Bűn és bűnhődés (oneshoot)

Meghoztam a történet újabb fejezetét, és elnézést kérek attól, akinek ezen a hétvégén jelentkeznem kellett volna egy Stefan-Caroline történettel. Sajnos az elmúlt hetekben eléggé összegyűltek a problémám, egyszerűen sem idegzetem, sem energiám nem volt írni. Ez nem jelenti azt, hogy nem készül el a oneshoot, csak némi (egy-két hetes) csúszással fogom "szállítani". Ehelyett hoztam viszont egy másik oneshoot történetet, amit még régebben írtam, és úgy éreztem, itt az ideje a publikációnak.
Jó szórakozást kívánok mindenkinek!


Bűn és bűnhődés

18 éven felülieknek! 

A kupak halk nyikordulással vált el az üveg nyakától, aztán nagyot koppant a földön, és elgurult valamerre. A kéz egy mozdulatot sem tett annak érdekében, hogy megállítsa, vagy megkeresse, ehelyett az immár szabaddá vált üveget megdöntve, bőséggel csorgatott annak karamellbarna tartalmából egy pohárba. A whisky illata szinte másodpercek alatt belengte a lakosztályt, igaz, több ideje nem is volt rá. Daniel úgy hajtotta fel az italt, mintha másodpercekkel állna a szomjhalál előtt. Egy darabig elgondolkodva nézte az üressé vált poharat, mintha azon merengene, töltse-e újra tele, majd megrántotta a vállát, és nemes egyszerűséggel az üveget emelte a szájához. Könnyebb volt így, és tisztában volt azzal is, hogy nemsokára eljön a pont, mikor biztonságosabb is. Mert az fix, hogy ő ma addig fog inni, amíg mindenből legalább hármat nem lát. Még akkor is, ha megkockáztatja, hogy Julie holnap elevenen megnyúzza, amiért használhatatlanul áll a kamerák elé. Igaz, még azzal sincs tisztában, hogy a ma történtek után egyáltalán képes lesz-e a normális munkára.

Lerogyott az ágyra, és úgy bámulta a kezében lévő üveget, mintha attól várná a választ, hogy vajon mi lesz majd ezek után? Csinált már hülyeséget életében nem is egyet, keveredett már néhány cikis helyzetbe is, de ekkorába, mint most, talán még soha.

Szabad kezét a szemére tapasztotta, és a sötétségben, mintha csak mozivászon lett volna, megjelentek a mai forgatás képei.

- Daniel, Phoebe! – állt meg a két megszólított előtt Julie Plec szélesen gesztikulálva. – A ti jelenetek jön. Leszel szíves abbahagyni a hülyéskedést – címezte az utóbbi mondatot Danielnek, aki a komplett stáb tréfamestere és fő csínytevője volt. A másik jómadárral, Joseph Morgannel egyetemben. Julie már nem egyszer állapította meg, hogy ez a két fickó néha úgy viselkedik, mint az óvoda rémei a homokozóban. – Inkább koncentráljatok. Így is jó néhány kameraállásból szeretném felvenni a jelenetet, semmi szükség a rontások miatti ismétlésre. Tehát, Daniel… a végszavad az, hogy ezt kívánod Phoebe-nek. Vagyis Hayleynek. Várjatok néhány másodpercet, aztán Phoebe, te lépj oda Danielhez. Essetek egymásnak, nem szabom meg, hogyan. Merítsetek ötletet a hálószobátokból. A lényeg, hogy tüzes Elijah-Hayley jelenetet akarok. A rajongóknak meg kell kapniuk, amire régóta vágynak – hagyta aztán ott őket, és míg az operatőrök a kamerákat állítgatták, leült a rendező melletti székbe.

- Azt hiszem, irányíts te – javasolta Phoebe a férfira nézve.  – A következő változatban majd én. Julie úgyis többféle módon ki akarja próbálni a dolgot. Állítólag azért, hogy bőven legyen felvétel, amiből válogat. Szerintem meg azért, mert ő maga is rá van gerjedve a Hayley-Elijah párosra – vigyorogta el magát, mire Daniel felnevetett.

- Ez még hagyján – csóválta a fejét. – De biztos, hogy olvasta a Szürke ötven árnyalatát is. Gondolj csak bele… Damon kiláncolva, Klaus kiláncolva, Elena kiláncolva, Elijah kiláncolva… örülhetünk, hogy nem valami szadomazo jelenetet tervezett be nekünk – tette hozzá a férfi, önkéntelenül is saját csuklójára pillantva. Még mindig volt egy halvány vörös nyoma Julie tevékenységének, aki olyannyira élethűen akarta látni Elijah szenvedését az anyja láncain, hogy a forgatáson ő maga húzta meg Daniel kezén a bilincseket. Sikerült is olyan túlzásba esnie, hogy a férfi fényes nappal is meglátta a csillagok tetemes hányadát. Tény, hogy a felvétel hiteles lett, bár azt kizárólag két ember tudta, hogy a gyötrelem, ami akkor Daniel képén tükröződött, nem színészi játék volt. Az egyik természetesen Julie volt, a másik meg Joseph Morgan, aki a nap végén, kedélyes sörözés közben kiszúrta barátjának a kezén a meglehetősen feltűnő csíkokat, mire Daniel beavatta Josephet Julie rendhagyó forgatási stílusába. Később persze már megbánta az őszinteségét, ugyanis JoMo legfőbb szórakozása innentől kezdve napokon át annak taglalása volt, hogy a jelek szerint Julie sem maradt érzéketlen az Elijah-féle sárm iránt, továbbá ötleteket kreált arra vonatkozóan, barátját hogyan és hány darabban szednék össze, ha a show nem éppen légiesen könnyed asszonya sutba vágna minden óvatosságot, és Danielre vetné magát.

- Figyelem, csapó! – ugrott akkor eléjük egy stábtag, megcsattintva a kis fém táblácskát, majd kiugrott a képből, mintha kergetnék.

- Ééés… felvétel! – kiáltott Michel Narducci, aztán az elkövetkező csaknem negyed óra azzal a jelenettel telt el, hogy Daniel és Phoebe felváltva estek egymásnak – ahogy a szerep és Julie utasításai megkívánták.

Daniel elvette a kezét a szeméről, újra meghúzta az üveget, majd hanyatt dőlt, keresztben az ágyon. Miért nem lehetett megállni itt? Miért, az isten szerelmére?

A negyedik változatnál, és a sokadik kameraállásnál tartottak. Phoebe már tett egy halvány megjegyzést, hogy ennyit még Paullal sem csókolózik soha, és már zsibbad a szája. Daniel nem szólt, de a lelke legmélyén egyetértett vele. Kb. úgy ismerte már Phoebe szájának belsejét, mint a sajátját.

- Jól van, utolsó jelenet! – kiabált be Julie a székről. – Phoebe, amikor Elijah megcsókol, emeld a lábaidat a csípője köré. Daniel, meg bírod tartani? Jól van, csak kérdés volt! – tette hozzá, amikor látta a férfi sokatmondó arcát, miszerint legalább ekkora testi erőt nézzen már ki belőle. – Daniel, told neki Phoebet annak a szekrénynek. Vedd le a felsőjét, Phoebe, te pedig tépd szét Elijah ingjét. Aztán a tiétek a terep – intett az alacsony kis dohányzóasztal elé, amely most a páros nászi ágyát hivatott szolgálni.

- Csapó! – sikkantott újra a stábtag, majd ismét kiiszkolt a képből, magára hagyva a „szerelmespárt”. Ekkor már semmi nem hallatszott, csak a felvevőgép halk surrogása. Phoebe nagy levegőt vett, aztán úgy tapadt Daniel ajkainak, mintha vésővel lehetne csak leválasztani róla. Belemordult a csókba, jelezve ezzel Danielnek, hogy „vigyázz, érkezem”, azzal lábait a férfi csípője köré kulcsolta, ahogy az utasítás szólt. Tette sajnos mindezt a lehető legrosszabb pillanatban. Mert talán a heves, percek óta tartó csókok, vagy épp az erotikától túlfűtött jelenet okán, esetleg a szerető feleségétől külön töltött hosszú idő kapcsán, de Daniel teste hirtelen reagált Phoebe szenvedélyes mozdulataira. Önmaga is meglepve, és némileg kínosan érzékelte azt, hogy a férfiassága életre kel a nadrágjában. Egy másodperc tört részéig lefagyott, és úgy futottak át agyán a lehetőségek, mint a villám. Az első gondolata az volt, miszerint ez iszonyú ciki, és azonnal le kellene állni a jelenettel. Ugyanakkor a föld alá süllyedt volna, ha a fél stáb füle hallatára be kell ismernie, hogy miért, és felmeredő árboccal kell elsétálnia előttük. Ezt a lehetőséget azonnal az a kérdés követte a fejében, hogy mit szól majd mindehhez Phoebe. Mert a lány nem zökkent ki a szerepéből – hiszen remek színésznő – de biztosra vette, hogy a nadrágon keresztül is tökéletesen érzékel mindent. Végül úgy döntött, hogy immár mindegy. Fejezzék be gyorsan a jelenetet, hogy utána egyrészt sűrűn mea culpázhasson a lánynak, másrészt hamuvá éghessen szégyenében.

Megváltás volt, mikor végre meghallotta a jelenet, és a kínszenvedései végét jelentő apró szót. Phoebe csak vetett rá egy különös tekintetet, aztán kikanalazta magát Daniel alól, és úgy eltűnt, mint a kámfor, otthagyva a férfit a tekintetek kereszttüzében. A színész ekkor már végképp nem tudta, hogyan rejtse el a nadrágjában zajló forradalmat úgy, hogy lehetőleg senki ne vegye ezt észre. Szerencsére Joseph Morgan épp ezt a pillanatot választotta arra, hogy a székével előre-hátra hintázó Daniel Sharmant kibillentse egyensúlyából. A felharsanó nevetés, és a földről feltápászkodó károsult szapora káromkodásai aztán elterelték a figyelmet Danielről, aki egy vámpírt is megszégyenítő sebességgel tűnt el a lakókocsijában. Amikor aztán magára zárta az ajtót, az első dolga az volt, hogy átolvassa a szkriptet, és megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor látta, hogy aznap már nem lesz több jelenete Phoebevel. Nagy keservesen végigverekedte magát a forgatási napon, bár a teljesítményét negatív irányba befolyásolták a történtek, a munka végeztével pedig azonnal a kocsijába vágta magát, és meg sem állt a szállodai szobájáig.

Most pedig itt ül, magába roskadva, mint egy rakás szerencsétlenség, és az egyetlen, amit jó ötletnek tart az, hogy fenékig kiigya a markában szorongatott whiskys üveget. Még akkor is, ha holnap piszok rosszul fogja érezni magát. A fejfájás és a rohamokban jelentkező hányinger legalább eltereli majd a figyelmét arról, hogy azzal foglalkozzon, hogyan néz rá ezek után Phoebe. Mert szépen nyilván nem fog. Daniel a fejét ingatta, és kettős lelkifurdalás szorongatta. Egyrészt a feleségével szemben, aki otthon várja a heti egy napot, mikor ő végre hazaérhet. Rachael dolgozik, neveli a kislányukat, ő pedig éppen rágerjed egy másik nőre. Aki nem mellesleg – és itt Daniel gondolatban fejbe vágta saját magát – a legjobb barátjának a szerelme. Abba már bele sem mert gondolni, hogy mi van, ha Phoebe elmeséli a történteket Paulnak. Ebben az esetben a Wesley fiútól minimum egy jókora orrba vágásra számíthat.

Épp a szájához emelte az üveget, hogy újra apasszon egy keveset az ital mennyiségéből, mikor erőteljes kopogtatás hangzott fel az ajtó felől. Lassan sétált el a küszöbig, csodálkozva önmagán, hogy képes még az egyenes, és támaszkodás nélküli járásra. Fogalma sem volt róla, ki lehet a látogató, de ha Joseph, akkor finoman közli vele, hogy egyedül akar lenni. Ezúttal semmi kedve nem volt JoMo élcelődését hallgatni.

- Phoebe – mondta aztán döbbenten, mikor a lány állt az ajtajában. Ha valakire, hát akkor rá végképp nem számított. Aztán csendes, beletörődő sóhajjal tudomásul vette, hogy a bűnhődése ezzel nyilván kezdetét veszi, mert elsőként Phoebe fogja felelősségre vonni, és helyre tenni a fejét.

- Hello Daniel – köszönt rá a lány, és azonnal be is lépett az ajtón. Meg sem állt mindaddig, míg be nem ért a szobába, akkor karba fonta a kezét, és úgy nézett az utána sompolygó, meglehetősen szégyenkező férfira.

- Beszélnünk kell – mondta, mire Daniel csak bólintott.

- Kérsz? – emelte meg az üveget Phoebe felé. – Jut belőle neked is. Nyilván ugyanúgy szükséged van rá, ahogy nekem.

- Nem, nem kérek. És jobb lenne, ha te sem innál már többet. Ahogy látom, már így is lehúztál egy szép mennyiséget. Akkor azt hiszem jobb is, ha addig mondom el, amit akarok, míg képes vagy felfogni.

- Kezdd csak el – vont vállat Daniel megadóan. – Bár nagyjából tudom, mit akarsz a képembe szórni. Kb. olyasmit, hogy süllyedjek a föld alá. Hidd el, nem sok választ el tőle. Egyszerűen nem értem, hogyan történhetett ilyen. De mint te is tudod, mi férfiak néha az agyunktól függetlenül működünk – dünnyögte, bár ő maga is érezte, hogy ez a szöveg elég szánalmasra sikerült.

Phoebe morcosan szusszant egyet, mintha csak lesújtó kritikát fogalmazna meg a meglehetősen ingatag lábakon álló magyarázattal kapcsolatban, aztán némi hezitálás után kivette Daniel kezéből az üveget, és belekortyolt a whiskybe.

- Ezt már Paul szájából is hallottam néha – jegyezte meg – bár tudtommal arra még nem volt példa, hogy begerjedt volna valamelyik kolléganőjére. Kb. olyan lenne, mintha felizgulna Ninától, aki ugyebár Ian barátnője. Vagyis volt, de ez most lényegtelen.

- Jól van, én is felfogtam! – morogta Daniel, mint egy rosszkedvű házőrző. – Hidd el, tényleg nem akartam. Nagyon sajnálom. Borzalmas lelkifurdalásom van, szemrehányó monológok nélkül is. Atyaég… - dörgölte meg a homlokát, majd kibökte a kérdést, ami meglehetősen foglalkoztatta a nap folyamán. – El fogod mondani Paulnak a történteket?

- Ezt most komolyan kérdezed? – nevetett fel Phoebe hitetlenkedve. – Nem, nem terveztem. A fejemre azért még engem sem ejtettek.

Daniel némileg megkönnyebbülten felsóhajtott. Nem volt gyáva férfi, és lett volna bátorsága ahhoz is, hogy elviselje Paul öklét az arcában, de sajnálta volna a barátságukat, ami ezek után nyilván már sosem lett volna olyan, mint korábban.

- Viszont van egy feltételem. Mondjuk úgy, a hallgatásom ára – tette hozzá Phoebe hirtelen, mire Daniel felkapta a fejét.

- Miféle feltétel? – kérdezte, és magában megesküdött, bármit is kérjen a lány, teljesítni fogja. Ha az lesz a vágya, hogy hajtson végre meztelen ejtőernyős ugrást a stúdió felett, hát már holnap helyet foglal egy repülőn.

- Be akarom fejezni, amit elkezdtünk – jelentette ki Phoebe, és Daniel egy pillanatig meg volt róla győződve, hogy nem jól hall. Aztán felfogta a mondat értelmét, és úgy nézett a nőre, mint az a bizonyos borjú az új kapura. Phoebe látta megkövült és bárgyú arckifejezését, bár nem tudta eldönteni, Daniel vajon nem jól hallotta-e a szavait, vagy nemes egyszerűséggel sokkot kapott az információtól.

- Hogyan? – jött aztán meg a színész szava, úgy nézve kolléganőjére, mintha Phoebe elnevetné magát a következő pillanatban, és április bolondját kiáltana. Ami már csak azért sem lett volna lehetséges, mert nyár derekán járt a naptár.

- Te viccelsz – horkantott aztán még morcosan egyet. – Hát hogyne, nyilván megtennéd Paullal, meg én is Rachaellel. És amúgy is…

- Ide hallgass – vágott a szavába Phoebe, és lassan közeledni kezdett a férfi felé, kb. úgy, ahogy a kobra közelít áldozatához, a megbűvölt kismadárhoz. – Nem vicceltem. Sőt, halálosan komolyan gondoltam minden egyes szavamat – állt meg végül Daniel előtt, és csigalassúsággal gombolgatni kezdte rajta az inget. – Mondd csak, mikor is találkoztál utoljára a feleségeddel? Három hete, vagy talán még régebben is – pattintotta ki az első gombot, aztán a következőre csúszott a keze. – Ahogy én is Paullal. Én itt forgatok, ő Atlantában, keveset találkozunk. És vannak vágyaink… neked is, nekem is – hunyta le félig a szemeit. – Amit hiába is tagadnál, mert ma tökéletesen éreztem. Javíts ki ha tévednék, de nyilván te is unod már a saját kezű örömszerzést – fűzte tovább a szavakat, Daniel pedig csak állt dermedten, és úgy érezte magát, mint aki belekerült egy szürreális álomba. Csak állt, tunya csodálkozással, és csak tekintetével követte Phoebe kezének munkáját, ahogy már félig fedetlenné varázsolta a mellkasát.

- Ha ez kiderül… - szólalt meg végül a szokásosnál mélyebb hangon, szinte észre sem véve, hogy ezzel már-már megadta az engedélyt Phoebe-nek a folytatásra.

- Miért derülne ki? – pattintotta ki a lány keze a legutolsó gombot is, és Danielben benne akadt a levegő, ahogy az apró kéz finoman és ingerlően végigsimította a mellkasát. – Senkinek nem kell tudnia róla. Nem lesz második, harmadik alkalom, csak ez az egy. Egy kis levezetése a vágyainknak… ennyi az egész – hajolt oda Danielhez, óvatosan beleharapva a férfi fülébe.

Ez volt az a pont, amikor is – vagy Phoebe tevékenysége, vagy az italtól ködös agya, vagy akár mindkettő számlájára írva – mikor Danielben elpattant az a bizonyos utolsó cérnaszál. Már nem hezitált rajta mit is tesz, vagy mi történik, ha ne adj isten egyszer napvilágra kerül, amit most a szoba falai zártak magukba. Egyetlen hang nélkül, keményen magához rántotta a lányt, hogy testük szorosan összeérjen, aztán mohón az ajkára tapadt, és szomjasan csókolni kezdte. Hevesen nyomult Phoebe szájába, de aztán megérezte a lány visszakozását, amiből leesett neki, hogy kolléganője nem vadságra vágyik, hanem épp ellenkezőleg. Lazított hát szorításán, csókja is lágyabbá vált, miközben Phoebe két karjával átfonta Daniel nyakát. Egy pillanatra egymás szemébe néztek, szemükben lángolt a vágy, és mindketten tudták, hogy innen már nincs, és nem is lesz visszaút. Aztán a lány apró, szinte leheletfinom érintésű csókokkal szórta tele Daniel nyakát, és a férfi fejében egy másodpercre átfutott a gondolat, vajon Paullal is így viselkedik-e, hogy tüzes nőből, amilyen a mindennapi életben, átvált doromboló, dörgölőző kiscicává. Aztán nem foglalkozott tovább az önmagának feltett kérdéssel, ehelyett megfogta Phoebe felsőjének alját, és kínzó lassúsággal kezdte el lebontani az amúgy is szinte átlátszóan vékony anyagot a tulajdonosáról. A felső néhány másodperc múltán a sarokban végezte útját, Daniel pedig hatalmasat sóhajtott, mikor meglátta Phoeben a melleit szinte alig takaró csipke-csodát. Lassan térdre rogyott, nyelvével megérintve a lány köldökét, majd tűzforró puszikkal halmozva el a hasát, amire Phoebe csak egy halk nyögéssel reagált. Belemarkolt a férfi hajába – nem túl finoman – ezzel kényszerítve Danielt a talpra állásra, aztán ugyanúgy, ahogy a forgatáson, egy mozdulattal felhúzta lábait, hogy a csípőjére tapadhasson, közben jólesően vette tudomásul, hogy a férfire ugyanúgy hatással van, amit eddig tettek, mint a jelenet közben.

Daniel lassan az ágyhoz sétált, óvatosan a takarók és párnák közé fektetve a lányt, majd elhajolt tőle annyira, hogy lerántsa magáról az inget, aztán egy csók kíséretében olyan ügyesen hámozta le Phoebe-ről a melltartót, hogy a lány szinte észre sem vette, csak felnyögött, és háta ívbe feszült, ahogy Daniel a fogai közé vette a már szinte most is fájdalmasan meredező mellbimbóit. Lassan jártatta rajta a nyelvét, felváltva, egyikről a másikra siklott a szája. Phoebe sem maradt tétlen, egyik kezével beletúrt Daniel hajába, tarkójánál fogva lágy kényszerítéssel húzva magához közelebb, szinte kérve ezzel, hogy csinálja tovább, amibe belekezdett, de közben másik keze ingerlően végigsimított a férfi nadrágjának elején, és elégedetten vette tudomásul, hogy már nem is érti, hogyan fér el egyáltalán a méretes izgalom a cipzár mögött. Kicsatolta hát az övet, hogy immár akadálytalanul simíthasson végig Daniel gerjedelmén, mire a férfi testén végigfutott egy jóleső borzongás, és torkából előtört egy kontrolálhatatlanul hangos nyögés.

Phoebe felkuncogott, mire Daniel felkapta a fejét, majd megértette, hogy a lány módfelett élvezi, hogy némi hatalma van a férfi vágya felett, és halkan ő is elnevette magát, aztán leszedte kolléganőjéről az összes, még rajta lévő ruhát, majd a saját nadrágjától is megszabadult, így testük immár teljesen szabadon simulhatott egymásnak. Újabb csókok következtek, bőrük szinte tüzelt a vágyakozástól, Daniel keze pedig lassan útnak indult Phoebe testén. Végigsimogatta melleit, nyakát, aztán lejjebb siklott keze egészen a combokig, majd újra felfelé haladt, aztán ismét le, és minden egyes mozdulattal egyre közelebb került céljához. A lány kapkodó lélegzetvétellel nyugtázta a mozdulatokat, átadva magát a jóleső, gyönyörteljes érzéseknek, aztán felkiáltott, mikor Daniel keze megérintette teste legforróbb pontját, aztán ujjával elmerült forró, nedves barlangjában.

- Igen… - nyöszörögte biztatóan, és úgy érezte, neki ennyi volt, már csupán ettől most azonnal elszáll, és csalódottan vette tudomásul, mikor Daniel elvált tőle. Kérdő tekintetet vetett a férfira, majd lassan elmosolyodott, mert már tudta, hogy nőiessége nem sokáig marad betöltetlen… Aztán a következő másodpercben ajkába harapott, ahogy megérezte a lüktető férfiasságot, ahogyan óvatos lassúsággal tövig merül benne.

Daniel két keze közé fogta a lány arcát, mert látni akarta, hogyan rezdül, és úgy mozogjon, ahogyan a néma tekintet irányítja. Olvasott Phoebe arcából, mint egy nyitott könyvből, mert szinte rögtön közepes ütemmel kezdte ringatni csípőjét, minden lökéssel megérintve a lány testének legmélyét. Hallották egymás reszelős, lihegő lélegzetvételét, érezték a másik arcán és testén legördülő verejtékcseppeket, miközben Phoebe a férfi vállára tette lábait, hogy még mélyebb hozzáférést biztosítson neki, de testében már alig néhány perc elteltével érezte a lassan, de biztosan közelítő gyönyör lágy borzongatásait. Halk sikolyai egyre sűrűbbé váltak, és Daniel tudta, hogy a lány már a mámor kapujában áll. Gyorsított hát a tempón, már-már a megfulladás határán szedte a levegőt ő maga is, aztán kissé fájdalmasan felszisszent, mikor a lány belemarkolt a hajába, és teste minden porcikájában megfeszülve, néma kiáltásra tátott szájjal elérte őt a kéj. Testének rejtett izmai ritmikusan húzódtak össze, és ez Danielt is átlökte a határon. Szemeit összeszorítva, nyögdécselve élte át a testén átsöprő orgazmust, elárasztva a lány testét magjával, aztán ráborult Phoebe-re, hevesen hullámzó mellkassal kapkodva levegő után.

A percek elteltével lassan mindkettejük légzése lecsillapodott. Daniel kihúzta magát Phoebe testéből, elnyúlt az ágyon, a lány pedig odahajtotta fejét néhány percre a mellkasára, hajával beborítva a férfi vállát és mellkasát.

- Még mielőtt megkérdeznéd, szedem a tablettát – szólalt meg Phoebe végül erőtlen hangon, de roppant elégedetten. Benne tudatosult először, hogy a vágy úgy elvette mindkettejük eszét, hogy nem is gondoltak másfajta védekezésre.

Daniel csak egy mosollyal nyugtázta a kijelentést, aztán nyomott egy csókot a lány feje búbjára.

- Ami engem illet, én nem bántam meg ezt az egészet. Most még legalábbis. Holnap talán már igen… holnap talán már lelkifurdalásom lesz, főképp, ha hétvégén Rachael szemébe nézek. Ahogy neked is, ha Paul áll majd előtted – szólalt meg Daniel halkan, elgondolkodva.

- Talán igen – vont vállat a lány. – De mint mondtam, amit most tettünk, ennek a négy falnak a titka marad. És itt is marad, ezek között a falak között. Ha kilépünk, olybá vesszük, mintha meg sem történt volna – ült aztán fel, majd odahajolt még egy utolsó csókra. – Ajánlom, te is tegyél így – tette még hozzá, aztán magára kapkodta a ruháit, és eltűnt, akár a kámfor, ott hagyva Danielt az ágyban.

*****

Kopognak. Nem, nem kopognak… Daniel vállat vont, és zavartalanul folyatta magára tovább a tusoló vizét, lemosva magáról szeretkezésük minden nyomát. Hát, marhaság volt, igaz azt be kell látni, hogy csodálatos volt. És Phoebe-nek igaza van. Megtörtént, és ennyi. Nem kell rá gondolni többé, és akkor elkerüli a lelkifurdalás is. Ha hazamegy a hétvégén, úgy csinál majd, mintha mi sem történt volna. Szereti Rachaelt… és ezen nem változtat az sem, hogy alig húsz perce még mást ajándékozott meg gyönyörrel.

Mégiscsak kopognak. Méghozzá egyre erőteljesebben… Daniel kapkodva lezárta a vizet, egy törülközőt csavart a dereka köré, így sietett ajtót nyitni. Nyilván Phoebe felejtett nála valamit… talán egy árulkodó ruhadarabot.

- Na, mit fel… – nyitotta ki az ajtót, de csak eddig jutott a mondatban, mert a látogató ugyan nőnemű volt, de nem Phoebe.

Nishi Munshi álldogált a küszöbön, egy amolyan „végre valahára” arckifejezéssel.

- Percek óta dörömbölök. Mellesleg hello, Daniel – mosolyogta el magát, és amolyan igazi „Giás” mozdulattal hátradobta a haját.

- Bocs, épp a zuhany alatt álltam – húzta magán kissé összébb Daniel a törülközőt. Némileg zavarta a tény, hogy egy alig-ruhadarabban álldogál a lány előtt.

- Akkor ezek szerint már egyedül vagy? Phoebe elment? – jelent meg egy kaján mosoly Nishi arcán, az „elment” szó pedig erőteljesen kétértelmű hangzást kapott. Jól hallhatóan.

Danielnek egy pillanatra leesett az álla, aztán úgy döntött, könnyebb lesz a hülyét játszania.

- Phoebe? – kérdezett vissza tettetett csodálkozással. – Mit keresett volna itt…

- Ugyan már, Daniel – rázta a fejét Nishi türelmetlenül. – Felhívnám a figyelmedet, hogy a szobám szomszédos a tiéddel. A falak pedig nem túl vastagok. Áthallottam mindent… az első szótól az utolsó nyögésig – hajtotta fejét oldalra a nő, így méregetve Daniel fedetlen mellkasát.

A férfi vett néhány nagy levegőt, görcsösen kutatva agyában valami magyarázat után, de aztán feladta, és belátta, hogy hiába. Nishi nem bolond… és a jelek szerint tényleg kényszerű fültanúja volt mindennek.

- És most mit akarsz csinálni? Beköpsz minket Rachaelnek meg Paulnak? – tette fel aztán a kérdést rezignáltan. Tessék, épphogy elkövette a bűnt, és máris megérkezett a bűnhődés.

- Nem, nem terveztem – rázta meg a fejét Nishi határozottan, mire Daniel megkönnyebbülten felsóhajtott. – De a hallgatásomnak ára van – tette hozzá, ugyanazokat a szavakat használva, amit Phoebe is.

- Ára? – ráncolta össze Daniel a szemöldökét gyanakodva. – Miféle ára?

Nem kapott választ. Ehelyett Nishi egy rejtélyes mosollyal Daniel mellkasára tette a tenyerét, beljebb tolva a férfit a küszöbről, majd ő is belépett utána, és egy határozott mozdulattal bezárta maga után az ajtót.

Vége

Ments meg engem! 30. fejezet

Beletelt néhány másodpercbe, mire kihúztam a nyakam Daniel karjai alól, és ő is összeszedte magát annyira, hogy kisebb-nagyobb imbolygásokkal, de képes volt megállni a lábán. Hátráltam egy lépést, és olyan rondán kezdtem el nézni, mint még egyszer sem az ismeretségünk alatt. Hát ez aztán szép, mondhatom. Csak tudnám, miért töröm magam még mindig ezért a pasasért…

- Patrícia… - fókuszált aztán nagy nehezen rám Daniel, és ettől az egy szótól is, amit kiejtett a száján, olyan tömény alkoholfelhő csapott meg, hogy önkéntelenül is legyeztem magam előtt egyet. Irgalmas isten, a leheletétől is be tudnék rúgni… Mennyit ivott össze ez az eszement?

- Mondd, te normális vagy? – szórtam villámokat a szememmel úgy, hogy Zeusz, a főisten, csak tanulóinas lehetett mellettem, aztán megragadtam a grabancát, és beléptem a házba, magammal vonszolva őt is, aztán lendületesen bevágtam az ajtót.

- Hol van Rachael? – kérdeztem tényleg iszonyatos dühvel. Megölöm azt a nőt, az egyszer hétszentség! Tudja, hogy Daniel nem fogyaszthat alkoholt a gyógyszerei mellett, és ő pedig elnézi neki, hogy ilyen állapotba döntse magát, ez már felfoghatatlan volt a számomra. Nem is tudom, miért a futást választottam reggel feszültség levezetés gyanánt. Ha most mindkettejük haját leordítom, gyaníthatóan sokkal jobb lesz a lelkemnek.

- Rachael? – ismételte Daniel, és noha meg kellett támasztania a falat, örömmel láttam, hogy legalább annyi értelem pislákol még benne, hogy felfogja a kérdésemet, sőt válaszolni is képes rá. – Nincs itt – dünnyögte aztán.

- Remek – morogtam, aztán körbenéztem, mintha meg akarnék bizonyosodni felőle, hogy tényleg csak ketten vagyunk a házban. – Ezek szerint csak éjszakai vendég? – tettem fel a kérdést, mire Daniel heves pislogásba fogott, majd szó nélkül megindult – vagy botorkálni kezdett – a nappali irányába.

Egy-két pillanatig csak néztem a talajjal folytatott heves küzdelmét, aztán egy sóhajjal elnapoltam a balhézást olyan időpontra, mikor jobban elér a tudatáig, miért is szedem le a fejét. Ehelyett inkább utána léptem, és segítettem, hogy balesetmentesen elérje a kanapét. És ez nem volt könnyű feladat, mert a helyiségben maga az őskáosz uralkodott. Ruhák a padlón, pár tányér ételmaradékkal vegyesen, meg persze mindenhol poharak, és kiürült üvegek. A látványból elég nyilvánvaló volt, hogy nem egy órával ezelőtt kezdte a piálást.

- Megtudhatnám Daniel, hogy mi ez az egész? – fontam karba a kezemet a mellkasom előtt, mire Daniel olyan félve és bűnbánattal telve nézett rám, mint a kiskutya, aki a szőnyegre pisilt, és most várja a verést.

- Ittam – jelentette ki aztán, mire megforgattam a szemeimet.

- Nem mondtál ezzel újdonságot – horkantam fel. – És vagy esetleg olyan állapotban, hogy esetleg eláruld az okát?

- Haragszol rám – bökte ki aztán Daniel, és a kis asztalon lévő pohár után kezdett nyúlkálni, amit azonnal el is húztam a keze ügyéből, mire csalódottan pislogott rám.

- Igen, haragszom – fújtattam. – Ennek több oka is van, de jelenleg csak a mostaniról beszéljünk. Mi ez az egész? – mutattam körbe a koszhalmon. – Hol van a feleséged? Túlságosan kifárasztottad éjjel, hogy még nem mutatkozott ma?

- Nincs itt Rachael – ismételte el Daniel olyan vontatottan, mintha elmebeteg lennék, és a számba kéne rágni a tényt. – Miért lenne itt?

- Mert… én azt hittem… - vesztettem el egy pillanatra én magam is a talajt a lábam alól, bár én csak jelképesen. Aztán elgondolkodtam kissé. Igaza lehet. Egyetlen épeszű nő sem hagyná, hogy a férje ilyen roncsot csináljon magából, tehát a nő nyilván nincs a környéken, és nem látja, mit művel drágalátos férjura. A másik verzió az, hogy Rachael nem normális.

Beletúrtam a hajamba, és úgy döntöttem, az engem emésztő problémákat és lelki fájdalmakat kis időre félreteszem. Daniel gondja jelenleg ennél sokkal nagyobb. Leengedtem hát, mint egy lyukas lufi, és óvatosan leültem mellé a kanapéra.

- El tudod mondani, miért ittál? – kérdeztem gyengéden, az előbbi heves temperamentumomat, és a kikívánkozó gúnyos szavakat visszafogva magamban. Már tapasztalatból tudom, hogy a düh ilyenkor nem a legjobb tanácsadó.

- Nem akartál beszélni velem – dünnyögte Daniel, úgy vizsgálgatva a szőnyeg mintázatát közben, mintha valami érdekeset fedezett volna fel. Legalábbis a tekintetét nem volt hajlandó felemelni onnan. – Nem akartál beszélni velem, és én nem tudom, miért. Én semmi rosszat nem tettem – motyogta aztán a végén, mint egy duzzogó kisfiú.

- Daniel, te tényleg nem tudod, miért nem akartam veled tárgyalni? – vontam fel a szemöldökömet, mire egy fejrázás érkezett válasz gyanánt.

- Én csak veled akartam lenni tegnap… - tette aztán hozzá, és a kezem felé kezdett nyúlkálni, amit azonnal elhúztam a közeléből. – De te nem akartál… és én nem értem, miért. Nem értek már a világon semmit.

Magamba fojtottam a választ, miszerint jelen állapotában az is csoda, ha a kérdéseimet érti, aztán úgy döntöttem, tiszta vizet öntök a pohárba. Talán képes lesz felfogni, mit is tett velem. És önmagával is.

- Akkor megértetem veled a dolgokat – sóhajtottam. – Daniel, te lefeküdtél Rachaellel. Tudok róla, ne is akard tagadni. És azok után, amik köztünk történtek… nyilván megérted, ha ezt a tényt kissé nehezen viselem – csuklott el a hangom a végén, így hát gyorsan el is hallgattam. A befejező mondatot, miszerint „azt hittem, többet jelentek neked” már nem volt alkalmam elmondani.

Daniel hátrahőkölt, és úgy nézett rám, mintha kettőnk közül én lennék a részeg, akinek fogalma sincs róla, hogy mit zagyvál össze.

- Te miről beszélsz? – ült ki az arcára az a bamba ábrázat, amit már láttam párszor, bár az alkoholos befolyásoltság jelenleg ezt még tetézte. Konkrétan olyan fejet vágott hirtelen, mint egy szellemi fogyatékos.

- Csak arról, amit már tegnap is elmondtam – ismételtem roppant türelmesen. – Itt voltam akkor reggel, és láttam, ahogy Rachael elmegy innen. Eléggé rendetlen ruházata alapján pedig feltételezem, akkor öltözködött, amiből következik, hogy veled töltötte az éjszakát – böktem ki, és a szívembe újra belehasította a féltékenység, meg a szomorúság.

- Szóval láttad itt őt, és erre alapoztad, hogy… - bólogatott Daniel. – Már értem. Értek én már mindent – nevetett fel keserűen. – Te viszont nem értesz semmit. És nem is tudsz semmit.

- Mit kéne tudnom még Daniel? – sóhajtottam. – Ha valamit még el akarsz mondani, akkor rajta, itt az alkalom. Sokkal rosszabb ez az egész már nem lehet.

- Elmondtam volna én már tegnap is, de nem engedted, hogy beszéljek – válaszolta Daniel. Hogy a jelenlétem, vagy a sokkoló információk okozták-e, de mintha kissé eloszlott volna az alkohol mámora a fejében. – Itt volt Rachael, ez igaz. De én nem feküdtem le vele, Patrícia. Nem értem hozzá egyetlen ujjal sem. Esküszöm az életemre.

Úgy ültem a kanapén, mint akire lesújtott a mindenség összes villáma. Ha valamire, akkor erre a válaszra végképp nem voltam felkészülve… Egy pillanatig úgy éreztem, hogy tótágast áll velem a világ, és már végképp belezavarodtam a saját érzelmeim kusza hálójába.

- De hát akkor… – tettem fel a kérdést kimondatlanul, és egyedül a Danielre való tekintettel nem öntöttem magamnak egy pohár italt. – Mi történt itt akkor éjjel, Daniel?

- Tudni akarod az igazat? – tápászkodott fel a kérdezett a kanapéról, hogy noha még mindig nem túl stabilan, de már kevéssé ingatagon megálljon előttem, és úgy kezdett hadonászni hosszú karjaival, mint egy szélmalom.

- Igen, Rachael eljött! – fogott bele, és talán a megbántottság miatt, de némileg hangosabb volt az elvártnál. – Megtudta, hogy itt voltak a szüleim, és tudja, hogy én meg apám… ő egyszerűen aggódott értem! Meg akarta nézni, jól vagyok-e… eljött, és beszélgettünk. Az egészről… ami közöttünk történt. Ennyi történt! Iszogattunk, és… - túrt a hajába – és nem engedtem vezetni. Itt maradt éjjelre… egy külön szobában. Én itt aludtam, ő az emeleten… és semmi olyan, amire te gondoltál, meg amit magadban már eldöntöttél, nem volt, és nem történt! – kiabálta már az utolsó szavakat zaklatottan.

Beállt a teljes, totális csend. Olyan csend, hogy még az óra tiktakolását is tökéletesen hallani lehetett. És ez a csend nem változott, csak mélyült, egyre mélyült úgy, hogy a végén megszorította a szívemet.

- Daniel… - álltam fel én magam is, de fogalmam sem volt róla, mit is akarok mondani. Elhihetem, amit most mondott nekem? Ha ez az igazság, és ők tényleg nem… úristen, tényleg ekkora hülye voltam? Megvádoltam valamivel, amit el sem követett, és én voltam az, aki két kínkeserves napot szerzett magunknak? Én marha… én kötözni való bolond, én szerencsétlen, agyatlan félnótás, én…

- Hidd el nekem, Patrícia – csendesedett el Daniel, amikor megálltam előtte. – Nem történt köztünk semmi olyan, amit te gondoltál. Sosem feküdnék le Rachaellel többé. Soha – vetett aztán rám egy olyan pillantást, amiben ott tükröződött a teljes őszinteség. A lelkem legmélyén is megéreztem, hogy ez nem színészkedés, nem manipuláció… ez a férfi a színtiszta igazat mondta most el nekem.

Nem voltam képes megszólalni, csak bólintottam egyet, és éreztem, ahogy egy apró könnycsepp legördül az arcomon. Szomorúság, önvád, megkönnyebbülés… nem is tudom, millió érzéseim közül melyik idézte elő ezt a reakciót nálam. És mikor Daniel meglátta ezt az apró könnycseppet, kinyújtotta felém a kezét. Kissé félve még ugyan, de bizakodva abban, hogy ezúttal már nem lököm őt messze magamtól, semmilyen értelemben.

Ez volt az a pont, amikor már nem hezitáltam tovább. Tenyerébe hajtottam az arcomat, éreztem, ahogy magához húz, és megölel, én pedig úgy kapaszkodtam bele, mintha hosszú út után hazaérkeztem volna. Nem akartam ezt a férfit elengedni soha, de soha többé. Legszívesebben így maradtam volna az ölelésében az idők végezetéig, és mikor Daniel lágyan végigsimított a hajamon áttört a gát, és nemes egyszerűséggel elbőgtem magam.

- Sajnálom – hüppögtem bele a kissé viseletes ingébe. – Ne haragudj… én azt hittem… - tördeltem a szavakat, de érezhetően felfogta a lényeget, mert bólintott egyet, és noha még mindig kissé tántorgott – így vele egyetemben én is – ki nem engedett volna a karjaiból. Cirógatott, halkan motyogott, és noha a szavait nem értettem, elérte, hogy lassan-lassan megnyugodjak.

- Patrícia – nyúlt aztán az ujjával az állam alá, és elérte, hogy kissé könnyesen még, de ránézzek. – Van valami, amit még tudnod kell. Azt mondtam, hogy soha nem feküdnék le Rachaellel, de nem mondtam el az okát. Azért nem tenném, mert én már… - vett nagy levegőt, de a következő szavakat már nem tudta kimondani. A szemei elkerekedtek, csuklott egyet-kettőt, aztán elengedett, és – állapotát meghazudtolva - rohanni kezdett a fürdőszoba irányába.

Ekkora alkoholmennyiség után, amit ő ma bevitt, nem kellett kérdeznem az okát, hogy miért.

Vége

Folyt. köv.

Ments meg engem! 28-29. fejezet

28. fejezet

A lakásba belépve a táskámat csak ledobtam az egyik sarokba, benne a már felismerhetetlenné nyomódott hamburgerrel, és úgy bevágtam magam mögött a bejárati ajtót, hogy belereszketett az egész emelet. Jelenleg ez sem érdekelt, mert olyan düh dolgozott bennem, amire korábban sosem tartottam magam képesnek.

Remek, sőt, egyenesen csodálatos! A tények, amiket alig fél órája a saját szememmel láttam, egyszerre voltak elkeserítőek, és kijózanítóak. A méltóságos sztár úr szemmel láthatóan szeret két vasat tartani a tűzbe. Vagy épp ki tudja hányat… Tényleg, belegondolva fogalmam sincs, mivel tölti a délelőttjeit, vagy épp akár kivel. Talán nem véletlen, hogy a kórházban arra kért, hagyjam majd élni.

- Piszok, szemét tróger! – füstölögtem, és megcsapkodtam a szobai komód tetejét. Bár a problémáimat nem oldotta meg, sőt, csak tetézte, mert már a kezem is fájt. A szívemmel egyetemben.

Hogy lehettem ennyire hülye és vak? Úgy elvette az eszem a viselkedésével, hogy úgy éreztem magam mellette, mint egy kamaszlány. Ahogy érdeklődött irántam, ahogy nézett rám, ahogy megérintette a kezemet, vagy épp megölelt, és megcsókolt… és most kiderül, hogy mindaddig, míg ez nekem komoly volt, nagyon is komoly, számára csak hobbi, vagy sport. Nemet mondtam neki, nem is egy alkalommal, hát keresett valakit, akin levezethette a gerjedelmét. Rachael pedig vagy kapóra jött neki, vagy önként és dalolva repült vissza egy mámoros búcsú szexre. Vagy épp kibékülős hupákolásra? Ki tudja…

Elkeseredetten lehuppantam az íróasztal mellett álló székbe, és rámeredtem a papírhalomra, ami uralta a területet. A tetején pont ennek a mocsoknak az aktájával. Nos, jelen helyzetben meg tudtam érteni egy pillanat erejéig az emberrablókat. Ha a szemem elé került volna, alighanem most én is magam is adtam volna Danielnek egy-két pofont.

Lehunytam a szemem, sóhajtottam néhányat, aztán felnéztem a plafonra, és ebben a pillanatban kőkemény elhatározásra jutottam. Ami eddig volt, ezennel részemről befejezve. Daniel Gillies a betegem, és ez így is marad még néhány napig. Aztán ha ennyi idő alatt nem tudom megoldani a problémáját, keressen más pszichiátert, mert én veszem a jelképes kalapomat, és felé sem nézek többet. Addig pedig szigorúan szakmai alapokra fogom helyezni a vele való találkozásokat. Olyannyira, hogy minden beszélgetést a kórház épületében lévő irodámban fogunk megejteni. A környezet majd mindkettőnket visszatart az elhibázott lépésektől. Aztán hogy tetszik-e ez neki vagy sem, már az ő problémája.

Nagyot bólintottam, mint aki erőteljesen pontot tesz egy mondat végére, aztán előhalásztam valahonnan a papírok alól a telefonomat. Szükségem volt némi időre a ma reggeli sokk után, hogy összeszedjem magam. Ma látni sem akartam annak a bájgúnárnak a szívdöglesztő mosolyát, és nem akartam hallani a mély hangját sem, amitől mindig azonnal dupla ütemben kezd dobogni a szívem. Jobbnak láttam egy  sms-el távol tartani magamtól az elkövetkező 24 órában, így hát gyorsan néhány sort pötyögtem a készülékbe.

„Hello Daniel.

Összegyűlt az itthoni munkám, ma nem tudunk találkozni. Holnap délután háromkor várlak a kórházban.

Patrícia”

Betettem a telefont a legalsó fiókba, hogy ne is vegyek tudomást az esetleges válaszokról, majd bekapcsoltam valami bömbölő rockzenét, és egy pohár bor, meg egy eget rengető sóhaj kíséretében nekifogtam a papírhalom felszámolásának.

*****

Elmúlt délután négy óra, mire – kisebb-nagyobb szüneteket közbeiktatva – végre elégedetten becsuktam az utolsó mappát is. Több napi munkát tudtam le alig néhány óra hossza alatt. Lám csak, mire nem jó a düh… meg az a tény, hogy nem egy nőcsábász szépfiú lelkét kellett ma ápolgatnom.

Mivel az estém immár szabad volt, épp azon tanakodtam, forró és kényeztető fürdőt vegyek-e este, vagy áthívjam Gretát egy Daniel-szemétláda-Gillies kibeszélő partira, amikor megszólalt odalenn a kaputelefon. Azonnal rossz sejtéseim támadtak, ahogy lenyomtam a beszélő gombot.

- Ki az? – morogtam nem épp jókedvűen.

- A postás – válaszolt egy ismeretlen hang. – Küldemény Miss Novak részére.

- Jöjjön be – dünnyögtem, aztán kinyitottam a lépcsőház ajtaját, és míg a léptek feldübörögtek a lépcsőn, eltakarítottam az asztalról az ebédem maradékát, meg egy jócskán kávéfoltos bögrét.

- Jól van, jövök már! – zsörtölődtem, mikor eléggé türelmetlen és sűrű kopogás jelezte, hogy a fickó már az ajtó előtt áll. – Ennyire nem lehet sürgős, hogy… - nyitottam ki az ajtót, és ezzel a mondat többi része bennem is akadt. Ugyanis nem egy postai alkalmazott állt előttem, hanem maga Daniel.

- Mit keresel te itt? – hebegtem jócskán meglepve, de az ösztön azonnal működésbe lépett, és elálltam az útját, hogy ne tudjon belépni.

Láttam a tekintetén, hogy látta a mozdulatot, és totális értetlenség ült ki az ábrázatára.

- Kaptam tőled reggel egy meglehetősen rövid és rideg üzenetet – mondta aztán. – És mivel egész nap nem válaszoltál a megszámlálhatatlan smsre, amit küldtem, és a hívásaimra sem reagáltál, gondoltam idejövök, és megkérdezem az okát. Esetleg nem mehetnék be, Patrícia?  – tette aztán hozzá a karjait széttárva.

- Mint írtam, dolgozom – válaszoltam tárgyilagosan. – Nincs időm látogatókat fogadni.

- Ennyire zavarnálak a munkádban? – vonta fel a szemöldökét Daniel.

- A koncentrálásban meglehetősen – bólintottam. – Ne haragudj, de vissza kéne térnem a munkámhoz. Holnap látjuk egymást a kórházban. Viszlát, Daniel – akartam bezárni az ajtót, de egy lábfej megakadályozta a mozdulatot.

- Patrícia, az ég szerelmére, nem árulnád el, mi a baj? – fakadt ki a lábfej tulajdonosa némileg türelmét vesztve. – Tegnap még minden rendben volt köztünk, ma pedig úgy viselkedsz velem, mint egy vadidegennel. Valami történt veled? Vagy én tettem valami rosszat?

Röviden és gúnyos hitetlenkedéssel felnevettem. Hát ennek aztán tényleg van bőr a képén, mert még megjátssza az ártatlan kisfiút.

- Választ akarsz? – fontam aztán karba a kezeimet a mellkasom előtt. – Jól van, megkapod. Egyszerűen nem szeretem, ha madárnak néznek, Mr. Gillies. Ennyi az egész.

- Most már végképp összezavartál, Patrícia – rázta a fejét Daniel abszolút elhülyült ábrázatot vágva, mindenesetre kihasználta az alkalmat, hogy karommal nem álltam el az útját, és beljebb óvakodott egy lépésnyire az előszobába. – Mikor néztelek én madárnak?

- Nem is tudom – vágtam olyan arcot, mint aki erőteljesen gondolkodik – azt hiszem, folyamatosan. „Szeretek veled lenni Patrícia, jó a kezed fogni Patrícia, csókolj meg Patrícia, töltsd velem az éjszakát” – idéztem Daniel szavait. – Miután tegnap este is leállítottalak, örömmel látom, hogy megtaláltad éjszakára a tökéletes feszültség levezetést. Vagyis annak tárgyát, alanyát, vagy nevezd, aminek akarod.

Daniel sűrű pislogásba fogott, és úgy nézett rám, mint akinek a fejében körvonalazódik már egy halvány sejtés, de még korántsem biztos a dolgában.

- Kérlek Patrícia, kimondanád kereken és nyíltan, mire célozgatsz? – sóhajtott nagyot. – Sosem voltam túl jó a találós kérdésekben és barchobában.

- Jól van, ha ennyire akarod – indultam végső „rohamra”. – Ma reggel elmentem hozzád, hogy meglepjelek egy reggelivel. A meglepetésből viszont nekem jutott ki, főképp azért, mert láttam, ahogy Rachael éppen távozik tőled. És eléggé összevissza volt a ruházata, ami azt is egyértelművé tette számomra, hogy nagyon hirtelen öltözködött fel, vagyis ruha nélkül volt a házban – néztem aztán rá győzelmem biztos tudatában, és vártam a reakciót.

Hát azt megérte várni. Daniel először eltátotta a száját, pislogott párat, mint akinek valami a szemébe ment, aztán szemmel láthatóan totális zavarba jött, engem pedig meglehetős elégtétellel töltött el a látvány.

- Oh – jött aztán meg Daniel hangja is. – Szóval tudod, hogy Rachael nálam volt – mormogta, mire elégedetten szusszantam egyet. Legalább annyi gerinc szorult belé, hogy nem próbálja menteni a menthetőt, és letagadni azt, amit a saját szememmel láttam.

- Nézd, engem nem zavar, ha újra összejössz a volt feleségeddel – válaszoltam, nem teljesen őszintén. Mert igazság szerint piszkosul zavart. Sőt, nemes egyszerűséggel azt hittem, megöl a féltékenység, de a büszkeségem nagyobb volt annál, hogy ezt kimutassam. – Tíz évet nem könnyű senkinek a háta mögött hagyni. Ha ti újra egymásra találtatok, sok boldogságot nektek. De kérlek, a továbbiakban mi tartsuk meg egymástól a három lépés távolságot.

Daniel lesütötte a fejét, és a szőnyeget kezdte el nézni. Egy megdorgált iskolás fiúra emlékeztetett jelenleg, de jelenleg a sértettségem és haragom nagyobb volt annál, hogy megállapítsam, mennyire aranyos a mozdulat közben.

- Adnál rá nekem alkalmat, hogy elmagyarázzam, mi is történt az éjjel? – emelte fel aztán a fejét, én pedig megráztam a fejem.

- Kitalálom egyedül is. Kérlek, a piszkos részletekbe ne avass bele. Arra nem vagyok kíváncsi – morogtam. – Szóval, mától szigorúan orvos-beteg kapcsolatban vagyunk, Daniel. Remélem, felfogod, és megérted. Nem akarom, hogy megfogd a kezem, ölelgess, vagy pláne hogy megcsókolj. Ezeket a manővereket hagyd meg Rachaelnek. Nem szeretek másodhegedűs lenni. És ha megbocsátasz, most tényleg dolgoznom kell. Holnap délután a kórházban találkozunk.

- Nem, velem ugyan nem – jelentette ki Daniel. – Én oda be nem teszem a lábam. Egyetlen percre sem. Nem véletlenül kértelek az elején, hogy máshol találkozzunk. Én oda nem tudok… képtelen vagyok – motyogta, és valamiért – ki tudja miért – egy pillanatra megsajnáltam.

- Jól van – dünnyögtem, de még mindig csúnyábban néztem rá a megszokottnál. – Majd kitalálok valamit. De most légy szíves, menj haza. Rachael már biztosan vár. Ahogy engem a munkám – tettem a tenyeremet a mellkasára, és kitoltam a lakásból. – Viszlát holnap délután, Daniel – köszöntem el tőle. Láttam, hogy nagy levegőt vesz, de nem vártam meg a mondandóját, hanem lendületesen bezártam az orra előtt az ajtót.

Síri csend támadt, én pedig fülem az ajtó innenső oldalára tapasztva hallgattam, ahogy Daniel még mindig ott tipródik a lépcsőházban, mintha nem tudná magát rászánni az indulásra. Néhány hatalmas sóhaj hagyta el az ajkát, és beletelt néhány percbe, mire meghallottam a cipői kopogását, ahogy lassan elbotorkált a lakásom elől.

Elsettenkedtem az ablakig, és mint egy titkos ügynök, a függönyön át néztem, ahogy lehajtott fejjel lép ki az utcára, és úgy támaszkodik neki a kocsija tetejének, mint a vándor, akit az út végére érve elhagyott minden ereje. Fáradt reménytelenség ordított a mozdulataiból, és lemondás. Aztán összeszedte magát, beült a volán mögé, és nemsokára már csak hűlt helyét láttam. Ennek ellenére még egy darabig ott álltam az ablakban. Igaz, a bőven ömlő könnyeimtől már nem láttam a külvilágot. Csak magamba voltam képes nézni. Ott pedig nem láttam mást, csak fájdalmat és keserűséget.

Vége

29. fejezet

Daniel ott állt a kórház udvarán, mintha csak engem várt volna. Nem volt ebben a tényben semmi rossz, abban már több, hogy nem volt egyedül. Rachael ott volt mellette, és olyan szorosan simult az oldalához, mintha eggyé akarnának válni.

Nagy levegőt vettem, hogy elrejtsem az érzéseimet, amik azt súgták, hogy fogjak meg egy tárgyat – bármit, ami a kezem ügyébe kerül – és vágjam úgy hozzájuk, hogy néhány napig el se hagyják a kórház területét. Erős önuralomra volt szükségem, de rájöttem, hogy képes vagyok megoldani a problémát. Nem csak Daniel tud színészkedni. Azt hiszem, nekem is menni fog.

- Üdv – álltam meg előttük olyan faarccal, mint akit a legkevésbé sem zavar a kettősük látványa. – Örülök, hogy újra találkozunk – címeztem Rachelnek. – Ami Danielt illeti, javarészt túl van a történteken. Mindazonáltal szükség lesz még néhány… - daráltam, de elhallgattam, mert Daniel – anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rám – sarkon fordult, és elindult kifelé a kórház kertjéből. Lassan, de kérlelhetetlen lépésekkel, mintha én a világon sem lennék.

- Daniel… - hebegtem, és zavarodottan néztem a hátát, ahogy távolodik tőlem. Egyre gyorsabban haladt, már alig láttam, aztán hirtelen kifordult a kapun, és eltűnt a szemem elől, ott hagyva engem Rachaellel.

- Szállj le róla! – sziszegte a nő dölyfös felsőbbrendűséggel, és a képembe vágta a mutatóujját. – Jegyezd meg amit mondok: ő az enyém – tolta hozzám az arcát közelebb. – Az enyém, az enyém, az enyém… - ismételgette, miközben folyamatosan közeledett. Már nem láttam az arcát, csak a szemeit, amikből tömény utálat sugárzott felém. És még mindig csak közeledett… közeledett… és közeledett…

Levegő után kaptam, a szemem pedig olyan hirtelen pattant fel, mintha csak a fülembe trombitáltak volna. Néhány pillanatig bámultam a szoba fehér plafonját, mire tudatosult bennem, hogy hol fekszem. A saját lakásomban, a saját ágyamban, és nem volt mellettem sem Daniel, sem Rachael.

Felültem az ágyban, végighúztam tenyeremet a tarkómon, és éreztem a verejtéktől nedves hajszálakat. A szívem még mindig erősen dobogott az álom utóhatásaként, de némileg már megkönnyebbültem. Ez az egész nem volt más, csak néhány rémkép. Sajnos azt el kellett viszont ismernem, hogy a valóság adta az alapjukat.

Néhány percig kókadoztam még az ágy szélén ülve, aztán kikóvályogtam a konyhába egy kávét inni, és miközben elgondolkodva néztem a bögrémben a fekete nedűt, rájöttem, hogy valahogy semmi életkedvem. Lehetséges ez, hogy attól a ténytől, miszerint tudom, reménytelen érzéseket táplálok egy férfi iránt, magam alá zuhanjak? Hogy lehet, hogy az a gondolat, miszerint nem fog magához ölelni, nem fog megérinteni, egész napra elvegye a kedvem mindentől, még a létezéstől is? Ha most körül kellett volna írnom az érzéseimet, azt mondtam volna, hogy úgy érzem magam, mint egy jó úszó, akinek összekötözött kezekkel kell átverekednie magát a túlsó oldalra. Nehéz feladat… de nem megoldhatatlan. Én lehet, hogy nem vagyok jó ember, vagy tökéletes barát, vagy barátnő, de jó pszichiáter vagyok. És elsősorban most erre van szükségem, és a saját fejemben kell rendet tennem. Ahhoz pedig némi levegőre van szükségem, és arra, hogy eltereljem a gondolataimat Daniel arcáról, ami folyamatosan elém tolakodott a fejemben.

Határozott mozdulattal felhajtottam a kávém maradékát, aztán az órára néztem. Hét óra… remek. Ez a reggel tökéletes lesz ahhoz, hogy valami olyasmit tegyek, amit már nagyon régóta nem.

Meg kell keresnem a futócipőmet valamelyik szekrény alján.

*****

Másfél óra elteltével úgy támolyogtam be a lakásom ajtaján, mint aki jártányi ereje utolsó tartalékait emészti fel éppen, és ez a mozdulatsor kiegészült egy olyasfajta lihegéssel, amit akkor produkál az ember, mikor felbukkan a víz alól, negyed másodperccel a megfulladás előtt.

Atyaég, idejét nem tudom, mikor loholtam ennyit utoljára. Nem számoltam ugyan a kilométereket, de így belegondolva, olyan érzésem van, mintha a fél várost végigrohantam volna. A módszer viszont rendkívül hatásos, azt meg kell állapítanom. Sikerült kimozogni magamból a feszültséget, bár ebben nyilván az is közrejátszott, hogy minden lépésnél azt képzeltem, felváltva tapos a lábam Daniel és Rachael ábrázatán. Ettől pedig kicsit tényleg jobban éreztem magam.

Tenyeremet az oldalamra tapasztva bevonszoltam magam a zuhany alá, és elhatároztam, hogy amíg lecsutakolom magamról a bőségesen ömlő verejtéket, eldöntöm, hová menjek ma Daniellel. Valami nyilvános helyre van szükség, ahol még csak a lehetőségét is kizárom, hogy bármilyen meggondolatlan mozdulatot tehessen. Vagy hogy akár én magam azt tegyek. És itt nem egy pofonra gondoltam…

Tisztán, frissen, új ruhát magamra húzva lényegesen jobban éreztem magam, mint ébredéskor. Ráadásul már borzalmasan, iszonyatosan éhes is voltam, a mozgás meghozta az étvágyamat. Vajas-mézes pirítósra, tejre és gyümölcsre voksoltam, hozzá pedig – vigaszajándékként önmagamnak – egy csokoládéra. Aztán délutánig semmi másra nem vagyok hajlandó, csak a lazításra.

Időközben ugyanis rájöttem, hogy ha ma találkoznom kell Daniellel, a városi park lesz a legjobb megoldás. Ott némileg el is tudunk különülni, de ugyanakkor épp elegen lesznek a közelünkben ahhoz, hogy bármivel is próbálkozzon. Eltöltök vele egy órát, aztán van még három napunk… és ezennel leveszem róla a kezem. A továbbiakban majd ápolgatja a lelkét egy másik pszichiáter, meg a felesége.

Pirítósmajszolás közben jutott eszembe, hogy a telefonomat reggel sikeresen itthon felejtettem. Na igen, mivel még este visszalöktem abba a fiókba, ahol tegnap is tartózkodott… Mindössze annyi időre szedtem elő, hogy kitöröljem belőle Daniel üzeneteit, és a tőle érkező nem fogadott hívásokat. Most viszont, ahogy előhúztam a kis készüléket, egyetlen üzenet villogott a képernyőn. Még meg sem nyitottam, de máris sejtettem, kitől érkezett, és a sejtésem egy másodperc múlva már bizonyossággá is vált.

„ Patrícia… kérlek… könyörgöm, beszéljük meg. Szükségem van rád”

Ennyi volt az üzenet, és ahogy az időpontra néztem, akkor érkezett, mikor épp feszültség levezető futást végeztem Atlanta utcáin. Nos, ha eddig nem válaszoltam rá, akkor azt hiszem, a méltóságos sztár úr ezek után is tökéletesen meglesz a válaszom nélkül. Majd délután megírom neki, hová jöjjön, és hány órára.

Visszadugtam a telefont a fiókba, és kibontottam a csokimat. A boldogsághormonok lesznek az utolsó tételek azon a listán, amik ma segítik helyre billenni a lelkem egyensúlyát.

*****

Nagyon hamar eljött a délután három. Ha valaki engem kérdez, túlságosan is korán. Igaz, sikerült lekötnöm a gondolataimat a délelőtt folyamán zenehallgatással, meg némi főzőcskével, csak akkor tettem le elkeseredve a fakanalat, mikor tudatosult bennem valami, amire eddig nem gondoltam.

Daniel még mindig el van tiltva a vezetéstől, és noha egyszer engedtem az óhajának, hogy kormány mögé ülhessen, a történtekre való tekintettel nem akarok a továbbiakban is cinkosa lenni ilyesféle műveletekben. Ami azt eredményezi, hogy el kell mennem érte a lakására. Ettől pedig a délelőtti viszonylagos jókedvem is gyorsan elillant. Pláne ha belegondoltam, hogy mi van akkor, ha esetleg nem ő maga nyit ajtót, hanem az a nő, akit szívem szerint legszívesebben megfojtottam volna.

Aztán csaknem felkiáltottam, mikor rájöttem a megoldásra. Hiszen egyszerű ez, mint Kolumbusz tojása! Miért félek attól, hogy odamenjek, ha esetleg épp ez lehet a legjobb megoldás? Miért kellene valahová elmennem Daniellel, ha azt az egy órát a házában is eltölthetem? Rachael nyilván most is ott van, és a jelenléte visszatartja drágalátos férjurát nem csak a tapizástól, hanem még az utánam sóvárgó tekintetektől is.

Szinte kivirultam a gondolat hatására. Sőt, azt hiszem, egyenesen megkérem Rachaelt, legyen jelen abban az egy órában. Ez lesz a legbiztonságosabb mindannyiunk számára, és neki elvileg joga van tudni Daniel állapotáról. Elvégre férj és feleség, nem? Nem is értem, ez a roppant egyszerű módszer miért nem jutott korábban eszembe…

Magamra kaptam egy sima farmert, és egy jó számmal nagyobb Guns n Roses pólót, hogy még az öltözködésemmel se adjak semmiféle lehetőséget egy kétértelmű pillantásra sem. Semmi kivágott felső, és ilyesmi… Aztán magamra kaptam a sportcipőmet, és szinte vidáman indultam el a mai próbatételem elé.

*****

Az első, ami feltűnt, hogy a piros Porscha ezúttal nem áll a ház előtt, csak Daniel kocsija. Amit eddig viszont nem láttam. Aztán némi tanakodás után rájöttem a megoldásra. A garázs. Eddig Daniel kocsija állt ott, most nyilván átengedte a teret Rachaelnek. Ha már a ház asszonya itthon van, kiélvezi a kiváltságokat.

Bezártam a kocsi ajtaját, elsiettem a bejárati ajtóig, és miközben bekopogtam, felöltöttem a legmegnyerőbbnek szánt mosolyomat. Ami szinte ráfagyott a képemre, ugyanis a kopogásra nem érkezett válasz. Ahogy a csengetésemre sem. Pedig már minden létező módon jelét adtam az ittlétemnek… aztán kissé lefagyott a képemről a vigyor, mikor eszembe villant egy nem túl kedves gondolat, miszerint talán épp nem a legjobbkor zavarom őket. Nyilván egy csomó bepótolni valójuk van a hálószobában.

Megkönnyebbülten lélegeztem fel, mikor valami neszt hallottam meg aztán bentről, majd lépteket, amik az ajtó felé közeledtek. Rendeztem a mosoly maradékát ábrázatomon, ami a következő másodpercben a totális megdöbbenésnek adta át a helyét.

Az ajtó feltárult, és ott állt előttem Daniel. Kócosan, borostásan, és olyan megviselt ruhában, mintha ebben töltötte volna az éjszakáját. Mindössze ennyit voltam képes felfogni, mert a következő pillanatban egyensúlyát vesztve megtántorodott, és a nyakamban kötött ki, hogy belém kapaszkodva tartsa meg magát valahogy a lábán. Ezzel egyidejűleg olyan tömény alkoholszag csapott meg, hogy önkéntelenül is visszatartottam a lélegzetemet.

Íme, a nők bálványa, Daniel Gillies. Ezúttal valag részegen.

Vége

Folyt. köv.

Ments meg engem! 27. fejezet

Lágy csend vett körül minket, legalábbis egy kívülálló számára nyilván így tetszett. Én magam szinte megsüketültem a saját szívem hangos zörejétől, ahogyan a bordáimat verte. Szinte biztosra vettem, hogy nemcsak Daniel, de még a szomszédság is meghallja ezt a szapora, erős hangot, ami többet árul el az érzéseimről az ölemben fekvő férfi iránt, mint amit szeretnék. Ugyanakkor ezen a hangon át is hallottam az említett szinte reszelős lélegzetvételét, ami úgy lett egyre hevesebb, ahogy minden simítással feljebb és feljebb haladt a lábamon.

- Valami whiskyt emlegettél – szólaltam meg rekedten, mert féltem, ha esetleg a combomig jut, szegény szívem azt már nem fogja kibírni, és itt a kanapén halálozom el infarktusban. Ami azért harminckét évesen elég korai, és csúf halál.

- Te meg olyasmit, hogy csatlakozol hozzám – dörmögte Daniel felnézve rám, mire bólintottam, aztán némileg megkönnyebbülve, némileg csalódottan konstatáltam, hogy feltápászkodott, és egy kis szekrényhez lépett, ahonnan néhány üveget varázsolt elő.

- Megfelel tisztán? – érdeklődött. – Jegem momentán nincs itthon.

- A mai este után hidd el, inkább töményen szeretném – sóhajtottam magam is felkelve, és a cd lejátszóval kezdtem babrálni. – Van egyébként még valami, amit sikerrel szoktam ajánlani a pácienseimnek feszültség levezetés gyanánt – magyaráztam, elkapva Daniel tekintetét. – A zene. Persze, nem trash-metálra gondolok. Valami csendes, lágy zenére – kattintottam néhányat a szerkezeten, mire azonnal felcsendült egy fülbemászó dallam Michael Bublé hangján.

- Jó választás – bólintott Daniel, miközben odasétáltam mellé, és átvettem tőle a poharamat. – Szeretem ezt a fickót, meg a jazzt. Viszont Patrícia, valami hiányzik a teljes relaxációhoz – nézett a szemembe.

- Mire gondolsz? – remegett meg a hangom, mert még az előző érintéseinek a hatása sem múlt el a testemből. Félő volt, hogy ha folytatni akarja, szétfolyok a szőnyegen, mint az olvadt fagylalt.

- A táncra, doktornő – kortyolt bele Daniel az italába, megvárta, hogy én is így tegyek, aztán felém nyújtotta a kezét. – Táncolj velem, Patrícia.

- Oh… - jöttem zavarba, és – ahogy ilyenkor szoktam – játszani kezdtem a hajammal. – Elég béna táncos vagyok – rebegtem aztán.

- A lábamra léphetsz, ahányszor csak akarsz – mosolygott Daniel, majd kivette a kezemből a poharat, és a kanapé meg a kandalló közti üres részre vezetett. Olyan egyszerűen és magától értetődően húzott magához, mintha már ezerszer lejtettünk volna együtt. Két karját átfonta a derekamon, én pedig magamban fohászkodtam, hogy legalább annyira összeszedjem magam, hogy holnap virradóra ne legyen tele véraláfutásokkal a lába, áldásosnak nem mondható szerencsétlenkedésem következtében.

- Lazíts, Patrícia – suttogta Daniel a fülembe. – Jól mozogsz. Csak hagyd, hogy vezesselek… - tette hozzá, mire hatalmas levegőt vettem, és végre felemeltem a fejem a padlóról, amit eddig bűvöltem, mert nem akartam elhibázni a lépést. Ennek a mozdulatnak a következtében viszont a mellkasával kezdtem szemezni, és megcsapott a már ismert kissé fahéjas illat, amitől az érzékeim megborzongtak. Lehunytam a szemem, és ebben a pillanatban szinte lebegni kezdtem, szárnyalni a felhők felett, valami eddig szinte soha nem tapasztalt, boldogító mámorban.

- Istenem Patrícia… én ezt nem bírom tovább – hallottam Daniel halk nyögését közvetlenül a fülem mellett, a következő pillanatban pedig a nyakamat kezdte csókolni úgy, ahogy már egyszer megtette, de most – talán a whisky hatására – eszemben sem volt tiltakozni. Engedelmesen hátrahajtottam a fejem, hogy minél nagyobb hozzáférést biztosítsak magamhoz, és csak sóhajtozással díjaztam a tevékenységét, biztatva ezzel a folytatásra. Még akkor is, ha tudtam, hogy ezzel újra nagyon veszélyes közelségbe kerülök a tűzhöz.

Csak akkor pattantak fel a szemeim, mikor Daniel óvatosan húzni kezdett magával, a következő pillanatban pedig a kanapéra huppant. Mivel még ekkor sem engedett el, számomra csak egy lehetőség volt adott: az ölébe húzott. Persze, nem mintha erőteljesen tiltakoztam volna ellene, és mikor tekintetem újra találkozott az ő mámorosan csillogó pillantásával, már nem volt megállás. Ezúttal én voltam az, aki az ajkai után kapott, és hajába túrva húztam őt még közelebb magamhoz.

Persze őt sem kellett biztatni, szorosan ölelt meg, szenvedélyesen csókolt, és talán ennek volt köszönhető, hogy észre sem vettem, mikor kerültem a kanapén fekvő helyzetbe… Ő követett, félig-meddig rám feküdve, és úgy tartotta továbbra is fogva az ajkaimat, mintha soha többé el sem akarna engedni.

- Daniel… - ziháltam, elszakítva magam tőle, de nem tudtam eldönteni, biztatni akarom-e a folytatásra, vagy épp ellenkezőleg, le akarom-e állítani, még mielőtt teljesen elveszítem a fejem, és átlépek vele egy olyan határon, ami jelen helyzetünkben nem megengedett. Ő mindenesetre az előbbi verzióként fogta fel nyöszörgésemet, mert újra végigsiklott nyelvével a nyakamon, de ezúttal lejjebb merészkedett, és a ruha által félig szabadon hagyott melleimet kezdte csókolni. Úgy éreztem, egyszerűen hamuvá égek a kezei között, és még soha senkire nem vágytam úgy, mint erre a férfira… mikor pedig a ruha anyagán át óvatosan megharapta a mellbimbómat, megfeszült a hátam, és elemelkedtem a kanapétól.

- Patrícia… - mormolta a nevem Daniel, aztán szemével megkereste a tekintetem, és láttam rajta, hogy utolsó erőtartalékaival tartja féken magát. – Maradj itt velem… maradj itt éjszakára – kérte, mire hatalmasat nyeltem.

- Nem… nem lehet. Ha itt maradok, mindketten tudjuk, mi lesz a vége… - hebegtem kínban.

- És mi rossz van abban? – dünnyögte Daniel. – Vágysz rám. Tudom, érzem… és én is vágyom rád – szorította nekem a testét, és a csípőm táján megéreztem valamit, ami alátámasztotta a szavait. Ettől végképp úgy éreztem magam, mint valami skizofrén: egyrészt érezni akartam még többet, és még jobban, másrészt azonnal, kézzel-lábbal tiltakozva másztam volna ki alóla.

- Mellesleg, amúgy sem tudnál mivel hazamenni – hunyorgott rám kínzóm még könyörtelenebbül. – Ittál, ergo nem ülhetsz kocsiba.

- Hívok egy taxit… - motyogtam, és megpróbáltam kikúszni a veszélyes közelségéből, elég eredménytelenül. – Haza kell mennem, Daniel – határoztam el végül magam, és két kezem a mellkasának feszítve letoltam magamról. Csodák csodájára engedelmeskedett, bár olyan képpel, mint a király, aki most jött rá, hogy elvesztette a fele országát.

- Képes vagy engem így itt hagyni? – hallottam a hangját, és felsóhajtottam, mikor rájöttem, hogy nem adja fel ennyire könnyen. Már a szőnyegen álltam – meglehetősen ingatagon – mikor megfogta a könyökömet, és noha nem volt erőszakos, mégis csapdában tartott. – Teljesen felhúztál, és most lelépsz? Tényleg ennyire könyörtelen vagy? – kérdezte, és noha harag nem volt benne, csalódás jócskán.

- Daniel, nézd… - kezdtem magyarázkodásba, kínosan igyekezve, hogy nehogy a feltűnően domborodó nadrágja felé essen a pillantásom, mert istenuccse, hogy végképp elvesztettem volna fejem – igazad van. Akarom. Vágyom rád, igen… de nem tehetem meg. Még most is az orvosod vagyok. És ha kiderül, hogy mi ketten… nos, közelebb kerültünk egymáshoz a kelleténél, azon nyomban búcsút mondhatok a munkámnak. Ezt nyilván te sem akarod…

- Nem, persze hogy nem – morgott Daniel, elengedve a könyökömet. – De ez mit sem változtat azon, amit érzek irántad – tette hozzá, aztán megadó, beletörődő sóhajjal a nyakamba temette a fejét. – Van kb. két perced, hogy eltűnj. Mert ha utána is itt maradsz, berángatlak a hálószobába, és nem lesz lehetőséged tiltakozni, mert végkimerülésig fogok szeretkezni veled.

A számba haraptam, nehogy kimondjam, miszerint „rajta, mire vársz még”? Ehelyett nagy levegőket vettem, és sűrűn kezdtem mantrázni magamban az „orvosa vagy, az orvosa vagy” kifejezést. Hatott, többé-kevésbé. Inkább kevésbé.

- Akkor… indulok– köszörültem meg a torkom, és megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy a lábaim képesek önálló életet élve az ajtó felé igyekezni. – Holnap eljövök… segítek rendet rakni – tettem hozzá még, hátha ettől a menekülésszerű búcsúzásom kevésbé lesz kínos. – Jó éjszakát, Daniel.

- Jó éjt, Patrícia – szólt utánam Daniel, és a küszöbről visszanézve láttam, ahogy még mindig vágytól tüzelő tekintettel néz utánam, ettől pedig gyorsabb iramra kapcsoltak a lábaim.

Az udvarra kiérve kotorászni kezdtem a slusszkulcsom után. Ez alkalommal inkább vállaltam egy rendőrségi büntetést is, ha elkapnak ittas vezetésért, minthogy vissza kelljen mennem a kísértés bugyrába taxi után telefonálni. Bevágtam magam a volán mögé, aztán teljesen letekertem az ablakot, reménykedve, hogy a menetszél képes lesz lehűteni vágytól izzó testemet.

Nem jött össze.

*****

A hajnal a nappaliban, a fotelban kuporogva ért. Nem mintha sokat aludtam volna az éjjel… Ahogy hazaértem, már a hideg zuhany sem használt, hogy kioltsa bennem a vágy tüzét, és az sem segített sokat az állapotomon, hogy minden másodpercben a csókok, és az ölelések jártak az eszemben. Egy ideig álmatlanul forgolódtam az ágyban, aztán feladtam a kilátástalan küzdelmet, és a fotelba kuporodtam, egy pohár vörösbor társaságában.

Mint kiderült, az ital rossz tanácsadó. Legalábbis én mintha hangokat hallottam volna kortyolgatás közben, amik egyenesen arra biztattak, hogy azonnal menjek vissza, omoljak Daniel karjaiba, és adjam meg neki azt, amire mindketten őrjítően vágyunk. Hogy lebeszéljem magam erről az őrültségről, néhányszor a homlokomnak csaptam az immár üres poharat. A helyzet nem sokkal lett jobb, bár a fájó élmény legalább kissé elterelte a figyelmemet a perverz gondolataimról.

Az alvás viszont továbbra is elkerült, már csak azért is, mert ahányszor lehunytam a szemem, kettőnket láttam, meglehetősen intim pozícióban, és rájöttem, hogy alighanem a pokol kínjai sem lehetnek rosszabbak a karnyújtásnyira lévő, mégis teljesíthetetlen vágytól. És a következő napokban igencsak észnél kell lennem, és az alapvető feladatomra koncentrálnom: rájönni Daniel féltve őrzött titkára. Nem hagyhatom, hogy az általa gerjesztett vágy elvegye az eszemet.

A mentális és fizikai kínlódás mégis beletaszított az álom karjaiba, igaz, alig egy-két órás pihenést engedélyezett nekem. Még a madarak sem kezdték el kinti koncertjüket, mikor a szemeim úgy pattantak fel, mintha valaki beletrombitált volna a fülembe. A hirtelen mozdulattól levertem a poharat, ami szilánkosra tört a padlón, és nagy sóhajjal konstatáltam, hogy ez a mai nap sem kezdődik jobban, mint ahogy a tegnapi véget ért.

Kezemben az üvegszilánkokkal teli szemeteslapáttal slattyogtam a konyha felé, amikor is megtorpantam. Egy gondolat jelentkezett a fejemben, valami, ami felett tegnap elsiklottam. De most olyan tisztán hallottam a fülemben Daniel hangját, mintha csak itt állna egyenesen mellettem.

„Ez mit sem változtat azon, amit érzek irántad” – ezt mondta nekem tegnap, és fel sem figyeltem erre az apró, látszólag lényegtelen közlendőre. Vajon mit értett ez alatt? A vágyat, amit egymásban gerjesztettünk? Vagy talán többet annál? Talán azt akarta a maga módján a tudomásomra hozni, hogy ő is úgy érez irántam, ahogy én iránta? Vagy csak bebeszélem magamnak ezt az őrültséget, mert hinni akarok abban, hogy nem csak ágybetétnek használna? Nem találtam meg a választ. Egy dologban voltam biztos: tisztáznom kell a történteket Daniellel, és meghúzni a határvonalat, amit a továbbiakban egyikünk sem léphet át. Mert ha ez nem következik be, a következő, akit kezelnem kell, én magam leszek.

*****

Lassan bekanyarodtam Daniel háza elé, aztán leállítottam a motort. Átnyúltam az anyósülésre, az ölembe húztam a papírzacskót, amiben a meglepetés-békülős reggelinek szánt hamburger lapult, és épp kicsatoltam a biztonsági övemet, mikor felfigyeltem a félig-meddig a bokrok takarásában álldogáló, idegen autóra. Egy tűzpiros Porsha díszelgett ott, büszkén hirdetve saját fenségét, én pedig meghökkenten vakargattam meg a fejemet. Ki az ördög érkezhetett ezzel, méghozzá ennyire korán? Hiszen még nyolc óra sincs…

Nem kellett sokat várnom, alig néhány pillanatot, hogy megkapjam a választ, és a látványtól úgy éreztem magam, mint akinek egy súlyos ólomgolyóval bokszolnak bele a gyomrába. Mert kinyílt Daniel házának az ajtaja, és fürgén, mint a nyíl, Rachael jelent meg az udvaron, sietős léptekkel igyekezve a kocsija felé. Az összevissza begombolt ruhái pedig nyilvánvalóvá tették, hogy nemrégen, és meglehetős sietséggel öltözködhetett fel.

Kissé lehúztam a fejemet, ahogy elhajtott mellettem. Ő  nem vett észre engem, én viszont a másodperc töredékéig tisztán láttam a tükörben az arcát, és a kifejezésétől törni-zúzni támadt volna kedvem. 

Ugyanis a világ legelégedettebb mosolya ült az ábrázatán.

Vége

Folyt. köv.

Ments meg engem! 26. fejezet

Sikerült viszonylag zökkenőmentesen átesni a vacsora procedúráján, a felállás a lényegét tekintve viszont nem sokat változott. Grace továbbra is elbűvölően kedves volt, és szinte éreztem, hogy közte és köztem teljes a lelki összhang. Ami Robertet illeti, szívem szerint legalább háromszor álltam volna fel, hogy a fejére borítsam a pudingot.

Ennek ellenére sikerült a kávéig eljutni anélkül, hogy a két férfi teljes páncélzatban, kopját szegezve rohant volna egymásnak, én pedig az asztal alatt összekulcsolt ujjakkal szorítottam azért, hogy azt a kb. egy órát, ami még hátravan az indulásig, mind megússzuk véráldozat nélkül.

- Gratulálok, Miss Novak – szólalt meg Robert, mire azonnal lehámoztam egymásról az ujjaimat. – Ha a főztjét nézem, meg nem mondtam volna, hogy ön orvos. Méltán indulhatna a legjobb szakás díjért is.

- Köszönöm, uram – mosolyogtam. – Anyámé az érdem. Gyerekkoromtól tanítgatott a konyhában. Mindig az volt a szlogen, hogy mindenképp hasznát veszem. Ha férjhez megyek azért, ha meg nem, akkor azért.

- Na és szándékozik majd férjhez is menni? – vette át a szót Grace, mire kissé elvörösödtem.

- Nos, egyszer majd igen. Ha megtalálom azt, akihez hozzámennék. És aki persze engem is elvenne – nevetgéltem kissé zavartan. – De igen, egyszer szeretnék majd családot. Meg persze fehér kerítéses házikót, örök boldogságot, és minden ilyesmit, amit a habos lelkű filmekben és regényekben látni.

- Azért ne várjon túl sokáig – szürcsölte a kávét Robert. – Maga sem lesz fiatalabb.

- Apa! – emelte meg a hangját méltatlankodva Daniel. – Patrícia még épp hogy túl van a harmincon. A legkevésbé sem mondhatod öregnek.

- Egy szóval nem mondtam – jött a válasz. – De hát a nők biológiai órája is ketyeg. Aztán negyven felé kap majd észbe, mikor már reménytelen a család, a gyerek meg főképp.

Néhány pillanatig nagy levegőket vettem, hogy ne váljak magam is Gyogyóbogyóvá, és ne kezdjek – a jelképes és valós – karmaimat is kivillantva támadásba. Mindenesetre beleittam a hideg gyümölcslébe, hogy kissé kioltsa bennem a lázongás tüzét. A jelek szerint egyedül Robert nem fogta fel megnyilvánulásának bunkó voltát, mert kényelmesen feketézett tovább, míg Daniel és Grace sokatmondó pillantást váltottak az asztal felett.

- És mondja kedvesem, hol élnek a szülei? – próbált az asszony más témát találni. – Mindenesetre mondja meg az édesanyjának, hogy gratulálok, és büszke lehet a lánya tudományára.

- Köszönöm, átadom – feleltem kedvesen. – New Yorkban élnek mindketten. Sajnos ritkán találkozunk, de nagyon sokat beszélünk telefonon.

- És a szülei is orvosok? – érdeklődött Grace tovább, én pedig éreztem, hogy elkezdtünk elég ingoványos talajra tévedni a témaválasztást illetően.

- Nos, nem – adtam végül választ. – Vállalkozók. Miután összeházasodtak, minden vagyonukat egy üzletbe fektették. Nyitottak egy boltot a 12. utcában, Manhattan-ben, és azóta is ebből a szerencsére szépen jövedelmező ötletből élnek.

- Azért ez meglepő – szólt közbe Robert. – Vannak, akik bármit megtesznek, hogy orvosok legyenek. Nyilván ön is, Miss Novak, hiszen nyilván kedvet érzett ehhez a szakmához, sikerrel tanult, és vette az akadályokat. Másoknak ölükbe hullik a lehetőség, mégsem élnek vele. Inkább az orvosi hivatásnál sokkal lejjebb adják – tette hozzá, mire Daniel szeme felszikrázott, és úgy vágta a szalvétáját az asztalhoz, hogy csak úgy csattant.

- Nyilvánvalóan rám célozgatsz – sziszegte, olyan vörös fejjel, hogy szülők ide vagy oda, finoman megérintettem a kezét. Félő volt, hogy teljesen elveszíti az önkontrollját, magamban pedig azon szurkoltam, hogy csak fogná már be ez a kellemetlen, tapló alak végre a száját.

- Elég egyértelmű fiam, talán nem? – kérdezte Robert hűvös nyugalommal, sőt, mintha morbid élvezetet talált volna abban, hogy minden szavával lábbal tapossa a fia lelkét és amúgy is ingatag idegrendszerét. – Ha nem bohóckodásra adtad volna a fejed a belgyógyászat helyett, most nyugodtan, kényelmesen élhetnél, és nem kellene pszichiáter melléd, hogy képes legyél feldolgozni, amit a saját önfejűségeddel szereztél magadnak – tárta szét a karjait, mire Daniel szinte fuldokolni kezdett a benne felgyűlő tömény haragtól.

- Remélem megbocsátjátok, de a vacsorának ezennel vége – csikorogta felállva, és már erőteljesen szorítanom kellett a kezét, hogy helyben tartsam, nehogy a végén akár tettlegességig is fajuljanak a dolgok. Ijesztő látvány volt Daniel ebben a formájában, még sosem láttam ennyire féke- és kontrollja vesztettnek.

- A saját fiam kidob a házából? – emelkedett fel Robert is, letéve az eddig ölében szorongatott szalvétát.

- Csodálkozol? – lövellt villámokkal kevert lángokat Daniel tekintete. – Elég volt, apám! Elég volt az éveken át hallgatott célzásaidból, és piszkálódásaidból. Nem vagyok már kisgyerek, akinek megszabd, mit csináljon, és ha nem az elvárásaid szerint cselekszik, akkor megverd, vagy megbüntesd! Vagy tartsd tiszteletben az akaratomat, a döntéseimet, az egész életemet, vagy menj! Most azonnal!

- Menjünk, Grace – nyújtotta kezét Robert a felesége felé. – A fiatalúrba a jelek szerint a szülők iránti tiszteletet nem sikerült belenevelni.

- Vagy talán csak annak adja meg, aki megérdemli – szólaltam meg én is. Eddig néma csendben ültem, szinte véresre marva a saját lábamat, hogy képes legyek magam visszafogni, és ne olvassak be ennek a bunkó seggfejnek úgy, ahogy szívem diktálná. De a türelmem eddig tartott, már csak azért is, mert éreztem Daniel kezemben tartott markán, hogy remeg az idegességtől.

- Oh – emelte meg Robert a szemöldökét. – Látom, vehemensen védelmezi a fiamat, doktornő. Az első pillanatban sejtettem az okát, bármennyire tagadják is. De vigyázzon. Daniel képtelen megtartani a nőket. Köztük a saját feleségét is.

- Ne! – sikítottam fel, és Daniel elé kerültem, akit szemlátomást egy másodperc választott el attól, hogy gőzmozdonyként meginduljon az apja felé. Hogy valamennyire visszatartsam, tenyeremet a mellkasára nyomtam, és nekisimultam egész testtel, imádkozva, hogy szerény súlyom is elég legyen a megállítására, és ne passzírozzon a talajba engem is. Szemem sarkából közben láttam, ahogy Grace szinte kirángatja Robertet a szobából. A bejárat irányából hangos veszekedést lehetett hallani, majd egy jókora ajtócsapódást, aztán az ebédlő küszöbén félszegen megjelent a könnyáztatta arcú Grace, mire azonnal leváltam Danielről, hogy ne adjak további táptalajt Robert feltételezéseinek.

- Apád az autóban ül – rebegte. – Engem vár. Sajnálom fiam… ne haragudj.

- Nem rád haragszom, anya – dünnyögte Daniel rosszkedvűen. – Nem te tehetsz róla. Tudom, hogy neked sem könnyű mellette.

- Pedig kértem, mikor elindultunk – lépett közelebb Grace, és megállt a fia előtt – hogy fogja vissza magát, mert jelenleg nyilván erre van a legkevésbé szükséged. Elmondtam, miféle szörnyűségeken mentél keresztül, de…

- Apa már sosem fog változni. Ilyen volt, ilyen is marad – rázta Daniel a fejét zordan. – De te nem apa vagy. Ezt nem felejtem el.

- Ó fiam… - sírta el magát Grace, aztán átölelte Danielt, aki szintén átfonta a karjait az anyján, én pedig szaporán pislogtam, hogy ne bőgjem el magam, csatlakozva a női zokogó kórushoz.

- Semmi baj – simogatta meg Daniel az anyja hátát. – Bármi legyen is, mindig te leszel a kedvencem. Szeretlek.

- Én is nagyon szeretlek, Dan – szipogta Grace, aztán egy csókot nyomott a fia arcára, és felém fordulva megtörölte a szemeit.  - Vigyázzon a fiamra, doktornő, helyettem is.

- Azon vagyok, asszonyom – rebbentem meg, ahogy Daniel keze az enyémhez ért, és láttam, hogy Grace szeme is arrafelé fordul. Kimondatlanul is tudtam, hogy megértette a köztünk lévő kapcsolatot, amit még magam sem tudtam volna néven nevezni. – Megígérem, hogy vigyázok rá. Eddig is ezt tettem, ezt fogom ezután is.

- Az ég áldja meg magát, kedvesem – hajolt oda Grace, és megsimogatta az arcomat, aztán összerezzent, mikor hangos dudaszó hangzott fel kintről. – Mennem kell fiam – nézett Danielre – apád türelmetlen. És ideges. De ne aggódj. Otthon majd megkapja tőlem a magáét – mosolyogta el magát halványan, aztán elindult kifelé. A küszöbről még visszaintett, majd utána is csukódott a bejárati ajtó – lényegesen finomabban, ahogy a férje után – és néhány pillanat múlva teljes csend borult ránk.

*****

- Ez kemény volt – jött meg a hangom egy-két perc elteltével, mert úgy álltam az ebédlőben, mint egy szobor, és még nem jutottam túl a dermedt döbbeneten, miközben Daniel lerángatta az ingjét és a nyakkendőt, hogy előbukkanjon alóla a fekete pólója.   – Esküszöm, sejtettem, hogy apád nem könnyű természet, de nem gondoltam, hogy…

- Ne – vágott közbe Daniel. – Kérlek, ne. Hagy felejtsem el inkább ezt az egészet, mert ha csak rá gondolok, elveszítem a fejem. Sértegetett téged is, aztán engem, és hazafelé nyilván anyát is. Én… - hallgatott el, és szinte kézzel tapintottam a keserűséget, ami a szavaiban ült.

- Gyere ide… - suttogtam, aztán a mellkasához fúrtam magam, és átöleltem, ő pedig azonnal úgy viszonozta, mintha az élete múlna rajta, és döbbenten érzékeltem, hogy még mindig úgy reszket – az ideg utóhatásaként – mintha legalábbis egy jégtáblán álldogálna.

- Jól jönne egy nagy pohár whisky – mormolta Daniel. – Vagy kettő. Vagy akármennyi, amennyi elmossa bennem az elmúlt néhány óra emlékét.

- Lehet szó róla – válaszoltam. – Sőt, csatlakozom is hozzád. Egy kicsit később. Most van jobb módszerem is arra, hogy megnyugodj - fogtam meg a kezét, és finoman vezetni kezdtem a nappali felé.

Leültem a kanapéra – miután átraktam a fotelba a kényelmesen elnyúló macskát –  Daniel pedig lefeküdt, az ölemben nyugtatva a fejét. Lehunyta a szemeit, de kezével a lábamat simogatta folyamatosan, amitől a szívem kétszázas ütemre kapcsolt, a kezem pedig akaratlanul indult meg a maga útján. Ujjaimmal lágyan beletúrtam a hajába, néha végigsimítottam arcán, mellkasán, és ebben a pillanatban már tökéletesen tisztában voltam vele, hogy Robertnek legalább egy valamiben igaza volt.

Visszavonhatatlanul és menthetetlenül beleszerettem Danielbe.

Vége

Folyt. köv.

Rád találtam (oneshoot)

(Zita kérésére)

Az erős fényű lámpák sárgás színe visszaverődött az autó metál fényezéséről, mintha ezer apró tűzijáték gyúlt volna fel a műhelyben. A levegő teli volt a vasszikrák égett szagával, zsibongással, zenével és halk morajlással, ahogyan mások beszélgettek.

Végigsimítottam az autó motorháztetőjén, mint egy gyermeke betegágya felett álldogáló aggódó anya, aztán szemügyre vettem az alváz alól kikandikáló lábakat.

- Nagyon nagy a baj? – érdeklődtem, mire a lábak apró mozdultak.

- Nem, nem vészes – válaszolt a tulajdonosuk, bár az alváz meglehetősen fémes csengést adott a hangjának. A következő pillanatban kifelé kezdett araszolni, először csak a dereka bukkant fel, aztán a hasa, a mellkasa, majd a vállak, végül a feje is a szabadba került, aztán feltápászkodott.

- Folyik a szervóolaj. Van hozzá alkatrészünk, néhány óra alatt megcsinálom – húzott elő a farzsebéből egy rongyot, és megtörölgette a kezét. Fel sem tűnt neki, hogy az arcán is csillog egy borsószem nagyságú fekete pötty. – Mennyire sürgős?

- Nos, meglehetősen – bólogattam nyomatékosan. – Épp félúton vagyok Mystic Falls felé. Az országúton kezdett rendetlenkedni a kormány, muszáj volt megállnom.

- Jól tette – válaszolt a fiú, és beletúrt világosbarna hajába. – Ha kiér a városból, arrafelé már nem talál műhelyt. És ezt a tragacsot kormányozni jelenleg életveszélyes.

- Hé, ne sértegesse az autómat. Régi darab, de kedvelem – mondtam felháborodva, mire a srác arcán megjelent egy mosoly. – És ne vigyorogjon. Ennek a kocsinak eszmei értéke van számomra.

- Akkor elnézését kérem. Jöjjön, intézzük el a papírmunkát – intett a fal mellett meghúzódó hosszú asztalok felé, aztán felvett egy mappát, levágta magát a székbe, és szapora körmölésbe kezdett.

- Tessék – nyújtotta aztán felém a papírlapot. – Három óra múlva végzek a mai munkámmal, és ígérem, addigra készen lesz az autója. Ezzel tud érte jönni.

- Alkatrészcsere – mormoltam, végigfutva az apró betűkkel írt sorokat, aztán amikor a várható végösszeg felé fordult a pillantásom, csuklottam egyet.

- Én… nekem… nincs ennyi pénzem – hebegtem, és vörösödni kezdtem. - Álmomban nem gondoltam volna, hogy ennyibe kerül egy javíttatás!

- Ez az alkatrész nem olcsó – ráncolta össze a fiú a szemöldökét. – Mégis, honnan jött? Mert valami azt súgja, nem a közelből.

- Pocatelóból – válaszoltam elkeseredve. – Minden pénzem összeszedtem erre az útra. Talán a kártyámon akad még egy százas, és ezzel ennyi.

A srác felkelt a székből, ahol eddig ült, és közvetlenül elém állt. A zöldes színű szemek mintha a lelkem mélyét pásztázták volna, ahogy tekintetünk találkozott, majd lassan elmosolyogta magát, és kihúzta a papírlapot a kezemből.

- Intézhetjük máshogy is – dünnyögte, aztán összegyűrte a munkalapot egy jókora galacsinná, és a nadrágja zsebébe rejtette, és míg én meglepődve és értetlenül pislogtam, körmölni kezdett egy másik papírra.

- Motorolaj csere – futott a tekintetem végig a sorokon újra, mikor kezembe nyomta a papírt. Még mindig döbbenten álldogáltam, és alighanem elég vicces látvány lehettem így, mert a fiú elnevette magát.

- Ez így sokkal olcsóbb lesz – súgta. – Egy óra múlva kiürül a műhely, csak én maradok. Senki nem fogja ellenőrizni, mit babrálok a kocsijával.

- De hát miért… – makogtam, mire ő vállat vont.

- Mondjuk úgy, kedvességből. Amúgy is, a szülővárosomba igyekszik. Valahogy úgy érzem, illendő, ha segítek ebben.

- Mystic fallsból jött ide? – csillantak fel a szemeim. – Mondja, milyen a város? Sosem jártam még ott, de hallottam róla, és…

- Stop – emelte fel a kezét a srác, mire bennem akadt a következő kérdés. Ő kényelmesen nekidőlt az asztal szélének, és karba fonta a kezeit.

- Válaszolok, ha ön is válaszol egy kérdésemre. Mondjuk ezt adósságtörlesztésnek – hunyorgott rám, mire megadóan bólintottam.

- Hát jó, kérdezzen. Bár valami azt súgja, ezt az adósságot még így sem törleszthetem le – ráztam meg kissé a papírt.

- Miért éppen Mystic Falls? – döntötte a fejét félre a fiú. – Van valami különleges oka annak, hogy kézzel-lábbal igyekszik oda?

- Ami azt illeti, van – sóhajtottam. –  Nem a legjobb apropóból utazom oda. Élnek ott barátaim, tudja… még a régi, főiskolás korunkból. Igaz, nekik már családjuk van, gyerekeket nevelnek. Az egyikük kisfia súlyos beteg lett – komorult el az arcom. – Egyedül neveli a kicsit, és jókora teher szakadt a nyakába. Én meg, mivel úgyis munka nélkül vagyok jelenleg – jöttem kissé zavarba – úgy döntöttem, engedek a kérésének, és besegítek neki, ahol tudok, meg ahol lehet. És egy másik városban talán munkát is könnyebben kapok.

- Értem – hümmögött a fiú. – Mindenesetre talán Mystic Falls nem a legbiztonságosabb város.

- Nem hinném, hogy a bűnözési ráta magas lenne – csodálkoztam, aztán felnevettem. – Oh, értem mire céloz. A régi mesékre boszorkányokról, vámpírokról, és ilyesmiről. Higgye el, nem vagyok már kislány. Kinőttem a mesekorszakból. És a saját árnyékomtól sem ijedek meg. Visítani meg olyan hangosan tudok, hogy minden szörny esze nélkül menekülne előlem – vágtam mókás fintort, mire a srác elnevette magát.

- Talpraesett lány – mondta elismerően. – Maradjon is ilyen. És ha elfogad egy tanácsot: azért tartsa nyitva a szemét – fordult vissza az asztal felé, felvett egy üres papírt, és néhány sort rótt rá.

- Tessék. Keresse meg Mystic Fallsban a Grill nevű bárt, és ott Matt Donovant. Jó ismerős, barátnak is mondhatnám, úgy hiszem. Talán tud segíteni munkakérdésben is. Nem álommeló, de ideiglenesen megteszi, amíg nem talál valami mást.

- Oh, istenem! – virultam ki, mint eső után a virág, és ha szégyelltem volna magam, azonnal a nyakába ugrok. – De hát ez csodálatos! Komolyan… tényleg nem tudom, hogyan köszönjem meg ezt az egészet. Manapság nem sokan segítenek önzetlenül egy idegennek – mondtam aztán meghatottan és hálásan. – Egyébként, a nevem Sarah – nyújtottam aztán a kezem.

- Az enyém pedig Tom – válaszolt a srác, és megrázta az ujjaimat.

Ahogy hozzám ért, mintha olyanok lettünk volna, mint a mágnes, és a vas. Szinte alig bírtam elszakítani az ujjaimat tőle, mintha egy ősi mágia hozott volna közel minket egymáshoz.

- Szép gyűrű – siklott tekintetem a kezére, és megnéztem a jókora, ezüst keretbe foglalt kék követ. – Lapis lazuli, ha nem tévedek. Imádom az ásványokat – tettem hozzá magyarázóan, ahogy Tom tekintetébe láthatóan valamiféle különös gyanakvás költözött. – Már gyerekkoromban is ez volt a hobbim. Kár, hogy nem láthatja otthon a gyűjteményemet. Ritka darabok is vannak köztük – fűztem tovább a szavakat, mire Tom tekintetében kialudt az előbbi óvatos tűz.

- Akkor azt hiszem, jobb ha hozzáfogok az autójához – bökött fejével a kocsim felé. – Így még sötétedés előtt beérhet Mystic Fallsba.

- Persze… - biccentettem, aztán elgondolkodva néztem rá. – Mondja, nem viszonozhatnám valamivel a szívességét? Ha végzett, meghívom valamire. Nem is tudom… egy sör, egy kóla, egy hamburger… benne van?

- Nos, általában tartom magam ahhoz az elvhez, hogy a férfiak hívják meg a nőket – gondolkodott el Tom – de ez alkalommal talán kivételt tehetünk. Van egy egész jó kis hely két utcával arrébb – mutatta kezével az irányt.  – A gyros, amit adnak, a maga nemében kategória győztes, úgy hiszem.

- Remek! – vigyorogtam el magam szélesen. – Én is éhes vagyok. Akkor hát, ott várom. Viszlát nemsokára, Tom – kacsintottam rá, aztán kisétáltam a műhelyből. Mire az ajtóból visszanéztem, már újfent csak a lábait láttam a kocsi alól kikandikálni.

*****

Tom nem hazudott, a gyros tényleg isteni volt. Egyet már ettem, a másik iránti igényemet kissé félretettem. Azt majd akkor, ha ő is itt lesz… és rendeltem egy üveg italt is. Az alkohol valahogy mindenkit sokkal oldottabbá tesz. Ősi tapasztalat beszél belőlem.

Ősi… ó igen. Szó szerint. A magam kétszáz évével meglehetősen öreg Utazónak számítok. És momentán az egyetlen élő Utazónak is. A többiek mind otthagyták a fogukat Mystic Fallsban. Az legalábbis tény, hogy a Grillben nem fogok munkát kapni. Hacsak azóta már újjá nem építették.

Beleittam a sherrybe, és az utcát pásztázta a tekintetem. Vártam, mikor tűnik fel a jól ismert alak.

Néha megéri dezertőrnek lenni. Nekem semmi kedvem nem volt letelepedni Mystic Fallsban, mint Marcosnak, és a többieknek. Sosem volt a kedvencem a csordaszellem, és mentem a saját fejem után. Persze, azóta alighanem már halott lennék… Marcos nem tűrte az árulást. De a felhő elvonult a fejem felől, és végre élhettem azt a szabad életet, amit mindig is akartam. Gondatlanságra vágytam… a boldogság talán halvány árnyékára, és szerelemre.

Ezt az arcot, Tom arcát, láttam már hosszú életem folyamán. Igaz, messziről, neki sejtése sem lehetett róla, hogy valaki figyeli. De láttam rossz és jó napjait, láttam ripperként és érző emberként. És láttam szerelmes férfiként is… és már akkor rabul ejtette a szívemet. És ezúttal, hogy Elena Gilbert kiesett a nyeregből, eljött az én időm.

Felemeltem a kezem, és integetni kezdtem Tom felbukkanó alakja felé, aztán újra magamra öltöttem a naiv, hétköznapi kislány álarcát, miközben legszívesebben győzedelmes mosoly ült volna ki az ábrázatomra.

Évtizedekig kerestem, vártam, hívtam, reméltem… és most itt van.

Rád találtam, Stefan Salvatore.

Vége

Ments meg engem! 25. fejezet

- Azt hiszem, megérkeztek – léptem be a kis hálószobába, ahol Daniel – immár teljes ünnepi díszben – az ágyon üldögélt, és szemlátomást feszengett. – Legalábbis egy fehér autó most fordult be a ház elé.

- Akkor ők azok – nézett fel Daniel, és nem volt nehéz nem észrevenni, hogy mennyire ideges. – Biztos undorító dolog ilyet kívánni a szülőkkel szemben, de már nagyon várom az estét, mikor újra élvezhetem az egyedüllétet.

- Figyelj… - léptem közelebb, és a kezem nyújtva felhúztam az ágyról. – Csak nyugalom, oké? Nem fogják leszedni a fejed. És itt vagyok én is, ma kimondottan villámhárító szerepben. Ígérem, nem engedem, hogy apád ma is elfenekeljen – haraptam a számba, hogy elfojtsam a mosolyomat.

Daniel dünnyögött valamit válaszul, amiből csak a „pimasz”, és az „elviselhetetlen nők” szavakat értettem meg, aztán – még mindig a kezemet szorongatva – közelebb húzott.

- Tudod, az a szerencséd Patrícia, hogy egy percen belül nem leszünk egyedül – mormolta. – Mert, ahogy rád nézek ebben a ruhában… olyan gyönyörű vagy, hogy legszívesebben most azonnal, minden tiltakozásod ellenére levenném rólad – nyomott hirtelen egy csókot a nyakamra, aztán elment ajtót nyitni, és ott hagyott a szobában, leesett állal ácsorogni.

Úgy nézhettem utána, mint egy félnótás, aztán megigazgattam magamon az előbb említett ruhát. Nos, lehet, hogy tényleg mást kellett volna hoznom ma magammal. A ruha térdig ért, felül félig rálátást engedett a melleimre, és amúgy is, túlságosan testhez simuló volt. Momentán a páncél jobb választásnak tűnt, főképp úgy, ha Daniel a két méteres körzetemben tartózkodott.

Idáig jutottam a merengésben, mikor hangok ütötték meg a fülemet, és felvettem a vidám „isten hozta Önöket” arckifejezést. Tényleg nem engedhettem Danielt, hogy egyedül nézzen szembe a családi vizit rémével. Igaz, kétlem, hogy már a küszöbön elindulna a verbális háború, de jobb a lehetőségét is elkerülni.

Kisompolyogtam hát a nappaliba, és a hangok csakhamar közeledni kezdtek, míg végül Daniel visszatért, egy idősebb nővel és férfival kiegészítve.

- Legközelebb repülővel jövünk – mondta épp a férfi – anyáddal rémálom az autós utazás. Minden útba jövő benzinkútnál meg kellett állni – mosolygott, aztán hirtelen felém fordult a tekintete, és meglepetés tükröződött benne, kíváncsisággal vegyesen.

- Anya, apa, remélem nem bánjátok, ha ma nem leszünk egyedül – lépett oda hozzám Daniel, és vállamnál fogva finoman kissé előre tolt. - Patrícia, ők a szüleim, Robert és Grace. Ő pedig dr. Patrícia Novak – mutatott be minket egymásnak, én pedig kezet ráztam először a nővel, majd a férfival.

- Örvendek – mosolyogtam. Első látásra nem tűnt egyik szülő sem véres szájú kannibálnak, szóval nem volt okom rá, hogy csúnyán méregessen őket. Sőt, kimondottan rokonszenvesnek látszottak.

- Dr. Novak? – visszhangozta a szavakat a férfi, aztán Daniel felé fordult a tekintete. – Ez gyorsan ment, fiam!

- Oh nem, nem… - jöttem zavarba, és éreztem, hogy elpirulok. – A fiuk orvosa vagyok. Mi nem… - hallgattam el, és nem tudtam, mit kezdjek a hirtelen jött cikis helyzettel.

- Ne is figyeljen rá, kedvesem – vette át a szót a nő. – A férfiak számára minden helyzet egyértelmű. Csak sajnos mindig egy bizonyos értelemben gondolkodnak – tette hozzá kedves mosollyal, mire elvigyorogtam magam. – Örülök, hogy találkoztunk. Azt hiszem Ön az, akiről Dan már ódákat zengett nekem a telefonban.

- Csakugyan? – néztem meglepetten az említettre, aki makacsul nézett a szobában mindenfelé, csak épp rám nem. Elhatároztam, hogy a szülei távozása után kifaggatom ezt a szemtelen frátert, hogy miket is mesélt rólam. Ha csupa jót, akkor fontolóra veszem, hogy megbocsássak neki.

Beállt néhány másodperces zavart csend, és míg a nő kedves mosollyal nézett rám, a férfit szemmel láthatóan nem sikerült meggyőzni róla, hogy nem ágymelegítőnek vagyok a fia házában.

- Üljetek le… - terelt aztán mindnyájunkat a házigazda a kanapé és fotelok felé, majd kigombolta a zakóját. – Mit isztok, apa?

- Nekem valami hideget, és gyümölcsöset – dőlt hátra kényelmesen Robert. – Jól esne egy sör, de visszafelé is nekem kell vezetnem.

- A gyümölcslé nekem is tökéletes lesz – tette hozzá az asszony, aztán a következő másodpercben felsikított a hirtelen ijedtségtől, mikor Gyogyóbogyó – valahonnan a semmiből teleportálódva – nemes egyszerűséggel az ölébe ugrott.

- Jaj Bogyó, viselkedj – húztam magamhoz a bohém kis jószágot, mire Robert fejcsóválva nézte a kis állatot.

- Mi az fiam, már állat menhelyet is nyitottál? – vette át az italát, és jólesően nagyot húzott belőle.

- Nem, ő nem az enyém. Csak néhány napig vigyázok rá – simogatta meg Daniel a macskát – ezzel egyidejűleg kissé az ujjaimat is. Úgy kaptam el a kezem, mintha parázshoz értem volna. Nem hiszem el, hogy ez a félkegyelmű még a szülei szeme láttára is ezt csinálja. Innentől le nem mosom magamról, hogy több van köztünk az orvos-beteg viszonynál.

Csak küldtem felé egy amolyan „bírj magaddal” jellegű pillantást, aztán leraktam Bogyót a földre, aki azonnal összedőlt a szőnyegen, és szinte álló helyében elaludt.

- Jól tetted, Dan – vette át a szót Grace. – Legalább nem vagy annyira egyedül. A te jelenlegi helyzetedben szükség van a társaságra.

- Azért kár volt Rachaelt egy macskára cserélni – jegyezte meg Robert nem épp tapintatosan és – a kezdeti benyomástól eltérően - valahogy másodpercről másodpercre ellenszenvesebbé kezdett válni nekem ez a férfi. Már kezdtem érteni, miért nem kedveli Daniel a családi látogatásokat.

- Apa kérlek, ezt a témát hanyagoljuk, rendben? – morogta Daniel rosszkedvűen. – Nem én cseréltem le őt, hanem ő engem. Innentől felesleges beszélni erről az egészről.

- Na és mondja kedvesem, hogy van a fiam? – vágott közbe Grace, mielőtt a férje néhány újabb, nem épp szívet melengető megjegyzéssel tovább szította volna a kényelmetlen légkört. A tekintetéből mindenesetre ki tudtam olvasni, hogy hazafelé Robert kap majd egy jókora beolvasást.

- Napról napra jobban – válaszolt helyettem Daniel. – Néha még kissé feszülten, de hála Patríciának, javuló tendenciát mutatok. Megtesz mindent azért, hogy jobban érezzem magam – nézett rám Daniel angyalian ártatlan képpel, míg én kissé elpirultam. Azt már csak ketten tudtuk, hogy a „minden” címszó alatt alighanem a csókolózás és egymás ölelgetése villan fel az agyában.

- És mondja doktornő, minden betege családjával ilyen meghitten találkozik? – szegezte nekem a kérdést Robert, mire kissé felment a fejemben a pumpa.

- Ha megkérnek rá, akkor igen – válaszoltam. – Ez a munkám, uram. Nem csak a kórház falain belül tart a praxisom. Magánemberként ugyanúgy megteszek mindent a betegeim gyógyulásáért.

- Patrícia azért van itt apa, mert én hívtam – tette hozzá Daniel, és nem volt nehéz észrevenni, hogy a hangja nyugodt felszíne alatt kezd gyűlni a harag. – Ő főzte a mai vacsorát nektek.

- De hát ez csodálatos! – mosolygott rám Grace kedvesen, és különös volt észrevennem, mennyire más karakter a két ember. Robert nyers volt, méghozzá bántóan nyers és szókimondó, Grace viszont szimpatikus volt nekem. Kicsit olyan érzésem volt, mintha ő maga is azért lett volna itt, hogy ne engedje háborúvá fajulni a fia és a férje találkozását.

- És mi a menü? – lette le a poharat Robert az asztalra, várakozás teljesen nézve rám.

- Marhasült, franciás krumplival, és csokoládé puding. Minden száz százalékosan természetes alapanyagokból – válaszoltam. – Remélem, megfelel.

- De még mennyire! – kelt fel a férfi.  – A családunk kedvenc ételei. Ön gondolatolvasó, doktornő.

- A fiáé az érdem, uram – válaszoltam. – Daniel tökéletesen informált engem a főzéssel kapcsolatban.

- Akkor azt hiszem, asztalhoz is ülhetnénk – állt fel az említett is. – Nyilván éhesek vagytok az egész napos út után. Gyertek… az ebédlőben terítettünk – mutatott utat a szüleinek, akik elindultak a jelzett irányba, és nemsokára eltűntek a szemünk elől. Csak a hangjukat lehetett hallani a konyha melletti helyiségből.

- Istenem, adj nekem türelmet – használta ki Daniel a néhány másodpercet, míg egyedül maradtunk a nappaliban. – Még mielőtt nyakon vágnám a saját apámat. Ne haragudj Patrícia. Nem gondoltam, hogy még önmagát felülmúlva is bunkó lesz.

- Semmi baj. Tényleg. Tudom kezelni a helyzetet – simítottam végig az arcán. – Két óra, és túl leszünk az egészen.

- Tarthatnánk már a búcsúzásnál – nyomott Daniel apró csókot a tenyerembe. – Mindenesetre doktornő, én ma nem fogok megvetni egy pohár whiskyt vacsora közben.

- De hát a gyógyszerek… - tiltakoztam rögtön, mire Daniel cinkosan rám hunyorított.

- Számítottam rá, hogy teljesen józanon nehéz lesz elviselnem apámat – válaszolta. – Szóval ma be sem vettem őket.

- Az a szerencséd, hogy jelen helyzetben megértelek – sóhajtottam. – És nem köplek be dr. Mirsánál. Egy feltétellel. Ha megosztod velem a whiskydet.

- Örömmel – vigyorogta el magát Daniel. – Gyere, menjünk utánuk, még mielőtt apám agyában szöget ver a gondolat, hogy biztos összesimulva csókolózunk. Láttad, milyen arccal nézett rád. Meg van róla győződve, hogy mi ketten…

- Nyugalom – szorítottam meg a kezét. Aztán már inkább megtartottam magamnak, hogy - a tegnap estét tekintve - az apja nem sokat tévedett. – Megesszük a vacsorát, még némi bájcsevej után elköszönünk a szüleidtől, és ha akarod, itt maradok veled még egy órát, hogy lecsillapodj. Meglátod, nem lesz az égvilágon semmi baj.

Nem sejtettem, hogy a jóslatom ezúttal nem válik valóra.

Vége

Folyt. köv.