Szimpátia az ördöggel 6. fejezet

6. fejezet

Stefan fásultan feküdt az ágyán, és mozdulatlanul meredt bele a sűrű, fekete sötétségbe. Hiába próbált aludni, nem találta a helyét. Csak nézte az ágy másik felét, amely most üresen ásítozott Kristin teste után, és a fiú magában csodálattal adózott a lánynak. Őt magát kifárasztotta, és szinte ledarálta a vad szeretkezés, a lányt pedig épp ellenkezőleg, mintha valamiféle energiával töltötte volna fel. Nem sokkal azután, hogy félig aléltan a gyönyörtől egymás testére borultak, Kristin összeszedte magát, és egy gyengéd csókkal vadászni indult. Stefan ezúttal nem tartott vele, úgy érezte, jártányi ereje is alig maradt, hát most csak feküdt némán, magához húzva Kristin párnáját, mintha csak őt ölelné, és hiányát próbálná meg betölteni lelkében.

Annak ellenére, hogy nemrég kóstolta a lány vérét, újra érezni kezdte az éhség fájó csikarását gyomrában. Próbált róla nem tudomást venni, de az érzés egyre sürgetőbbé és hatalmasabbá vált. Egyre jobban sóvárgott a lány jelenléte után, nemcsak a hangja, ölelése hiányzott neki, hanem gondoskodása is, hiszen mindig Kristin volt az, aki ilyenkor enni hozott neki, és őszinte szerelemmel nézte a táplálkozó fiút. Ilyen csodálatot Stefan korábban sem Katherine, sem Elena tekintetében nem látott, és ez megmagyarázhatatlan jó érzéssel töltötte el lelkét.

Egy darabig még forgolódott, egyre maróbb éhségérzete azonban nem hagyott neki túl sok választási lehetőséget. Nagy sóhajjal kirúgta magát az ágyból, és a pince felé indult, tudta, hogy itt őrzik privát készletüket. Összefutott a nyál a szájában, mikor kinyitotta a hűtőajtót, és a tasakok megmutatták vörös tartalmukat, mintha csak kellették volna magukat a halvány fényben.

Stefan azonnal feltépett egyet, nem teketóriázott a poharazgatással, azonnal a szájába csorgatta az édes nedűt, aztán arca megrándult, és elfintorodott az íztől. Különös kavalkád csapott le nyelvére, minden érzékszervére, de valami hiányérzet is társult hozzá, aminek a fiú nem tudott nevet adni. Újra belekóstolt a vérbe, és érezte, hogy ez most más, mint amit eddig kapott. A vér, amit Kristin minden alkalommal olyan szolgálatkészen tett elébe, a vér, amit a lány testéből szívott el ahányszor csak beleharapott, végigborzongatta minden érzékét, ami úgy hiányzott neki most, hogy teste-lelke reszketni kezdett a kielégületlen sóvárgástól. Egymás után bontotta fel a vérkészítményes tasakokat, csupán egy-egy kortyot ivott mindből, de hiába kereste azt a szívet-lelket melengető, bolonddá tevő ízt, amit eddig minden alkalommal megkapott.

Egyre dühösebbé, ingerültebbé vált, hiába itta magát tele, a csalódás fojtogatta a torkát, a falnak roskadt, érzékei szinte sikoltottak az után a vér utáni vágytól, ami most szinte megfoghatatlan messzeségbe került tőle. A falnak támaszkodott, behunyta szemét, és elképzelte, hogyan veti rá magát a hazatérő Kristinre, hogyan meríti meg fogait ereiben, hogyan fogja az a csodálatos érzés, amit most hiába vár, végigszáguldani egész testét.

Hogy levezesse dühödt ingerültségét, ököllel a falra ütött, és meglepődve nyitotta ki szemeit, mikor megérezte, hogy keze alatt megmozdul az ósdi építmény. Összevont szemöldökkel mérte végig az apró mélyedést, amit egy tégla kihullása okozott. Lehajolt a földre, és épp helyére akarta tenni a kizuhant darabot, mikor az üregből felé szállva megcsapta orrát az a félreismerhetetlen illat.

Egy megszállott vehemenciájával kezdte téglánként tágítani az üreget, és nemsokára csodálkozó arccal egy tasakot húzott ki onnan, apró üvegfiolákkal telve. Már a zacskón kívül is érezte, tökéletes szaglása elárulta neki, hogy EZ az, amit éppen keres. Kapkodó mozdulatokkal húzta ki az egyik kis üvegcsét, mint a drogos, ki hozzájut az őt éltető adaghoz, reszketett a keze a lázas türelmetlenségtől, és már szája felé emelte az apró fiolát, mikor valami belső sugallat megállásra kényszerítette.

Nem értette, Kristin miért tartja itt külön ez a néhány adagnyi vért. Nem értette, miért nem mondta el ezt eddig neki. Fura, de a Kristin iránti érzelmei párszor különös fordulatot vettek. Előfordult vele néhányszor, hogy nem értette mit keres ő a lány mellett, mi az amiben részt vesz Kristin oldalán, és helytelenítette tetteit, ilyenkor a lány hozzábújt, szerelmet kapni és adni tudó testtel, felajánlotta magát, és engedte, hogy beléharapjon, és abban a pillanatban, mikor fogai között megérezte a lány édes vérét, a kétségei eltűntek, semmivé lettek, és úgy érezte a lány és ő együvé válnak, közös sorssá, közös akarattá kovácsolódnak. És most ugyanez az édes vér csábította maga felé, de az éhség már nem kaparászott benne oly vadul, képes volt megállítani a mozdulatot, és egy halvány, néven nem nevezhető sejtelem kezdte fejét felemelni benne.

Pici gondolkodás után, tetőtől talpig remegve a sóvárgó vágyakozástól, mindent visszatett a helyére, aztán kiment a pincéből, újra elvetette magát az ágyon, és türelmetlenül várta haza Kristint.

*****

Visszaheveredtem az ágyamba, de képtelen voltam lehunyni a szemem, gondolataim össze-vissza cikáztak. Testem égett és fájt a vágytól, amit Damon keltett bennem, és erősen össze kellett szednem minden akaraterőmet, hogy ne álljak fel, ne menjek vissza hozzá, és ne tegyem meg azt, amire érezhetően mindketten vágytunk. De tudtam, hogy nem lehet, csak kihasználna, csak vesztes lehetnék ebben a játszmában. Az agyam folyton Roger és Eve nevét hozta elém.

Rogerrel fél évvel azután ismerkedtem meg, hogy Stefan elhagyott. Imponált nekem a fiú kitartása, és egyénisége. Szerettem őt a magam módján, de nem voltam szerelmes belé. Még magamnak sem vallottam be eddig, de csupán arra volt jó, hogy próbálja velem feledtetni életem legfájóbb csalódását.

Hogy Eve és Damon között mi lehet, arra képtelen voltam választ adni. Egyik pillanatban emlegette a lányt, jelezve, hogy gondol rá, hogy fontos neki, a másik pillanatban már engem akart lerohanni, és voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy irántam való érzelmei jottányit sem változtak.

Forogtam csak a hűvös ágyban, ami lehűtötte parázsló érzékeimet, és lassan-lassan, mikor az ég alján már keskeny sáv jelezte a hajnal eljöttét, sikerült az álmok világába merülnöm.

Úgy éreztem, mindössze egyetlen pillanat telhetett el, de ahogy órámra néztem döbbenten láttam, hogy már jócskán kora délután jár az idő, és hogy sikerült végigaludnom az egész délelőttöt. Fürgén kiugrottam az ágyból, magamra kapkodtam ruháimat, és siettem le a földszintre, ahonnan Jenna és Jeremy beszélgetése ütötte meg a fülemet. A folyosón Damon ajtaja előtt kellett elhaladnom, ami most félig nyitva állt, és ösztönös kíváncsisággal vetettem egy pillantást szobája belseje felé, és amit láttam, attól minden eremben megfagyott a vér.

A szoba közepén, a fotelban egy lány ült, akit még soha ezelőtt nem láttam. Barna, félhosszú haját egy kézzel hátrafogta, hogy ne zavarja vele Damont, aki előtte térdelt, a lány nyakába temette fejét, és egyetlen másodpercre sem volt hajlandó megmozdítani onnan. A lány halkan nyögdécselt, másik kezével a vámpír vállába markolt, és mikor fájdalmai túl erőssé váltak, megszorította azt. Szép metszésű arca eltorzult a kíntól, amit ki kellett állnia, miközben Damon a világról megfeledkezve táplálkozott belőle.

A harag, mint egy hirtelen kitörő tűzhányó robbant ki belőlem. Az, hogy Damon hazudott mikor azt állította, nem iszik emberből, eltörpült a mellett a szánalom mellett, amit a lány iránt éreztem, és tudtam, hogy közbe kell lépnem, meg kell mentenem őt, közben pedig némi csodálkozás is volt bennem, hogyan volt képes rá, hogy Jenna és Alaric tudtával hozzon ide egy olyan halandót, aki élő konzervként szolgál számára.

Berontottam az ajtón, és a következő másodpercben már Damon a hátán feküdt, ahová löktem. Tudtam, hogy normál körülmények között versenyre sem kelhettem volna az ő erejével, de az én elszántságomat megacélozta a düh, és segítségemre sietett a meglepetés.

- TE TELJESEN MEG VAGY VESZVE? – üvöltöttem rá ahogy a torkomon kifért, és fél füllel hallottam, ahogyan odalenn elhalkult a társalgás – HOGY TEHETTED EZT? HA MÉG EGYSZER HOZZÁ MERSZ NYÚLNI – mutattam a lányra – AZONNAL KARÓT VEREK A SZÍVEDBE!

Damon meg sem moccant a földön, csupán felkönyökölt, és egy kaján vigyor jelent meg a szája sarkában. A felháborodás elvette a hangomat, csak tátogni voltam képes, és körbenéztem a szobában, hogy mivel tehetném el láb alól. Ő közben felült, és felemelte kezét, mintha azt mutatta volna, hogy higgadjak le kissé, de nem foglalkoztam vele tovább, hanem a lányhoz fordultam, és megsimogattam a vállát.

- Jól érzed magad, nem történt nagyobb bajod? – fürkésztem arcát, amin most csak a totális csodálkozás tükröződött. Úgy méregetett, mintha elmebeteg lennék, és most azon gondolkozna, hogy megnyugtatni próbáljon, vagy sikítva segítségért kiáltani. Félresöpörtem nyakából a haját, amit időközben elengedett, és fel voltam készülve a két sebre, ami a nyakán fog éktelenkedni. Annál nagyobb volt a csodálkozásom, mikor fogak nyomát nem találtam, csak néhány apró, vörös foltot a fehér bőrön.

Értetlenkedve emeltem fel fejemet, továbbra is a lányra nézve, aztán visszakaptam tekintetem a már leplezetlenül mulató Damonra, és lassan, pillanatról pillanatra vert bennem gyökeret a felismerés. Éreztem, ahogyan fejem búbjáig elvörösödöm, és még a fülem is lángolni kezd, mikor rájöttem, hogy félreértettem a helyzetet, és aminek tanúja voltam, az nem éppen támadás volt…. A lány is lassan mosolyogni kezdett, közben Damon feltápászkodott a földről, leült a fotel karfájára, átölelte a lány vállát, aztán felém intett.

- Elena, már meséltem róla, de még személyesen nem találkoztatok. Engedd meg, hogy bemutassam neked Eve-t.

- Ö…ö….örvendek – nyöszörögtem halkan, és még mindig olyan színben játszottam, hogy csodáltam amiért nem gyullad lángra minden körülöttem.

- Én most akkor….nem is zavarok tovább – hebegtem tétován, aztán ugyanazzal a lendülettel amivel beléptem, sietve távoztam is. A folyosó végén megálltam, néhányszor a falba vertem a fejem, és ki sem tudtam magamból törölni azt az érzést, hogy sikerült végérvényesen hülyét csinálnom magamból.

Mikor sikerült némileg összeszedni magam, és úgy éreztem, hogy a színemet is visszanyertem, besétáltam a nappaliba, és próbáltam önérzetem és méltóságom romjait megőrizni legalább a többiek körében.

Még alig ültem le egy székbe, amikor Damon és Eve csatlakoztak hozzánk. Damon ledobta magát a kanapéra, Eve pedig mellé ült, vállára bújt, aztán egymásra mosolyogtak, miközben én makacsul meredtem ki az ablakon, mintha a kettősük puszta látványa is elviselhetetlen lenne számomra.

- Mi volt az előbb az az ordítozás? – fordult hozzám Jenna, és végigmért, mire csak a vállam vonogattam – Mit műveltél vele? – kérdezte Damont összevont szemöldökkel.

- A világon semmit – válaszolta Damon még mindig vigyorogva – csak meglátott bennünket… szóval, kissé félreértette a helyzetet, és mikor nyakon csókoltam Eve-t, Elena azt hitte, éppen eszem belőle.

Jeremy beleröhögött a poharába, és Rick szájából is egy apró nyöszörgést hallottam ki, ami a visszafojtott nevetéssel volt egyeztethető. Én úgy meredtem Damonra, hogy az a legszörnyűbb kínhalál ígéretét hordta magában. Aztán felsóhajtottam, kezembe temettem az arcomat, és csak az volt egyetlen hő kívánságom, hogy véget érjen ez az egész rémálom, és kiszabadulhassak végre ebből az átkozott házból.

*****

Jócskán benne járt már az idő az éjszakában, mikor Kristin, nesztelen léptekkel, mint egy macska, besurrant a házba. Nagyot sóhajtott, nyújtózott, ledobta ruháit, aztán egy mozdulattal bebújt Stefan mellé, apró csókot adott a szájára, és átölelte őt.

- Hmmmm – mormolta Stefan félálomban – isteni illatod van – célzott a lányon érezhető vérszagra, és jól hallhatóan megkordult a gyomra.

- Neked is ilyen lenne, ha velem tartottál volna – válaszolt a lány, de nem neheztelés, inkább jókedv volt a hangjában. – Bánhatod, hogy nem tetted.

- Képtelen voltam rá, te is tudod – csóválta Stefan a fejét – azok után, hogy szinte teljesen kimerítettél az este – tette hozzá mosolyogva, aztán magához szorította a lányt, és keze vándorútra indult a testén, de még mielőtt bármit is tehetett volna, gyomra újra jelezte az éhségét.

- Nem ettél? – kérdezte Kristin, és felült a fiú mellett.

- Nem, mert nem volt, aki enni hozzon nekem – válaszolta Stefan játékos sértődöttséggel, mire a lány röviden felnevetett.

- Azonnal mulasztom a tartozásomat – súgta ingerlően, azzal egy mozdulattal kibújt Stefan mellől, és úgy ahogy volt, ruha nélkül a pincébe vonult, és végig érezte hátán a fiú vágyakozó tekintetét.

Odalenn kicsomagolta a készletet, és kiemelte a fal rejtekéből a fiolákat. Épp lecsavarta az egyik kis üveg tetejét, mikor egy erős kéz vaskapocsként szorult rá az ő karjára.

- Hát akkor azt hiszem, ideje lenne elmesélned, hogy mi a fene ezt az egész! – hallotta a jól ismert hangot, és a következő pillanatban Stefan nézett rá, arcán fagyos dühvel.

Kristin egy másodpercig mérlegelt, de alig néhány pillanat alatt rájött, hogy vesztett, és hogy a dolgok eddigi irányítása kicsúszott a kezei közül. A következő szempillantásban rárontott Stefanra, és érezte, hogy öregebb és erősebb lévén, a fiút akár össze is tudná morzsolni kezei között. A falnak nyomta, fél kézzel erősen tartotta nyakát, száját széttárta, másik kezével pedig az immár tetejét vesztett kis fiolát tartotta a fiú szája fölé.

- Ne ellenkezz Stefan – súgta és szemei a megszállottak őrült módján kezdtek villogni – ne akard, hogy porrá törjelek. Nem tudom, hogyan jöttél rá, de tényleg azt hiszed hagyom, hogy ennyi munkám és fáradtságom kárba vesszen miattad? Idd csak meg ezt – és az üveget lassan megbillentette a fiú nyitott szája felett – és meglátod, azonnal minden rendben lesz, úgy, ahogyan eddig. Ne berzenkedj, ne akarj legyőzni engem. Ha ezt lenyeled, úgyis elfelejtesz minden ellenállást, és olyan engedelmes leszel, akár egy hűséges kiskutya. Azt hiszed, eddig nem így volt? – vigyorgott őrült módon.

Stefan rémülten meredt felfelé a kis üvegre, amelynek száján már majdnem kicsurrant egy csepp vér, és tudta, hogy ha most nem tesz valamit, nincs számára mentség. Összeszedte minden erejét, belemart Kristin arcába, mire a nő felüvöltött fájdalmában. Elengedte Stefant, aki tudta, hogy ha most nem állítja le a lányt, nem lesz soha vége a rémálommá vált álmoknak. Rávetette magát Kristinre, feltépte torkát, és ez volt ez első alkalom, hogy nem ivott a véréből, hanem megbűvölten nézte, ahogyan a földön folydogált, mint egy vörös színű patak, és különös elégtételt érzett magában. Kristin küzdött, próbálta magáról ledobni a fiút, és mikor Stefan a szemébe nézett, megborzadt attól a lénytől, aki most Kristin arcából rátekintett, félredobva az eddig hordott álcát.

Érezte, ahogyan a lány lassan gyengülni kezd alatta a vérveszteségből, és tudta, hogy most van esélye a menekülésre. Azzal a sebességgel, amire csak vámpírok képesek, felpattant, vissza sem nézve kirohant a házból, rohant végig a városon, és minden sejtjében érezte a lány gondolatát, aki szeretett volna felkelni, és megállítani őt, de képtelen volt rá, mindaddig érezte Kristin jelenlétét szíve dobbanásaiban, míg el nem érte az erdőt, el nem botladozott a régi Salvatore ház romjai közé, ahol az avarba vetette magát, és nyugtalanul dobogó szívvel beszívta a föld és a levelek illatát.

*****

Nem voltam képes túl sokáig elviselni Eve puszta látványát, és Damon kaján vigyorát, ezért egy jó adag tea ürügyén ott hagytam a társaságot, és kiballagtam a konyhába. Épp a konyhaszekrény felső részében matattam egy nagyobb bögre után, mikor valaki hátulról megérintette a derekamat, és emberi szemmel nem látható gyorsasággal elkapta a poharat, amit a hirtelen ijedtség vert ki a kezemből.

Damon a kezembe nyomott egy bögrét, aztán csak állt ott, és érdeklődő tekintettel figyelt, ahogyan forró vizet öntöttem a teafűre.

- Jól figyelj, mert a világ legérdekfeszítőbb dolgát láthatod – mormogtam neki oda, mikor láttam, hogy minden mozdulatomat meredten figyeli.

- Igen, erre én is rájöttem – hallottam a válaszát, és szinte éreztem, ahogyan tekintete tetszéssel pásztázza végig a testemet.

- Mondd, mi a nyavalyát akarsz tőlem? – kérdeztem némileg türelmemet vesztetten. – Miért nem mész vissza a kis barátnődhöz, és harapdálod tovább a nyakát? Bocsánat, illetve nem is harapdálod, hanem….

- Jól hallom, hogy féltékeny vagy? – lépett oda hozzám, mire engem elfogott a vágy, hogy a forró teát a fejéhez vágjam, a bögrével együtt.

Mintha csak olvasott volna a gondolataimban, lefogta a kezemet, és közelről belebámult az arcomba.

- Hááát peeersze, nagyon féltékeny vagyok – mondtam neki gúnyosan. – Nem is tudom miért nem én vagyok az, akibe néhanapján belekóstolgatsz!

- Múlt éjjel megvolt az esélyed, hogy az legyél – súgta már közvetlenül a fülembe, és éreztem, hogy a puszta jelenlététől újra elönt a vágy.

- Ha most azonnal nem engedsz el, sikítok – figyelmeztettem, és mikor megcsóválta fejét nagy levegőt vettem, hogy elvisítsam magam, de abban a pillanatban a számra tapasztotta a saját száját, és ellentmondást nem tűrően megcsókolt.

Ez a csók most nem hasonlított a tegnap éjjelihez. Az romantikus volt, kedves, gyengéd, ez pedig erős, hatalmat és birtokvágyat jelentő. Néhány pillanatig képes volt levenni a lábamról, és elérte, hogy viszonozzam a csókot, aztán nagy küzdelem árán elszakítottam magam a szájától, és kiutaltam neki azt a bokánrúgást, ami már két nappal ezelőtt járt.

- Még egyszer ne próbálj meg hozzám érni – sziszegtem neki, mint egy dühös pulyka – mégis mit képzelsz te magadról? Múlt éjjel csaknem engem vittél ágyba, ma már Eve-el enyelegsz? Te tényleg azt hiszed, megtehetsz mindent? Menj vissza a barátnődhöz, és tartsd magad távol tőlem! – kiáltottam rá, aztán sarkon fordultam, kirohantam a házból, ki az udvarra.

Megálltam a határvonalat jelző füves résznél, nagy levegőt vettem, próbáltam megnyugodni, és kibogozhatatlan kavalkádban rohantak meg az érzések. A harag, a csalódottság, a féltékenység, a vágy egyetlen hatalmas erővé olvadt bennem, aminek az egyetlen kulcsa nem volt más, mint a sírás.

Könnyes szemeim elmosódottan tárták elém a világot, de még így is felmértem, hogy egy alak tántorog elő a sűrű erdőből. Azt hittem hajléktalan, vagy talán részeg, mert össze-vissza dűlöngélt, szinte fától fáig kapaszkodva jutott el a határvonalig, és megállt előttem, ahol erőtlenül térdre esett.

Letöröltem a könnyeimet, és a szívem kihagyott néhány dobbanásnyit, mikor észrevettem, hogy a vonal külső részén Stefan térdel. Sápadt volt a fáradtságtól és az éhségtől, és egészében véve a világ legszánalmasabb teremtménye cím méltó birtokosa lehetett volna.

Éreztem, ahogyan kitör belőlem egy hatalmas visítás, egy könyörgés, hogy rohanjon oda mindenki, és védjenek meg engem tőle, de ekkor felém nyújtotta kezét, és erőtlen hangon csak ennyit suttogott:

- Elena, könyörgöm, ments meg.

Vége

FOLYT. KÖV.