőséget mutatott nekem ez elől az érzés elől. Kristinbe is kapaszkodtam.

Elhallgattam, és lesütöttem a szemem, erre nem voltak szavaim, amikkel válaszolhattam volna.

- Mellesleg azt se feledjük, hogy annak idején Katherine is el tudott bűvölni bennünket, és még csak soha nem is gyanakodtunk rá, hát miért ne történhetett volna meg mindez még egyszer? – vetette fel Damon, mintegy védelmébe véve Stefant.

- És nem fordult meg soha a fejedben, hogy amikre ez a lány rávesz, azok nem éppen rendben lévő dolgok? – szólalt meg Alaric is az ajtóból.

- Nem is tudom – választ Stefan csendben eltűnődve – néha éreztem valamit, valami nem volt rendben. Néha elgondolkodtam, mit keresek mellette, miért vagyok egyre inkább olyan, mint ő, de ha kétségeim támadtak mindig volt módszere, ahogyan meggyőzhetett.

- Én inkább nem akarom tudni, hogyan – vetettem közbe fagyosan.

Stefan vállat vont, és tett egy határozatlan mozdulatot, amiben az volt benne, hogy többek között az általam elképzelt módozat is szerepelt benne.

- Vagyis – foglalta össze Rick az elhangzottakat – azt akarod mondani, hogy rájöttél, hogy ez a lány nemcsak a saját vérével itatott téged, hanem valami mással is?

- Másfajta vérrel, igen – bólintott Stefan – nem tudom miért tette, amit tett, nem tudom miféle vér volt az, de úgy éreztem, ha ebből nem kaphatok többet meg fogok őrülni, vagy ki fogom irtani az egész világot, és megtettem volna bármit azért, ha ezáltal hozzájuthattam volna akár egyetlen cseppjéhez is.

- Olyasmi lehet ez, mint a drog – jegyezte meg halkan Jenna, mire Stefan keserűen elmosolyodott.

- Fogalmam sincs, az milyen lehet. Anno a mi időnkben olyan még nem volt, ma már pedig nem lenne hatással rám.

- Nem szólalnál meg esetleg végre? – fordultam Damonhoz, aki hosszú percek óta ült néma csendben, maga elé merengve.

- Van valami elképzelésed erről az egészről? – kérdezte Jeremy Damonhoz fordulva.

- Ami azt illeti, igen – vett Damon nagy levegőt – és csak remélni tudom, hogy amire gondolok, nem fog beigazolódni.

- Miről beszélsz? – lépett közelebb Jenna, és mind – Stefan is – érdeklődve néztük a töprengő férfit.

- Mikor ittál utoljára ebből a vérből? – fordult Damon egyenesen az öccséhez, figyelmen kívül hagyva a kérdést.

- Tegnap este – jött a halk válasz.

- Vagyis van még belőle a szervezetedben – nyugtázta Damon. Előreléptem, és megragadtam a vállát.

- Mégis, elárulnád nekünk végre, mire gondolsz? – vontam kérdőre.

- Igen – állt fel, és megfordulva a szemembe nézett. – Ahhoz hogy rájöjjek, helytálló-e amire gondolok, egyetlen út vezet. Innom kell Stefan véréből.

*****

- Neked elment az eszed – fogalmaztam meg mindannyiunk helyett, de Rick csak a homlokát ráncolta.

- Nem is akkora őrültség – bólintott csendesen Damon felé, és láttam, hogy a két férfi tökéletes összhangban megérti egymást.

- De hát miért? – kérdeztem egyre inkább kétségbeesve, és Jenna arcán is látszott a totális elképedés. – Láttad Stefanból mit csinált! Miért akarsz te is ilyenné válni?

- Elena – fogta meg vállaimat határozottan – Stefan meglehetősen nagy mennyiségben kapta ezt a vért. Nekem mindössze egyetlen kortyra van szükségem. Megvan a kockázata, belátom, de nem tehetek mást!

- Na és ő? – lépett előre Eve is és Stefanra mutatott – Mindaddig amíg veled leszünk elfoglalva, mi a biztosíték, hogy nem fog ránk támadni?

Damon intett Ricknek, mindketten odaléptek Stefan elé. Rick felhúzta a fiú szemhéját, és Damon összevont szemöldökkel fürkészte őt.

- Nem, azt hiszem nem lesz gond – jelentette ki aztán – a vér egyre inkább kiürül a szervezetéből, és minél több távozik belőle, úgy tér vissza az igazi Stefan. Tőle pedig távol áll az emberekre való rátámadás.

- Egyébként – szólt közbe Stefan is – túlerő ide vagy oda, de ha bántani akarnálak titeket, most is megtehettem volna – mondta csendesen.

Damon ránézett, aztán a két testvér egy pillanatra összemosolygott. Fura érzés kapott el, soha nem láttam még őket ennyire közel állni egymáshoz, még ha ez csupán egy pillanat töredékéig tartott is.

Aztán lassan helyet cseréltek, Damon állt oda Stefan helyére, megfogta a falhoz rögzített láncokat, és mutatta Ricknek, hogy kezdje el rácsatolni őket.

- Erősebben – tette hozzá, mikor Alaric tessék-lássék módon húzta meg a láncra kapcsolt bőrbilincseket.

A hajam minden szála égnek állt ezt látván, és nem bírtam megállni, odasiettem hozzájuk.

- Minek ez Damon? – kérdezte tőle halkan suttogva, miközben Rick a másik csuklójára is elkezdte felcsatolni a szíjakat.

- Elena – simogatta meg arcomat Damon – nem tudom, belőlem mit fog kiváltani a vér, de Stefan példájából kiindulva, semmi jót. Hogyan kockáztathatnám, hogy bajotok essen? Megőrülnék, ha magamhoz térve azt látnám, hogy bárkinek baja esett. Legfőképpen neked – tette hozzá alig hallhatóan, mire Alaric tapintatosan elfordult és ellépett onnan.

Nem tudtam mit mondani erre, de szememből kiolvashatta a választ. Mosolyogva bólintott, és ránézett Stefanra.

Jeremy Stefan kezébe nyomott egy poharat, a fiú pedig egy harapást ejtett a saját csuklóján, és vérének néhány cseppjét belefolyatta. Aztán a harmadáig telt pohárral Damonhoz lépett, és feszült arccal kezébe nyomta az azt.

Damon nagy levegőt vett, és felhajtotta a vért. Láttam, ahogy beleborzong az érzésbe, mikor a folyadék lecsúszott a torkán. Lehajtotta a fejét, de előtte egy pillanatra láttam az arcán, hogy önfeledten átadja magát az íznek, és tiszta gyönyör csillogott az arcán. Aztán előrehajolt, mint akinek komoly fájdalma van. Szemei elsötétültek, arcán megjelentek a fekete erek, fogai kivillantak ínye alól. Nagy levegőt vett, teste remegni kezdett, és mindannyian láttuk, és éreztük, ahogyan küzd az őt uralmuk alá hajtó ösztönök ellen.

- Damon – suttogtam neki halkan – Damon, ne engedd őt. Állítsd meg.

Nem tudtam, hall-e engem egyáltalán. Lassan a padlóra kuporodott, tehetetlen nyögés szakadt fel a torkából. Keze ökölbe szorult, láttam, ahogyan arca visszaváltozik önmagává, de mielőtt megkönnyebbülten fellélegezhettem volna, ismét megjelentek rajta a fekete erek. Öklével tehetetlenül a földet kezdte püfölni maga előtt, testében az izmok pattanásig feszültek, aztán légzése lassan egyre rendezetebbé vált, és néhány perc alatt lecsillapodott. Fejét felemelte, szemei ismét normálisak voltak, fogai visszahúzódtak, de a fájdalom és a kimerültség ott ült az arcán.

Mielőtt bárki megakadályozhatott volna odasiettem, letérdeltem mellé, egy gyengéden simogatni kezdtem vállát, és hátát. Belémkapaszkodott, lassan talpra vergődte magát, és mutatta Ricknek, hogy szedje le róla a láncokat.

- Igazam volt – súgta rekedten Alaric néma kérdésére, és körbehordozta tekintetét arcukon, míg végül rajtam állapodott meg a szeme. – Tudom, milyen vért kapott Stefan. De azt hiszem, nem fogtok örülni a válasznak.

Vége

FOLYT. KÖV

Szimpátia az ördöggel 7. fejezet

7. fejezet

Nem tudom, a többiek mikor és hogyan értek ki mellém, mert csak Stefanra tudtam figyelni. Én magam is letérdeltem, de nem mertem közelíteni hozzá, féltem, hogy ha átnyújtom kezem a vonalon, kiránt, és végez velem, féltem, hogy ez csupán csel, amivel közel akar kerülni hozzám, és be akarja fejezni, amit elkezdett.

Ő nem moccant, csak a kezét tartotta továbbra is kinyújtva felém, és mikor a szemeibe néztem, láttam, hogy nincs mögötte hazugság, vagy hátsó szándék.

- Be kell őt engedünk – fordultam Damon felé ellentmondást nem tűrően.

Száján félrehúzta, és megcsóválta a fejét.

- Jó ötletnek tartod ezt? – nézett rám. – Ne felejtsd el két napja mit tett veled.

Felálltam, és elé álltam, olyan közelről nézve a szemébe, mint még soha.

- Damon – érintettem meg karját, mire halványan éreztem, ahogy meglepetten összerezzen – kérlek szépen, tedd meg. Ha csak egy kicsit is fontos neked a testvéred, vagy akár én, akkor engedd be őt.

Néhány pillanatig némán fürkészett, aztán hatalmasat sóhajtott. Visszanézett a többiekre, Jenna és Jeremy arcán a tagadhatatlan félelem látszott, Alaric pedig egy karóval a kezében várakozott, hogy szükség esetén azonnal közbeléphessen.

- Egy pillanat – szólt oda Damon, aztán szemmel nem látható sebességgel a házba rohant, hogy egy pillanat elteltével újra mellettünk álljon. Zsebéből egy apró üveget húzott elő, benne valami színtelen folyadékkal. Lassan a vonalhoz lépett, és leguggolt a térdelő Stefanhoz.

- Egy feltétellel engedlek be – nézett rá, és kétség sem fért ahhoz, hogy komolyan beszél – amint itt leszel benn, ezt azonnal megiszod.

Stefan rábólintott, és ekkor már én is tudtam, hogy az üvegben verbénakivonat van.

- Továbbá azonnal lemész a pincébe, ott fogod tölteni az idődet, amíg ki nem találjuk, mi a további teendő. Mit mondasz erre?

A két testvér egymás szemébe nézett.

- Megteszem – suttogta Stefan csendesen.

Damon nagy levegőt vett.

- Hát akkor gyere be – szólt, mire különös módon mintha forró ködfüggöny kezdett volna vibrálni a szemünk előtt. Stefan egy mozdulattal átzuhant rajta, és a földön fekve ottmaradt. Amint lába átjött a vonalon, a köd újra megjelent, és visszazárta a varázslatot.

Damon Stefan kezébe nyomta az üveget, ő pedig egyetlen szó, vagy ellenkezés nélkül fenékig kiitta, aztán lerogyott a földre.

- Megölted! – kiáltottam Damonra és jeges kés hasított a szívembe.

- Ugyan már – rázta a fejét – elkábult, ennyi. Így jelenleg némileg kezelhetőbb.

Alariccal együtt fejtől-lábtól felnyalábolták az eszméletlen fiút, és nagy nyögések közepette a pincébe vonszolták. Letették az ágyra, ami egykor Forbes seriff pihenőhelyéül is szolgált néhány napos raboskodása idején, aztán Damon egy falhoz rögzített láncot húzott Stefan egyik csuklója köré.

- Ezt ne! – ragadtam meg a kezét. – Nem láncolhatod le, mint egy állatot! Ő is ember, lelke van!

- Igen, és nyilván nagyon jól fogod érezni magad, amikor majd lelkesen rád támad – morogta Damon dühösen, de újra ránéztem, az előbbi könyörgő tekintettel, mire fejét rázva ledobta a láncot, mintha csak azt mondta volna, hogy szerelmes nőkkel nincs értelme vitatkozni.

- Mellesleg, ennyi??? – szólt Jenna, mikor Damon jókora dördüléssel Stefanra zárta a pince ajtaját – Ennyi volt az egész varázslat? Egy „gyere be” mondattal feloldható??? Ez nem kimondottan biztonságos!

- Bevált, nem? – vont vállat Damon – Az engedélyem nélkül ide nem léphet be senki. Sem vámpír, sem halandó. Működik is, nem igaz?

Jenna elnémult, ezzel a ténnyel nem lehetett vitatkozni.

- És most? – kérdeztem halk suttogással, mintha a hangos szó is felébreszthetné Stefant.

- Hagyjuk pihenni – nézett be Damon a rácsos kis ablakon – aztán majd meglátjuk a többit. Ha felébred, talán el tudja mondani mi ez az egész, és talán sikerül újra a régi Stefant faragni belőle. És ha igen, akkor újra egymás karjaiba borulhattok – tette hozzá, és képtelenség volt nem kihallani hangjából a keserűséget, ami még akkor is a fülemben csengett, mikor már mindannyian elindultunk felfelé.

*****

A nappaliban összevissza lerogytunk, ahol épp helyet találtunk, és csendesen próbáltuk emészteni az előbbi néhány perc eseményeit.

- Nem kellene valaki, aki figyel rá? – kérdezte Jeremy csendesen, és magam is észrevettem, két nap alatt mennyire megváltozott a Damonhoz való hozzáállása.

- Nem, egyelőre nem – válaszolt Damon – kapott annyi verbénát, ami holnap reggelig biztosan kiüti. Holnap megpróbálunk vele elbeszélgetni. Aztán meglátjuk onnan hogyan tovább.

- És az a lány? Aki téged is megtámadott? – szólalt meg Rick. – Ő lehetett az, akivel Stefan mostanában az idejét töltötte?

- Nyilván – bólintott rá Damon –másra nem igazán tudok gondolni. Nem tudom, ki másnak lenne oka megtámadni.

Noha láttam az arcokon, hogy fel tudnának sorolni néhány önként jelentkezőt, diszkréten magukban tartották a véleményüket.

- És ismered? Tudsz róla valamit? – faggatózott tovább Alaric.

- Gondolod ha így lenne már nem mondtam volna? – rázta a fejét Damon. – Fogalmam sincs, ki lehet ő. Soha életemben nem láttam. Már úgy értem, egyik életemben sem. Egy valami viszont biztos – felállt, és töltött magának egy jó nagy pohár whiskyt. – Jóval idősebb lehet nálam. Láttátok, hogyan bánt el velem.

- Ez miért jelenti azt, hogy idősebb? – csodálkozott Jenna.

- Mert egy vámpír ereje a kor előrehaladtával egyre erősödik – világosította fel Damon – ti halandók öregszetek, mi vámpírok erősödünk. Ennyi.

Újra támadt néhány percnyi csend, aztán Jeremy felállt.

- Azt hiszem, én elmegyek pihenni, ha nem gond – mondta lassan, és láttam, hogy kimerítették az előbbi események.

- Nekünk sem ártana az alvás. Valami azt súgja, holnap kemény napnak nézünk elébe – állt fel Rick, aztán átfogta Jenna vállát, és mindannyian elindultak kifelé.

- Én is megyek – súgta Eve, aztán finom puszit adott Damon arcára, én pedig megpróbáltam megállni, hogy ezt látván ne rúgjak bele valamibe dühömben.

Damon megsimogatta a lány vállát, és mikor Eve is kisétált az ajtón, ketten maradtunk a szobában.

Damon egy intéssel rábökött a whiskyre, én pedig bólintottam a ki nem mondott kérdésére. Töltött nekem is egy pohárral, aztán magának egy másodikkal.

- Nem biztos, hogy Eve túlzottan fog rajongani érte, ha whisytől bűzölögve mászol mellé az ágyba. Igaz is, miért nem sietsz utána? – akaratom ellenére kezdtem gonoszkodni vele, de az előbb feltámadt marcangoló érzés kikívánkozott belőlem.

Felhajtotta az italt, aztán rám sem nézve válaszolt.

- Miből gondolod, hogy mellé fogok – hogy is kérdezted, mászni? – vetette nekem hátra.

- Akkor nyilván rá, egyre megy – paprikázódtam fel, és miközben megjelent szemeim előtt ez a kép, mintha egy ököl boxolt volna bele a gyomromba.

Damon néhány pillanatig maga elé merengve bámult, aztán még mindig hátat fordítva nekem válaszolt.

- Ami azt illeti, Eve a vendégszobában alszik.

- Nocsak – hökkentem meg – akkor nyilván te mész majd át hozzá, nem?

Vállát rángatta, és fejével tett egy olyan mozdulatot, amiről nem tudtam eldönteni, hogy igennek vagy nemnek vegyem-e.

Sóhajtva próbáltam legyűrni a bennem tomboló érzéseket, és kifelé indultam volna, amikor megfordult, és elém lépett.

- Azt hiszem, nem értesz világosan mindent – fogta meg államat, és belenézett a szemembe.

- Dehogynem – mosolyogtam keserűen – amíg nem volt melletted a kis barátnőd, jó szórakozás volt megpróbálni engem elcsábítani. Én voltam a bolond, hogy ez majdnem sikerült is.

Egy pillanatra a földre szegezte a szemeit, aztán visszanézett rám, és sütött tekintetéből valami különös komorság.

- Azt hiszem, Eve gyereket vár – bökte ki halkan, mintha kényszer hatása alatt tenné.

Néhány pillanatra meghűlt bennem a vér. Mintha kiszívták volna a gondolatokat a fejemből, és egy jégtömb kezdett tanyát verni valahol a szívem táján.

- Gratulálok – nyögtem ki nagy nehezen, aztán elléptem mellőle, és kifelé indultam, de két lépés után valami elkezdett felderengeni bennem. Visszafordultam, és láttam, ahogyan még mindig az előbbi testhelyzetben áll.

- De hát …. – motyogtam – neked nem lehet ….úgy értem, te gyereket nem…. Vagy igen?

Elmosolyogta magát.

- Nem, én nem tudok – válaszolta meg a fel nem tett kérdést.

- Vagyis akkor… - makogtam továbbra is döbbenten.

- Vagyis erre egy válasz létezik, Elena – billentette félre ugyanazzal a mosollyal a fejét. – Ez a gyerek nyilvánvalóan nem az enyém.

Még a szám is tátva maradt a meglepetéstől.

- Na de…. ezt mikor tudtad meg??? – hüledeztem.

Levetette magát a kanapéra, és keserűen nézett maga elé.

- Eve akkor mondta el, amikor megérkezett Mystic Fallsba. Tudod, mi…már jó ideje nem találkoztunk. Úgy értem, nem éltünk együtt, ha sejted, mire célzok – bólintottam, és leültem vele szemben – és ezalatt megismert valakit.

- De nem értem, mit keres akkor ő itt? – értetlenkedtem.

- Én hívtam ide. Elena, veszélyben voltál, és nemcsak te, hanem mindenki, akit szeretsz. Ha az a ringyó aki megtámadott, rájön, hogy nekem valaha is  közöm volt Eve-hez, ő is veszélybe kerülne. Tényleg úgy gondolod, kockáztatnám az életét, vagy engedném, hogy túszként használják? A gyerekével együtt?

- És az a tegnapi jelenet? Amikor rátok rontottam? Megcsókoltad a nyakát, ilyet nem szoktak csinálni azok, akik semmit nem jelentenek egymásnak!

- Fogalmazzunk úgy, hogy ez volt az egymástól való búcsúnk – sóhajtott Damon, és valami oknál fogva szívből sajnálni kezdtem őt.

- Valamit még mindig nem értek – ráztam a fejem –  hogyhogy nem gyűlölöd őt?

- Azért Elena, amiért annak idején Stefan is elhagyott téged – nézett rám, és láttam a sebezhetőséget a tekintetében – mert tudom, milyen élet várt volna rá mellettem. Ha van valaki, aki boldogabbá teheti mint én, akkor engedem őt elmenni. Akkor is, ha ez nekem fáj.

Melléültem, megfogtam a kezét, és megszorítottam.

- Még mindig szereted őt, ugye? – kérdeztem, és magam is megdöbbentem, mennyire félek a választól.

- Inkább úgy mondanám, olyan nekem, mint a friss seb, ami már gyógyulásnak indult – válaszolta halkan – Elena – tette hozzá, és felállt – még ha nem is tartasz képesnek rá, de tudok örülni mások boldogságának.

Felhajtotta az itala maradékát, azzal magamra hagyott a szobában, én pedig csak ültem ott, fájó szívvel, és annyi érzés rohant meg hirtelen, hogy meg sem kíséreltem szétválogatni őket. Megittam a whiskymet, és a következő pillanatban kicsúszott lábam alól a talaj, és anélkül, hogy bármire is emlékeztem volna, legyőzött a kimerültség, és jólesően belecsúsztam az álmok birodalmába.

Vége

FOLYT. KÖV.

Szimpátia az ördöggel 6. fejezet

6. fejezet

Stefan fásultan feküdt az ágyán, és mozdulatlanul meredt bele a sűrű, fekete sötétségbe. Hiába próbált aludni, nem találta a helyét. Csak nézte az ágy másik felét, amely most üresen ásítozott Kristin teste után, és a fiú magában csodálattal adózott a lánynak. Őt magát kifárasztotta, és szinte ledarálta a vad szeretkezés, a lányt pedig épp ellenkezőleg, mintha valamiféle energiával töltötte volna fel. Nem sokkal azután, hogy félig aléltan a gyönyörtől egymás testére borultak, Kristin összeszedte magát, és egy gyengéd csókkal vadászni indult. Stefan ezúttal nem tartott vele, úgy érezte, jártányi ereje is alig maradt, hát most csak feküdt némán, magához húzva Kristin párnáját, mintha csak őt ölelné, és hiányát próbálná meg betölteni lelkében.

Annak ellenére, hogy nemrég kóstolta a lány vérét, újra érezni kezdte az éhség fájó csikarását gyomrában. Próbált róla nem tudomást venni, de az érzés egyre sürgetőbbé és hatalmasabbá vált. Egyre jobban sóvárgott a lány jelenléte után, nemcsak a hangja, ölelése hiányzott neki, hanem gondoskodása is, hiszen mindig Kristin volt az, aki ilyenkor enni hozott neki, és őszinte szerelemmel nézte a táplálkozó fiút. Ilyen csodálatot Stefan korábban sem Katherine, sem Elena tekintetében nem látott, és ez megmagyarázhatatlan jó érzéssel töltötte el lelkét.

Egy darabig még forgolódott, egyre maróbb éhségérzete azonban nem hagyott neki túl sok választási lehetőséget. Nagy sóhajjal kirúgta magát az ágyból, és a pince felé indult, tudta, hogy itt őrzik privát készletüket. Összefutott a nyál a szájában, mikor kinyitotta a hűtőajtót, és a tasakok megmutatták vörös tartalmukat, mintha csak kellették volna magukat a halvány fényben.

Stefan azonnal feltépett egyet, nem teketóriázott a poharazgatással, azonnal a szájába csorgatta az édes nedűt, aztán arca megrándult, és elfintorodott az íztől. Különös kavalkád csapott le nyelvére, minden érzékszervére, de valami hiányérzet is társult hozzá, aminek a fiú nem tudott nevet adni. Újra belekóstolt a vérbe, és érezte, hogy ez most más, mint amit eddig kapott. A vér, amit Kristin minden alkalommal olyan szolgálatkészen tett elébe, a vér, amit a lány testéből szívott el ahányszor csak beleharapott, végigborzongatta minden érzékét, ami úgy hiányzott neki most, hogy teste-lelke reszketni kezdett a kielégületlen sóvárgástól. Egymás után bontotta fel a vérkészítményes tasakokat, csupán egy-egy kortyot ivott mindből, de hiába kereste azt a szívet-lelket melengető, bolonddá tevő ízt, amit eddig minden alkalommal megkapott.

Egyre dühösebbé, ingerültebbé vált, hiába itta magát tele, a csalódás fojtogatta a torkát, a falnak roskadt, érzékei szinte sikoltottak az után a vér utáni vágytól, ami most szinte megfoghatatlan messzeségbe került tőle. A falnak támaszkodott, behunyta szemét, és elképzelte, hogyan veti rá magát a hazatérő Kristinre, hogyan meríti meg fogait ereiben, hogyan fogja az a csodálatos érzés, amit most hiába vár, végigszáguldani egész testét.

Hogy levezesse dühödt ingerültségét, ököllel a falra ütött, és meglepődve nyitotta ki szemeit, mikor megérezte, hogy keze alatt megmozdul az ósdi építmény. Összevont szemöldökkel mérte végig az apró mélyedést, amit egy tégla kihullása okozott. Lehajolt a földre, és épp helyére akarta tenni a kizuhant darabot, mikor az üregből felé szállva megcsapta orrát az a félreismerhetetlen illat.

Egy megszállott vehemenciájával kezdte téglánként tágítani az üreget, és nemsokára csodálkozó arccal egy tasakot húzott ki onnan, apró üvegfiolákkal telve. Már a zacskón kívül is érezte, tökéletes szaglása elárulta neki, hogy EZ az, amit éppen keres. Kapkodó mozdulatokkal húzta ki az egyik kis üvegcsét, mint a drogos, ki hozzájut az őt éltető adaghoz, reszketett a keze a lázas türelmetlenségtől, és már szája felé emelte az apró fiolát, mikor valami belső sugallat megállásra kényszerítette.

Nem értette, Kristin miért tartja itt külön ez a néhány adagnyi vért. Nem értette, miért nem mondta el ezt eddig neki. Fura, de a Kristin iránti érzelmei párszor különös fordulatot vettek. Előfordult vele néhányszor, hogy nem értette mit keres ő a lány mellett, mi az amiben részt vesz Kristin oldalán, és helytelenítette tetteit, ilyenkor a lány hozzábújt, szerelmet kapni és adni tudó testtel, felajánlotta magát, és engedte, hogy beléharapjon, és abban a pillanatban, mikor fogai között megérezte a lány édes vérét, a kétségei eltűntek, semmivé lettek, és úgy érezte a lány és ő együvé válnak, közös sorssá, közös akarattá kovácsolódnak. És most ugyanez az édes vér csábította maga felé, de az éhség már nem kaparászott benne oly vadul, képes volt megállítani a mozdulatot, és egy halvány, néven nem nevezhető sejtelem kezdte fejét felemelni benne.

Pici gondolkodás után, tetőtől talpig remegve a sóvárgó vágyakozástól, mindent visszatett a helyére, aztán kiment a pincéből, újra elvetette magát az ágyon, és türelmetlenül várta haza Kristint.

*****

Visszaheveredtem az ágyamba, de képtelen voltam lehunyni a szemem, gondolataim össze-vissza cikáztak. Testem égett és fájt a vágytól, amit Damon keltett bennem, és erősen össze kellett szednem minden akaraterőmet, hogy ne álljak fel, ne menjek vissza hozzá, és ne tegyem meg azt, amire érezhetően mindketten vágytunk. De tudtam, hogy nem lehet, csak kihasználna, csak vesztes lehetnék ebben a játszmában. Az agyam folyton Roger és Eve nevét hozta elém.

Rogerrel fél évvel azután ismerkedtem meg, hogy Stefan elhagyott. Imponált nekem a fiú kitartása, és egyénisége. Szerettem őt a magam módján, de nem voltam szerelmes belé. Még magamnak sem vallottam be eddig, de csupán arra volt jó, hogy próbálja velem feledtetni életem legfájóbb csalódását.

Hogy Eve és Damon között mi lehet, arra képtelen voltam választ adni. Egyik pillanatban emlegette a lányt, jelezve, hogy gondol rá, hogy fontos neki, a másik pillanatban már engem akart lerohanni, és voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy irántam való érzelmei jottányit sem változtak.

Forogtam csak a hűvös ágyban, ami lehűtötte parázsló érzékeimet, és lassan-lassan, mikor az ég alján már keskeny sáv jelezte a hajnal eljöttét, sikerült az álmok világába merülnöm.

Úgy éreztem, mindössze egyetlen pillanat telhetett el, de ahogy órámra néztem döbbenten láttam, hogy már jócskán kora délután jár az idő, és hogy sikerült végigaludnom az egész délelőttöt. Fürgén kiugrottam az ágyból, magamra kapkodtam ruháimat, és siettem le a földszintre, ahonnan Jenna és Jeremy beszélgetése ütötte meg a fülemet. A folyosón Damon ajtaja előtt kellett elhaladnom, ami most félig nyitva állt, és ösztönös kíváncsisággal vetettem egy pillantást szobája belseje felé, és amit láttam, attól minden eremben megfagyott a vér.

A szoba közepén, a fotelban egy lány ült, akit még soha ezelőtt nem láttam. Barna, félhosszú haját egy kézzel hátrafogta, hogy ne zavarja vele Damont, aki előtte térdelt, a lány nyakába temette fejét, és egyetlen másodpercre sem volt hajlandó megmozdítani onnan. A lány halkan nyögdécselt, másik kezével a vámpír vállába markolt, és mikor fájdalmai túl erőssé váltak, megszorította azt. Szép metszésű arca eltorzult a kíntól, amit ki kellett állnia, miközben Damon a világról megfeledkezve táplálkozott belőle.

A harag, mint egy hirtelen kitörő tűzhányó robbant ki belőlem. Az, hogy Damon hazudott mikor azt állította, nem iszik emberből, eltörpült a mellett a szánalom mellett, amit a lány iránt éreztem, és tudtam, hogy közbe kell lépnem, meg kell mentenem őt, közben pedig némi csodálkozás is volt bennem, hogyan volt képes rá, hogy Jenna és Alaric tudtával hozzon ide egy olyan halandót, aki élő konzervként szolgál számára.

Berontottam az ajtón, és a következő másodpercben már Damon a hátán feküdt, ahová löktem. Tudtam, hogy normál körülmények között versenyre sem kelhettem volna az ő erejével, de az én elszántságomat megacélozta a düh, és segítségemre sietett a meglepetés.

- TE TELJESEN MEG VAGY VESZVE? – üvöltöttem rá ahogy a torkomon kifért, és fél füllel hallottam, ahogyan odalenn elhalkult a társalgás – HOGY TEHETTED EZT? HA MÉG EGYSZER HOZZÁ MERSZ NYÚLNI – mutattam a lányra – AZONNAL KARÓT VEREK A SZÍVEDBE!

Damon meg sem moccant a földön, csupán felkönyökölt, és egy kaján vigyor jelent meg a szája sarkában. A felháborodás elvette a hangomat, csak tátogni voltam képes, és körbenéztem a szobában, hogy mivel tehetném el láb alól. Ő közben felült, és felemelte kezét, mintha azt mutatta volna, hogy higgadjak le kissé, de nem foglalkoztam vele tovább, hanem a lányhoz fordultam, és megsimogattam a vállát.

- Jól érzed magad, nem történt nagyobb bajod? – fürkésztem arcát, amin most csak a totális csodálkozás tükröződött. Úgy méregetett, mintha elmebeteg lennék, és most azon gondolkozna, hogy megnyugtatni próbáljon, vagy sikítva segítségért kiáltani. Félresöpörtem nyakából a haját, amit időközben elengedett, és fel voltam készülve a két sebre, ami a nyakán fog éktelenkedni. Annál nagyobb volt a csodálkozásom, mikor fogak nyomát nem találtam, csak néhány apró, vörös foltot a fehér bőrön.

Értetlenkedve emeltem fel fejemet, továbbra is a lányra nézve, aztán visszakaptam tekintetem a már leplezetlenül mulató Damonra, és lassan, pillanatról pillanatra vert bennem gyökeret a felismerés. Éreztem, ahogyan fejem búbjáig elvörösödöm, és még a fülem is lángolni kezd, mikor rájöttem, hogy félreértettem a helyzetet, és aminek tanúja voltam, az nem éppen támadás volt…. A lány is lassan mosolyogni kezdett, közben Damon feltápászkodott a földről, leült a fotel karfájára, átölelte a lány vállát, aztán felém intett.

- Elena, már meséltem róla, de még személyesen nem találkoztatok. Engedd meg, hogy bemutassam neked Eve-t.

- Ö…ö….örvendek – nyöszörögtem halkan, és még mindig olyan színben játszottam, hogy csodáltam amiért nem gyullad lángra minden körülöttem.

- Én most akkor….nem is zavarok tovább – hebegtem tétován, aztán ugyanazzal a lendülettel amivel beléptem, sietve távoztam is. A folyosó végén megálltam, néhányszor a falba vertem a fejem, és ki sem tudtam magamból törölni azt az érzést, hogy sikerült végérvényesen hülyét csinálnom magamból.

Mikor sikerült némileg összeszedni magam, és úgy éreztem, hogy a színemet is visszanyertem, besétáltam a nappaliba, és próbáltam önérzetem és méltóságom romjait megőrizni legalább a többiek körében.

Még alig ültem le egy székbe, amikor Damon és Eve csatlakoztak hozzánk. Damon ledobta magát a kanapéra, Eve pedig mellé ült, vállára bújt, aztán egymásra mosolyogtak, miközben én makacsul meredtem ki az ablakon, mintha a kettősük puszta látványa is elviselhetetlen lenne számomra.

- Mi volt az előbb az az ordítozás? – fordult hozzám Jenna, és végigmért, mire csak a vállam vonogattam – Mit műveltél vele? – kérdezte Damont összevont szemöldökkel.

- A világon semmit – válaszolta Damon még mindig vigyorogva – csak meglátott bennünket… szóval, kissé félreértette a helyzetet, és mikor nyakon csókoltam Eve-t, Elena azt hitte, éppen eszem belőle.

Jeremy beleröhögött a poharába, és Rick szájából is egy apró nyöszörgést hallottam ki, ami a visszafojtott nevetéssel volt egyeztethető. Én úgy meredtem Damonra, hogy az a legszörnyűbb kínhalál ígéretét hordta magában. Aztán felsóhajtottam, kezembe temettem az arcomat, és csak az volt egyetlen hő kívánságom, hogy véget érjen ez az egész rémálom, és kiszabadulhassak végre ebből az átkozott házból.

*****

Jócskán benne járt már az idő az éjszakában, mikor Kristin, nesztelen léptekkel, mint egy macska, besurrant a házba. Nagyot sóhajtott, nyújtózott, ledobta ruháit, aztán egy mozdulattal bebújt Stefan mellé, apró csókot adott a szájára, és átölelte őt.

- Hmmmm – mormolta Stefan félálomban – isteni illatod van – célzott a lányon érezhető vérszagra, és jól hallhatóan megkordult a gyomra.

- Neked is ilyen lenne, ha velem tartottál volna – válaszolt a lány, de nem neheztelés, inkább jókedv volt a hangjában. – Bánhatod, hogy nem tetted.

- Képtelen voltam rá, te is tudod – csóválta Stefan a fejét – azok után, hogy szinte teljesen kimerítettél az este – tette hozzá mosolyogva, aztán magához szorította a lányt, és keze vándorútra indult a testén, de még mielőtt bármit is tehetett volna, gyomra újra jelezte az éhségét.

- Nem ettél? – kérdezte Kristin, és felült a fiú mellett.

- Nem, mert nem volt, aki enni hozzon nekem – válaszolta Stefan játékos sértődöttséggel, mire a lány röviden felnevetett.

- Azonnal mulasztom a tartozásomat – súgta ingerlően, azzal egy mozdulattal kibújt Stefan mellől, és úgy ahogy volt, ruha nélkül a pincébe vonult, és végig érezte hátán a fiú vágyakozó tekintetét.

Odalenn kicsomagolta a készletet, és kiemelte a fal rejtekéből a fiolákat. Épp lecsavarta az egyik kis üveg tetejét, mikor egy erős kéz vaskapocsként szorult rá az ő karjára.

- Hát akkor azt hiszem, ideje lenne elmesélned, hogy mi a fene ezt az egész! – hallotta a jól ismert hangot, és a következő pillanatban Stefan nézett rá, arcán fagyos dühvel.

Kristin egy másodpercig mérlegelt, de alig néhány pillanat alatt rájött, hogy vesztett, és hogy a dolgok eddigi irányítása kicsúszott a kezei közül. A következő szempillantásban rárontott Stefanra, és érezte, hogy öregebb és erősebb lévén, a fiút akár össze is tudná morzsolni kezei között. A falnak nyomta, fél kézzel erősen tartotta nyakát, száját széttárta, másik kezével pedig az immár tetejét vesztett kis fiolát tartotta a fiú szája fölé.

- Ne ellenkezz Stefan – súgta és szemei a megszállottak őrült módján kezdtek villogni – ne akard, hogy porrá törjelek. Nem tudom, hogyan jöttél rá, de tényleg azt hiszed hagyom, hogy ennyi munkám és fáradtságom kárba vesszen miattad? Idd csak meg ezt – és az üveget lassan megbillentette a fiú nyitott szája felett – és meglátod, azonnal minden rendben lesz, úgy, ahogyan eddig. Ne berzenkedj, ne akarj legyőzni engem. Ha ezt lenyeled, úgyis elfelejtesz minden ellenállást, és olyan engedelmes leszel, akár egy hűséges kiskutya. Azt hiszed, eddig nem így volt? – vigyorgott őrült módon.

Stefan rémülten meredt felfelé a kis üvegre, amelynek száján már majdnem kicsurrant egy csepp vér, és tudta, hogy ha most nem tesz valamit, nincs számára mentség. Összeszedte minden erejét, belemart Kristin arcába, mire a nő felüvöltött fájdalmában. Elengedte Stefant, aki tudta, hogy ha most nem állítja le a lányt, nem lesz soha vége a rémálommá vált álmoknak. Rávetette magát Kristinre, feltépte torkát, és ez volt ez első alkalom, hogy nem ivott a véréből, hanem megbűvölten nézte, ahogyan a földön folydogált, mint egy vörös színű patak, és különös elégtételt érzett magában. Kristin küzdött, próbálta magáról ledobni a fiút, és mikor Stefan a szemébe nézett, megborzadt attól a lénytől, aki most Kristin arcából rátekintett, félredobva az eddig hordott álcát.

Érezte, ahogyan a lány lassan gyengülni kezd alatta a vérveszteségből, és tudta, hogy most van esélye a menekülésre. Azzal a sebességgel, amire csak vámpírok képesek, felpattant, vissza sem nézve kirohant a házból, rohant végig a városon, és minden sejtjében érezte a lány gondolatát, aki szeretett volna felkelni, és megállítani őt, de képtelen volt rá, mindaddig érezte Kristin jelenlétét szíve dobbanásaiban, míg el nem érte az erdőt, el nem botladozott a régi Salvatore ház romjai közé, ahol az avarba vetette magát, és nyugtalanul dobogó szívvel beszívta a föld és a levelek illatát.

*****

Nem voltam képes túl sokáig elviselni Eve puszta látványát, és Damon kaján vigyorát, ezért egy jó adag tea ürügyén ott hagytam a társaságot, és kiballagtam a konyhába. Épp a konyhaszekrény felső részében matattam egy nagyobb bögre után, mikor valaki hátulról megérintette a derekamat, és emberi szemmel nem látható gyorsasággal elkapta a poharat, amit a hirtelen ijedtség vert ki a kezemből.

Damon a kezembe nyomott egy bögrét, aztán csak állt ott, és érdeklődő tekintettel figyelt, ahogyan forró vizet öntöttem a teafűre.

- Jól figyelj, mert a világ legérdekfeszítőbb dolgát láthatod – mormogtam neki oda, mikor láttam, hogy minden mozdulatomat meredten figyeli.

- Igen, erre én is rájöttem – hallottam a válaszát, és szinte éreztem, ahogyan tekintete tetszéssel pásztázza végig a testemet.

- Mondd, mi a nyavalyát akarsz tőlem? – kérdeztem némileg türelmemet vesztetten. – Miért nem mész vissza a kis barátnődhöz, és harapdálod tovább a nyakát? Bocsánat, illetve nem is harapdálod, hanem….

- Jól hallom, hogy féltékeny vagy? – lépett oda hozzám, mire engem elfogott a vágy, hogy a forró teát a fejéhez vágjam, a bögrével együtt.

Mintha csak olvasott volna a gondolataimban, lefogta a kezemet, és közelről belebámult az arcomba.

- Hááát peeersze, nagyon féltékeny vagyok – mondtam neki gúnyosan. – Nem is tudom miért nem én vagyok az, akibe néhanapján belekóstolgatsz!

- Múlt éjjel megvolt az esélyed, hogy az legyél – súgta már közvetlenül a fülembe, és éreztem, hogy a puszta jelenlététől újra elönt a vágy.

- Ha most azonnal nem engedsz el, sikítok – figyelmeztettem, és mikor megcsóválta fejét nagy levegőt vettem, hogy elvisítsam magam, de abban a pillanatban a számra tapasztotta a saját száját, és ellentmondást nem tűrően megcsókolt.

Ez a csók most nem hasonlított a tegnap éjjelihez. Az romantikus volt, kedves, gyengéd, ez pedig erős, hatalmat és birtokvágyat jelentő. Néhány pillanatig képes volt levenni a lábamról, és elérte, hogy viszonozzam a csókot, aztán nagy küzdelem árán elszakítottam magam a szájától, és kiutaltam neki azt a bokánrúgást, ami már két nappal ezelőtt járt.

- Még egyszer ne próbálj meg hozzám érni – sziszegtem neki, mint egy dühös pulyka – mégis mit képzelsz te magadról? Múlt éjjel csaknem engem vittél ágyba, ma már Eve-el enyelegsz? Te tényleg azt hiszed, megtehetsz mindent? Menj vissza a barátnődhöz, és tartsd magad távol tőlem! – kiáltottam rá, aztán sarkon fordultam, kirohantam a házból, ki az udvarra.

Megálltam a határvonalat jelző füves résznél, nagy levegőt vettem, próbáltam megnyugodni, és kibogozhatatlan kavalkádban rohantak meg az érzések. A harag, a csalódottság, a féltékenység, a vágy egyetlen hatalmas erővé olvadt bennem, aminek az egyetlen kulcsa nem volt más, mint a sírás.

Könnyes szemeim elmosódottan tárták elém a világot, de még így is felmértem, hogy egy alak tántorog elő a sűrű erdőből. Azt hittem hajléktalan, vagy talán részeg, mert össze-vissza dűlöngélt, szinte fától fáig kapaszkodva jutott el a határvonalig, és megállt előttem, ahol erőtlenül térdre esett.

Letöröltem a könnyeimet, és a szívem kihagyott néhány dobbanásnyit, mikor észrevettem, hogy a vonal külső részén Stefan térdel. Sápadt volt a fáradtságtól és az éhségtől, és egészében véve a világ legszánalmasabb teremtménye cím méltó birtokosa lehetett volna.

Éreztem, ahogyan kitör belőlem egy hatalmas visítás, egy könyörgés, hogy rohanjon oda mindenki, és védjenek meg engem tőle, de ekkor felém nyújtotta kezét, és erőtlen hangon csak ennyit suttogott:

- Elena, könyörgöm, ments meg.

Vége

FOLYT. KÖV.

Szimpátia az ördöggel 5. fejezet

5. fejezet

Próbáltam Damont teljes erőmből megtartani, de éreztem, ahogyan lassan kicsúszik alólam a lábam a tehetetlen test súlya alatt. Rick és a holtsápadt Jeremy odapattantak, ketten kétoldalról felnyalábolták az eszméletlen férfit, és a házba cipelték. Jenna és én megbabonázva meredtünk arra a pontra, ahol az előbb még Kristin állt, és ahol most nem volt semmi, csupán néhány kavargó falevél, és már nem a lány őrült ordítását, csak a szél süvítését lehetett hallani a fák lombja között.

Nem tudom, hogyan kerültem vissza a házba. A támadás hirtelensége, és borzalmas intenzitása mintha kikapcsolt volna bennem valamit. Hallottam, ahogyan Jenna a fiúk után siet, és hallottam, hogy a hangok már Damon szobájából szűrődnek ki, de én képtelen voltam odamenni, és megnézni mi van vele. Lerogytam a nappaliban, ránéztem lúdbőrös karjaimra, és most, csak most fogtam fel igazán, mekkora is a veszedelem. Úgy gondoltam eddig, Damont nem érheti baj, ő a mi megbízható testőrünk, és most a szemem láttára sújtott le csaknem a halál, magával hozva azt az üzenetet, hogy így jár mindenki, aki az útjába áll.

Valami tapadós nedvességet éreztem a pólómon, és láttam, ahogyan Damon vére festi meg a mellkasomat. Stefan szobájába siettem, gyorsan pólót váltottam, de előtte lemostam magamról a vámpír vérének legutolsó nyomát is. Mire a nappaliba visszaértem, Jenna már ott várt.

- Nincs semmi gond – válaszolta, amikor kérdő tekintettel rámeredtem. – A sebei szépen gyógyulnak, és már adtam neki vért is. Legalábbis úgy hiszem, azt kért. Nehéz volt érteni azt a félig eszméletlen mormogást.

Bólintottam. Láttam már néhányszor megsérülve mindkét testvért, tudtam, hogy a legelső dolguk az elveszített vérmennyiség pótlása.

- Amikor megitta, kicsit jobban lett. Nem akarta, hogy az ágya mellett üljek, csak azt kérte, hagy pihenhessen kicsit – súgta Jenna, és láttam, hogy ő is halálsápadt. Nem szívlelte túlzottan Damont, de ez a támadás őt is megdöbbentette.

- Hol van Jeremy? – kérdeztem rekedten – Azt hiszem, el kellene beszélgetnünk vele.

- Szerintem Rick már megelőzött ezzel – válaszolta, és hirtelen mindketten a plafonra meredtünk, az emelet felé, ahonnan fojtott hangú kiabálás szűrődött le.

Most én voltam, aki gondolkodás vagy kérdezés nélkül megcsapolta Damon whisky-készletét, és ezután síri csendben ültünk mindaddig, míg Alaric és a magába zuhant Jeremy meg nem érkeztek közénk.

- És most, mi legyen? – suttogtam, mintha nem merném a hangom használni, mert ott állna a támadó az ablak előtt, bőszen hallgatózva.

- Egyenlőre semmi – túrt a hajába Rick tanácstalanul. – Damon hagy szedje össze magát holnap reggelig. Addig itt ülünk a házban, elfoglaljuk magunkat valamivel. És nem csinálunk semmi őrültséget – nézett végig rajtunk, mi pedig elgyötörten rábólintottunk a szavaira.

Nem is tehettünk volna mást.

*****

- A FENE EGYE MEG! – kiabálta Kristin magából kikelve. Éber volt, és nagyon dühös. Lehajtott fejjel mászkált fel-alá a házban, a kezét ökölbe szorította. Haja lobogott mögötte, a szemei vörösben parázslottak. Kétszer is belevágott öklével a falba, és teljesen átütötte – tapétát, gipszet, lambériát. Mindkét alkalommal visított, de nem a fájdalomtól, hanem az indulattól.

Stefan az ágy szélén ült, és álmos csodálkozással figyelte az őrjöngő nőt. Volt valami a tekintetében, ami Kristint megtorpanásra késztette, mikor észrevette.

- Bocsáss meg – suttogta, és letérdelt az ágy mellé, fejét Stefan térdére hajtva- nem akartalak megijeszteni. Csak tudod, hogy nem éppen a legjobban viselem a csalódásokat.

Stefan a lány hajába túrt, és lassú mozdulatokkal simogatni kezdte.

- Igen, tudom – kicsit elmosolyodott, de alig lehetett látni szája szélének a mozgását. – Viszont nem tudom, miért kellett ezt tenned. Nekünk nem Damonra van szükségünk. Miért kellett őt lerohanni?

- Talán nem értesz egyet azzal, amit tettem? – emelte fel fejét Kristin, és volt valami megmagyarázhatatlan kifejezés az arcán.

- Nem is tudom…. – rázta a fejét Stefan. – Mit ártott ő nekünk? Persze azon kívül, hogy teljesen bele van esve Elenába.

- Védi őt Stefan, hát nem érted? – suttogta a lány – Hogyan jussunk a közelébe, ha Damon ott áll közte és köztünk?

Stefan felállt az ágyról, Kristin pedig meredt tekintettel bámult utána.

- Talán már nem akarod ezt az egészet? – kérdezte miután ő is feltápászkodott, Stefan után lépett, hátulról átölelte a derekát, és a fiú hátára hajtotta a fejét, miközben kezei már Stefan mellkasát simogatták.

- Nem erről van szó – válaszolta a fiú, és cirógatni kezdte Kristin őt simogató kezét. – De a bátyámról van szó! Tudom, hogy Damon kiállhatatlan, antiszociális, arrogáns, de szeretem őt, mert a testvérem! – szembefordult a nővel – Hát olyan nehéz ezt megérteni?

- Nem, persze, hogy nem – válaszolt a lány halkan – de tudod jól, hogy Damon sosem fogja engedni, hogy bántsd Elenát.

- Ez a másik – sóhajtott Stefan – miért akarjuk mi ezt az egészet? Mire jó ez? Élhetnénk szépen, valahol máshol. Csak mi ketten.

- Mert Elena megérdemli azt, ami várni fog rá – súgta a nő közvetlen közelről Stefan ajkait simogatva – talán nem így gondolod? Talán még mindig jobban vonzódsz hozzá, mint hozzám?

Stefan nem válaszolt, csak lefejtette magáról Kristin karjait, aztán visszament az ágyhoz, és ledobta már magát, a rugók hangos nyekkenéssel tiltakoztak a hirtelen mozdulat ellen. Kristin egy darabig néma csendben, a szemeit összehúzva állt.

- Hozok enni – mondta aztán csendben – mindkettőnkre ráfér.

Megvárta, amíg Stefan némán rábólintott, aztán lement a ház pincéjébe. Felnyitotta a hűtő ajtaját, és magában kezdte elönteni a félelem. Stefan ingadozott. Stefan valós énje a legváratlanabb pillanatokban tört elő, és néha úgy tűnt széttöri azt a világot, amit ő maga épített a fiú köré, hosszú, fáradtságos munkával. Ezt nem engedhette, és tudta, hogy eljött az ideje, hogy tegyen ez ellen.

Egy vérkészítményes tasakot vett elő a hűtőből, egy nagy pohárba csurgatva a tartalmát. Aztán óvatosan, mint a zsákmányra vadászó macska, körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla, teljesen egyedül van-e, Stefannak nem szottyant-e kedve követni őt. Egy apró, a falon nem látható rejtekajtó mögül egy tasak pici üvegcsét vett elő. Az üvegek vöröslő színe nem hagyott kétséget tartalmuk felől. Kristin letekerte az egyik üveg nyakát, és felhajtotta a vért, a másik üvegcséből pedig - ahogyan eddig is -  Stefan poharába folyatta a sűrű anyagot. Eltüntette a nyomokat maga után, és mikor megfordult, győzedelmes mosoly ült az ajkán.

Odafenn Stefan átvette, és egy hajtásra felhajtotta a vért. A lány várt néhány percet, hogy kiváltsa a fiúban a kellő hatást, aztán hozzábújt, simogatni kezdte, és érezte, hogy Stefan érzékei életre kelnek, és eluralkodik benne a vágy. Kristin a fiúnak adta magát, élvezte, ahogy Stefan torkon ragadja, ahogyan nyakába, mellébe mélyeszti fogait, és lökéseivel egy ütemben, kortyokban nyeli a vérét, mindaddig, míg mindketten el nem érték a beteljesülést.

Kicsit később, mikor összebújva feküdtek, Kristin felemelte a fejét. Ránézett Stefanra, végigcirógatta mellkasát, és kezei közé fogta az arcát.

- Nos? – kérdezte szinte leheletszerű sóhajjal a halotti csendben – Merre tovább? Az fog történni, amit te akarsz.

Stefan finoman megcsókolta Kristint, és még jobban magához szorította.

- Ez nem is lehet kérdés – válaszolta elégedetten, az előbbi gyönyör halvány csillogásával az arcán. – Bosszút állunk mindenkin. Legfőképpen Damonon és Elenán.

Kristin nem válaszolt, csak a fiú vállára hajtotta fejét, és átkarolta őt. A sötétség elrejtette elégedett mosolyát.

*****

Sötétség honolt még mindenhol, mikor felébredtem álmatlan álmomból. Egy darabig eltartott, mire tudatosodott bennem hogy hol vagyok, és miért, aztán egy másodperc tört része alatt villant az eszembe mindaz, ami a két nappal ezelőtti szalagavató bál óta történt.

Felkeltem az ágyból, a fürdőbe siettem, és dolgom végeztével belenéztem a tükörbe. Egy fáradt, kimerült, félelemtől sápadt arc nézett vissza rám, vastag kötéssel a nyakán. Ollót fogtam, és óvatosan levágtam magamról a több rétegnyi gézt, és elfintorodtam az apró fájdalomtól, mikor megláttam, és finoman megérintettem a két apró sebhelyet, amit Stefan fogai hagytak a nyakamban.

Képtelen lettem volna visszafeküdni, aludni még inkább. Lelkifurdalásom támadt, hogy mióta megtámadták, és kockára tette az életét Jeremy miatt, még csak rá sem néztem Damonra. Lehelet halkan kinyitottam szobám ajtaját, és belehallgattam a házat uraló hatalmas csendbe. Láthatóan még mindenki aludt, és őszintén szólva irigyeltem őket a nyugodt éjszakájukért. Lépteim halkan csosszantak a folyosó bolyhos szőnyegén, mire eltapogatóztam a vaksötétben Damon szobájának ajtajáig, és áldottam magam, hogy annak idején annyi időt töltöttem a házban, hogy most behunyt szemmel is képes lennék eltalálni bárhová.

Nesztelen léptekkel surrantam be az ajtón, mint valami tolvaj, és némi tapogatózás után leültem az ágya szélére. Csak a csillagok fénye szórt némi világosságot be a szobájába, annyit legalábbis, hogy ki tudtam venni a párnán borzas fejét, és félmeztelen felsőtestét. Damon halkan felnyögött, és megmoccant álmában. Hanyatt fordult, egy pillanatig azt hittem felébred jelenlétemre, de aztán egyenletes légzéssel aludt tovább. Szemem végigsiklott mellkasán. A sötét nem hagyott túl sok lehetőséget hogy megbizonyosodjak felőle, csakugyan rendben van-e, ezért óvatos mozdulattal, gyengéden végigsimítottam nyakának bőrén, és lassú mozdulatokkal húztam kezem végig mellkasán. Éreztem, ahogyan a sebei már begyógyultak, nyilván csak egy halvány bőrpír emlékeztetett még a lánnyal való találkozásra, és megkönnyebbülten felsóhajtottam, hogy a következő pillanatban halk szisszenéssel összeránduljak ijedtemben.

Damon szemei nyitva voltak, kékségük szinte világított az éjszakában, ahogyan rám nézett.

- Ugye tudod, hogy most a tűzzel játszol? – kérdezte rekedten, a mellkasát simogató kezemre célozva.

Zavarba jöttem, megpróbáltam elhúzni magamat tőle, de nem engedte. Tenyerét a kezemre kulcsolta, és magához szorította, hogy érezzem szíve erőteljes dobbanásait.

- Csak szerettem volna megnézni, rendben vagy-e – suttogtam halkan, és készültem felállni mellőle.

- Vehetem ezt úgy, hogy aggódtál értem? – kérdezte és nem kellett látnom, a nélkül is tudtam, hogy mosolyog.

-  Nem abban az értelemben, ahogy azt te szeretnéd – vetettem oda félvállról, és a következő pillanatban csak azt éreztem, hogy behúz az ágyba maga mellé, és mire bármit is reagálni tudtam volna, már félig rajtam feküdt.

Szemem tágra nyílt, és beszívtam a levegőt, hogy kiabálni, vagy épp sikítani kezdjek, de nem engedett meg nekem semmiféle magánakciót, mert egy másodperc elteltével már ajka a számon volt, és finoman csókolni kezdett. Próbáltam védekezni, de tehetetlen voltam, nem tudtam, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy már nem is akarok. Szétnyitottam számat, viszonoztam csókját, éreztem, ahogyan nyelve rátalál az én nyelvemre, és mikor kezét végighúzta az oldalamon, beleborzongtam a jóleső érzésbe.

Egy perc múlva nyakig vörösödtem, mikor rájöttem, hogy valószínűleg az éj folyamán ledobhatott magáról minden ruhát, és most meztelenül simul hozzám, és teste jól érezhetően jelezte, hogy mire is vágyik igazán.

Fejét a nyakamba temette, és én rémülten kaptam levegő után, megfeszített testtel vártam a harapást. Rám nézett, megcsóválta a fejét.

- Ugye tudod, hogy én nem vagyok Stefan? – kérdezte. – Elena, én sosem bántanálak.

Bólintottam, és elöntött annak az érzése, hogy bízhatok benne. Újra csókolni kezdett, pólóm alá csúsztatta kezét, és halkan felnyögtem, mikor elért mellemig.

- Hagy mutassam meg, mi az, amit egy halandó sosem lesz képes nyújtani neked – sóhajtotta az ajkaimra, én pedig ebben a pillanatban úgy éreztem magam, mintha egy vödör jeges vizet zúdítottak volna a nyakamba, mert eszembe villant Roger, és Eve képe.

Értetlenül nézett rám, amikor elhúztam ajkamat tőle, és próbáltam kibújni az öleléséből.

- Kérlek, engedj el – súgtam halkan, és valamit megérezhetett, mert ellenkezés nélkül engedte, hogy kibújjak mellőle, és míg megigazítottam magamon a ruhát, megpróbáltam meztelen teste látványát elkerülni.

- Ne haragudj – fogta meg a kezem – Ezt talán nem kellett volna. De amikor megláttalak, képtelen voltam megállni…. Bocsáss meg – súgta halkan.

Bólintottam, mert a szavakra még mindig képtelen voltam, és mellkasomra szorítottam kezemet, hogy zakatoló szívem valahogy megpróbáljam lecsillapítani.

- Ez – mutattam az ágyra, mikor megtaláltam a hangomat – soha többé nem fog előfordulni. Ne is akard, ne is próbáld. Ugye értetted?

Nem válaszolt, csak nézett rám kifürkészhetetlen tekintettel.

- Tulajdonképpen úgy látom, már meglehetősen jól vagy – tettem még hozzá – szóval az én további jelenlétemre itt már nincs szükség. Szép álmokat.

Megfordultam, határozott léptekkel kiléptem a küszöbön, és egy halk kattanással betettem magam után az ajtót.

Vége

FOLYT. KÖV

Szimpátia az ördöggel 4. fejezet

4. fejezet

Valami kellemes meleg csiklandozta az arcomat, mintha olvadt méz ömlött volna rajta végig, és halvány ragyogás szűrődött át szemhéjamon. Laposakat pislogva nyitottam ki szememet, és élvezettel fürdettem meg arcomat a napfényben, ami egyenesen a kanapén fekvő alakomat világította meg. Jólesően nyújtóztam egyet, és mikor éreztem az apró sajgást a nyakamban, azonnal visszatért az elmúlt este minden emléke. Megperdültem fekvő helyzetemben, és egyenesen a konyhapultnál üldögélő Damonra esett a pillantásom.

- Jó reggelt – köszönt rám, aztán visszatemetkezett az előtte álló nagy pohárba.

- Damon, te már ébren vagy? – ültem fel hirtelen, és próbáltam az álom maradékát kidörgölni a szememből.

- Vagy inkább mondjuk úgy, hogy még – válaszolta – ugyanis egy percet sem aludtam. Mondtam, hogy vigyázok rád.

Nem tudtam válaszolni erre semmit, de láthatóan nem is várt választ. A következő gondolatom egy nagy adag kávé képe volt, így mikor újra ajkához emelte a poharat megszólaltam.

- Én is kérhetek?

Meglepetten nézett rám, aztán elvigyorodott, és meglötyögtette a pohárban látható sötét folyadékot, ami azonnal vörösre festette az üveget.

- Ebből? – mosolygott továbbra is – Ha ragaszkodsz hozzá, ám legyen. Ha esetleg mégis inkább kávét szeretnél, szolgáld ki magad – mutatott a mosogató mellé.

Feltápászkodtam, kéjes nyöszörgéssel nyújtóztam újra egyet. Elgémberedtem a kanapén felvett összekuporodott pozíciótól, amiben a fél éjszakámat töltöttem. Végignéztem magamon, és konstatáltam, hogy még mindig a jó alaposan kivágott, rövid báli ruhámban vagyok.

- Mondtam már, hogy bejön a pizsamád? – fürkészett, és láttam tekintetében, hogy mennyire tetszik neki ez a helyzet. – Jó sokat megmutat.

- Örülök, hogy alkalmat adtam rá, hogy egész éjjel legeltesd a szemedet – sziszegtem feléje. Elbaktattam a kávégéphez, és magamban megállapítottam, hogy az előző este megjelent normálisabb énje újra a süllyesztőbe került, és hogy valójában mit sem változott. Mindenesetre az életemmel voltam adós neki, így inkább beleharaptam a nyelvembe, még mielőtt valami nem túl kedves megjegyzés kiszakadt volna belőlem. Öntöttem egy adag kávét, aztán leültem a pult másik oldalára, vele szemben.

- Mellesleg köszönöm kérdésed, már igazán remekül vagyok – tettem nyomatékos célzást arra, hogy egy szóval sem érdeklődött hogylétem felől.

Láttam rajta, hogy magában nagyon jól szórakozik azon, hogy ki tud hozni a sodromból, és úgy döntöttem, ezt az örömöt nem leszek hajlandó megadni neki. A legtenyérbemászóbb mosolyomat vettem elő, aztán belekortyoltam a forró kávéba. Ő is magasra emelte a poharát, és hangos szörcsögéssel nyelte az utolsó kortyokat.

- Mondd, nem gondolod, hogy undorító, amit csinálsz? – kérdeztem tőle csevegő hangnemben, és mikor újra megláttam arcán a pimasz mosolyát, leugrottam a székből, és hátat fordítva neki a mosogatóhoz léptem.

- Mellesleg, igazán nem értelek – mondtam – miért nem tudod az étkezéseidet az erdőben letudni, valami mókuson vagy rókán gyakorolva?

- Nos, először is azért, mert ez az én házam, úgy és akkor eszem, mikor jónak látom – válaszolta.

Elöblítettem a csészét, és megfordultam, abban a pillanatban pedig már előttem is állt, és a mosogatónak szorított.

- Másodszor pedig azért, mert neked halvány fogalmad sincs a különbségről – súgta közelről.

- Ho…Hogy érted ezt? – hebegtem, és megpróbáltam elhúzódni a közelségéből, de két oldalamon megtámasztotta mellettem karjait, így lezárt előlem minden menekülési útvonalat. Úgy döntöttem, nem hagyom, hogy megijesszen, ezért próbáltam rezzenéstelenül belebámulni az arcába.

- Az állatok vére… nos, hát nem kimondottan a kedvencem. Jól jön akkor, ha mondjuk hajón utazol, vagy olyan helyen tartózkodsz ahol nincs másra lehetőség. Vagy ha Stefannak hívnak – vonogatta szemöldökét pimaszul. – De az emberi vér….meleg…és erőt adó – közben ajka már centikre volt tőlem, és csak reménykedtem benne, hogy a vastag kötésen keresztül, ami a nyakamat fedi, nem fog átharapni. – Ha csak egyszer is érezted volna már azt az érzést….

- Akkor semmivel nem lennék jobb, mint te – vágtam rá, és láttam, hogy sikerült bevinnem a találatot.

Még közelebb nyomult hozzám, teste minden porcikája az enyémhez feszült. Ajkával fülemet kezdte becézgetni, és éreztem, ahogyan jólesően beleborzongok az érintésébe. Nem tudom hogyan, vagy miért, de testemben meglódult a vér. Tudtam, hogy ha most azonnal nem teszek valamit, végem van, és legyőznek a vágyaim.

- Eve vére is ennyire tetszik neked? – próbáltam kezét lefejteni egyik oldalról, hogy kibújhassak mellette. – Mellesleg, ő egyáltalán halandó?

- Mmmmm – mormogta a választ közvetlenül a fülembe – igen, halandó. És kifejezetten élvezi, amikor belekóstolok.

- Mintha tegnap azt mondtad volna, már nem eszel emberből – feszegettem az ujjait mindhiába.

- Csak ha önszántukból felkínálkoznak nekem – suttogta már közvetlenül az ajkaimra. – És egyébként előjátéknak sem utolsó.

- Kímélj meg attól, hogy ezt elkezded taglalni rendben? – fújtattam az arcába dühös macska módjára.

- Féltékeny vagy rá? – mulatott magában, és legszívesebben belerúgtam volna a bokájába, ha lett volna helyem, hogy lendítsek egyet a lábamon.

- Csak szeretnéd – sziszegtem egyre dühösebben. ÉS – VEDD – LE – RÓLAM –A – KEZED! – tagoltam, és olyan hidegen néztem rá, ahogy csak tudtam.

Elengedett, aztán mikor sietve elindultam kifelé, még utánam szólt.

- Stefan szobájában van néhány ruhadarab, ha át szeretnél öltözni. Bár én kifejezetten élvezném, ha nem tennéd.

Vissza sem fordulva felmentem az emeletre, és csendben megesküdtem magamban, hogy a legelső adandó alkalommal karót szúrok Damon Salvatore szívébe.

*****

Farmerba és pólóba bújtam, és egy darabig céltalanul tettem-vettem a szobában, de beláttam, hogy bele fogok őrülni az unalomba. Visszaaludni képtelen lettem volna, hát kénytelen-kelletlen visszamentem Damonhoz a nappaliba. Kellemetlenül szorongatott a nagy házban az egyedüllét, így inkább osztoztam az ő társaságán, még akkor is, ha átlag ötpercenként meg akartam fojtani.

Lezuttyantam a kanapéra, ahonnan nemrég felkeltem, az ablak felé fordultam, és élveztem az üvegen áttűző napfényt, szinte fürödtem a sugarakban. Damon változatlanul a konyhapultnál üldögélt, a telefonnal a fülén. Mikor meglátta, hogy belépek, kissé feljebb srófolta a hangerőt, hogy lehetőleg a szoba legtávolabbi sarkában is hallani lehessen a kéjes mormolást, ahogy a vonal másik végén lévőhöz beszél. Nem kellett sokáig tippelgetnem ki lehet vajon az illető, azonnal annak a bizonyos Eve-nek a képe ugrott elém. Nem tudom miért, de valami nagyon különös, semmivel össze nem hasonlítható érzést kezdtem érezni a gyomrom táján. Valamit, aminek képtelen voltam nevet adni.

A beszélgetés mondatról mondatra vált egyre forróbbá, ezzel párhuzamosan az én fejem egyre vörösebbé. Próbáltam úgy tenni, mintha mit sem hallanék, de meglehetősen nehéz volt, főleg mikor szemem sarkából Damonra sandítottam, és láttam élveteg arckifejezését. Épp sietősen kifelé akartam indulni, mikor egy pillanatra befogta a telefont, és rám vigyorgott.

- Adnál nekünk néhány percet, amíg befejezzük?

- Még szép – csikorogtam megvetően – isten ments, hogy véletlenül gátoljalak az élvezkedésben!

Sarkon fordultam, és szinte futva indultam kifelé, amikor meglehetős zajjal nyílt a bejárati ajtó, és Alaric csörtetett be rajta két nagy bőröndöt vonszolva magával, őt pedig Jenna és a láthatólag nem túl boldog Jeremy követte.

Egy örömteli rikoltással a nyakukba vetettem magam, és megpróbáltam mindhármukat belevonni az ölelésembe, ami meglehetősen nehéz dolog volt, és ezt csak még jobban ellehetetlenítette a Rick kezében lévő két nagy bőrönd. Muszáj volt őket egyesével kezelésbe vennem, és Rick meglepetten vigyorogta el magát, mikor egy hatalmas ölelést neki is kiosztottam. Jeremy felszisszent, mikor nem épp finoman a karjaimba kaptam.

- Én is örülök, hogy látlak Elena – motyogta – de a csontropogtató öleléseket egyelőre ne erőltessük. Abból a múlt éjjel már kijutott nekem.

Felnéztem kisfiús, és mégis felnőttes vonásaira, az egyetlen látható nyom rajta, ami a támadás emlékét hordozta, a horzsolás volt az állán, és néhány tapasz a homlokán. Mire bármelyikünk is megszólalhatott volna, Damon kisétált közénk.

- A folyosó végi két vendégszoba szabad – biccentett köszönésképpen, Alaric pedig elindult a bőröndöket húzva maga után. – Ti pedig – fordult Jennához és Jeremyhez – érezzétek otthon magatokat, amennyire lehet.

Jeremy megvetően felmordult.

- Hát hogyne – fintorgott – életem legnagyobb vágya volt, hogy egy vámpírral kelljen egy fedél alatt élnem.

Fura módon Damon nem jött dühbe, hanem vigyorogva vállat vont, aztán egy mozdulattal beljebb tessékelt mindenkit a küszöbön. Az egész kompánia a nappaliba vonult. Damon előzékeny házigazdaként mindenkinek töltött egy italt, beleértve Jeremyt is, bár mielőtt odaadta volna neki egy kérdő mozdulattal Jennára nézett, aki vonakodva ugyan, de bólintott. A következő pillanatban Rick is visszaért, és szemlátomást megkönnyebbülve lerogyott Jenna mellé.

- Igaz is, Rogernek azt mondtuk, családi ügyben el kellett utaznunk – szólt nekem Jenna.

- Ki az a Roger? – vonta fel Damon a szemöldökét érdeklődően.

- A barátom – mondtam neki mosolyogva, és elégtétellel néztem, ahogy szemöldöke egy pillanatra megrándul. Mielőtt még reagálhatott volna bármit is, Jenna újra megszólalt.

- Először is köszönöm, ami Elenáért, és most értünk teszel – nézett rá Damonra, és tudom, hogy nehezére esett ezt kimondania. – Sosem voltam túl jó véleménnyel rólad, és ne várd, hogy kebelbarátok legyünk, de tudom, hogy most hálával tartozunk neked.

- Nem tartozol nekem semmivel – rázta a fejét Damon – nagy a baj, és nincs más megoldás. Viszont eszerint úgy látom Rick már tájékoztatott róla, mi folyik.

Jenna csak bólintott, Rick pedig előrehajolt ültében.

- Na jó – soha ilyen komolynak nem hallottam még a hangját – azon a néhány szón kívül, amit a telefonban elmondtál, tájékoztatnál minket kissé bővebben is?

Damon bólintott, aztán néhány szóban felvázolta mindazt, amit előző este nekem is mondott. Szavait döbbent csend követte.

- Stefan??? – hitetlenkedett Jenna – Ezt képtelen vagyok elhinni, ez egyszerűen…..

- Pedig elhiheted – szóltam bele a társalgásba. – Ezt – mutattam rá a Jeremy arcán lévő sebekre – és ezt – böktem a saját nyakamra – Stefan csinálta.

Kellett néhány perc, amíg mindenki felfogta a hallottakat.

- Vagyis, akkor most mi a teendő? Mit fogunk csinálni? – kérdezte Alaric Damontól.

Jeremy, aki eddig néma csendben üldögélt, válaszolt rá.

- Hogyhogy mit? Meg fogjuk ölni Stefant! – mondta.

- Isteni ötlet, öcskös – vonta össze a szemöldökét Damon és gúnyosan nézett rá.

- Miért kéne megkímélni? Csak mert az öcséd? Ő is egy vámpír! Bármit is mutatott magából korábban, semmivel nem különb, mint te! – kiabált Jeremy, és érezhető volt, hogyan kel ki magából percről percre egyre jobban.

Damon nem szólt, csak kifejezéstelen arccal nézte a fiút. Bármit megadtam volna ekkor, ha a fejébe láthatok.

- Nem fogsz csinálni semmit, törődj bele – szólalt meg végül – itt maradsz a házban, ülsz nyugton a fenekeden, és igyekszel gyógyulni. Ezt a te dolgod. A többi a miénk.

- Ha nem tűnt volna fel, már nem vagyok gyerek! – kiáltott rá Jeremy.

- Pedig a viselkedésed épp az ellenkezőjét mutatja – válaszolt rá Damon, olyan halkan, hogy alig hallottunk mit mondott.

Jeremy önuralmát vesztve felpattant.

- Én legalább hajlandó vagyok tenni valamit, mindaddig, amíg ti csak beszélgettek! – kiáltott Damon és Rick felé – Meg akarjátok várni, hogy újra megtörténjen? Ki lesz majd a következő? Elena, vagy Jenna, vagy talán én? Tudok a határvonalról, de előbb-utóbb megtalálja a módját, hogy átjöjjön rajta! Meg fogom ölni Stefant, és akkor végre visszamehetek a normális életemhez, és nem kell ebben a rohadt házban ülnöm, mint egy ketrecbe zárt majomnak!

Damon is felpattant. Rick izmai megfeszültek, és Jenna szeme tágra nyílt a rémülettől, de Damon intett nekik, hogy maradjanak nyugton, nem áll szándékában bántani Jeremyt.

- Én sem vagyok elragadtatva az ötlettől, hogy téged kelljen pesztrálni – nézett rá Jeremyre, nem dühösen, hanem valami tárgyilagos gúnyossággal – de akár tetszik, akár nem, ez a helyzet, és nem tehetsz semmit ellene.

Jeremy már nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de ekkor én is közbeszóltam.

- Hagyd már abba végre! – rivalltam rá, mire meglepetten felém fordult mindenki. – Emészd meg ezt a helyzetet, és viselkedj úgy, mintha képes lennél felnőtt ember módjára gondolkodni!

- Hát persze, védd csak Damont – szúrt nekem oda Jeremy maró gúnnyal – mindenki tudja, hogy teljesen rá vagy gerjedve!

Rick felállt, és megragadta Jeremy pólóját, Jenna szintén felugrott, és csillapítólag lefogta a férfi karját. Jeremy kiragadta magát a kezükből, megvetően végigmért mindannyiunkat, aztán dühösen kicsörtetett a szobából, és hallottuk, ahogyan bevágja maga mögött a vendégszoba ajtaját.

- Kamaszok – morogta Damon, de nem hallottam túl sok neheztelést a hangjában.

- Sajnálom – nézett rá Jenna, de Damon csak egy legyintéssel mutatta, hogy nem történt semmi. Néhány percig csendben ültünk, amikor is a vendégszoba felől olyan hang hallatszott, mintha gyújtóst aprítanának.

- Mit csinál? – ugrott fel Rick, és már indulni akart kifelé, de Damon hangja megállította.

- Tombol – válaszolta, és semmi jelét nem adta, hogy megpróbálná Jeremyt megakadályozni a berendezés feldarabolásában, sőt, mintha magában mulattatta volna a dolog.

Értetlenül néztünk össze, aztán Rick visszaült, és újra meglehetősen komoly hangulat szállta meg a társaságot.

- Szóval, van valami tipped, mihez fogunk most kezdeni? – érdeklődött Jenna.

- Nos, egyelőre Rick-el azt kell kiderítenünk, ki ez a lány. Addig valószínűleg nem leszünk közelebb a megoldáshoz, amíg….. – Damon eddig jutott a mondandójában, aztán láttam, hogy kinéz az ablakon, és lerítt róla, hogy ebben a pillanatban tényleg elvesztette az önuralmát. Rémülten követtük a tekintetét, és egy pillanatra még láttuk Jer kócos üstökét az ablak előtt elhaladni.

- Ez a bolond kölyök tényleg meg akarja tenni! – kiáltott Rick, és felugrott.

- Tényleg meg akarja ölni Stefant? – kérdezte Jenna, aki még mindig nyugodtan üldögélt, és csak néhány pillanattal később jutott el tudatáig az információ.

Damon nem válaszolt, hanem kirohant a szobából, mintha űznék, egyenesen Jeremy után, mi pedig felszólítás nélkül követtük.

- A határvonal! – lihegte közben Alaric – Ha azon átjut, komoly baj lehet!

Kirohantunk az udvarra, láttuk, ahogyan Jeremy teljes erőből fut, és Damon is rákapcsol a szokásos sebességére, de hiába, Jer előnye túl nagy volt ahhoz, hogy beérhesse. Kezében egy jókora kitört széklábat lóbált, és még mielőtt Damon elérhette volna hátrafordult, egy mosollyal végignézett mindannyiunkon, és egy ugrással átlépte a vonalat.

*****

Minden olyan gyorsan játszódott le, hogy alig voltunk képesek felfogni az eseményeket. Az egyik percben még a szobában próbáltuk megvitatni a lehetőségeket, hogy most, a másik percben, megtörténjen az esztelenség.

Damon szintén átlépte a határvonalat, két mozdulattal elérte Jeremyt, kicsavarta kezéből a karót, és elhajította. Galléron ragadta a fiút, ebben a pillanatban egy árnyék jelent meg Damon háta mögött. Jeremy szembenézett az árnyékkal, és arcára döbbenet ült ki eme teljesen illogikus támadás láttán. Damon lemerevedett. Noha nem nézett hátra, a vámpírösztön jelezte, hogy nincsenek egyedül.

Egyetlen mozdulattal áthajította Jeremyt, a vonalon belülre, és megperdült a tengelye körül, hogy Kristin gúnyos arcába bámuljon bele.

Egy pillanatra mintha megakadt volna az idő. Lassított felvételnek tűnt, ahogyan Kristin kezében megvillant a karó, amit nem sokkal ezelőtt Damon csavart ki Jeremy kezéből, süvítve szelte át a levegőt, és Damon vállában állt meg. Damon felordított, aztán a két test egymásnak esett. Hitetlenkedve láttam, ahogy Damon egyre inkább alulmarad a küzdelemben. Tudtam nagyon jól, mekkora erő feszül benne, és elborzadtam, mikor belegondoltam, vajon mekkora ereje lehet a lánynak, ha képes a férfit legyőzni.

Nem tudtunk segíteni, mind tisztában voltunk vele, hogy ha átlépjük a vonalat, mi is életveszélybe kerülünk. Rick már mégis oda akart sietni, de Damon megérezte a jelenlétét, még így, harc közben is.

- Ne – üvöltötte – maradjatok, ahol vagytok!

A következő pillanatban hanyatt lökte egy erő, és mire pisloghattunk volna Kristin már a csípőjén ült. Szája szétnyílt, feje előrehajolt, mint egy támadó állatnak, és feltépte Damon torkát, miközben körmeivel széles árkokat szántott a mellkasába. Láttam, ahogy Damon ereje egyre jobban fogy. Kristin kihúzta fogait a férfi testéből, vér folyt le állán, egészen a melléig, és elégedett nevetésben tört ki. Damon kihasználta a pillanatot, utolsó erejét megfeszítve eldobta magától a nőt, felpattant, átugrott a vonalon, vissza, a védett övezetbe, és míg odakinn Kristin üvöltött a tehetetlen, csalódott dühtől, Damon hozzám tántorgott, és eszméletét vesztve belezuhant a karjaimba.

Vége