Szimpátia az ördöggel 4. fejezet

4. fejezet

Valami kellemes meleg csiklandozta az arcomat, mintha olvadt méz ömlött volna rajta végig, és halvány ragyogás szűrődött át szemhéjamon. Laposakat pislogva nyitottam ki szememet, és élvezettel fürdettem meg arcomat a napfényben, ami egyenesen a kanapén fekvő alakomat világította meg. Jólesően nyújtóztam egyet, és mikor éreztem az apró sajgást a nyakamban, azonnal visszatért az elmúlt este minden emléke. Megperdültem fekvő helyzetemben, és egyenesen a konyhapultnál üldögélő Damonra esett a pillantásom.

- Jó reggelt – köszönt rám, aztán visszatemetkezett az előtte álló nagy pohárba.

- Damon, te már ébren vagy? – ültem fel hirtelen, és próbáltam az álom maradékát kidörgölni a szememből.

- Vagy inkább mondjuk úgy, hogy még – válaszolta – ugyanis egy percet sem aludtam. Mondtam, hogy vigyázok rád.

Nem tudtam válaszolni erre semmit, de láthatóan nem is várt választ. A következő gondolatom egy nagy adag kávé képe volt, így mikor újra ajkához emelte a poharat megszólaltam.

- Én is kérhetek?

Meglepetten nézett rám, aztán elvigyorodott, és meglötyögtette a pohárban látható sötét folyadékot, ami azonnal vörösre festette az üveget.

- Ebből? – mosolygott továbbra is – Ha ragaszkodsz hozzá, ám legyen. Ha esetleg mégis inkább kávét szeretnél, szolgáld ki magad – mutatott a mosogató mellé.

Feltápászkodtam, kéjes nyöszörgéssel nyújtóztam újra egyet. Elgémberedtem a kanapén felvett összekuporodott pozíciótól, amiben a fél éjszakámat töltöttem. Végignéztem magamon, és konstatáltam, hogy még mindig a jó alaposan kivágott, rövid báli ruhámban vagyok.

- Mondtam már, hogy bejön a pizsamád? – fürkészett, és láttam tekintetében, hogy mennyire tetszik neki ez a helyzet. – Jó sokat megmutat.

- Örülök, hogy alkalmat adtam rá, hogy egész éjjel legeltesd a szemedet – sziszegtem feléje. Elbaktattam a kávégéphez, és magamban megállapítottam, hogy az előző este megjelent normálisabb énje újra a süllyesztőbe került, és hogy valójában mit sem változott. Mindenesetre az életemmel voltam adós neki, így inkább beleharaptam a nyelvembe, még mielőtt valami nem túl kedves megjegyzés kiszakadt volna belőlem. Öntöttem egy adag kávét, aztán leültem a pult másik oldalára, vele szemben.

- Mellesleg köszönöm kérdésed, már igazán remekül vagyok – tettem nyomatékos célzást arra, hogy egy szóval sem érdeklődött hogylétem felől.

Láttam rajta, hogy magában nagyon jól szórakozik azon, hogy ki tud hozni a sodromból, és úgy döntöttem, ezt az örömöt nem leszek hajlandó megadni neki. A legtenyérbemászóbb mosolyomat vettem elő, aztán belekortyoltam a forró kávéba. Ő is magasra emelte a poharát, és hangos szörcsögéssel nyelte az utolsó kortyokat.

- Mondd, nem gondolod, hogy undorító, amit csinálsz? – kérdeztem tőle csevegő hangnemben, és mikor újra megláttam arcán a pimasz mosolyát, leugrottam a székből, és hátat fordítva neki a mosogatóhoz léptem.

- Mellesleg, igazán nem értelek – mondtam – miért nem tudod az étkezéseidet az erdőben letudni, valami mókuson vagy rókán gyakorolva?

- Nos, először is azért, mert ez az én házam, úgy és akkor eszem, mikor jónak látom – válaszolta.

Elöblítettem a csészét, és megfordultam, abban a pillanatban pedig már előttem is állt, és a mosogatónak szorított.

- Másodszor pedig azért, mert neked halvány fogalmad sincs a különbségről – súgta közelről.

- Ho…Hogy érted ezt? – hebegtem, és megpróbáltam elhúzódni a közelségéből, de két oldalamon megtámasztotta mellettem karjait, így lezárt előlem minden menekülési útvonalat. Úgy döntöttem, nem hagyom, hogy megijesszen, ezért próbáltam rezzenéstelenül belebámulni az arcába.

- Az állatok vére… nos, hát nem kimondottan a kedvencem. Jól jön akkor, ha mondjuk hajón utazol, vagy olyan helyen tartózkodsz ahol nincs másra lehetőség. Vagy ha Stefannak hívnak – vonogatta szemöldökét pimaszul. – De az emberi vér….meleg…és erőt adó – közben ajka már centikre volt tőlem, és csak reménykedtem benne, hogy a vastag kötésen keresztül, ami a nyakamat fedi, nem fog átharapni. – Ha csak egyszer is érezted volna már azt az érzést….

- Akkor semmivel nem lennék jobb, mint te – vágtam rá, és láttam, hogy sikerült bevinnem a találatot.

Még közelebb nyomult hozzám, teste minden porcikája az enyémhez feszült. Ajkával fülemet kezdte becézgetni, és éreztem, ahogyan jólesően beleborzongok az érintésébe. Nem tudom hogyan, vagy miért, de testemben meglódult a vér. Tudtam, hogy ha most azonnal nem teszek valamit, végem van, és legyőznek a vágyaim.

- Eve vére is ennyire tetszik neked? – próbáltam kezét lefejteni egyik oldalról, hogy kibújhassak mellette. – Mellesleg, ő egyáltalán halandó?

- Mmmmm – mormogta a választ közvetlenül a fülembe – igen, halandó. És kifejezetten élvezi, amikor belekóstolok.

- Mintha tegnap azt mondtad volna, már nem eszel emberből – feszegettem az ujjait mindhiába.

- Csak ha önszántukból felkínálkoznak nekem – suttogta már közvetlenül az ajkaimra. – És egyébként előjátéknak sem utolsó.

- Kímélj meg attól, hogy ezt elkezded taglalni rendben? – fújtattam az arcába dühös macska módjára.

- Féltékeny vagy rá? – mulatott magában, és legszívesebben belerúgtam volna a bokájába, ha lett volna helyem, hogy lendítsek egyet a lábamon.

- Csak szeretnéd – sziszegtem egyre dühösebben. ÉS – VEDD – LE – RÓLAM –A – KEZED! – tagoltam, és olyan hidegen néztem rá, ahogy csak tudtam.

Elengedett, aztán mikor sietve elindultam kifelé, még utánam szólt.

- Stefan szobájában van néhány ruhadarab, ha át szeretnél öltözni. Bár én kifejezetten élvezném, ha nem tennéd.

Vissza sem fordulva felmentem az emeletre, és csendben megesküdtem magamban, hogy a legelső adandó alkalommal karót szúrok Damon Salvatore szívébe.

*****

Farmerba és pólóba bújtam, és egy darabig céltalanul tettem-vettem a szobában, de beláttam, hogy bele fogok őrülni az unalomba. Visszaaludni képtelen lettem volna, hát kénytelen-kelletlen visszamentem Damonhoz a nappaliba. Kellemetlenül szorongatott a nagy házban az egyedüllét, így inkább osztoztam az ő társaságán, még akkor is, ha átlag ötpercenként meg akartam fojtani.

Lezuttyantam a kanapéra, ahonnan nemrég felkeltem, az ablak felé fordultam, és élveztem az üvegen áttűző napfényt, szinte fürödtem a sugarakban. Damon változatlanul a konyhapultnál üldögélt, a telefonnal a fülén. Mikor meglátta, hogy belépek, kissé feljebb srófolta a hangerőt, hogy lehetőleg a szoba legtávolabbi sarkában is hallani lehessen a kéjes mormolást, ahogy a vonal másik végén lévőhöz beszél. Nem kellett sokáig tippelgetnem ki lehet vajon az illető, azonnal annak a bizonyos Eve-nek a képe ugrott elém. Nem tudom miért, de valami nagyon különös, semmivel össze nem hasonlítható érzést kezdtem érezni a gyomrom táján. Valamit, aminek képtelen voltam nevet adni.

A beszélgetés mondatról mondatra vált egyre forróbbá, ezzel párhuzamosan az én fejem egyre vörösebbé. Próbáltam úgy tenni, mintha mit sem hallanék, de meglehetősen nehéz volt, főleg mikor szemem sarkából Damonra sandítottam, és láttam élveteg arckifejezését. Épp sietősen kifelé akartam indulni, mikor egy pillanatra befogta a telefont, és rám vigyorgott.

- Adnál nekünk néhány percet, amíg befejezzük?

- Még szép – csikorogtam megvetően – isten ments, hogy véletlenül gátoljalak az élvezkedésben!

Sarkon fordultam, és szinte futva indultam kifelé, amikor meglehetős zajjal nyílt a bejárati ajtó, és Alaric csörtetett be rajta két nagy bőröndöt vonszolva magával, őt pedig Jenna és a láthatólag nem túl boldog Jeremy követte.

Egy örömteli rikoltással a nyakukba vetettem magam, és megpróbáltam mindhármukat belevonni az ölelésembe, ami meglehetősen nehéz dolog volt, és ezt csak még jobban ellehetetlenítette a Rick kezében lévő két nagy bőrönd. Muszáj volt őket egyesével kezelésbe vennem, és Rick meglepetten vigyorogta el magát, mikor egy hatalmas ölelést neki is kiosztottam. Jeremy felszisszent, mikor nem épp finoman a karjaimba kaptam.

- Én is örülök, hogy látlak Elena – motyogta – de a csontropogtató öleléseket egyelőre ne erőltessük. Abból a múlt éjjel már kijutott nekem.

Felnéztem kisfiús, és mégis felnőttes vonásaira, az egyetlen látható nyom rajta, ami a támadás emlékét hordozta, a horzsolás volt az állán, és néhány tapasz a homlokán. Mire bármelyikünk is megszólalhatott volna, Damon kisétált közénk.

- A folyosó végi két vendégszoba szabad – biccentett köszönésképpen, Alaric pedig elindult a bőröndöket húzva maga után. – Ti pedig – fordult Jennához és Jeremyhez – érezzétek otthon magatokat, amennyire lehet.

Jeremy megvetően felmordult.

- Hát hogyne – fintorgott – életem legnagyobb vágya volt, hogy egy vámpírral kelljen egy fedél alatt élnem.

Fura módon Damon nem jött dühbe, hanem vigyorogva vállat vont, aztán egy mozdulattal beljebb tessékelt mindenkit a küszöbön. Az egész kompánia a nappaliba vonult. Damon előzékeny házigazdaként mindenkinek töltött egy italt, beleértve Jeremyt is, bár mielőtt odaadta volna neki egy kérdő mozdulattal Jennára nézett, aki vonakodva ugyan, de bólintott. A következő pillanatban Rick is visszaért, és szemlátomást megkönnyebbülve lerogyott Jenna mellé.

- Igaz is, Rogernek azt mondtuk, családi ügyben el kellett utaznunk – szólt nekem Jenna.

- Ki az a Roger? – vonta fel Damon a szemöldökét érdeklődően.

- A barátom – mondtam neki mosolyogva, és elégtétellel néztem, ahogy szemöldöke egy pillanatra megrándul. Mielőtt még reagálhatott volna bármit is, Jenna újra megszólalt.

- Először is köszönöm, ami Elenáért, és most értünk teszel – nézett rá Damonra, és tudom, hogy nehezére esett ezt kimondania. – Sosem voltam túl jó véleménnyel rólad, és ne várd, hogy kebelbarátok legyünk, de tudom, hogy most hálával tartozunk neked.

- Nem tartozol nekem semmivel – rázta a fejét Damon – nagy a baj, és nincs más megoldás. Viszont eszerint úgy látom Rick már tájékoztatott róla, mi folyik.

Jenna csak bólintott, Rick pedig előrehajolt ültében.

- Na jó – soha ilyen komolynak nem hallottam még a hangját – azon a néhány szón kívül, amit a telefonban elmondtál, tájékoztatnál minket kissé bővebben is?

Damon bólintott, aztán néhány szóban felvázolta mindazt, amit előző este nekem is mondott. Szavait döbbent csend követte.

- Stefan??? – hitetlenkedett Jenna – Ezt képtelen vagyok elhinni, ez egyszerűen…..

- Pedig elhiheted – szóltam bele a társalgásba. – Ezt – mutattam rá a Jeremy arcán lévő sebekre – és ezt – böktem a saját nyakamra – Stefan csinálta.

Kellett néhány perc, amíg mindenki felfogta a hallottakat.

- Vagyis, akkor most mi a teendő? Mit fogunk csinálni? – kérdezte Alaric Damontól.

Jeremy, aki eddig néma csendben üldögélt, válaszolt rá.

- Hogyhogy mit? Meg fogjuk ölni Stefant! – mondta.

- Isteni ötlet, öcskös – vonta össze a szemöldökét Damon és gúnyosan nézett rá.

- Miért kéne megkímélni? Csak mert az öcséd? Ő is egy vámpír! Bármit is mutatott magából korábban, semmivel nem különb, mint te! – kiabált Jeremy, és érezhető volt, hogyan kel ki magából percről percre egyre jobban.

Damon nem szólt, csak kifejezéstelen arccal nézte a fiút. Bármit megadtam volna ekkor, ha a fejébe láthatok.

- Nem fogsz csinálni semmit, törődj bele – szólalt meg végül – itt maradsz a házban, ülsz nyugton a fenekeden, és igyekszel gyógyulni. Ezt a te dolgod. A többi a miénk.

- Ha nem tűnt volna fel, már nem vagyok gyerek! – kiáltott rá Jeremy.

- Pedig a viselkedésed épp az ellenkezőjét mutatja – válaszolt rá Damon, olyan halkan, hogy alig hallottunk mit mondott.

Jeremy önuralmát vesztve felpattant.

- Én legalább hajlandó vagyok tenni valamit, mindaddig, amíg ti csak beszélgettek! – kiáltott Damon és Rick felé – Meg akarjátok várni, hogy újra megtörténjen? Ki lesz majd a következő? Elena, vagy Jenna, vagy talán én? Tudok a határvonalról, de előbb-utóbb megtalálja a módját, hogy átjöjjön rajta! Meg fogom ölni Stefant, és akkor végre visszamehetek a normális életemhez, és nem kell ebben a rohadt házban ülnöm, mint egy ketrecbe zárt majomnak!

Damon is felpattant. Rick izmai megfeszültek, és Jenna szeme tágra nyílt a rémülettől, de Damon intett nekik, hogy maradjanak nyugton, nem áll szándékában bántani Jeremyt.

- Én sem vagyok elragadtatva az ötlettől, hogy téged kelljen pesztrálni – nézett rá Jeremyre, nem dühösen, hanem valami tárgyilagos gúnyossággal – de akár tetszik, akár nem, ez a helyzet, és nem tehetsz semmit ellene.

Jeremy már nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de ekkor én is közbeszóltam.

- Hagyd már abba végre! – rivalltam rá, mire meglepetten felém fordult mindenki. – Emészd meg ezt a helyzetet, és viselkedj úgy, mintha képes lennél felnőtt ember módjára gondolkodni!

- Hát persze, védd csak Damont – szúrt nekem oda Jeremy maró gúnnyal – mindenki tudja, hogy teljesen rá vagy gerjedve!

Rick felállt, és megragadta Jeremy pólóját, Jenna szintén felugrott, és csillapítólag lefogta a férfi karját. Jeremy kiragadta magát a kezükből, megvetően végigmért mindannyiunkat, aztán dühösen kicsörtetett a szobából, és hallottuk, ahogyan bevágja maga mögött a vendégszoba ajtaját.

- Kamaszok – morogta Damon, de nem hallottam túl sok neheztelést a hangjában.

- Sajnálom – nézett rá Jenna, de Damon csak egy legyintéssel mutatta, hogy nem történt semmi. Néhány percig csendben ültünk, amikor is a vendégszoba felől olyan hang hallatszott, mintha gyújtóst aprítanának.

- Mit csinál? – ugrott fel Rick, és már indulni akart kifelé, de Damon hangja megállította.

- Tombol – válaszolta, és semmi jelét nem adta, hogy megpróbálná Jeremyt megakadályozni a berendezés feldarabolásában, sőt, mintha magában mulattatta volna a dolog.

Értetlenül néztünk össze, aztán Rick visszaült, és újra meglehetősen komoly hangulat szállta meg a társaságot.

- Szóval, van valami tipped, mihez fogunk most kezdeni? – érdeklődött Jenna.

- Nos, egyelőre Rick-el azt kell kiderítenünk, ki ez a lány. Addig valószínűleg nem leszünk közelebb a megoldáshoz, amíg….. – Damon eddig jutott a mondandójában, aztán láttam, hogy kinéz az ablakon, és lerítt róla, hogy ebben a pillanatban tényleg elvesztette az önuralmát. Rémülten követtük a tekintetét, és egy pillanatra még láttuk Jer kócos üstökét az ablak előtt elhaladni.

- Ez a bolond kölyök tényleg meg akarja tenni! – kiáltott Rick, és felugrott.

- Tényleg meg akarja ölni Stefant? – kérdezte Jenna, aki még mindig nyugodtan üldögélt, és csak néhány pillanattal később jutott el tudatáig az információ.

Damon nem válaszolt, hanem kirohant a szobából, mintha űznék, egyenesen Jeremy után, mi pedig felszólítás nélkül követtük.

- A határvonal! – lihegte közben Alaric – Ha azon átjut, komoly baj lehet!

Kirohantunk az udvarra, láttuk, ahogyan Jeremy teljes erőből fut, és Damon is rákapcsol a szokásos sebességére, de hiába, Jer előnye túl nagy volt ahhoz, hogy beérhesse. Kezében egy jókora kitört széklábat lóbált, és még mielőtt Damon elérhette volna hátrafordult, egy mosollyal végignézett mindannyiunkon, és egy ugrással átlépte a vonalat.

*****

Minden olyan gyorsan játszódott le, hogy alig voltunk képesek felfogni az eseményeket. Az egyik percben még a szobában próbáltuk megvitatni a lehetőségeket, hogy most, a másik percben, megtörténjen az esztelenség.

Damon szintén átlépte a határvonalat, két mozdulattal elérte Jeremyt, kicsavarta kezéből a karót, és elhajította. Galléron ragadta a fiút, ebben a pillanatban egy árnyék jelent meg Damon háta mögött. Jeremy szembenézett az árnyékkal, és arcára döbbenet ült ki eme teljesen illogikus támadás láttán. Damon lemerevedett. Noha nem nézett hátra, a vámpírösztön jelezte, hogy nincsenek egyedül.

Egyetlen mozdulattal áthajította Jeremyt, a vonalon belülre, és megperdült a tengelye körül, hogy Kristin gúnyos arcába bámuljon bele.

Egy pillanatra mintha megakadt volna az idő. Lassított felvételnek tűnt, ahogyan Kristin kezében megvillant a karó, amit nem sokkal ezelőtt Damon csavart ki Jeremy kezéből, süvítve szelte át a levegőt, és Damon vállában állt meg. Damon felordított, aztán a két test egymásnak esett. Hitetlenkedve láttam, ahogy Damon egyre inkább alulmarad a küzdelemben. Tudtam nagyon jól, mekkora erő feszül benne, és elborzadtam, mikor belegondoltam, vajon mekkora ereje lehet a lánynak, ha képes a férfit legyőzni.

Nem tudtunk segíteni, mind tisztában voltunk vele, hogy ha átlépjük a vonalat, mi is életveszélybe kerülünk. Rick már mégis oda akart sietni, de Damon megérezte a jelenlétét, még így, harc közben is.

- Ne – üvöltötte – maradjatok, ahol vagytok!

A következő pillanatban hanyatt lökte egy erő, és mire pisloghattunk volna Kristin már a csípőjén ült. Szája szétnyílt, feje előrehajolt, mint egy támadó állatnak, és feltépte Damon torkát, miközben körmeivel széles árkokat szántott a mellkasába. Láttam, ahogy Damon ereje egyre jobban fogy. Kristin kihúzta fogait a férfi testéből, vér folyt le állán, egészen a melléig, és elégedett nevetésben tört ki. Damon kihasználta a pillanatot, utolsó erejét megfeszítve eldobta magától a nőt, felpattant, átugrott a vonalon, vissza, a védett övezetbe, és míg odakinn Kristin üvöltött a tehetetlen, csalódott dühtől, Damon hozzám tántorgott, és eszméletét vesztve belezuhant a karjaimba.

Vége