Szimpátia az ördöggel 5. fejezet

5. fejezet

Próbáltam Damont teljes erőmből megtartani, de éreztem, ahogyan lassan kicsúszik alólam a lábam a tehetetlen test súlya alatt. Rick és a holtsápadt Jeremy odapattantak, ketten kétoldalról felnyalábolták az eszméletlen férfit, és a házba cipelték. Jenna és én megbabonázva meredtünk arra a pontra, ahol az előbb még Kristin állt, és ahol most nem volt semmi, csupán néhány kavargó falevél, és már nem a lány őrült ordítását, csak a szél süvítését lehetett hallani a fák lombja között.

Nem tudom, hogyan kerültem vissza a házba. A támadás hirtelensége, és borzalmas intenzitása mintha kikapcsolt volna bennem valamit. Hallottam, ahogyan Jenna a fiúk után siet, és hallottam, hogy a hangok már Damon szobájából szűrődnek ki, de én képtelen voltam odamenni, és megnézni mi van vele. Lerogytam a nappaliban, ránéztem lúdbőrös karjaimra, és most, csak most fogtam fel igazán, mekkora is a veszedelem. Úgy gondoltam eddig, Damont nem érheti baj, ő a mi megbízható testőrünk, és most a szemem láttára sújtott le csaknem a halál, magával hozva azt az üzenetet, hogy így jár mindenki, aki az útjába áll.

Valami tapadós nedvességet éreztem a pólómon, és láttam, ahogyan Damon vére festi meg a mellkasomat. Stefan szobájába siettem, gyorsan pólót váltottam, de előtte lemostam magamról a vámpír vérének legutolsó nyomát is. Mire a nappaliba visszaértem, Jenna már ott várt.

- Nincs semmi gond – válaszolta, amikor kérdő tekintettel rámeredtem. – A sebei szépen gyógyulnak, és már adtam neki vért is. Legalábbis úgy hiszem, azt kért. Nehéz volt érteni azt a félig eszméletlen mormogást.

Bólintottam. Láttam már néhányszor megsérülve mindkét testvért, tudtam, hogy a legelső dolguk az elveszített vérmennyiség pótlása.

- Amikor megitta, kicsit jobban lett. Nem akarta, hogy az ágya mellett üljek, csak azt kérte, hagy pihenhessen kicsit – súgta Jenna, és láttam, hogy ő is halálsápadt. Nem szívlelte túlzottan Damont, de ez a támadás őt is megdöbbentette.

- Hol van Jeremy? – kérdeztem rekedten – Azt hiszem, el kellene beszélgetnünk vele.

- Szerintem Rick már megelőzött ezzel – válaszolta, és hirtelen mindketten a plafonra meredtünk, az emelet felé, ahonnan fojtott hangú kiabálás szűrődött le.

Most én voltam, aki gondolkodás vagy kérdezés nélkül megcsapolta Damon whisky-készletét, és ezután síri csendben ültünk mindaddig, míg Alaric és a magába zuhant Jeremy meg nem érkeztek közénk.

- És most, mi legyen? – suttogtam, mintha nem merném a hangom használni, mert ott állna a támadó az ablak előtt, bőszen hallgatózva.

- Egyenlőre semmi – túrt a hajába Rick tanácstalanul. – Damon hagy szedje össze magát holnap reggelig. Addig itt ülünk a házban, elfoglaljuk magunkat valamivel. És nem csinálunk semmi őrültséget – nézett végig rajtunk, mi pedig elgyötörten rábólintottunk a szavaira.

Nem is tehettünk volna mást.

*****

- A FENE EGYE MEG! – kiabálta Kristin magából kikelve. Éber volt, és nagyon dühös. Lehajtott fejjel mászkált fel-alá a házban, a kezét ökölbe szorította. Haja lobogott mögötte, a szemei vörösben parázslottak. Kétszer is belevágott öklével a falba, és teljesen átütötte – tapétát, gipszet, lambériát. Mindkét alkalommal visított, de nem a fájdalomtól, hanem az indulattól.

Stefan az ágy szélén ült, és álmos csodálkozással figyelte az őrjöngő nőt. Volt valami a tekintetében, ami Kristint megtorpanásra késztette, mikor észrevette.

- Bocsáss meg – suttogta, és letérdelt az ágy mellé, fejét Stefan térdére hajtva- nem akartalak megijeszteni. Csak tudod, hogy nem éppen a legjobban viselem a csalódásokat.

Stefan a lány hajába túrt, és lassú mozdulatokkal simogatni kezdte.

- Igen, tudom – kicsit elmosolyodott, de alig lehetett látni szája szélének a mozgását. – Viszont nem tudom, miért kellett ezt tenned. Nekünk nem Damonra van szükségünk. Miért kellett őt lerohanni?

- Talán nem értesz egyet azzal, amit tettem? – emelte fel fejét Kristin, és volt valami megmagyarázhatatlan kifejezés az arcán.

- Nem is tudom…. – rázta a fejét Stefan. – Mit ártott ő nekünk? Persze azon kívül, hogy teljesen bele van esve Elenába.

- Védi őt Stefan, hát nem érted? – suttogta a lány – Hogyan jussunk a közelébe, ha Damon ott áll közte és köztünk?

Stefan felállt az ágyról, Kristin pedig meredt tekintettel bámult utána.

- Talán már nem akarod ezt az egészet? – kérdezte miután ő is feltápászkodott, Stefan után lépett, hátulról átölelte a derekát, és a fiú hátára hajtotta a fejét, miközben kezei már Stefan mellkasát simogatták.

- Nem erről van szó – válaszolta a fiú, és cirógatni kezdte Kristin őt simogató kezét. – De a bátyámról van szó! Tudom, hogy Damon kiállhatatlan, antiszociális, arrogáns, de szeretem őt, mert a testvérem! – szembefordult a nővel – Hát olyan nehéz ezt megérteni?

- Nem, persze, hogy nem – válaszolt a lány halkan – de tudod jól, hogy Damon sosem fogja engedni, hogy bántsd Elenát.

- Ez a másik – sóhajtott Stefan – miért akarjuk mi ezt az egészet? Mire jó ez? Élhetnénk szépen, valahol máshol. Csak mi ketten.

- Mert Elena megérdemli azt, ami várni fog rá – súgta a nő közvetlen közelről Stefan ajkait simogatva – talán nem így gondolod? Talán még mindig jobban vonzódsz hozzá, mint hozzám?

Stefan nem válaszolt, csak lefejtette magáról Kristin karjait, aztán visszament az ágyhoz, és ledobta már magát, a rugók hangos nyekkenéssel tiltakoztak a hirtelen mozdulat ellen. Kristin egy darabig néma csendben, a szemeit összehúzva állt.

- Hozok enni – mondta aztán csendben – mindkettőnkre ráfér.

Megvárta, amíg Stefan némán rábólintott, aztán lement a ház pincéjébe. Felnyitotta a hűtő ajtaját, és magában kezdte elönteni a félelem. Stefan ingadozott. Stefan valós énje a legváratlanabb pillanatokban tört elő, és néha úgy tűnt széttöri azt a világot, amit ő maga épített a fiú köré, hosszú, fáradtságos munkával. Ezt nem engedhette, és tudta, hogy eljött az ideje, hogy tegyen ez ellen.

Egy vérkészítményes tasakot vett elő a hűtőből, egy nagy pohárba csurgatva a tartalmát. Aztán óvatosan, mint a zsákmányra vadászó macska, körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla, teljesen egyedül van-e, Stefannak nem szottyant-e kedve követni őt. Egy apró, a falon nem látható rejtekajtó mögül egy tasak pici üvegcsét vett elő. Az üvegek vöröslő színe nem hagyott kétséget tartalmuk felől. Kristin letekerte az egyik üveg nyakát, és felhajtotta a vért, a másik üvegcséből pedig - ahogyan eddig is -  Stefan poharába folyatta a sűrű anyagot. Eltüntette a nyomokat maga után, és mikor megfordult, győzedelmes mosoly ült az ajkán.

Odafenn Stefan átvette, és egy hajtásra felhajtotta a vért. A lány várt néhány percet, hogy kiváltsa a fiúban a kellő hatást, aztán hozzábújt, simogatni kezdte, és érezte, hogy Stefan érzékei életre kelnek, és eluralkodik benne a vágy. Kristin a fiúnak adta magát, élvezte, ahogy Stefan torkon ragadja, ahogyan nyakába, mellébe mélyeszti fogait, és lökéseivel egy ütemben, kortyokban nyeli a vérét, mindaddig, míg mindketten el nem érték a beteljesülést.

Kicsit később, mikor összebújva feküdtek, Kristin felemelte a fejét. Ránézett Stefanra, végigcirógatta mellkasát, és kezei közé fogta az arcát.

- Nos? – kérdezte szinte leheletszerű sóhajjal a halotti csendben – Merre tovább? Az fog történni, amit te akarsz.

Stefan finoman megcsókolta Kristint, és még jobban magához szorította.

- Ez nem is lehet kérdés – válaszolta elégedetten, az előbbi gyönyör halvány csillogásával az arcán. – Bosszút állunk mindenkin. Legfőképpen Damonon és Elenán.

Kristin nem válaszolt, csak a fiú vállára hajtotta fejét, és átkarolta őt. A sötétség elrejtette elégedett mosolyát.

*****

Sötétség honolt még mindenhol, mikor felébredtem álmatlan álmomból. Egy darabig eltartott, mire tudatosodott bennem hogy hol vagyok, és miért, aztán egy másodperc tört része alatt villant az eszembe mindaz, ami a két nappal ezelőtti szalagavató bál óta történt.

Felkeltem az ágyból, a fürdőbe siettem, és dolgom végeztével belenéztem a tükörbe. Egy fáradt, kimerült, félelemtől sápadt arc nézett vissza rám, vastag kötéssel a nyakán. Ollót fogtam, és óvatosan levágtam magamról a több rétegnyi gézt, és elfintorodtam az apró fájdalomtól, mikor megláttam, és finoman megérintettem a két apró sebhelyet, amit Stefan fogai hagytak a nyakamban.

Képtelen lettem volna visszafeküdni, aludni még inkább. Lelkifurdalásom támadt, hogy mióta megtámadták, és kockára tette az életét Jeremy miatt, még csak rá sem néztem Damonra. Lehelet halkan kinyitottam szobám ajtaját, és belehallgattam a házat uraló hatalmas csendbe. Láthatóan még mindenki aludt, és őszintén szólva irigyeltem őket a nyugodt éjszakájukért. Lépteim halkan csosszantak a folyosó bolyhos szőnyegén, mire eltapogatóztam a vaksötétben Damon szobájának ajtajáig, és áldottam magam, hogy annak idején annyi időt töltöttem a házban, hogy most behunyt szemmel is képes lennék eltalálni bárhová.

Nesztelen léptekkel surrantam be az ajtón, mint valami tolvaj, és némi tapogatózás után leültem az ágya szélére. Csak a csillagok fénye szórt némi világosságot be a szobájába, annyit legalábbis, hogy ki tudtam venni a párnán borzas fejét, és félmeztelen felsőtestét. Damon halkan felnyögött, és megmoccant álmában. Hanyatt fordult, egy pillanatig azt hittem felébred jelenlétemre, de aztán egyenletes légzéssel aludt tovább. Szemem végigsiklott mellkasán. A sötét nem hagyott túl sok lehetőséget hogy megbizonyosodjak felőle, csakugyan rendben van-e, ezért óvatos mozdulattal, gyengéden végigsimítottam nyakának bőrén, és lassú mozdulatokkal húztam kezem végig mellkasán. Éreztem, ahogyan a sebei már begyógyultak, nyilván csak egy halvány bőrpír emlékeztetett még a lánnyal való találkozásra, és megkönnyebbülten felsóhajtottam, hogy a következő pillanatban halk szisszenéssel összeránduljak ijedtemben.

Damon szemei nyitva voltak, kékségük szinte világított az éjszakában, ahogyan rám nézett.

- Ugye tudod, hogy most a tűzzel játszol? – kérdezte rekedten, a mellkasát simogató kezemre célozva.

Zavarba jöttem, megpróbáltam elhúzni magamat tőle, de nem engedte. Tenyerét a kezemre kulcsolta, és magához szorította, hogy érezzem szíve erőteljes dobbanásait.

- Csak szerettem volna megnézni, rendben vagy-e – suttogtam halkan, és készültem felállni mellőle.

- Vehetem ezt úgy, hogy aggódtál értem? – kérdezte és nem kellett látnom, a nélkül is tudtam, hogy mosolyog.

-  Nem abban az értelemben, ahogy azt te szeretnéd – vetettem oda félvállról, és a következő pillanatban csak azt éreztem, hogy behúz az ágyba maga mellé, és mire bármit is reagálni tudtam volna, már félig rajtam feküdt.

Szemem tágra nyílt, és beszívtam a levegőt, hogy kiabálni, vagy épp sikítani kezdjek, de nem engedett meg nekem semmiféle magánakciót, mert egy másodperc elteltével már ajka a számon volt, és finoman csókolni kezdett. Próbáltam védekezni, de tehetetlen voltam, nem tudtam, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy már nem is akarok. Szétnyitottam számat, viszonoztam csókját, éreztem, ahogyan nyelve rátalál az én nyelvemre, és mikor kezét végighúzta az oldalamon, beleborzongtam a jóleső érzésbe.

Egy perc múlva nyakig vörösödtem, mikor rájöttem, hogy valószínűleg az éj folyamán ledobhatott magáról minden ruhát, és most meztelenül simul hozzám, és teste jól érezhetően jelezte, hogy mire is vágyik igazán.

Fejét a nyakamba temette, és én rémülten kaptam levegő után, megfeszített testtel vártam a harapást. Rám nézett, megcsóválta a fejét.

- Ugye tudod, hogy én nem vagyok Stefan? – kérdezte. – Elena, én sosem bántanálak.

Bólintottam, és elöntött annak az érzése, hogy bízhatok benne. Újra csókolni kezdett, pólóm alá csúsztatta kezét, és halkan felnyögtem, mikor elért mellemig.

- Hagy mutassam meg, mi az, amit egy halandó sosem lesz képes nyújtani neked – sóhajtotta az ajkaimra, én pedig ebben a pillanatban úgy éreztem magam, mintha egy vödör jeges vizet zúdítottak volna a nyakamba, mert eszembe villant Roger, és Eve képe.

Értetlenül nézett rám, amikor elhúztam ajkamat tőle, és próbáltam kibújni az öleléséből.

- Kérlek, engedj el – súgtam halkan, és valamit megérezhetett, mert ellenkezés nélkül engedte, hogy kibújjak mellőle, és míg megigazítottam magamon a ruhát, megpróbáltam meztelen teste látványát elkerülni.

- Ne haragudj – fogta meg a kezem – Ezt talán nem kellett volna. De amikor megláttalak, képtelen voltam megállni…. Bocsáss meg – súgta halkan.

Bólintottam, mert a szavakra még mindig képtelen voltam, és mellkasomra szorítottam kezemet, hogy zakatoló szívem valahogy megpróbáljam lecsillapítani.

- Ez – mutattam az ágyra, mikor megtaláltam a hangomat – soha többé nem fog előfordulni. Ne is akard, ne is próbáld. Ugye értetted?

Nem válaszolt, csak nézett rám kifürkészhetetlen tekintettel.

- Tulajdonképpen úgy látom, már meglehetősen jól vagy – tettem még hozzá – szóval az én további jelenlétemre itt már nincs szükség. Szép álmokat.

Megfordultam, határozott léptekkel kiléptem a küszöbön, és egy halk kattanással betettem magam után az ajtót.

Vége

FOLYT. KÖV