Szimpátia az ördöggel 9. fejezet

9. fejezet

- Minden rendben? – kérdeztem halkan Damont, és ösztönösen megsimogattam a karját, aztán amikor észrevettem az önkéntelen mozdulatot, a fejem búbjáig elvörösödtem. Rám nézett, és bólintott egy aprót.

- Menjünk fel – mondta, és egyre inkább kezdte összeszedni magát – majd ott elmondok mindent – és egy pillanatra éreztem, ahogyan végigsimítja belém kapaszkodó keze a vállamat.

Lassan kifelé indultunk a pincéből, Stefan pedig csendben visszaült az ágyra, és némán nézett utánunk. Eve az ajtóból visszafordult.

- Na és ő? – kérdezte Stefanra nézve. – Nem maradhat itt! Úgy értem, ha már nem vagyunk veszélyben, miért kellene újra bezárni?! Nem egy állatról van szó! – kiáltotta hevesen, mire mind meglepetten néztünk össze, egyedül Damon szája sarkában játszott egy aprócska mosoly.

- Nem akarsz jönni?- kérdezte alig leheletnyi mosollyal, mire Stefan meglepetten megrándult.

- Azt hittem…. – dadogta.

- Mondtam, addig maradsz itt, amíg szükséges – tárta szét a karjait Damon. – Alig van már valami benned a vérből, és tudom, hogy a saját lényed soha nem fog rátámadni senkire. Mellesleg, elég elhibázott lépés is lenne, mivel napok óta mindenki ételébe és italába verbénakivonatot teszek – mondta aztán csendesen.

Stefan feltápászkodott, és kilépett közénk. Végignézett az arcokon, és semmi mást nem látott rajtuk, csak megértést. Felsóhajtott, és végigömlött rajta a nyugalom. Úgy érezte, mint aki egy hosszú-hosszú út után most végre hazaérkezett.

*****

Odafenn mind a kandalló köré kuporodtunk, szinte körülbástyáztuk a középen üldögélő Damont.

- Igazság szerint már akkor gyanús lett nekem a dolog, amikor az a szuka Jeremy kis akciója közben rám támadt – hordozta végig rajtunk Damon a tekintetét, és mikor látta az értetlenséget, halványan elmosolyodott.

- Én vagyok az egyetlen, akinek feltűnt, hogy vámpír létére fényes nappal jött ide? – kérdezte.

Elképedve bámultunk egymásra. Olyannyira hozzászoktunk a napközben is aktív Salvatore fiúkhoz, hogy fel sem tűnt nekünk, hogy egy másik vámpír sincs a sötétség leple alá kényszerítve.

- Kifejted mire gondolsz egészen pontosan? – kérdezte Jenna.

- Persze – bólintott Damon. – Elég nyilvánvaló volt számomra, hogy aki egy ilyen gyűrűt birtokol – emelte fel kezét, amin megvillant az ezüst foglalatba öntött kék kő – az valószínűleg ismerhette Katherinet.

- De hát miért? – értetlenkedett Jeremy.

- Azért, mert ezeknek a gyűrűknek a birtokosai mind egy szálig Katherine ismerősei. Nem is vagyunk túl sokan, de ha végigveszed a listát – Stefan, én, Pearl és Anna – mindannyian Kat közelében éltünk, és mindannyiunk gyűrűjét Emily készítette el. Nem hallottam még senki másról életem 167 éve alatt, akinek a birtokában lett volna hasonló erővel bíró gyűrű, vagy bármilyen ékszer. Nyilván ennek a lánynak, Kristinnek, vagy hogy hívják – fordult Stefan felé, aki rábólintott – szintén maga Emily alkotta meg ezt a kis csecsebecsét. Ergo…

- Katherint is ismernie kellett – vonta le Rick a végkövetkeztetést.

- És most, amikor megkóstoltam Stefan vérét, beigazolódott, amitől féltem – sóhajtott nagyot Damon. Ránézett Stefanra, és csak ennyit mondott neki.

- Ez a rohadt ribanc Katherine vérével tömött tele téged.

Hatalmas csend támadt, olyan nagy, hogy hallani lehetett a fa halk ropogását a kandallóban.

- Ez elég valószínűtlen – rázta fejét Stefan – biztos, hogy helyesen következtetsz?

- Teljesen biztos – grimaszolt Damon – Katherine vérének az ízét ezer közül is megismerném.

- Nem is tudom – szólt bele vontatottan Rick – de anno mindketten ittátok a vérét, hiszen így változhattatok át. Hogy lehet, hogy Stefan nem ismerte fel, amikor Kristin hónapokon keresztül ezzel a vérrel itatta őt?

- Azt hiszem, erre is tudom a választ – fordult felé Damon. – Ne feledjük el, hogy én annak idején tökéletesen tisztában voltam mindennel, ami körülöttem folyik. Tudtam, hogy ki Katherine, saját jószántamból ittam a vérét, és készültem az átváltozásra. Stefannak fogalma sem volt minderről, őt Katherine bűvölte meg, hogy igyon a véréből, aztán kitörölte az emlékeit, így nyilván nem maradt emléke ennek a vérnek az ízéről sem.

Próbáltunk felfogni azt az információdömpert, amit most Damon néhány másodperc alatt elénk tárt. Bármennyire is próbáltunk küzdeni a lehetőség ellen, de be kellett látnunk, hogy a fiúnak tökéletesen igaza van.

- Na és akkor Kristin most mit akar tőlünk? – tettem fel a kérdést mindannyiunk helyett.

Az agyak néhány másodpercig csendben jártak, aztán Stefan felemelte a fejét, és csak egyetlen mondatot  mondott.

- Bosszút akarni állni rajtunk Katherine-ért.

***** 

Már besötétedett odakinn, és mindannyian a szobánkba vonultunk, de tudtuk, hogy közülünk senkinek nem jön álom a szemére, és mindenki ébren forgolódva próbálja feldolgozni ezt az előállt helyzetet. Stefan visszakapta a régi szobáját, én leköltöztem a utolsó üres vendégszobába. Stefan ugyan nem akarta engedni, de hajthatatlan voltam, arról pedig, hogy megosszam vele a szobát, hallani sem akartam. Nem tudom hogyan gondolta a kettőnk közti viszonyt mindezek után, de én nem tudtam úgy viselkedni vele, mintha mi sem történt volna.

Képtelen voltam a szobában megmaradni. Kiültem a verandára, egy pohár forró teával a kezemben. Néztem a csillagokat, hallgattam a szél zúgását, magamba szívtam a késő nyári éjszaka minden szépségét, és most először valahogyan nem gondoltam arra, hogy Kristin, mint egy zsákmányra vadászó keselyű kinn kering, a vonalon kívül, várva a lehetőségre, amikor lecsaphat ránk. Tudtam, hogy most, hogy kiderült a veszély mibenléte, félnem és reszketnem kellene, de képtelen voltam rá. Damon mellett különös módon a biztonság érzete fogott el, tudtam, hogy mindaddig, amíg ő velünk van, nem kell félnem, mert meg fog tenni mindent, nemcsak értem, de a többiekért is, hogy túléljük ezt az egészet.

Halkan megnyikordult az ajtó, és felálltam a székből, mikor láttam, hogy Stefan lépett ki mellém. Az arca ugyanolyan volt, mint amilyennek egykoron megszoktam. Kedves, szelíd, és amikor a szemeibe néztem, egy pillanatra a régi Stefant láttam magam előtt, és átfutottak agyamon az együtt töltött boldog idők pillanatai.

Megállt előttem, és láttam, hogy szinte áradatként fog belőle kitörni mindaz, amit eddig magába kellett fojtania.

- Elena – kezdte halkan, mintha csak attól félt volna, hogy dühödten félbeszakítom – beszélni szeretnék veled.

Visszaültem a székbe, jelezvén, hogy hallgatom a mondandóját. Ő is leült, tisztes távolságra tőlem.

- Bocsáss meg nekem, Elena – suttogta megtörten – mindenért, amit veled tettem. Nem akartalak elhagyni. Ha tudtam volna, hogy neked ez legalább akkora fájdalmat okoz, mint nekem, sosem tettem volna meg. És kérlek, ne haragudj rám azért, amiért rád támadtam. Én magam nem bántanálak. Ezt te is tudod nagyon jól.

- A régi Stefan nem bántott volna. Ezzel tisztában vagyok – válaszoltam ugyanolyan halkan – de hogy te mire vagy képes, arról még csak fogalmam sincs. – ingattam a fejemet.

Láttam, ahogyan fájdalommal telve néz rám.

- Megváltoztál, Stefan – súgtam halkan – és ez nemcsak Kristin műve. Úgy érzem, hogy a régi Stefan eltűnt azon a napon, amikor kiléptél az életemből. Tudom, hogy ez fáj most neked, ugyanúgy, ahogyan nekem is fáj, de ez az igazság, és jogod van hozzá, hogy ezzel tisztában légy.

- Meg fogsz tudni valaha bocsátani nekem? – kérdezte néhány másodperces hallgatás után, olyan halkan, hogy alig hallottam a hangját.

- Már megtettem, Stefan – mosolyodtam el szomorkásan – hidd el, megtettem. De hogy elfeledjek mindent, amit tettél, arra ne kérj.

Felálltam, ő is követett, elém lépett, és a hirtelen mozdulattól meghökkenten hátraléptem. Nem jött közelebb, csak nézett rám némán, láttam a megértést a szemeiben, és jómagam döbbenten észleltem, hogy ugyanazt a halvány félelmet érzem a közelében, amit annak idején Damon társaságában éreztem.

- Nem gyűlöllek, nem is foglak soha – néztem fel rá, és éreztem, ahogyan egy forró könnycsepp végigszántja az arcomat – de azt, ami közöttünk volt, soha senki és semmi nem fogja már visszahozni. Vége, Stefan. Örökre vége.

Látásom elhomályosult a könnyektől, de még homályosan érzékeltem, ahogyan lehajtott fejjel állt előttem, aztán bólintott egyet, mint aki tudomásul vette szavaimat. Megfordultam, elindultam befelé mindaddig, amíg képes voltam visszatartani a belőlem felkívánkozó görcsös zokogást, és a küszöbön Eve-be futottam bele. Nem érdekelt, nem álltam meg magyarázkodni, siettem a szobám felé, s ahogy a nappali végéből hátrapillantottam az ablakra, láttam, ahogyan Eve megáll Stefan előtt, a fiú pedig a vállára borul, és láttam, ahogyan Eve kedvesen, megértően vigasztalni kezdi.

Végigrohantam a folyosón, és nem bírtam tovább, feltört belőlem a sírás. Megálltam, próbáltam levegőt venni, megnyugodni kissé, amikor kinyílt az orrom előtt egy ajtó, és Damon állt előttem. Nem szólt semmit, csak rám nézett, és tudtam, hogy ő az egyetlen, aki képes lesz engem megérteni. Rá emeltem a tekintetem, ő kinyújtotta felém a karját, és magához húzott, én pedig reszketve fészkeltem magam ölelésébe, és miközben egyik kezével becsukta magunk mögött az ajtót, másik kezével gyengéden simogatni, és csitítgatni kezdett.

*****

Kristin mélyen behúzódva állt a kapualjban. Szinte az egész napját itt töltötte, figyelve a lányt. Látta, ahogyan megérkezik, látta sétálgatni, beszélgetni, nevetgélni a barátaival, és egész nap nyomában járt, mint az árnyék, várva a megfelelő alkalomra, amikor lecsaphat rá.

Késő este volt már, mikor a lány kilépett a szórakozóhelyről, vidáman búcsút intett a többieknek, és könnyed léptekkel elindult hazafelé. Egy fiú sétált mellette, egy szőke srác, akit szinte egész nap a lány nyomában látott. Szemlátomást jól érezték magukat együtt, olyan könnyű volt őket követni, oly könnyű prédájává válhatott volna mindkettő, de ennek nem jött még el az ideje. Előbb még szükség volt rájuk, mindkettőjükre.

Egy kihalt útszakaszon rászánta magát a cselekvésre. Szinte villámként rontott rájuk, a lányt ereje teljéből megütötte, a fiút hátulról zárta karjai szorításába, és érezte, ahogyan a halandó ereje szinte nevetségesen eltörpül az övé mellett.

A lány lassan feltápászkodott a földről, ahová az ütés ereje sodorta, letörölte ajkáról a vért, és döbbent rémülettel meredt Kristinre, és a karjaiban vergődő fiúra.

Kristin felhúzta ínyét, és megmutatta hegyes fogait, alig néhány centire a rémült fiú nyakától.

- Segíteni fogsz nekem – sziszegte Kristin, és egyetlen szava sem hagyott kétséget afelől, hogy mindenre el van szánva. – Segíteni fogsz, különben Matt barátodat a szemeid előtt fogom darabokra tépni. Ugye, megértettük egymást? – kérdezte, és Bonnie dermedten csak rábólintott a kérdésre.

Vége

FOLYT. KÖV