Szimpátia az ördöggel 10. fejezet

10. fejezet

Ott ültem a félhomályba burkolt szobában az ágy szélén kuporogva, Damon pedig még mindig átölelve tartott, és lágyan simogatta a hátamat. Kezemben szorongattam a kiürült poharat, amiben pár perccel ezelőtt egy italt hozott. Hogy a whisky feloldó mámora tette-e, vagy hogy szívem szerint végre jól kisírhattam magam, nem tudom, de a könnyeim lassan elapadtak, és már csak a reszkető sóhajtás remegett még bennem.

- Biztos vagy benne Elena, hogy ezt akarod? – kérdezte Damon, miután néhány szóban elzokogtam az előbb a teraszon történt beszélgetés részleteit. – Meggondoltad ezt jól? Tényleg abba akarod hagyni Stefannal?

- Mi mást tehetnék? – suttogtam. – Képtelen vagyok már azt érezni iránta, amit kellene. Tudom, hogy nem akart bántani, de nem tudom magam elengedni a közelében, mert tartok tőle. Nem volt rossz ötlet a verbéna - tettem hozzá néhány pillanatnyi hallgatás után.
- Nincs verbéna - vigyorodott el Damon.- Az volt az utolsó, amit Stefannal megitattam. De gondoltam, blöffnek nem rossz.
- Mindegy - vontam vállat a néhány pillanatnyi döbbenet elmúltával. - Nem tudok uralkodni ezen az érzésen, és nem tudom legyőzni. De még ha sikerülne is…képtelen vagyok túltenni magamat azon, hogy önző módon elhagyott engem.

- Önző módon? – kérdezte halkan Damon – Nem volt önző, Elena. Tudod jól, miért tette.

- Tudom – bólintottam – hiszen elmondtad. De ez nem volt önző cselekedet szerinted? Meg sem fordult a fejében, hogy én mit érezhetek? Hogy én úgy érezhetem, nincs értelme semminek nélküle? Hogy élem az életem, nap nap után, mint egy gép, és csak azt érzem, a nap minden percébe belehalok? – újra kibuggyant a szememből néhány könnycsepp, és végigszántotta az arcomat.

- Túl leszel majd ezen – adott gyengéd puszit a homlokomra Damon, és újra átölelt – meglátod, menni fog, és akkor újra úgy lesz majd minden köztetek, mint ahogyan régen volt.

- Nem Damon. Amit Stefan iránt éreztem, annak már vége – ráztam meg a fejem.

- Azért itatod az egereket? – kérdezte mosolyogva, de most nem a kaján mosolyát vette elő, hanem azt, amitől valami megbizsergette a szívemet.

- Tévedsz – néztem rá – amit siratok, az nem más, mint a múltam. Nem a szerelem fáj, hanem a keserűség, és a csalódás. Ezzel a néhány könnycseppel most lezárok mindent. És ezzel ennyi – félrehajtottam a fejem, mikor láttam, hogy szó nélkül csak a fejét csóválja.

- És egyébként is, nekem ott van Roger – vágtam ki az adut.

- Az a Roger, akit az elmúlt három napban eszedbe sem jutott felhívni? – kérdezte Damon, és láttam, ahogy arcán kiszélesedik a mosoly.

Egy pillanatra meghökkentem, aztán csodálkoztam önmagamon mikor észrevettem, hogy most eszem ágában sem volt a pokolra kívánni, amiért a szemembe mondta az igazságot.

- Igaz – hajtottam le a fejem – úgyis tudod. Ő nekem nem jelent a világon semmit. Igazából soha nem is jelentett.

Damon rendületlenül tovább mosolygott, és én értetlenül meredtem rá.

- Mi van ezen olyan mulatságos? – kérdeztem.

- Úgy tűnik, ez egy ilyen nap – válaszolta vállat vonva – ugyanis mielőtt bezuhantál ide, nem sokkal korábban Eve kopogott az ajtómon. Azt akarta, hogy bocsássak meg neki, és próbáljuk meg újrakezdeni.

A döbbenet egy pillanatra a saját lelki nyavalyámat is kiütötte a fejemből.

- Na és a gyerek? – nyögtem aztán.

- Nincs gyerek – rázta meg kócos fejét – vaklárma volt.

Néhány pillanatig hallgattam.

- És akkor most te és ő újra…..? – kérdeztem halkan, és szívem olyan őrült dörömbölésbe kezdett a választ várva, hogy féltem, hogy még a ház másik végében is hallani lehet.

- Nem – nézett rám Damon, és végigsimította arcomat – olyan, hogy ő és én, már soha többé nem lesz. Az egyik oka az, hogy nem vagyok bábu, akit akkor és úgy rángatnak, ahogyan jólesik.

- És a másik ok? – motyogtam alig hallhatóan.

- A másik ok az – fogta két tenyere közé arcom, és közelről a szemembe nézett – hogy nem vagyok belé szerelmes. Egészen pontosan, én nem belé vagyok szerelmes – mondta halkan és lehajtotta a fejét, mint aki egy pillanatra megbánta az őszinteséget.

Nem kellett kérdeznem semmit, a csend elmondta azt, amit már tudtam ezelőtt is, olyan régen.

Félreérthette a hallgatásomat, mert szomorú mosollyal megveregette a kezemet, aztán éreztem, hogy készül felállni mellőlem. Finom mozdulattal megfogtam a karját, és visszahúztam, mire meglepetten nézett rám.

- Ne menj – kértem suttogva – kérlek, maradj még. Maradj itt mellettem.

Ölébe fúrtam magam, és éreztem, ahogyan újra átfonja rajtam karjait. Csodálatos, hihetetlen megkönnyebbülés fogott el ahogyan mellkasára hajtottam fejem. Valami mintha muzsikálni kezdett volna benn a szívem mélyén, és azon kaptam magam, hogy legszívesebben a karjaiban maradnék örökre.

Hallottam, ahogyan szíve egyre erősebb ütemben és egyre gyorsabban kezd verni, mikor kezemet gyengéden végighúztam a hátán, és egy finom, végtelenül gyengéd csókot nyomtam a nyakára.

- Elena – súgta és megremegett – Elena, mit csinálsz?

- Azt – válaszoltam miközben egy újabb apró csókot adtam az előbbi helyre – amit már olyan régen kellett volna.

Megmozdult, én pedig felemeltem fejemet a válláról. Szemembe nézett, és láttam, ahogyan pupillája kitágult, és légzése jól hallhatóan elnehezült.

- Nem akarom, hogy őrültséget csinálj – lehelte arcomba – nem akarom, hogy olyat tegyél, ami…. – nem tudta befejezni a mondatot, mert ujjamat a szájára tettem, jelezve, hogy ne ellenkezzen, és elmosolyogtam magam, mikor szinte önkéntelenül is megcsókolta ujjam hegyét.

- Ne beszélj – mondtam szavakkal is, aztán egészen közel hajoltam hozzá – azt hiszem, inkább meg kellene csókolnod, nem? – súgtam lehelet halkan, és éreztem, ahogyan ajkai finoman a számhoz érnek. Olyan gyengéden érintett meg, mintha attól félne, hogy egy álomkép vagyok, ami egy erőteljesebb mozdulatra is szilánkokra törne, csupán a fájó csalódást hagyva maga után. Éreztem, ahogyan erős karjaival magához szorít, és egyetlen érzésben robbant ki belőle mindaz, amit eddig magába fojtott, és ez az érzés engem is teljesen birtokába vett. Amikor nyelvünk találkozott, elvesztettem a fejem. Lassan végigvándorolt a szám az arcán, és mikor nyelvem hegyével a fülét simítottam végig, halk nyögdécselésbe kezdett. Egyre jobban markába kapott minket a vágy, a mozdulatok egyre merészebbek lettek, a levegő egyre forróbbá vált körülöttünk. Hagytam, hogy apránként levegye rólam a ruhákat, és készséggel segítettem neki megszabadulni a saját ruháitól is. Amikor meztelen teste hozzám simult, megéreztem, hogy nem maradtam rá hatás nélkül, és ez kimosott a fejemből minden maradék gondolatot is. Semmi mást nem akartam már, csak őt. Félig rám feküdt, kezével és ajkaival végigkényeztette testemet, én pedig finoman tarkójára tettem a kezemet, és fejét a nyakamhoz húztam.

- Úristen, Elena – suttogta, szavak nélkül is értve mit kérek tőle – miért akarod, hogy ezt tegyem?

- Hagy legyek a tiéd – suttogtam halkan, miközben a szemébe néztem – hagy legyek a tiéd IGY IS.

Nyakamba temette fejét, de nem bántott, egy apró csók után újra szemembe nézett, és megdöbbentem, hogy mennyire képes uralni az éhségét.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet – zihálta rekedten, és láttam, ahogyan minden akaraterejével próbálja féken tartani magát – ha holnap meglátják a nyomokat rajtad, én leszek a leghamarabb megkarózva.

Lágyan elmosolyodtam, és fejét finoman lefelé kezdtem irányítani. Nem kellett mondanom neki semmit, azonnal megértett. Finom mozdulatokkal kezdte el melleimet kényeztetni, gyengéd csókokkal hintette meg, és éreztem, ahogyan fogai a puha húsba mélyednek. Halkan felkiáltottam a hirtelen fájdalomtól, holott tudtam, hogy annyira óvatos volt, amennyire csak lehetett, mégis fájt, és ez az érzés különös, de jól esett. Hallottam, ahogyan apró kortyokban nyeli a véremet, és ekkor elmúlt belőlem minden fájdalom. Magamhoz szorítottam a fejét, és azt akartam, hogy ez az érzés soha ne érjen véget, mert a fájdalom egy valamivé vált csak bennem, mindent elsöprő vággyá.

Mellkasára tettem kezemet, engedelmesen dőlt hanyatt, én pedig lábamat átvetettem csípőjén, és felsóhajtottam, mikor megéreztem ahogyan finoman belém csusszan, majd egy pillanatra mozdulatlanná váltunk. Ez volt a tökéletes örökkévalóság, a tökéletes momentum, ahol csak ő és én léteztünk. Csodás élmény volt, testünk és lelkünk eggyé vált ebben a pillanatban, és csak heves lélegzetvételünk jelezte, hogy még mindketten a szobában vagyunk, és nem a mennyország egy apró pontján. Igy maradtam volna örökre, de hamar úrrá lett rajtunk a vágy.  Megfogta a csípőmet, finoman irányítani kezdett, megadva a ritmust. Nem sietett el semmit sem, nem rohant, ki akart élvezni, és ki akart velem is élveztetni minden pillanatot. Magához húzott, és csókolt szinte véget nem érően. Szép szavakat suttogott közben, simogatta minden porcikámat, én pedig próbáltam kapaszkodni a világba, nem akartam, hogy véget érjen, azt akartam, hogy tartson örökké, de tudtam, hogy nem vagyok messze a megsemmisüléstől.

- Elena – sóhajtotta fülembe, és halkan felnyögött – nagyon…..nagyon szeretlek.

Nem bírtam tovább, szívmelengető szavai megadták nekem az utolsó lökést, és halk sikollyal átléptem a határt, ami a földet elválasztja a mennyországtól, és mikor lenéztem, láttam az arcán a minden elsöprő kéjt, és éreztem, ahogyan egy utolsó mély lökéssel teste izmai pattanásig feszültek, és ő is követett engem a fellegek közé.

Percekig csak feküdtünk egymáson, próbáltunk visszatalálni ebbe a világba, aztán karjaiba vont, betakart mindkettőnket, és még félálomban is éreztem, ahogyan gyengéden simogatja hátamat. Élveztem az érzést, ami elöntött mellette, a biztonságot, a nyugalmat, és szívem egyre nyugodtabbá váló dobogása közben vert bennem gyökeret az érzés, hogy visszavonhatatlanul beleszerettem Damon Salvatoreba.

*****

Kicsit később, mikor már sikerült magunkat némileg összeszedni, halkan kilopakodtam a szobájából. Az ajtóig kísért, egy gyöngéd csókra még visszahúzott magához, aztán kisétáltam a nappaliba, és ő néhány perccel később követett. Egyelőre nem akartuk felfedni magunkat mindenki előtt, nem szerettünk volna Stefannak és Evenek fájdalmat, családomnak megbotránkozást okozni, bár tudtuk, hogy eljön az idő, mikor minderre sor kerül.

A többiek a nappaliban üldögéltek, és mikor egymás után megjelentünk, helyet szorítottak nekünk. Néhány apró szó, semmitmondó beszélgetés hangzott el, egyedül Rick emelte fel a fejét, és nézett ránk felváltva, összehúzott szemekkel, és láttam az arcán a halvány sejtést. Észrevétlenül, némileg könyörgő arccal megráztam a fejem, kérve, hogy ne tegyen semmit, ne szóljon semmit. Olyan arcot vágott, mint akit fejbeütöttek hirtelen, aztán vállat vont, mintha azt mondta volna, hogy nem szívesen hallgat, de ha már így történt, ez nem az ő dolga.

- Szóval – vette fel az elveszített beszélgetés fonalát, és Damonhoz fordult – épp azon tanakodtunk, meddig fogunk még a házba zárva élni, és meddig kell még ezt a kis ribancot kerülgetnünk.

- Nem sokáig – nézett rá Damon, és határozottság csendült a hangjában. - Ugyanis én most elmegyek, és egyszer és mindenkorra leszámolok vele.

- Te megőrültél – állt fel Rick – egyszer már ízelítőt kaptál az erejéből, nem emlékszel? Tényleg úgy gondolod, képes leszel őt legyőzni?

- Igen – válaszolta halkan Damon, és feltűnően kerülte a pillantásomat – mert már van, ami erőt ad nekem – tette hozzá ugyanilyen csendesen.

Rick egy pillanatra elnémult, aztán megállt Damon mellett.

- Nyilván tudod, hogy elment minden józan eszed, ha önszántadból meg akarsz vele küzdeni – rázta a fejét – szóval, ne gondold, hogy egy őrültet hagyok majd az utcán kóborolni. Veled megyek – tette hozzá mosolyogva, mikor meglátta Damon meghökkent tekintetét.

- Nem – emelte fel a kezét Damon – te is legalább úgy tudod mint én, hogy a visszatérés….hogy is mondjam….nem garantált.

- Igy igaz – bólogatott Rick rendületlenül – de nekem is meg kell védenem mindazokat, akiket szeretek – fűzte tovább a szót mosolyogva, és ez a mosoly mindent elmondott Damonnak. Egy halvány vigyor jelent meg az ő szája szélén is, aztán egy mozdulattal felhúzta a vállát, ami annyit jelentett, hogy hát ha Alaric így akarja, ám legyen.

- Engem se felejtsetek itthon – állt melléjük Stefan.

- Sajnálom, de nem lehet – nézett rá Damon – te is tudod, hogy mit hozott ki belőled ez a lány. Nem akarom, hogy az életünk azon múljon, hogy a döntő pillanatban te képes leszel-e megtenni azt, amit kell.

- Pontosan ezért kell jönnöm – válaszolt halkan Stefan – add meg nekem az esélyt, hogy a magam módján én is leszámoljak vele.

Damon Rickre nézett, aki némi tétovázás után apró bólintott, aztán egyetértése jeleként Damon ismét megrántotta a vállát, jelezve, hogy részéről rendben.

Rick a zsebében kezdett kotorászni a kocsikulcs után, aztán Jennához lépett, erősen a karjaiba zárta, gyöngéden megcsókolta, aztán néhány meghitt pillanat után megállt Jeremy előtt, és egy erőteljes, szinte apai kézfogással búcsúzott tőle. Damon a maga módján odabiccentett Jennának és Evenek, aztán mikor Rick kifelé indult, utána szólt.

- Természetes van egy feltétele annak, hogy velem gyere – mire Alaric csodálkozva visszafordult.

- Én vezetek! – tette hozzá Damon, mire Rick egy halk nevetéssel odadobta neki a slusszkulcsot, aztán mindhárman kiléptek a nappaliból. Az ajtóból Damon még egy pillanatra visszafordult. Belenézett könnyáztatta szemembe, és tekintete elmondta nekem mindazt, amire szavakkal nem volt képes. A következő pillanatban már nem tudtunk uralkodni magunkon, visszarohant hozzám, egy öleléssel a karjaiba kapott, és gyengéden megcsókolt, de mire viszonozhattam volna a csókját, már el is tűnt mellőlem, és nem hallottunk semmi mást, csak az elhajtó autó hangját, és utána a néma, süket csendet.

*****

Hosszú órák óta ültünk szó nélkül mi hárman a nappaliban, és csak az óra egyhangú ketyegését hallgattuk, és néztük, ahogyan a percmutató csigalassúsággal hozza el az újabb és újabb órákat.

Miután Damon, Rick és Stefan távozott, nem mertem Evere nézni. Jenna felől is csak a határtalan megdöbbenést éreztem, de tudtam, hogy bármit tegyenek, vagy mondjanak is, tudom mit érzek Damon iránt, és nem fogom hagyni, hogy ezt az érzést bárki tönkretegye. Ha velük kell szembeszállnom a szerelmemért, hát meg fogom tenni.

Most egyelőre ez még azonban váratott magára. Iszonyatos feszültséget hordott magában az idegtépő csend. Felváltva hol leültünk, hol felálltunk, tettünk néhány lépést oda-vissza a szobában, hogy aztán céltalanul kószáljunk össze-vissza, és alig néhány méterrel arrébb foglaljunk újra helyet.

Jenna épp kifelé indult egy teát készíteni, időhúzás gyanánt, amikor is léptek kopogása hangzott fel odakintről. Mindannyian a megkönnyebbülés halk sóhajával siettünk az ajtó felé, de a döbbenet néhány lépés után a padlóhoz ragasztotta a lábunkat, és ekkor már tisztán ki tudtuk venni, hogy a kinn beszélgető két hang nem férfiakhoz tartozik.

A következő pillanatban Kristin berúgta az ajtót, maga előtt tolva a véres homlokú és ajkú Bonniet, akinek karját szorosan hátracsavarva tartotta kezében. Arcán megszállott vigyor jelent meg, mikor végighordozta tekintetét reszkető alakunkon.

- Bocsáss meg, Elena – suttogta minden ízében remegve Bonnie, könnyáztatta arccal – de nem volt más választásom.

Vége

FOLYT. KÖV.

(befejező rész jön)