KÍVÁNOK MINDEN RENDSZERES OLVASÓMNAK ÉS IDELÁTOGATÓNAK  BOLDOG ÚJ ÉVET! TALÁLKOZZUNK 2011-BEN IS.

Tükröddé válva 6. fejezet

Másnap reggel, mikor végre magamhoz tértem mély álmomból, konstatáltam, hogy az éjjel folyamán újabb méteres hó esett a városra. Olyan volt, mintha csak egy karácsonyi képeslap kelt volna életre a szemem előtt. Szemet gyönyörködtető látvány, de elég bosszantó annak a gondolata, hogy már újfent a lakásba lettem behavazva.

Egy mozdulattal bekapcsoltam a rádiót, és elfintorodtam, mikor szinte percenként számoltak be arról, hogy Manhattenben kizárólag az keljen útra – különösen autóval – aki megunta az életét.

Eszembe jutott Damon, és a mai ígéretem, hogy az ebédmeghívást én állom. Valami azt súgta, ez a program ugrott.

Nagyot sóhajtva felemeltem a telefont, és tárcsáztam.

- Hello – szólt bele a már ismert hang, és a szívem nagyot dobbant puszta hallatán.

- Szia, Damon – szóltam bele a telefonba. Nagy levegőt vettem. – A mai ebédmeghívásról lenne szól.

- Aha – dörmögte – meggondoltad magad?

- Szó sincs róla! – kiáltottam. – Nem, nagyon szeretném. De néztél ma már ki az ablakon?

Megdöbbenésemre hangosan elnevette magát.

- Igen néztem. De ne aggódj, ha kell, lapátolom az utat a kocsi előtt, akkor sem akarom kihagyni hogy lássalak. Túl….csendes az élet nélküled.

Elmosolyogtam magam.

- Igazából arra gondoltam, hogy mit szólnál, ha elmennénk a kedvenc helyemre, a Palzes-ba. De ahogy látom, ez ma elég körülményes lesz…. – sóhajtottam, és kinéztem ismét az ablakon, és magamban átkozódtam az újra hullani kezdő hópelyhek láttán.

- Ha nagyon nem szeretnéd, el is halaszthatjuk – hallottam a választ néhány másodperc elteltével a vonal másik végéről.

- Nem – szaladt ki a számon – nem akarom elhalasztani. Csak arra gondoltam…. Ne értsd félre… hogy mi lenne, ha hozzám jönnél? Főzök itthon, és nem kell ki tudja mennyit kocsikáznunk, ebben a pokoli időben. Feltéve, ha egyáltalán idáig is képes leszel eljutni – tettem hozzá csendesen.

- Ha kell, akkor kutyaszánnal, de ott leszek, ne aggódj – szinte láttam magam előtt, ahogyan mosolyog.

- Nagyszerű – könnyebbültem meg némileg. – Mit szólsz az olasz konyhához?

- Egy Salvatore vagyok, olasz ősökkel – nevetett nagyot – szóval azt hiszem, ez elég válasznak. Szóval, hová menjek és mikorra?

- Déli 12 megfelel? – kérdeztem, és lediktáltam a címet. – Nem garantálom, hogy tökéletes lesz, de ígérem, beleadok apait-anyait.

- Szavadon foglak – hallottam a választ – rendben, délre ott leszek. Angel – állította meg a kezem félúton, hogy letegyem a telefont. – Már nagyon várom.

- Akárcsak én – motyogtam halkan, és kinyomtam a telefont.

*****

Elmúlt néhány perccel dél, mikor Damon bekopogott az ajtón, aztán egy Antarktisznyi hó kíséretében álldogált a küszöbömön, mikor kinyitottam az ajtót.

- Jól mutatsz, mint hóember – mosolyogtam el magam, és szélesre tártam az ajtót annak jeleként, hogy bejöhet. Elfordultam, tettem néhány lépést befelé, aztán mikor gyanús volt a csend, visszanéztem. Láttam, hogy a küszöbön toporog még mindig.

- Ha nem lettem volna elég világos, az ajtónyitással azt jeleztem, hogy nyugodtan gyere csak be – vigyorogtam el magam, mire mintha megkönnyebbülten felsóhajtott volna, és belépett.

- Nem gondoltam, hogy ennyire a formalitások embere vagy – mondtam továbbra is mosolyogva, ez előbbi jelenetre célozva.

- Az ember nem léphet hívatlanul mások házába – dünnyögte oda a választ, aztán kivettem kezéből a kabátot, amiből időközben kihámozta magát. – Isteni illatok – szippantott a levegőbe mosolyogva, aztán rám nézett. Egy kicsit közelebb lépett, és egy üveg bort nyomott a kezembe. – Csekély hozzájárulás az ebédhez – simogattak kék szemei.

- Köszönöm – vettem el tőle a bort, és mire felemeltem a tekintetem, már közvetlenül előttem állt. Ugyanúgy nézett rám, mint a hálószobájában, mikor bejött jó éjt kívánni. És a végeredmény ugyanaz volt most is…. Egy leheletfinom csókot nyomott a számra, épp csak egy pillanatra, aztán azonnal hátra is lépett, mintha csak arra számítana, hogy fejbevágom a kezemben tartott borosüveggel.

- Hát, az előétel megvolt – mosolyogtam el magam, jelezve, hogy eszem ágában sincs haragudni, és intettem, hogy kerüljünk beljebb az előszobából.

- Klassz hely – hordozta végig a tekintetét a lakáson.

- Sajnos, nekem nincs családi örökségként luxuspalotám – sóhajtottam. – Szóval be kell érnem egy sima lakással.

- Hidd el, néha szívesen cserélnék egy ilyen kis lakásra – motyogta. – Az a ház akkora, hogy még most is kenyérmorzsákat kell néha szórnom, hogy eljussak A pontból B pontba eltévedés nélkül.

Felnevettem.

- Hát, van ingatlanpiac, ha erre még senki nem hívta volna fel a figyelmedet – néztem rá.

- Igen, de sajnálnám. Tudod, mégiscsak családi örökség. És Stefan – az öcsém – nem repesne a boldogságtól, ha el akarnám adni a házat.

Megfordultam, és kavartam néhányan a tejszínes mártáson. Mellém lépett, és beleszimatolt az edénybe.

- Éhes vagy? – kérdeztem mulatva.

- Mint a farkas – vigyorgott rám. – Direkt nem reggeliztem. Tartogattam a helyet.

Nevettem egyet, és arrébb akartam lépni, de ekkor pont az utamba akadt. Megtántorodtam kicsit, és ha nem fogja meg a derekamat, beleszédülök a tűzhelybe.

- Hoppá kislány – fogott meg úgy, mint legelső találkozásunkkor – Úgy látszik, még mindig nem tanultam meg, hogy nem állok mások lába alá – nézett rám bocsánatkérően.

Próbáltam valami frappáns választ elengedni, de amikor szemeibe néztem, képtelen voltam még megszólalni is. Azok a kék szemek szinte ragyogtak rám, és simogattak gyengéden. Ő sem szólt egy szót sem, csak finoman magához húzott, és újra megcsókolt. Úgy, ahogyan eddig még sohasem. Csak egy halk koppanás hallatszott, ahogy kezemből kicsúszott a fakanál, mikor nyaka köré fontam a karjaimat, és viszonoztam a csókját.

*****

Amikor kibontakoztunk egymás öleléséből, némileg zavartan vettem tudomásul a tényt, hogy – ritka alkalom – de nem nagyon tudok megszólalni.

Éreztem, hogy a nap odakinn felébredt jeges álmából, mert sugarai lassan bevilágították az egész konyhát, aranyszínű téli ragyogásba vonva bennünket.

 A néma hallgatásból a tészta vizének zubogása ébresztett fel.

- Te jó ég – fordítottam oda minden figyelmemet, közben lehúztam a fazekat a tűzről.

- Segítek – fordult oda Damon is. – Mit csináljak?

- Ott, abban a fiókban találsz tésztaszűrőt – mutattam a jelzett hely felé.

Egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy két napja ugyanezt játszottuk el, csak épp fordított szereposztásban. Láttam, hogy ő is erre gondol, és kedvesen vigyorogni kezdett.

Odalejtett a szűrővel hozzám, aztán kivette kezemből a fazekat, és a mosogatóhoz lépett a felszereléssel együtt.

- Mintha azt mondtad volna nálad, hogy nem vagy ebben a részében profi – figyeltem aggodalmasan a bűvészkedését, mikor elkezdte a forró vizet átönteni a szűrőn.

- Holtig tanulhatok – vigyorodott el a válla felett, aztán a következő pillanatban láttam, ahogy szeme elkerekedik.

Nem kellett hozzá sok magyarázat, hogy rájöjjek, a forró vizet sikeresen a kezére öntötte. Annyi lélekjelenléte volt, hogy letett mindent a pultra, és hálás voltam, hogy nem hajított mindent amerre lehetett. Fájdalmasan sziszegve rázni kezdte kezét, mintha a hideg levegő hűsítené az égés okozta fájdalmat, és ebben a pillanatban valami ezüst színű csillogás kelt életre a levegőben, aztán esett a konyha kövére.

A következő néhány pillanat mintha csak lassított felvételként játszódott volna le szemeim előtt. Damon gyűrűje csörömpölve esett a konyha kövére, ő pedig ott áll az ablakon beszűrődő téli napfényben. Egyetlen dermedt pillanatig láttam tekintetében a tiszta rémületet.

A következő másodpercben halvány füst szállt fel a bőréből ott, ahol a nap érte. Vörösödni kezdett, mintha csak a szemem láttára égne meg valami olyan dologtól, ami számomra érthetetlen….

Aztán egy szemmel alig  látható mozdulattal felkapta a gyűrűjét a kőről, és bevetette magát a szobába, ahol árnyék volt, és ahová nem hatolt el a nap fénye. A földön hevert, hason, és mikor utána siettem, épp a gyűrűt ügyeskedte vissza az ujjára. A vörös foltok a szemem láttára halványodtak el, és tűntek el bőréről.

Úgy álltam, dermedt csodálkozással, mint a horrorfilmekben a hősnő, mikor rájön arra, hogy a szörny a szobájában áll. De még mindig nem értettem semmit, csak csodálkozásra voltam képes.

- Damon – szólítottam meg bávatagon – Damon, jól érzed magad?

Felemelte fejét, rám nézett, és felállt, én pedig éreztem, hogy torkomra fagy a kitörni készülő sikítás.

Damon arca megváltozott. Szeme – ugyanúgy, ahogy nála, az ő konyhájában is – feketében játszott. Szeme alatt, fehér bőrében fekete erek rajzolódtak ki, és mikor megszólalt, ajkai két tűhegyes szemfogat engedtek láttatni.

Döbbent rémületemben a szoba faláig hátráltam. Éreztem, ahogyan szemeim tágra nyíltak a történtek teljesen illogikus volta miatt. Jeges rémületet éreztem, ami szinte megbűvölt. Képtelen voltam mozdulni, vagy akár szóra nyitni a számat. Csak álltam, hátamat a falnak vetve, és semmire nem voltam képes, csak borzadva bámulni rá.

Odasétált elém, és szemem láttára változott vissza arca olyanná, amilyennek eddig is láttam. Két oldalon fejem mellé tette két karját, mintegy lezárva a menekülési útvonalat előlem, aztán belenézett rettegéstől kitágult szemeimbe, és csak ennyit mondott.

- Kezdjük újra, a bemutatkozástól. A nevem Damon Salvatore. 167 éves vagyok. ÉS VÁMPÍR.

Vége

FOLYT. KÖV.

Vámpírnaplók szerepjáték

Rabul ejtett a Vámpírnaplók világa? Szeretnél belebújni valamelyik szereplő bőrébe, és bejárni Mystic Falls városát? Szeretnél kalandokba bonyolódni, és egy nagyszerű csapat tagjává válni?

Most megteheted!

VÁMPÍRNAPLÓK SZEREPJÁTÉK!

http://freeforum4u.hu/forums/write.php?pf=1666

Keresd fel az oldalt, vedd fel a kapcsolatot az Adminnal, és máris fejest ugorhatsz a kalandok közepébe.

Hidd el, megéri.

MERT EZ A TÖRTÉNETET VÉRREL ÍRTÁK...

Tükröddé válva 5. fejezet

5. fejezet

Jóleső nyújtózkodással tértem magamhoz, és néhány pillanatig bágyadtan, behunyt szemmel feküdtem még a párnák között. Éreztem, ahogy a téli napfény rávilágít az arcomra, és ekkor kezdtem el halványan eszmélni.

Felemeltem a fejem, és nem a saját lakásomban voltam. Egy pillanatra megdöbbentem, aztán már visszaemlékeztem az elmúlt éjjelre. Damon Salvatore lakásában voltam. Damonnál töltöttem a karácsony estét, és az ő vendégszobájában tértem nyugovóra. Még most is elmosolyogtam magam a gondolatra, hogy ez megtörtént. Ha valaki néhány nappal korábban jósolja ezt nekem, alighanem bolondnak véltem volna az illetőt.

Felültem, és szememet dörgölve meredtem az órámra. Jócskán benne jártunk már a délelőttben. Viharsebesen kiugrottam az ágyból, és miután a fürdőben rendbe tettem magam, gyorsan rendet raktam a szobában is. Letettem az ágyra Damon pizsamáját, és elvigyorodtam, mikor elképzeltem, hogyan mutathat benne, aztán kióvakodtam a szobából. Halk neszezés, és zeneszó hangzott a konyha felől, így arra vettem az irányt.

Damon a konyhapulton bűvészkedett egy jókora késsel a kezében. Amikor meglátott, széles mosolyra húzódtak ajkai.

- Jó reggelt, Csipkerózsika – nézett rám. – Jól aludtál?

- Igen, nagyon jól – nyújtóztam még egyet jólesően. Arrébb lépett, a kávégép felé, és kitöltött nekem egy jókora adagot. Fejrázva jeleztem, hogy nem kérek bele semmit, odasétált hozzám, és kezembe nyomta a bögrét.

Felnéztem rá, elmosolyodtam, mintegy megköszönve. Alig egy centire állt előttem, és úgy nézett rám, kedves gyengédséggel, mint tegnap este, mikor bejött elköszönni. Emlékeztem, hogy csókba torkollt a búcsúja, és igaz, a legkevésbé sem volt ellenemre, most mégis kiszakítottam magam szemei bűvköréből, és gyorsan leültem egy konyhaszékre.

- Ahogy látom, korán kelő típus vagy – néztem körbe, és megcsapta orromat az ínycsiklandozó illat, ami áradt a tűzhely felől. Vágyakozva szippantottam a levegőbe, mire hangosan elnevette magát.

- Mintha éhes lenne valaki – vigyorgott, és én is nevetni kezdtem.

Körbenéztem a házban. Most, a nappali fényben, olyan másnak tűnt az egész.

- Igaz is – kortyoltam újra egyet a kávéból – mi vagy te, talán valami milliomos? Ez a ház… a berendezés… az egész úgy, ahogy van… én ilyenről maximum álmodhatnék.

- Nem, nem vagyok milliomos – rázta meg a fejét apró mosollyal. – Bár tény, hogy nincsenek anyagi problémáim. És, hogy őszinte legyek, minden ilyen jellegű problémámat eltörölte a családi örökség.

- Szóval maga a ház is….? – mutattam körbe.

- Igen, pontosan – fejezte be a mondatot, a ki sem mondott kérdésemre válaszolva.

Megittam a kávé utolsó kortyát is, aztán elöblítettem a csészét.

- Ugye, számíthatok arra, hogy itt maradsz reggelizni? – kérdezte a válla fölött, miközben a serpenyő nyelével ügyeskedett valamit éppen.

- Azzal az egyetlen feltétellel, hogy segíthetek – mosolyogtam rá.

Hátrafordult, vigyorgott egy nagyot, aztán bólintott.

- Abban a fiókban találsz kést – mutatott a jelzett irányba – azt a néhány zöldséget fel kellene darabolni.

Kivettem egy nagy kést, és megnéztem a tál tartalmát. Paradicsom, paprika, uborka volt benne. Előbányásztam egy jókora paradicsomot, és fürgén kockázni kezdtem.

- Azt elárulod nekem, hogy mivel foglalkozol? – kérdezte tőlem, a hirtelen beállt néhány másodpercnyi csendben.

- Tulajdonképpen semmi érdekes – vontam vállat. – Rajzokat készítek egy újságnak, és festményeket egy alapítványnak. Az árverésből befolyt összeg egy része az enyém, a többit pedig különféle támogatásokra fordítják.

- Szóval, te amolyan földre szállt angyal vagy? – mosolygott rám kissé pimaszul.

- Nem, az azért nem – csóváltam a fejem. – De ha tudok segíteni valahol, hát miért ne? Ez jó munka. Nem kell napi 8 órában valahol ott ülnöm, egy főnökkel a nyakamban, és meglehetősen jól is fizet – hallgattam néhány másodpercig. – Gondolom, jólmenő uraságnak nem igazán kell feltennem ugyanezt a „hol dolgozol” kérdést, ugye?

Mosolyogva elfordult, vissza a tűzhely felé.

Hirtelen egy fájdalmas villanást éreztem a kezemen. A kés megcsúszott a síkos zöldségen, és a hegye az ujjamba állt.

- JAJ, A FENÉBE! – kiáltottam fel, vértől csöpögő ujjamat feltartva.

A kiáltásra megfordult, és láttam, ahogyan lemerevedve bámulta a pultra csöpögő vért.

- Tudnál adni valamit? Egy darab papírt, zsebkendőt, vagy konyharuhát? – próbáltam kimozdítani a lefagyott állapotából, és hogy addig se kelljen semmit összevéreztem – jobb híján – számba kaptam az ujjam, és elfintorodtam a vér fémes ízétől.

Amikor felemeltem a fejem, és újra rápillantottam, csak azt éreztem, hogy meghűl a vér az ereimben. Az arca…nem is tudom…valahogy mintha más lett volna. Persze, ugyanaz volt, mint eddig, de a szemei kékje mintha feketére váltott volna. Döbbenten tátogva meredtem rá. Hirtelen gőzerővel megindult felém, és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy hónapokat repültem vissza az időben, és néhány államot a térben. Mintha Royt láttam volna újra magam előtt. Ő nézett rám így, ilyen hidegen, ilyen elborult tekintettel, azzal a különbséggel, hogy az ő arcán ott volt a jól ismert kegyetlen, és bugyuta vigyor.

A falig hátráltam, a vállam közé húztam a fejem, eltakartam az arcom, és minden ízemben remegni kezdtem. Halkan felsikítottam, mikor éreztem, hogy megfogja a kezemet, és egy konyharuhát csavar vérző kezem köré. Éreztem, hogy gyengéden végigsimítja a hajamat, és ekkor már volt merszem arra is, hogy kikukucskáljak ujjaim közül.

Nyilván a múlt rossz emlékei okozták a képzelődésem, mert a szemei vakítóan kékek voltak (miért is gondoltam őket másnak?), és ebből a tekintetből különös csodálkozás áradt felém.

- Angel – simogatta a hajamat – Minden rendben?

Nagy levegőt vettem, és bólintottam, de térdeim megreszkettek. Most már nem a félelemtől, hanem az áldott megkönnyebüléstől. Lassan a kanapéhoz vánszorogtam, és lerogytam rá. Követett, és mellém ült, miközben a csodálkozás nem fagyott le az arcáról.

Ránéztem, szerencsétlen tekintettel, aztán nagyot sóhajtottam.

- Igazad volt akkor, amikor azt mondtad, hogy egy szerencsétlen kapcsolatból menekültem ide – kezdtem el akadozva. – Royt amikor megismertem, úgy tűnt, ez a kapcsolat maga az álom. Csakhogy, mint minden álomból, ebből is jött az ébredés. Meglehetősen hamar – nevettem el magam keserűen. – Aki megismertetett engem vele, csak azt felejtette el közölni, hogy Roy szereti boxzsáknak használni a nőket.

Láttam, ahogy az arca megfeszül.

- Eleinte „csak” féltékenységi rohamai voltak. Gyanúsított mindenkivel, a péktől a postásig. Anélkül, hogy bármi okot adtam volna erre. Aztán, amikor már a szép szó is elfogyott nála, jöttek a pofonok. Egyre többször ütött, vagy vert meg, néha nagyon csúnyán. Én voltam a bolond, hogy még mindig ragaszkodtam hozzá, és mindig megbocsátottam neki. Aztán egyszer a helyzet jóval durvábbra fordult. Olyannyira, hogy a kórházban kötöttem ki – hajtottam le a fejemet, nem akartam most Damon arcát látni.

- Akkor közöltem vele, hogy elég volt, és szakítottam vele, egy életre. Hiába ígérgetett, hiába könyörgött. Két héttel később eljött a nálam maradt holmijáért. Ki akart velem békülni, folytatni, ahol abbahagytuk. Elutasítottam – sóhajtottam nagyot. – Ez volt az, amit ő sosem tűrt el.

Behunytam a szemem, és ekkor megéreztem Damon finom érintését a kezemen.

- Elborult az agya. Sok mindenre nem emlékszem abból, ami történt, bár talán így a jobb. Nem számoltam, hányszor ütött meg, csak azt tudom, hogy ismét a kórházban tértem magamhoz. Az orvosok megsúgták, hogy miután eszméletlenre vert, letépte a ruhámat, és megpróbált… - elcsuklott a hangom. – Szerencsére a szomszédok hallották a dulakodást, és idejében kihívták a rendőröket. Nem volt már ideje, hogy megtegye – és éreztem, ahogyan a könnyek végigfolynak az arcomon.

Rápillantottam Damonra. A döbbenet rá volt fagyva. Teljesen fehérre sápadt, és a szemeiben rémült csodálkozás lángolt. Aztán kinyújtotta a kezét, és egy mozdulattal magához ölelt. Hozzábújtam, szorosan, és kitört belőlem a halk zokogás, amit hosszú hónapok óta kellett magamba zárnom.

Hagyta, hogy megnyugodjak, hagyta, hogy kiadjam a fájdalmam, aztán összeszedjem magam.

Reszketve felsóhajtottam, és mire kibújtam az öleléséből, már mosolyogni is képes voltam.

- Ne – tettem ujjamat a szája elé – ne mondj semmit, és ne kérdezz semmit. Most már tudod rólam az igazat. És ezzel felejtsük el, hogy ez velem megtörtént. Én legalábbis meg akarom próbálni. Rendben?

- Rendben – válaszolta halkan, az arcomat simogatva.

- Akkor, áll még az a reggeli meghívás? – kérdeztem tőle – mert már – mutattam hasamra, ami éppen hangosan megkordult – a kelleténél éhesebb vagyok, és ha nem vigyázol, neked egyetlen falat nem marad.

- Állok elébe – nevetett fel, aztán kézen fogva felhúzott, és tálalni kezdett.

*****

A reggeli után elbúcsúztam tőle.

- Köszönök mindent – álltam egyik lábamról a másikra az ajtóban, miután visszautasítottam, hogy hazavigyen. – Régen éreztem már magam ilyen jól valahol…valakivel – jöttem némileg zavarba.

- Akárcsak én – bólintott.

Néhány másodpercig csendben álldogáltunk.

- Azt hiszem, én megyek – mondtam csendesen. – Remélem látjuk még egymást, Damon.

- Várj – ragadta meg a karomat hirtelen, de finoman – Arra gondoltam… hogy ha lenne hozzá kedved…én szeretnék máskor is találkozni veled. Ha te is úgy gondolod…

Elmosolyodtam. Azt hiszem, ez nem is lehetett kérdés.

- Hát… lehet róla szó, azt hiszem – bólintottam, és láttam, ahogy elvigyorodik. – Mit szólsz mondjuk holnap, egy ebédhez? – kérdeztem tőle. – Ezúttal én főzök!

- Ellenállhatatlan ajánlat! – nevetett fel. – Szóval akkor hol, és mikor – nézett bele a szemeimbe.

- Hívj fel este. Addigra kitalálok valamit – néztem rá, aztán búcsút intettem.

A kerítéstől még hátrafordultam, és legszívesebben hangosan dalolni lett volna kedvem.

Ha tudtam volna, hogy most borítottam fel az egész eddigi életem, talán nem lett volna ilyen jó kedvem.

Vége

FOLYT. KÖV.

Bocsánat a késésért

Elnézést mindenkitől, hogy csúszok az ötödik fejezettel, de beleestem a betegségbe, és lázasan nem vagyok túl kreatív. De ígérem, a lehetőségekhez képest igyekszem, csak némi türelmet kérek szépen tőletek.

Tükröddé válva 4. fejezet

Még félálomban nyújtóztam az ágyamban reggel, mikor megcsörrent a fejem mellett hagyott telefonom. Behunyt szemmel tapogattam ki a készüléket, és csodálkoztam, mikor a várt szülői hívás helyett egy ismeretlen telefonszám villogott a kijelzőn.

- Hallo – nyöszörögtem bele álmosan a mobilba.

- Hello – köszönt bele a jól ismert hang – Damon Salvatore vagyok.És úgy hallom, pont rosszkor jelentkezem.

- Damon – ültem fel az ágyban, és megigazítottam kócos hajamat, mintha csak a vonalon keresztül is látna – dehogyis, nem hívtál rosszkor – mondtam, és próbáltam kidörgölni az álom maradékát a szememből.

- Csak a karácsonyeste miatt hívlak – folytatta ő közben.

- Meggondoltad magad? – kérdeztem, némileg csalódva.

- Dehogy gondoltam! – kiáltott bele a telefonba. – Eszembe sem jutott! Attól féltem, hogy esetleg te leszel, aki ma reggel már megbánja a tegnapi döntését.

- Attól ne félj – mosolyodtam el – Semmi esetre sem maradnék le a sütievős-tévénézős-borozós esténkről.

- Nagyszerű – és éreztem, ahogyan ő is elmosolyodik a vonal túlsó felén – csak azt szeretném tudni, hány órára menjek majd érted.

- Én arra gondoltam, inkább elbuszoznék hozzád – mondtam, közben kilendítettem a lábam az ágyból, és a konyhába csoszogtam egy reggeli kávéért. – Igazság szerint van még némi elintéznivalóm előtte. Az én autóm sajnos szervízben van – sóhajtottam.

- Egészen biztos, hogy így akarod? – kérdezte.

- Persze – bólogattam – ne aggódj, már járhatóak az utak. És nem tévedek el. A vidéki kislány kiismeri már magát a nagyvárosban.

Elnevette magát.

- Rendben, ahogy szeretnéd – és lediktálta a címet. – Meg fogod ismerni a házat. Barna épület, barna tetővel, és repkénnyel befuttatva.

- Odatalálok, ne aggódj – válaszoltam, aztán beleittam a kávéba, és éreztem, ahogy a forró folyadéktól hólyagok nőnek a nyelvemen.

- Este 6 megfelel? – kérdezte ő közben, de mintha gyanakodva hallgatta volna a fulladozó hangokat, amiket kiadtam közben.

- Istenien – nyögtem elhaló hangon. – Most mennem kell, ne haragudj – ezt már könnybe lábadt szemekkel sziszegtem.

- Angel – szólt még bele egy pillanatra a telefonba – Már nagyon várom a karácsony éjjelt – mondta újra mosolygó hangon, és ez egy pillanatra még a fájdalmat is feledtetve velem.

- Én is várom – búgtam halkan. – Akkor találkozunk Damon.

És egy halk kattanással letettem a telefont.

*****

Néhány perccel elmúlt már hat óra, mikor a buszról leszállva begyalogoltam a ház elé. Nem volt nehéz megtalálni a címet, amit adott nekem. Meglehetősen különálló épület volt, szinte az erdő szélén. Damon nemes egyszerűséggel „ház”-nak titulálta, de én inkább a kúria szót használtam volna helyében. Tátott szájjal meredtem az épületre, amely akkora volt, hogy az én családom három vagy négy generációja ellakhatott volna benne. De csodaszép volt csakugyan. A tetőgerendákon barna cserepek feszültek, barnák voltak a falak, az alapok kővel kirakva, és itt-ott – ahogy Damon is említette – felfutott a falakra a zöld színű repkény, régimódi és romantikus külsőt kölcsönözve a háznak. Olyan volt egy pillanatra, mintha csak a múltba tévedtem volna. Elsétáltam a bejárati ajtóig, és ezek után fel voltam készülve rá, hogy egy libériás inas fog majd ajtót nyitni a csengetésemre.

Léptek hallatszottak odabentről, és Damon állt a nyíló ajtó keretében. Mosolygott mikor meglátott, és hasonló mosollyal üdvözöltem.

- Már vártalak – mondta, és végignézett rajtam. - Nagyon szép vagy! – suttogta, aztán arrébb állt, hogy be tudjak lépni mellette. Most láttam először a bőrkabátja nélkül, csupán farmerban és egy fekete ingben, de tagadhatatlanul tetszett a látvány. A vállára csapott kockás konyharuha jelezte hol is tevékenykedik éppen.

Végigvezetett a főfolyosón, amely nagyjából ugyanolyan képet mutatott, mint a ház külseje, csak a repkény hiányzott a falakról. A faborításon szemmel láthatóan régi festmények függtek, és kérdés nélkül is tudtam, hogy nyilván családi ősök lehetnek, mert ráismertem egy-egy képen Damon világítóan kék szemére, vagy épp szájának ívére.

Beléptünk a nappaliba, és egy csapásra más kép tárult a szemem elé. Noha itt is a barna szín dominált, és szemmel láthatóan meghagyták a régi faburkolatot a falon, a technika mai eszközei azonnal a jelenbe hoztak vissza. A helység egyik falának közepén egy jókora televízió terpeszkedett, egy másik állványon dvdt és hangfalakat láttam, egy könyvespolcot megtöltöttek a lemezek. Hihetetlen keveréke volt ez a ház a réginek és újnak, de mégis stílusosan, és nem szemet bántóan tette ezt.

A konyhából gőz és gyomormozgató illatok szálltak kifelé. Damon elnézést kért, és visszarohant oda, ahonnan a csengetésem valószínű kirángatta. Felkapott egy fakanalat, és közben egy mozdulattal jelezte, hogy érezzem csak otthon magam.

Követtem a konyhába, és letettem a nagy tálca karácsonyi sütit az asztalra. Kíváncsian emelte fel az edény tetejét.

- Ejha – vonta fel a szemöldökét – a kedvencem – eresztette meg felém már jól ismert vigyorát, amiben most nem volt semmi kajánság, csupán jókedv villogott.

- Reméltem is, mert a fél délutánom ezzel töltöttem – mosolyogtam el magam, aztán körbenéztem. – Segítsek valamit?

- Egy tésztaszűrő nem ártana – piszkált bele fakanállal a fazékba, ami felett megállt. – Ott, abban a fiókban találsz egyet – jelezte a helyet.

Odavittem neki, és láttam, ahogy nem épp hozzáértő mozdulattal kezd neki a tészta leszűrésének.

- Hagyd csak, majd én megcsinálom – vettem ki a kezéből mindent, és átfutott rajtam valami fura érzés, mikor kezünk összeért. Rám mosolygott, ezúttal közvetlen közelről, és erősen kellett koncentrálnom arra, amit éppen teszek.

Míg a tésztával bajlódtam, egy jó nagy adag sajtot reszelt, aztán kidobott a kezéből mindent.

- Kész – jelentette ki diadalmasan – azt hiszem én vagyok az egyetlen pasi, akinek egy fél napjába telt egy spagettit elkészíteni – dünnyögte hozzá halkabban, aztán előszedett két tányért, és evőeszközöket.

- Éhes vagy? – nézett rám.

- Mint a farkas – vigyorogtam. – Nem igazán ebédeltem. A sütinek tartogattam a helyet.

Felnevetett, aztán jó adag tésztát és szószt lapátolt a tányéromra. Csendben ettünk, egymással szemben ülve az asztalnál, és csak méregettük egymást mosolyogva. Különös, jóleső csend volt ez, és mégis valami különös vibrálás hatotta át.

- Ez isteni volt – töröltem a szám szalvétába a végén, aztán össze akartam szedni az edényeket, de megállított.

- A vendég nem mosogat – csóválta a fejét – nem azért hívtalak ide. Hanem… - finoman megfogta a kezem, a nappaliba vezetett, aztán egy kis szekrényből egy üveg bort, és egy másik tálca süteményt szedett elő – Ezért – fejezte be a mondatot széles mosollyal.

- Igaz is – nevettem el magam. – A borozgatós, sütizős, tévénézős esténk következik, ha jól sejtem, ugye?

- Mmmm – mormolta – és van némi szerencsénk, éjfélkor megláthatjuk a jó öreg Santát, a tetőre leszállni rénszarvasaival.

Elképzeltem a Mikulás szánját a régi tetőn, és elnevettem magam az abszurd képzeten. Levetette magát a kanapéra, én követtem. Kitöltött két pohár bort, koccintottunk, aztán benyomta a tévé távirányítóját.

*****

Egész este beszélgettünk, bort ittunk, és sütit tömtünk magunkba a tévé halk háttérzaja mellett. Különös, de ahhoz képest, hogy megismerkedésünk első órájában szerettem volna személyesen megfojtani, most nagyon jól éreztem magam a társaságában, és láttam, hogy ő ugyanígy van ezzel. Ha éppen nem pimaszkodott, kifejezetten normális pasas volt.

Éjfélkor aztán elkezdtünk nézni egy karácsonyi vígjátékot, és nagyokat nevettünk rajta, bár én észrevettem, hogy sokszor inkább engem nézett, mint a filmet.

Hajnal kettő volt már, mikor kinyomta a tévét, és csönd borult a házra.

- Hát – néztem fel a tető irányába – azt hiszem, a Télapót elszalasztottunk.

- Úgy tűnik – bólogatott, aztán ő is felnézett, mintha azt kereste volna, hol libben meg mégis egy piros ruhaszegély, vagy egy fehér szakáll.

Aztán a kanapé párnái alá nyúlt, és egy apró csomagot nyomott a kezembe.

- Boldog karácsonyt – súgta halkan.

Szívből mosolyogtam, aztán a szatyromból én is elővarázsoltam az ajándékomat.

- Boldog karácsonyt  – suttogtam ugyanolyan halkan.

Meglepetten nézett rám, aztán úgy kezdte el letépkedni a papírt, mint egy kisgyerek.

- Ejha – füttyentette el magát, mikor kezébe csúszott egy üveg bor – látom, tudod, mi a minőség – nézett rám elismerően.

- A borozós, kandallós estékhez – néztem rá, aztán figyeltem, ahogy a másik csomagot bontogatja, és mikor meglátta az ajándékomat, egy pillanatra lederemedt.

- „A gyalogos közlekedés szabályai” – olvasta fel a kis füzet címét, aztán ugyanolyan eget rengető hahota tört ki belőle, mint a kávézóban. – Ez zseniális. Rendben, megértettem a célzást – mosolygott szélesen.

Most én voltam a soros, kinyitottam a lapos kis dobozkát, és egy cd csúszott belőle a kezembe, országom legszebb dalaival. A szívem kellős közepébe talált az ajándékkal.

- Ez… - próbáltam keresni a szavakat, de aztán csak ennyit tudtam mondani neki: - Köszönöm – és ahogy ránéztem, a szemeimből kiolvashatta azt, amit kimondani nem voltam képes.

Odahajoltam, és egy apró puszit nyomtam az arcára köszönetképpen. Egy percig még mosolyogva, félrebillentett fejjel méregetett, aztán felálltam, és nagyot nyújtóztam.

- Azt hiszem, lassan ideje lenne mennem – mondtam neki.

Kimeresztett szemekkel pislogott.

- Hajnal két órakor akarsz hazabuszozni? – kérdezte csodálkozva. – Jusson eszedbe, hogy ma éjjel ilyenkor már nincsenek buszok. Mások is ünnepelnek.

- Hívok magamnak egy taxit – oldottam meg a helyzetet néhány pillanatnyi töprengés után.

Ő is felállt, és közvetlenül elém lépett.

- Maradj itt – nézett rám – maradj itt ma éjjelre. Van üres vendégszobám, és olyan jó, hogy egy kis élet tölti meg ezt a házat – kért csendesen.

- De hát nincs nálam semmi, még egy fogkefe sem – ráztam a fejem.

- Találsz nálam mindent, ami csak kell – vont vállat. – Még pizsamát is adok. Kérlek, maradj. Esküszöm, még reggelit is csinálok neked. Vagy akár a kávédat is ágyba kérheted.

- Csábító gondolat – néztem rá – idejét sem tudom, mikor kaptam így a kávét. De jobb lenne talán, ha hazamennék.

- Gondold meg – unszolt – én szeretném, ha maradnál.

Gondolkodtam még néhány pillanatig.

- Hát jó – döntöttem el – ha csakugyan nem gond.

- Persze, hogy nem – mosolyodott el szélesen – és megfogta a kezemet. – Gyere – mondta, aztán vezetni kezdett végig a folyosón. Elfordultunk balra, és a ház egy másik részébe értünk. Kinyitott előttem egy ajtót, és egy hasonló vendégszobába léptünk, mint a nappali. A barna volt a fő szín itt is, és a piros függönyök és fehér bútorok tökéletesen kiegészítették. Jókora franciaágy terpeszkedett középen, és láttam, hogy az ágyneműt frissen húzták fel.

- Te készültél erre? – néztem rá összevont szemöldökkel. – Arra, hogy itt maradok?

Bűnbánóan bámult az arcomba.

- Haragszol rám ezért? – kérdezte és kék szemei most olyanok voltak, mint egy kölyökkutyáé.

- Képtelen vagyok, amikor így nézel rám – sóhajtottam egyet, aztán elmosolyodtam. – De a visszavágóról nem felejtkezem el.

Nevetett, aztán az ajtóra mutatott, ami a szobából nyílt.

- Ott a külön fürdőszobád – mondta – mindent megtalálsz, ami csak kell. Hozok neked egy pizsamát.

- Kösz, de nem akarlak megfosztani tőle – emeltem fel a kezem, mire kajánul vigyorogni kezdett.

- Nem csak egy van belőle – világosított fel – mellesleg, soha nem használom egyiket sem.

Megjelent lelki szemeim előtt a kép, és éreztem, ahogyan lassan vörösödni kezdek.

- Megyek – mutogattam a fürdő felé, és hál istennek volt olyan könyörületes, hogy hagyott bemenekülni.

Mire kijöttem tisztán, illatosan, egy kényelmes pizsama volt az ágyamra készítve. Belebújtam, magamba szívtam finom illatát, aztán a takaró alá kuporodtam. Arra gondoltam, milyen kiszámíthatatlan az élet. Ha valaki három nappal ezelőtt azt mondja, hogy ennek a pimasz fiúnak a házában töltöm a karácsony éjjelt, alighanem szemberöhögtem volna az illetőt.

Halk kopogás szakította félbe gondolataimat, és mikor engedélyt adtam óvatosan benyitott.

- Minden oké? – kérdezte – Szükséged van valamire?

- Minden tökéletes – ültem fel – Köszönöm ezt a szép estét – néztem rá, ahogy odaült az ágyam szélére. – Boldog karácsonyt még egyszer.

- Neked is boldog karácsonyt – súgta, aztán finoman tenyerébe vette a kezemet. Kitágult szemekkel néztem fel rá, aztán láttam, ahogy közelebb hajolt, és behunytam a szemem, ahogyan ajka az ajkamhoz ért.

Csupán néhány másodpercig tartott a csók, de valami csodálatos bizsergés futott végig minden érzékemen, és mikor szemeibe néztem utána, láttam, nála is hasonló volt a hatás.

Felállt mellőlem, aztán a küszöbről még visszafordult.

- Szép álmokat, Angel – aztán csendesen betette az ajtót maga mögött.

A párnára hajtottam a fejem, számon még égett a csókja, de mielőtt bármiféle gondolatokba belemerülhettem volna, lehunytam a szemem, és mély álomba merültem.

Vége

FOLYT. KÖV.

Tükröddé válva 3. fejezet

Damon a szatyraimat markolva sietett előttem át a fagyos szélviharon, és néhány lépés távolságból figyeltem, ahogyan úgy vitte a nehéz csomagjaimat, mintha pehely lenne mindkét kezében. Leparkolt egy terepjáró mellett, a hátsó ülésre behajigálta a cuccaimat, aztán ajtót nyitott nekem, míg ő áttrappolt a túlsó oldalra, és nemsokára néhány belibbenő hópihe kíséretében ő maga a kormány mögé csusszant. Vacogni kezdett a fogam, nem volt épp meleg az utastérben. Noha úgy tűnt, ő fel sem veszi a hideget, elértette fogaim hangos csattogását, mert azonnal indított, és maximumra tekerte a fűtést. Alig kellett hozzá néhány perc, hogy a kellemes meleg úgy járjon át, mintha egy kád forró vízbe ereszkedtem volna éppen. Addig türelmesen várakozott, az autó motorját búgatva közben.

- Minden oké? – kérdezte tőlem, mikor feltűnt, hogy fogsorom már nem ugrál kasztanyetta módjára. Haján olvadni kezdett a hó, ettől kissé vizessé vált, hosszú szempilláin is hintázott egy apró vízcsepp, és ettől még inkább ragyogni láttam valószínűtlenül kék szemeit.

- Most már igen – mondtam aztán, mire óvatosan gázt adott, kikanyarodott a parkolóból, és elindult a külváros felé.

- Mi olyan érdekes? – sandított rám szeme sarkából, mikor látta, hogy körbenézek az autóban.

- Hát…tudod…csak meglep, hogy egy terepjáró – magyaráztam – inkább valami elegáns sportautót képzeltem volna hozzád.

- Ebből is látod, hogy ne ítélj elsőre – bazsalygott rám, és úgy tűnt, örömmel látta, hogy már nem akarom minden szavára leharapni a fejét. – Zavarna a rádió? – mutatott a műszerfalra.

- Dehogy – ingattam a fejem – szeretem a zenét. És még mindig kellemesebb ezt hallgatni, mint a szél süvítését.

Eltekerte a kis készülék gombját, és a következő másodpercben egy régi karácsonyi melódia csendült fel a levegőben, és ez azonnal összeszorította a szívemet. A honvágy újult erővel rohant meg, mikor magamban csendesen dúdolni kezdtem a dalt, anyám régi kedvencét. Az ablakon keresztül kibámultam a kinn kavargó hóviharba, miközben lelki szemeim előtt a távoli otthonom fényeit láttam kigyúlni, és éreztem, ahogyan könnyek öntik el a szememet.

- Valami gond van? – fordult felém Damon, megérezve, miért hallgattam el ilyen hirtelen, és miért nézek az ablakon makacsul kifelé.

Megcsóváltam a fejemet, de nem hagyta magát lerázni. Átnyúlt hozzám, finoman megfogta az államat, és gyengéd mozdulattal maga felé fordította arcomat. Beleremegtem az érintésébe, és úgy éreztem, mintha parázs égetett volna meg ott, ahol hozzámért.

Valami hasonlót érezhetett ő is, mert – noha csak csuklója látszott ki a bőrkabát ujjából – láttam, ahogyan lassan libabőrössé válik.

- Te jó ég – sóhajtotta, mikor meglátta könnyben úszó tekintetemet – kérlek, mondd, hogy már megint nem én tettem valami rosszat.

- Dehogy – mosolyogtam el magam könnyeimen keresztül. – Csak megrohant az ünnepi hangulat – tettem hozzá magyarázatképp, mikor láttam, hogy továbbra is várakozásteljesen néz rám, de ennél többet nem akartam mondani neki.

- Aha – bólintott – te olyan karácsonyőrült vagy, ugye? – csodálkozó tekintetem láttán hátramutatott a csomagjaimra. – Kis ajándék, nagy ajándék, kis csomag, nagy csomag, fogadjunk, még a szomszéd néni is kap valamit.

- Ha jól veszem ki a szavaidból, te nem sokba nézed az ünnepet, ugye? – fanyalogtam.

- Látod, már megint hamar ítélsz – vetett felém egy oldalpillantást – szó sincs ilyesmiről. Szeretem a karácsonyt…csak éppen nem ünneplem, mert nincs kivel.

- Ezt nem értem – hökkentem meg – családod nyilván van. Talán nem?

- Dehogynem. Van egy öcsém – húzta fel a vállát – szeretjük is egymást a magunk módján. Néha találkozunk is, de…hogy mondjam…jobb nem felzavarni az állóvizet. Nem volt mindig felhőtlen a viszonyunk, és most sem az. Bár az eddigiekhez képest ideálisnak mondható – adta meg a magyarázatot nekem, mikor látta rajtam az értetlenséget.

- Akkor hogy néz ki nálad a szenteste? – érdeklődtem.

- Sétálok délután a városban, nézem az embereket. Elidőzöm a központi fa alatt, aztán otthon beülök a kandalló elé, bámulom a tévét, és kibontok egy jó üveg bort. Mint a vénemberek – vigyorgott rám.

- Akárcsak majd én – csúszott ki a számon akaratom ellenére, és most rajta volt a csodálkozás sora.

- Azt ne mondd nekem, hogy te egyedül töltöd a karácsonyt. Ezt úgysem hiszem el! – nézett rám felvont szemöldökkel.

- Pedig elhiheted – sóhajtottam akkorát, mint a kinti szél. – Az én családom Európában él, és úgy alakultak a dolgok, hogy csak tavasszal láthatjuk egymást.

- Sajnálom – mosolygott rám szomorkásan.

- Hát, valahogy majd csak túlélem – vonogattam meg a vállamat. – Azt hiszem, kipróbálom a tévénézős, borivós tippedet – nevettem el magam kicsit kényszeredetten.

Láttam, ahogy maga elé mosolyog, aztán az utat figyelve megkérdezte.

- Jól tippelem, hogy csak nemrég költöztél Manhattanbe?

- Igen, jól – válaszoltam, és egy pillanatra megdöbbentem.

- Bocs, ha olyasmibe ütöm az orrom, amibe nem kellene – fűzte tovább a szót – de bármibe lefogadom, hogy azért, mert ez tűnt a legjobb módjának, hogy lezárj egy kapcsolatot.

Éreztem, ahogyan hajam égnek kezd állni, és az a gondolat futott át az agyamon, hogy a pasi kémkedik utánam.

- Ezt meg honnan tudod? – kérdeztem kisebbet kiáltva, szemöldökömet összevonva, és meglehetős bizalmatlansággal kezdtem méregetni. Alighanem megérezte, hogy kissé tartani kezdtem tőle, mert egyik kezét felemelte a kormányról, a megadás pózába tartva.

- Ne lőj – vigyorgott – ez csak logika. Egyedül vagy, se család, se pasi, se barátok. Az ember akkor hagy ott egy várost, és megy máshová, ha örököl, vagy ha új életet akar kezdeni.

Mérlegeltem egy darabig, hogy morduljak-e rá, hogy semmi köze hozzá, vagy épp valljam be, hogy igaza van, aztán az utóbbi mellett döntöttem.

- Mondjuk, hogy eltaláltad – húztam el a számat. – De ha nem zavar, én erről nem szeretnék beszélni.

- Persze – sietett a válasszal megnyugtatni – tényleg sajnálom, ha beleártottam magam olyanba, amibe nem kellett volna.

Egy apró mozdulattal jeleztem, hogy semmi gond, de ezzel lezártnak tekintem a témát. Egy darabig csendben ültünk az autóban, hallgatva a zenét, néha egymásra néztünk, és  mosolyogtunk mindketten, mintha csak tapogattuk volna egymás határait.

Észre sem vettem, hogy beértünk a külvárosba, csak arra eszméltem fel, mikor megkérdezte:

- Most merre tovább? – és egy pillanatra lefékezett.

- Egyenesen. A következő utcában már ott is vagyunk – erőltettem szememet bele a kinti vaksötétségbe, és hófúvásba.

- Ott lakom – mutattam rá alig egy perccel később a házra, és ő leállította a motort a kerítés előtt.

- Hát…akkor köszönöm. A csokit is, és a fuvart is – mosolyogtam rá kedvesen – volna kedved esetleg…? – mutattam a ház felé.

- Bemenni? Lenne. De valami azt súgja, jobb ha sietek, és hazaérek mihamarabb, amíg valamennyire járhatóak az utak – válaszolt kissé lelombozva.

- Értem – köszörültem meg a torkom néhány pillanatnyi hallgatás után, aztán nekikészültem a kiszállásnak.

- Várj – fogta meg karomat finoman, mire csodálkozva fordultam hátra. – Lenne számodra egy ajánlatom, bár az ismeretségünk rövidségére, és körülményeire tekintettel, azt is megértem, ha nemet mondasz rá.

- Miről lenne szó? – kérdeztem higgadtan, bár a kezem ügyébe készítettem egy kiadós pofont, ha valami tisztességtelen ajánlattal szándékozott volna kirukkolni.

- Töltsd velem a szentestét – bökte ki halkan, és szemembe nézett.

- Hogy érted ezt??? – csúszott homlokomra a szemöldököm a csodálkozástól.

- Én magamban leszek karácsony éjjel, és te is egyedül. Miért kellene ennek így lennie? – magyarázta türelmesen. – Legyünk együtt aznap este! Gondoltam, esetleg magunkba tömünk egy nagy tál karácsonyi sütit, felbontunk egy üveg bort, és szétunjuk magunkat a tévéműsoron. Tudom, nem túl kecsegtető program, de…

- Rendben – vágtam a szavába mosolyogva, és most rajta volt a meglepődés sora.

- Komolyan mondod? – ismételte meg most azt a mosolyát, amit kézfogáskor is láttam rajta, és ez a mosoly valami bizsergő érzést keltett életre bennem, és láttam, ahogyan az ő szemei is felragyognak.

Előkotortam egy darab papírt és tollat a táskámból, és felírtam a számomat.

- Tessék – nyomtam a kezébe – itt a mobilom száma, itt bármikor elérsz. Ha időközben meggondolnád magad.

- Eszem ágában sincs – csóválta meg a fejét nagy vidáman.

Megeresztettünk egymás felé egy nagy vigyort, aztán kikászálódtam az autóból.

- Még egyszer köszi mindent – néztem rá vissza.

- Nincs mit. Örülök, hogy így alakult ez az egész – simogatott végig a tekintetével, aztán felemelte a kis cetlit – Három nap múlva újra látjuk egymást.

Becsaptam a kocsi ajtaját, aztán mikor kinyitottam a bejárati ajtót, a küszöbről még visszaintettem. Láttam, ahogy ő is üdvözlésre emeli a karját, aztán beindította a motort, és lassan elhajtott a ház elől.

Becsuktam az ajtót, aztán vadul dobogó szívvel támaszkodtam neki, és úgy éreztem, legszívesebben táncra perdülnék örömömben.

Vége

FOLYT. KÖV.

Tükröddé válva 2. fejezet

Kitrappoltam a buszmegállóba, a négy hatalmas szatyrot vonszolva magam után, és még odakinn az utcán is füstölögtem magamban. Nem volt elég a magam baja, még pont egy ilyen alakot sodort utamba a balszerencse! Azt viszont minden mérgem ellenére is beismertem, hogy minden pimaszsága ellenére hihetetlenül jóképű srác, az a kék szempár pedig szinte teljesen megbabonázott.

Toporogtam egy ideig a megállóban, és szinte néhány perc alatt csontig átfagytam. Most, hogy a düh lassan kezdett elszállni az agyamról, képes voltam felfogni a körülöttem lévő világot is. Míg odabenn vásároltam, kinn leszállt már az esti sötétség, és az eddigi romantikus, karácsonyidéző hóesés mostanra hóviharrá változott. Pengeéles szél borotválta az arcomat, és kristályos jégdarabokkal szórta tele a szememet szinte azonnal. Alig lézengett már néhány járókelő az úton, mindenki próbált vagy haza, vagy valami védett helyre jutni az időjárás elől.

Az órámra néztem, és valahogy nem volt kedvem háromnegyed órát ácsorogni ebben a sarkvidéki időben, és ahogy próbáltam körülnézni a hóförgetegen keresztül, egy kis kávézót vettem észre nem túl messze a megállótól. Gyorsan összenyaláboltam minden holmimat, és egy kupacnyi hó kíséretében bezuhantam a kis helyiség ajtaján.

Odabenn kellemes meleg, barátságos légkör, és karácsonyi hangulat fogadott. Egyetlen sarokban álló boksz állt szabadon, ahová gyorsan leszórtam minden holmimat, és egy jókora bögre forró csokoládét rendeltem. Ujjaimat a meleg pohárra fűztem, és hagytam, hogy átjárjon a nyugalom, és béke. Karácsony volt, és nekem nem volt kedvem az egész napom tönkretenni egy viselkedési problémás srác miatt.

Előhúztam a szatyraim egyikéből egy újságot, beletemetkeztem, és a szép szemű illető szinte azonnal ki is csúszott a gondolataimból.

*****

Talán tíz percig merülhettem bele a saját kis világomba. Halványan érzékeltem, ahogyan sűrűn nyílik és csukódik a bolt ajtaja, de igazán nem hatolt egy agyamig az információ. Hirtelen egy árnyék vetült az asztalra, elfogva előlem a lámpák színes fényét.

- Leülhetnék ide? – hallottam meg a hangot – minden hely totál tele van.

Egy mozdulattal beleborultam az újságomba, és úgy felemeltem magam előtt, hogy még a fejem búbja sem látszott ki belőle, és egyszerűen nem akartam hinni a saját balszerencsémnek.

- Khm…hello – próbálkozott újra a hang tulajdonosa, és éreztem, ahogyan lassan vörösbe váltok. Mire bármit is reagáltam volna, egy ujj jelent meg az újságom felső pereme fölött, és kíméletlen lassúsággal elhúzta előlem a biztosnak eddig sem mondható „menedéket”.

Nem tévedtem. A szépszemű illető állt az asztalom előtt, és az ő arcára épp olyan döbbenet ült ki egy pillanatig, mint az enyémre. Aztán elmosolyogta magát, és kicsit közelebb hajolt.

- Szóval, leülhetnék? Ígérem, hozzád sem érek közben.

Egy pillanatig mérlegeltem magamban a választ, de a helyiség túl zsúfolt volt ahhoz, hogy a bénák bajnoka tömeges szerencsétlenséget okozzon, ezért – kelletlenül kissé – de bólintottam.

- Kösz – dobta le magát elégedetten, és lehúzta bőrkabátja cipzárját. Mi tagadás, most valahogy nem tudott lekötni az újság, fél szemmel a fiú vetkőzőszámát figyeltem, és legszívesebben arcon csaptam volna magam, mikor rájöttem, hogy nincs ellenemre a látvány.

- Egy cappucínó vásárlás után? – nézett bele poharamba közben.

- Egy forró csoki indulás előtt – válaszoltam, és a kirakatüvegen át az épphogy kivehető buszmegálló felé böktem.

- Aha – bólintott, aztán kicsit félrebillentette fejét, és mosolyogva méregetett.

- Ha már befejezted a scannelést szólj, mert olvasnék tovább – vetettem oda neki, mire az asztalra könyökölt, és előrébb hajolt.

- Figyelj – nézett rám komolyan – tényleg bocsi, hogy fellökdöstelek. Ne haragudj ezért. Ne légy velem ilyen! Nem köthetnénk fegyverszünetet?

Kipislogtam rá az újság felett, és láttam, hogy kivételesen komolyan beszél. Sóhajtottam, aztán visszagyűrtem az újságot a szatyorba.

- Rendben – bólintottam – végül is karácsony van.

- Akkor ez azt jelenti, hogy vendégem vagy erre, oké? – mutatott a csokimra.

- A mai akciód után úgy gondolom, elfogadom – válaszoltam neki, mire elégedetten elvigyorogta magát, és egy intéssel két újabb bögre csokit rendelt, és maga elé húzta az egyiket, a másikat pedig elém tolta, aztán a csomagjaimra csúszott a tekintete.

- Szép nagy család, ugye? – kérdezte, miután számbavette az ajándékok halmazát. – Várj, kitalálom. Anyu, apu, öcsike, hugica, bátyuska, nagynénik és nagybácsik. Stimmel?

- Nem egészen – vigyorogtam el magam akaratom ellenére – anyu és öcsike stimmel. A többi nem talált.

- Nocsak. Hová lettek, akik a sorból hiányoznak? – érdeklődött.

- Miért kéne ezt pont neked elmesélnem? – kérdeztem vissza negédes mosollyal.

- Mondjuk azért, mert remek hallgatóság vagyok – dőlt hátra várakozásteli kifejezéssel az arcán.

Némán intettem nemet. Hogyisne, majd pont egy olyan alaknak fogom kipakolni a családi dolgaimat, akit alig egy órája ismerek, és legszívesebben a föld másik felére kívánnám!

- Felejtsd el – ráztam meg a fejem, mire megadóan bólintott.

- Remélem, nagy kárt nem tettem az ajándékaidban – nézett szét, aztán az egyik csomagra bökött – ha jól emlékszem, abba még talán bele is rúgtam – nézett rám bűnbánó arckifejezéssel.

- Akkor azért zörög folyamatosan – sóhajtottam, mire felemelte a dobozt, óvatosan megrázta, és hallotta, ahogyan a benne lévő dolgok halványan zörgő-zizegő hangot adnak ki.

- Ajaj – vonta össze a szemöldökét – azt hiszem, ez darabokban van. Sajnálom – és most valami sajnálatfélét tényleg felfedeztem az arcán.

- Azzal már nem segítesz rajta – csóváltam a fejem, mire a kabátjába nyúlt.

- Tényleg ne haragudj. Mondd meg az árát, és most azonnal kifizetem.

- Hagyd csak – vontam vállat.

- Szó sem lehet róla – válaszolta ellentmondást nem tűrően, aztán visszasiklott tekintete a csomagra. – Azt már meg sem merem tippelni, hány darabban lehet – motyogta.

- Én igen – tettem úgy, mint aki gondolkodik – olyan ezerötszázban. Mondtam, hogy hagyd – hárítottam el tárcát szorongató kezét – remélem minden darabja megvan, és akkor karácsonykor odarakhatom a fa alá.

Láttam, ahogy nagy szemeket kezd mereszteni rám.

- Te ezt oda akarod adni? – csodálkozott. – Így?

- Ühüm – bólintottam, miközben beleittam a csokimba, hogy el ne röhögjem magam – az öcsém majd összerakja. Szerintem tetszeni fog neki.

Úgy meregette egyre jobban nagy kék szemeit, hogy legszívesebben hangos hahotára fakadtam volna. Végül úgy döntöttem, nem szívatom tovább. Felemeltem a dobozt, és jó alaposan megráztam.

- Ez egy ezerötszáz darabos puzzle – vigyorogtam el magam győzelmem tudatában – és David imádja az ilyesmit – dőltem hátra elégedetten.

Egy pillanatig rákövült a felismerés, hogy a bolondját járattam vele, aztán hangos nevetésre fakadt, úgy, hogy a környező boxokból is mindenki minket kezdett figyelni.

- Ügyes – mondta, még mindig mosolyogva, és láttam tekintetében felcsillanni az egyenrangú ellenfélnek kijáró tiszteletet. – Rendben, most törlesztettél. Egy-egy. Indulhatnánk innentől tiszta lappal? – kérdezte.

Én is elmosolyogtam magam, és egy pillanatra átfutott agyamon, hogy úgy látszik, mégsem olyan elviselhetetlen figura, mint amilyennek először látszott. Mielőtt azonban válaszolhattam volna kinyílt a bolt ajtaja, és egy jól megtermett fekete fickó kanalazta be magát rajta, a buszvezetők egyenruhájában, és egy Himalájára való hómennyiséget szórt a padlóra.

- Hello, Tom! – köszönt rá a tulajra vigyorogva – Valami jó erőset, ami átmelegít! – ült a pult mellé.

- Már megint jókedvedben vagy, Ernie – rázta a fejét a Tomnak nevezett – nem hiszem, hogy az utasaid örülnének egy whiskytől bűzölgő sofőrnek!

- Ma már biztosan nem – vigyorgott továbbra is Ernie – Nem hallottad? – kérdezte, mikor látta Tom arckifejezésén, hogy mit sem ért – Egész Manhattenben leállították a tömegközlekedést!

A bejelentésre hirtelen csend lett. Mindenki a nyakát nyújtogatva meredt a kirakaton keresztül az utcára. Csakugyan, nemhogy buszokat, vagy taxikat, de még szinte autókat sem lehetett látni odakinn.

- Ebben a hóban katasztrófahelyzetet emlegetnek – fűzte tovább Ernie a szót – egyedül a személyautókat engedik közlekedni, saját felelősségre. Még a taxisokat is leállították! Alig néhány kószál csak belőlük az utcán. A metróba pedig teljes képtelenség lejutni. Odakinn áll a sor vége – bökött valahová az utca felé.

Hirtelen felbolydulás támadt a kávézóban, mindenki igyekezett kifelé, vagy a metró, vagy a taxiállomás irányába.

- Jaj nekem – nyöszörögtem, mikor a helyiség csaknem teljesen kiürült, és néhány – feltehetően helybelin kívül – szinte senki más nem maradt odabenn.

- Jól sejtem, hogy ez a buszodra is vonatkozik? – kérdezte a szépszemű.

- Gyanítom – sóhajtottam – csak tudnám, hogy jutok most haza??? A külvárosban lakom, a zöld részen. Az innen tíz kilométer.

A fiú belenyúlt a kabátja zsebébe, és egy slusszkulcsot halászott elő.

- És ha azt mondom, a taxid előállt? – nézett rám. – Úgy értem, én szívesen hazaviszlek. Engesztelésként a mai nap után.

- Nem is tudom… – hebegtem a gyorsan beállt helyzetet latolgatva – köszi, meg minden….de miért kellene beülnöm melléd? Nem is ismerlek. Lehetsz akár sorozatgyilkos…vagy még szatír is – böktem ki aztán.

Hátravetette fejét, és olyan hahota szakadt ki belőle, hogy azt hittem, még a csillár is leszakad.

- Nem… nem vagyok az – nyögte, mikor már szóhoz tudott jutni a nevetéstől – nem vagyok szatír.

Az utolsó szó – hajszálnyira ugyan – de kissé különös hangsúlyt kapott. Mintha azt akarta volna mondani, hogy ő valami más. Egy pillanatig összevontam a szemöldökömet, aztán meggyőztem magam arról, hogy valószínűleg képzelődtem.

- Nem nézel te kicsit sok tévét? – mosolygott a fiú továbbra is, én pedig vállat vontam, aztán szintén elmosolyogtam magam.

- Jó oké, lehet, hogy igazad van – néztem rá. – Bocs a feltételezésért.

- Vagyis akkor, elvihetlek? – zörgette meg a kulcsot, jelezve, hogy bocsánatkérés elfogadva.

- Nem hiszem, hogy lenne más választásom – bólintottam – remélem, jobban vezetsz, mint ahogy gyalog közlekedsz – szúrtam még oda egyet finoman, de nem bántó éllel.

- Bebizonyítom – mosolygott rám újra, és ez a mosoly más volt, mint az eddigiek, mert valami különös melegséggel telt meg, és kék szemei felragyogtak.

- Egyébként – szakítottam ki magam a szemek bűvköréből – ha már itt tartunk, engem Angel McCoynak hívnak – nyújtottam az asztal fölött a kezemet.

- Ne haragudj – sóhajtotta – de az én jó modorom úgy látszik, ma végképp elúszott – azzal kezébe vette a kezemet, finoman megszorította, és éreztem, ahogy valami különös vibrálás fog el az érintésétől. Aztán kimondta az a mondatot, amivel örökre megváltoztatta az életemet.

- Az én nevem Damon Salvatore.

Vége

FOLYT. KÖV.

Új folytatásos fejezetei

Sziasztok!
Nos, mivel jobban haladok a tervezettnél, és nem akarom senki idegrendszerét húzni, ezért valószínű már pénteken délután hozom az újabb fejezetet, és sűrűbben is fogom őket feltölteni, mint ahogy eddig ígértem. Remélem, most jó hírrel sikerült szolgálnom valamennyire. :)
Várlak benneteket és örülök, ha kommentben megosztjátok velem a véleményeteket is!
Kellemes olvasgatást mindenkinek.

Tükröddé válva 1. fejezet

- Tudom, anya – sóhajtottam a telefonba nagyot, és próbáltam nem érzékeltetni a csalódottságot, ami elöntött hirtelen – ne aggódj, megértelek – motyogtam utána némileg csendesebben, miközben ügyesen szlalomozva próbáltam kikerülni a jókora hókupacokat a járdán, és az emberek egyre áramló tömegét.

- Haragszol – hallottam a hangot a vonal másik végéről.

- Nem, dehogy haragszom! – kiáltottam – Csak tudod, elég vacak érzés belegondolni, milyen karácsonyom lesz, szálegyedül.

- Hidd el, ha tudnék, mennék – ismételte anyám türelmesen – de nem hagyhatom itthon felügyelet nélkül Davidet! És Mrs. Conningot, aki vigyázni szokott rá, nem rángathatom el a családja mellől, ráadásul pont karácsonykor.

- Tudom – sóhajtoztam továbbra is csendesen. David, az öcsém, 10 éve ellenére kimondottan problémás gyereknek volt mondható, és képtelenség volt őt felügyelet nélkül hagyni. Egy 12 órás utazásnak kitenni pedig még inkább.

- Nyilván tudod, hogy most én sem mehetek – meredtem magam elé keserűen – a költözés elvitte minden megtakarított pénzemet. De….ezt muszáj volt meglépnem.

- Hát persze – sietett anyám megnyugtatni  – senki nem is rója ezt most fel neked. Egyébként ne aggódj, itt nem lesz nagy felhajtás. Csak a szokásos hangulat. Rokonok, fenyőfa, ajándékbontás, ennyi.

Annak ellenére, hogy ezt lehangolónak szánta, pont az ellenkezőjét érte el nálam. Iszonyú honvágy kapott el hirtelen, és odaadtam volna Amerika minden gyönyörűségét, ha karácsony estére ott lehettem volna a családom mellett Európában.

- Az ajándékokat azért postára adom, még idejében – válaszoltam aztán, és csak azt sajnáltam, ahogy nem láthatom szeretteim arcát a kicsomagolás közben.

- Jól van kicsim, várom őket. És persze nálad is fog majd csengetni a postás – hallottam anyám hangján, hogy mosolyog. – Ne búsulj, hamar eltelnek az ünnepek, és tavasszal mindenképpen találkozunk. Ugye, kibírod addig nélkülünk?

- Van más választásom? – kérdeztem, aztán halványan én is elmosolyodtam. – Szenteste felhívlak benneteket, jó? Addig is boldog ünnepeket, és anya….nagyon szeretlek titeket – nyomtam ki a telefont egy nagy sóhajjal, aztán megálltam egy percre. Feltekintettem az égre, ahonnan hatalmas pelyhekben hullott a hó, és már most ezerszer elátkoztam magamban az idei karácsonyt.

*****

A belváros olyan volt, mint egy életre kelt karácsonyi képeslap. Az esti félhomályban fények villogtak mindenfelé, az utca szinte fényárba öltözött, a levegőben érezni lehetett a karácsony hangulatának közeledtét, mint amikor magasabbra csavarják otthon a fűtőtestet. Zene szállt az üzletek folyton meg-megnyíló ajtaja felől, és szemem előtt egymást érték az utcai árusok végtelen sorai. Minden a boldog, elégedett ünnepek ígéretét hordta magában, én voltam az egyetlen, aki nem érezte ennek a hangulatát.

Nem éltem még túl régóta Manhattan-ben, három hónapot semmiképpen nem mondanék annak. Az elmúlt időszakban nem volt könnyű életem, és reméltem, hogy a költözés talán egy új, jobb élet reményét hozza majd el nekem. Egyelőre csalódnom kellett, és csak abban bizakodhattam, hogy jövőre megváltozik majd minden.

Nagy sóhajjal vettem fordulatot az egyik áruház ajtaja felé, és már most azon töprengtem, vajon mivel tudnék legnagyobb örömöt szerezni otthon maradt szeretteimnek.

Testvéremet és engem tökéletes anyával áldott meg a sors. Holott anyám mindenért keményen megküzdött életében, sosem panaszkodott, és sosem adta fel. Egyedül nevelt fel engem, apámat sosem ismertem. Aztán még kisgyerekkoromban férjhez ment ahhoz az emberhez, akitől öcsém született, de David születése után ő is lelépett, valószínű kínosnak tartotta, hogy egy „problémás” gyereket nemzett, pedig David nem rossz gyerek a maga módján. Mi hárman voltunk egymásra utalva, és olyan családi köteléket építettünk ki, ami csak nagyon keveseknek adatik az életben, és most mindennél jobban fájt ennek a családnak a hiánya.

Annyira elmerültem gondolataimban, hogy csak arra eszméltem, ahogyan nekem rohan egy magas, bőrkabátos „oszlop”. A hirtelen ütközés erejétől alighanem egy jókora hókupacba zuhantam volna, ha az ismeretlen a könyökömnél fogva meg nem tart, míg visszanyerem az egyensúlyomat.

- Hoppá – hallottam hirtelen felcsendülni egy kellemes hangot, aztán a tulajdonosa meglehetősen közel húzott magához, hogy egészen biztosan képes legyek megállni a lábamon. Eszmélkedő pislogással felnéztem, és hirtelen úgy éreztem, mintha egy álomba csöppentem volna bele. Piszkosul jóképű srác tekintett rám, olyan, akibe szinte első látásra beleragad a tekintet. Szélfútta, kócos haj keretezte arcát, mintha csak most szállt volna ki az ágyból, és ez alól az üstök alól a legkékebb szempár ragyogott rám, amit valaha is láttam életemben.

Meglehetősen bambán nézhettem rá, mert kicsit felhúzta a szemöldökét, aztán elmosolyogta magát.

- Rendben vagy? – kérdezte, és megreszketett a lábam, mikor meghallottam a hangját – Elengedhetlek? – vigyorgott, mintha csak bezsebelte volna a külseje miatti lányos zavaromat, és ez a gesztus azonnal kijózanított engem.

- Itt lenne az ideje, igen – válaszoltam, és kihúztam könyökömet a karjából. – Megtanultam már megállni a saját lábamon, köszi.

- Ez nem kimondottan tűnt fel – biccentette félre a fejét.

- Úgy elég nehéz, ha valaki teljes erővel letarol – húztam össze a szemöldökömet.

- Bocsánat – vont vállat – tényleg nem figyeltem. Nincs harag?

- Nincs hát – igazítottam meg a táskámat a vállamon – de ha lehet, legközelebb nézz a lábad elé, rendben?

- Kívánságod parancs – suttogta ingerlően, mire megráztam a fejem, aztán elléptem mellőle, és otthagytam. A szemem sarkából még halványan láttam, ahogyan hosszasan utánam néz, de én nem fordultam vissza. Hogyisne, nem kellett most nekem az életembe semmiféle ismerkedés. Egy ilyen pimasz alakkal meg aztán végképp nem.

Mire az ösztöneimnek engedelmeskedve mégis visszanéztem az áruház bejáratából, már üres volt a tér, és a szépszemű illető eltűnt.

*****

Sosem gondoltam volna, hogy csakugyan létezik olyan, amit eddig az idióta amerikai filmekben láttam, amikor valaki négy szatyorral egyensúlyoz, mellette a postaláda tartalmát tartja a szájában mint egy jól nevelt öleb, és kezeivel pedig a kulcsa után matat. Alig egy óra elteltével sikerült ezt a produkciót élő egyenes adásban bemutatnom az áruház előterében. Jó alaposan felpakoltam ajándékokkal, a pénztáros mögött álló srác unott képpel pakolt tele a cuccaimmal négy jókora papírszatyrot. Épphogy arrébb léptem, amikor elém ugrott egy – általam grincsnek titulált – zöldbe burkolt kölyök, és szórólapokat nyomott a kezembe, ahol már nem volt hely, így mikor szólni akartam, hogy köszi, de mégsem, egy határozott mozdulattal a nyíló számba nyomta a köteget. Mindeközben valaki érezhetően a lábamra hágott, így szatyrostul, szórólapostul, és fél lábon táncikálva forogtam el a bejáratig, ahol is egy jókora ütést éreztem a hátamon, és itt már nem volt megállás, egy dicstelen hasassal elterültem a padlón, közben kiköptem a számba tömködött lapokat, és a szatyrok tartalmával beterítettem néhány négyzetméternyi területet.

Már arra sem volt energiám, hogy bosszankodjam, sóhajtozva kezdtem el összegyűjteni a szétszóródott csomagokat, mikor egy kéz jelent meg padlóra szegezett tekintetem előtt, és az egyik ajándékomat tartotta a markában.

- Azt hiszem, ez ma valahogy nem az én napom – hallottam meg a hangot, én pedig magamban némán fohászkodva behunytam a szememet, de imáim nem találtak meghallgatásra. Felnéztem, és a szép szemű illető szedegette a holmijaimat a földről, ahová juttatott, miután újfent letámadott. Ezúttal hátulról.

- Valami azt súgja, hogy ez nem is a te napod – vigyorgott rám, mikor felemelte a fejét, és ő is megismert engem. Szemtelen mosolya láttán elhagyott a béketűrés.

- Mondd, neked ez a hobbid? – kérdeztem, és csípőre tett kézzel felálltam. – Embereket fellökdösni a karácsonyi forgalomban? Mi vagy te, zsebtolvaj? – mikor ezt kimondtam, ijedten tapogattam meg tárcámat a zsebemben.

- Nem, nem vagyok – nevetett fel röviden – csak azt hiszem…ma szokatlanul béna alak.

- De legalább őszinte – bólogattam hozzá.

- Hű, de morcos valaki – vonogatta a szemöldökét még mindig mosolyogva, úgy tűnt, elég nehéz kihozni a sodrából. Éltem a gyanúperrel, hogy az idők végezetéig képes lenne folytatni ezt a társalgást úgy, hogy egy tizedet nem emelkedik a vérnyomása, és még kifejezetten élvezi is a helyzetet. Nekem viszont sem kedvem, sem erőm nem volt verbális vitába bonyolódni vele.

- Ha valakit kétszer küldesz kiütéssel a padlóra, ne várj tőle köszönetet – ráztam a fejem, miközben sikerült együttes erővel összekotorni az ajándékokat, és menetre készen újra felcuccoltam. Felemelte a földön heverő szórólapokat is, és vigyorogva a szám felé közelített vele, kérdően felvonva szemöldökét, hogy kérem-e, nyilván látta, honnan pottyantottam ki őket.

- Nyeld le – sziszegtem ekkor már csakugyan dühösen, és két hatalmas lépéssel odébb akartam állni, de ekkor elém lépett.

- Sajnálom, hogy letaroltalak. Ma már másodszor – tette hozzá – nem ahhoz vagyok szokva, hogy a nők nyilvános helyen, és ruhában dőljenek el tőlem – meredt a tekintetembe, és láttam, hogy szórakoztatja a szituáció.

- A szerencsétlenek – recsegtem felé a lesújtó véleményemet a legjegesebb hangon, amit csak elő tudtam venni.

- Várj – fogta meg vállamat, mikor elléptem mellőle, és maga felé fordított. – Tehetnék esetleg valamit érted? Engesztelés gyanánt?

- Azt hiszem, igen – válaszoltam egy másodpercnyi töprengés után. – Ma már ne akadj az utamba többet! – kiáltottam dühösen, és kicsörtettem az áruházból.

Alighanem őrjöngő rohamot kaptam volna, ha ebben a percben tudom, hogy a kívánságom nem válik valóra.

Vége

FOLYT. KÖV.

KÉSZÜLŐBEN AZ ÚJABB FOLYTATÁSOS TÖRTÉNET!

Sziasztok!
Előreláthatóan hét közepén (szerda) hozom az új folytatásos első fejezetét. A sorozat ezúttal a Tükröddé válva címre hallgat majd, és kissé másabb jellege lesz, mint az eddigi történeteknek. Damon fanok ezúttal abszolút előnyben. :)
A történet dióhéjban:
Angel McCoy három hónapja él Manhattenben, ahová zűrös kapcsolata lezárásaként menekült. Közeleg a karácsony, és Angel borzasztó egyedül érzi magát mindaddig, míg egy különös véletlen (vagy talán nem is olyan különös) egy nap többször is az útjába sodor egy pimasz, ám vonzó idegent. (Damon Salvatore). Angel jól érzi magát a fiú társaságában, mindaddig, míg ki nem derül Damon vámpír mivolta. Angel sosem akarja többé látni őt, mégis egymásra lesznek utalva, és kénytelenek lesznek összefogni, mikor Angelt egy olyan veszély fenyegeti, ami a múltból érkezik, és ami egy régi családi titokra derít fényt.
Remélem azzal, hogy némileg más körülmények közé helyezem a cselekményt, tetszeni fog nektek a történet! A véleményeket pedig természetesen nagyon kíváncsian várom.

Szimpátia az ördöggel 11. fejezet

11. fejezet

(befejező rész)

Nem tudtunk megszólalni, még csak mozdulni sem. Amitől féltünk, ami elől menekültünk, most itt állt előttünk. Nem kellett keresnünk, ő maga jött el hozzánk, hogy pusztulást és halált szórjon ránk. Láttam, ahogy Jenna arcára rákövült a félelem, láttam, ahogyan Jeremy izmai pattanásig feszültek, ahogy feszülten kereste a helyzetre a megoldást, és jéghideg ujjaimat csillapítóan a karjaira fűztem, hogy visszatartsam attól az őrültségtől, hogy Kristinre vesse magát. Némán átkoztam magunkat az őrültségünkért, hogy a három fiút elengedtük magunk mellől. Kristinnek nyilván látnia kellett őket távozni, és tökéletes alkalmat talált arra, hogy meglepjen minket. Ugyan mit kezdhettünk volna vele mi négyen?

Mindez néhány másodperc alatt játszódott le a fejemben. Kristin még mindig megszállottan mosolygott, de nyilván úgy találta, elég volt a szemezésből, mert egyetlen mozdulattal eldobta magától Bonniet. A lány a falnak ütközött, homlokán jól láthatóan berepedt a bőr, vérrel árasztva el arcát, ő maga pedig eszméletlenül csúszott a fal tövébe, a földre. Kristin ott állt előttünk, gyilkolásra készen, és nem hagyott kétséget a sorsunk felől.

A következő pillanatban Jeremy kitépte magát a kezemből, és rárontott a lányra. Minden erejének megfeszítésével próbált megvédeni legalább bennünket tőle, de Kristin úgy fogta le őt, mintha csupán egy játék lett volna, amely nem rendelkezik saját erővel, vagy szabad akarattal. Megragadta a fiú vállát, velünk szembe fordította, hogy lássuk Jeremy arcát, mikor a fogak a húsába hatoltak, és Kristin egyetlen mozdulattal feltépte a torkát. Néhány másodperc elteltével Jeremy lassan összecsuklott, Kristin pedig úgy rúgta őt félre, mint egy haszontalanná vált tárgyat.

A lány lassan közeledett felénk, arcán és ajkán még ott csillogott Jeremy vére. Jenna, Eve és én lassú hátrálásba kezdtünk, és láttam Jenna arcán, hogy mennyire retteg, nem csupán magunkért, de Jeremy életéért is.

Kristin elértette a pillantását, hátrafordult, megnézte magának Jeremyt, akinek mellkasa csigalassúsággal emelkedett és süllyedt le. Aztán visszanézett ránk, és torz vigyor ült ki az arcára.

- Nem, nem öltem meg – nézett rá Jennára félrebiccentett fejjel – tényleg úgy gondolod, hogy nem fogok még ennél is többet játszani az étellel? Van fogalmad, mennyire fogom élvezni, amikor majd amikor mindhárman ugyanígy fogtok a földön heverni, mint ő….véresen….gyengén…. egy föld alatti barlang mélyén, még hosszú-hosszú hetekig. És én addig fogok táplálkozni belőletek, amíg kedvem tartja, és élvezettel fogom nézni, ahogyan az élet csak nagyon lassan száll majd ki belőletek. És még jobban fogom élvezni, ahogyan Damon és Stefan ott lesz majd mellettetek, a barlang falához láncolva, és végig kell nézniük a roppant hosszú és fájdalmas haláltusátokat, azzal a tudattal, hogy nem tudnak segíteni. Hogyan is segíthetnének majd, amikor ők maguk is lassú kiszáradásra lesznek ítélve? – kuncogott elégedetten.

- Én erre azért nem vennék mérget – hangzott fel egy hang hirtelen az ajtóból, és mind odakaptuk a fejünket, és bennem szétáradt az öröm, látva, hogy Damon ott áll a küszöbön, Alaric és Stefan társaságában. Éreztem, ahogy a könnyek kiperdülnek a szememből, az áldott megkönnyebbüléstől.

Jenna kihasználta a pillanatot, odarohant és térdre rogyott az eszméletlen Bonnie és Jeremy mellett, és védően borult rájuk, mikor a három férfi elsétált mellette, lassú visszavonulásra késztetve ezzel Kristint.

A lány arcán látszott, hogy tudja, a játszmát valószínűleg elveszítette, de összeszedte minden erejét, és láttam rajta, hogy elszánta magát rá, hogy ő itt ma vagy győztessé válik, vagy halottá.

Rick nekirohant Kristinnek, de mire a lány mozdulhatott volna, már Damon és Stefan is a nyakán voltak. Kristin egymaga – idősebb és erősebb lévén – elbánhatott Damonnal, de a három férfi együttes ereje már neki is sok volt. Nem láttam túl sokat a karok és lábak kaotikus halmazából, de hallottam a kiáltásokat, a lány sikolyát, és csak azt vettem észre, hogy Kristin a következő pillanatban a kandallónak szédül. Ruhája elejét vér borította, de nem tudtam, vajon kinek a vére ez, övé, vagy valaki olyané, akit szeretek. Megkapaszkodott a kandallópárkányban, mert lábai már alig tartották, de aztán a fogódzkodó sem használt, mert lassan a földre csúszott, a szőnyegre hanyatlott, egyre sápadtabban, és reményvesztetten. Damon kihasználta az alkalmat, felkapta a kandalló melletti piszkavasat, magasra emelte hogy lesújtson vele, a lány szívének kellős közepébe, vártam a pillanatot, feszült figyelemmel néztem, nem akartam elszalasztani Kristin halálának látványát. Eve a kezemre kulcsolta a karját, és láttam, ahogyan ő maga is ugyanarra vár. Damon a földön fekvő lány szemébe nézett, és csak azt láttam, ahogy a halált hozó mozdulat megtorpan, és a kar lassan lehanyatlik.

Kristin szeméből könnyek peregtek, és amerre lecsorogtak, tisztára mosták a vérrel borított arcot. Felnézett fektében Damonra, és arcán megjelent valami, ami merőben eltért az eddigi érzelmektől, amiket rajta láttam. Hitetlenkedve meredtem a földre magam is, és nem hittem a saját szememnek. Kristin sírt.

- Mire vársz? – suttogta ő közben Damonnak – Tedd meg. Kérlek, könyörgöm neked, tedd már meg. Szabadíts meg engem. Nekem nincs meg az erőm hozzá.

- Miért?- kérdezte tőle Damon lassú, vontatott hangon, és egy kisebb jéghegy csikorgott a hangjában. Éreztem, hogy Kristin nem tudja őt megszédíteni, úgy, ahogyan Stefant, de rá is hatással volt a lány mostani viselkedése. – Miért tetted ezt Kristin? Mire volt jó ez az egész?

- Katherine-ért – jött a halk válasz – Ti öltétek meg őt. Ti, mindannyian. És láttam őt álmaimban, meglátogatott engem mikor pihentem, a fülembe suttogott, és kérte, hogy bosszuljam meg a halálát. Azért itattam Stefannal a vérét, mert azt akartam, hogy ő ölje meg mindazokat, akiket szeretett. A halandóknak a halál, Stefannak pedig az örök fájdalom járt, amikor rájön, hogy elvette az életét azoknak, akik egykor mindennél többet jelentettek neki.

- De mi közöd neked Katherine-hez? – szólt le hozzá Alaric, és Damonra nézett, aki még mindig ugrásra készen tartotta a piszkavasat.

- Az én nevem Kristin Petrova – jött a halk válasz a szőnyegről – és Katherine Petrova unokahúga vagyok.

Döbbent csend és néma pillantások következtek.

- Damon…. – hangzott Kristine csendes hangja – kérlek, ne várj tovább. Kérlek, add meg nekem a halált. Jobb lesz ez így mindenkinek. Nekem nem volt a világon senkim, csak Katherine. És ha mindenki gyűlölte is, ha ki is érdemelte, én szerettem őt, és ő szeretett engem. Nem akarok magányosan, egyedül élni tovább.

Damon belenézett a lány szemébe, és a földre dobta a vasat. Mindannyian elkerekedett szemekkel meredtünk rá, Rick arcáról pedig sütött a meggyőződés, hogy Damon teljesen meghibbant.

- Menj – mondta halkan Damon, lehajtott fejjel, és elfordult Kristintől – menj el innen. Menj el a városból úgy, hogy ne tudjam hol vagy, vagy mit teszel éppen, mert ha bárhol rád találok, azonnal megöllek. Kaptál egy kis időt a sorstól. Vagy ha úgy tetszik, egy újabb lehetőséget. Én a helyedben ezt kihasználnám.

Kristin lassan, remegve feltápászkodott. Damonnal egymás szemébe néztek, és láttam, hogy valami végbement közöttük, valami, amit csak ők ketten értettek, és mi nem voltunk képesek nevet adni ennek. Aztán egyetlen mozdulat, egy aprócska rebbenés, és a következő pillanatban Kristin már nem volt sehol.

*****

Rick a földön kuporgó Jenna mellé sietett, és lerogyott Jeremy mellé, aki már képes volt félig-meddig fel is ülni, aztán a lassan szintén eszméletre térő Bonniet segítette fel hasonló helyzetbe. A két fiatal lassú eszmélkedéssel pislogott, aztán összenéztek, és halványan egymásra vigyorogtak, ami Jenna és Rick arcán is a tagadhatatlan megkönnyebbülés kifejezését váltotta ki.

- Nem értelek, Damon – nézett rá Stefan, és sosem láttam még ilyen komornak, mint most. Eve közben felállt a földről, ahol eddig kuporogtunk, Stefan mellé sietett, és a fiúra borult. Stefan átölelte, és finoman megszorította, én pedig – még mindig ülve – csak bambán csodálkozni tudtam a látványon. Aztán hirtelen mindketten zavarba jöttek, mint én, mikor Damon búcsúzott tőlem egy csókkal, és feltűnően kerülni kezdték mindenki pillantását. A kissé feszült helyzetet Rick mentette meg.

- Khm… szóval azt hiszem, én sem értelek – vette át a szót, és megpróbálta elterelni a figyelmet a lassan vörösbe váltó Stefan-Eve párosról – miért kellett őt elengedned? Láttad, mit tett! Végigélted te is, ahogyan az életünket fenyegette! A kezedben volt a lehetőség, miért nem éltél vele?

- Én tudom, miért – szóltam közbe csendesen, és Damonhoz léptem – mert önmagadra emlékeztetett. Ugye? Valaha ugyanilyen voltál te is. És a sorstól te is kaptál egy új esélyt.

- Mindenkinek jár egy lehetőség, úgy hiszem – válaszolta lassan, lehajtott fejjel, és nem nézett a szemembe. – Tudom, milyen valakit szeretni, és ezt a valakit elveszíteni is. Tudom, mit tesz az emberrel, ha nincs mellette a család, vagy bárki, akitől megkaphatja azt az érzést, ami nélkül nem lehet élni. Még a mi fajtánknak sem.

Megérintettem a karját. Rám nézett, szeme könnyfátyolon át csillogott. Nem mert mozdulni felém, félt, hogy ellököm magamtól. De hogyan is lettem volna rá képes?

Átöleltem, és mikor arcomba nézett, gyengéden megcsókoltam. Karjaiba simultam, átadtam magam neki, és még önmagamon is csodálkoztam egy pillanatig, mikor eszembe jutott a régi Damon, a félelem, amit éreztem iránta, mellette, de nem gondolkodtam sokáig. Nem akartam a régi énjére gondolni, most ez az új Damont akartam magam mellett tudni, és szeretni őt, a nap minden percében.

Jenna, Rick, és a földön fekvő két sérült hangos csörömpölésbe és beszélgetésbe kezdett, megpróbáltak minket figyelmen kívül hagyni, de ha meredten bámultak volna ránk sem zavartattuk volna magunkat. Damon rám nézett, mosolygó arccal, és szemeiben láttam azt a vidám kajánságot, amit annyira szerettem.

- Na és most mi lesz? – kérdeztem tőle, nagy levegőt véve. – Innen hogyan tovább?

- Elena, ez egyedül rajtad múlik – válaszolta, és szeme lassan simogatta végig arcomat. – Ez a te döntésed kell, hogy legyen. De azt nyilván te is tudod, hogy én mit szeretnék – szorított magához finoman, és újra elmosolyodott.

- Na és a duma, a halandó-vámpír kapcsolat reménytelenségéről, és a hasonló hülyeségek? – kérdeztem tőle én is mosolyogva.

- Hát, ez sajnos csakugyan így van – bólintott keserűen – ha úgy döntesz, hogy te is akarod ezt az egészet, tisztában kell lenned azzal, hogy el fog jönni az az idő, amikor szembesülnöd kell azzal, hogy feletted eljár a kor, felettem pedig nem. Képes leszel megbirkózni ezzel?

- Szerinted ők képesek lesznek rá? – kerültem ki a kérdést, szememmel a Stefan-Eve páros felé vágva.

- Nem tudom, sor fog-e kerülni köztük erre a kérdésre – nézett oda ő is egy pillanatra – de azt hiszem, a legjobb úton haladnak felé, nem gondolod?

- De igen – válaszoltam, és karjaiba bújtam – és ha nekik menni fog, hát akkor nekem is. Nem akarok arra gondolni, mi lesz majd, sok év múlva. Nem akarok gondolni semmire, csak a jelenre. És rád – felemeltem fejem válláról, és a szemeibe néztem.

- Damon Salvatore – suttogtam halkan, hogy csak ő hallhatta – remélem tudod, hogy nagyon szeretlek.

Magához szorított, és csak ennyit suttogott a fülembe.

- Tudom Elena. Már olyan régóta tudom.

Aztán szemembe nézett, és rám  mosolygott.

- Igazából mindig is tudtam.

VÉGE

Szimpátia az ördöggel 10. fejezet

10. fejezet

Ott ültem a félhomályba burkolt szobában az ágy szélén kuporogva, Damon pedig még mindig átölelve tartott, és lágyan simogatta a hátamat. Kezemben szorongattam a kiürült poharat, amiben pár perccel ezelőtt egy italt hozott. Hogy a whisky feloldó mámora tette-e, vagy hogy szívem szerint végre jól kisírhattam magam, nem tudom, de a könnyeim lassan elapadtak, és már csak a reszkető sóhajtás remegett még bennem.

- Biztos vagy benne Elena, hogy ezt akarod? – kérdezte Damon, miután néhány szóban elzokogtam az előbb a teraszon történt beszélgetés részleteit. – Meggondoltad ezt jól? Tényleg abba akarod hagyni Stefannal?

- Mi mást tehetnék? – suttogtam. – Képtelen vagyok már azt érezni iránta, amit kellene. Tudom, hogy nem akart bántani, de nem tudom magam elengedni a közelében, mert tartok tőle. Nem volt rossz ötlet a verbéna - tettem hozzá néhány pillanatnyi hallgatás után.
- Nincs verbéna - vigyorodott el Damon.- Az volt az utolsó, amit Stefannal megitattam. De gondoltam, blöffnek nem rossz.
- Mindegy - vontam vállat a néhány pillanatnyi döbbenet elmúltával. - Nem tudok uralkodni ezen az érzésen, és nem tudom legyőzni. De még ha sikerülne is…képtelen vagyok túltenni magamat azon, hogy önző módon elhagyott engem.

- Önző módon? – kérdezte halkan Damon – Nem volt önző, Elena. Tudod jól, miért tette.

- Tudom – bólintottam – hiszen elmondtad. De ez nem volt önző cselekedet szerinted? Meg sem fordult a fejében, hogy én mit érezhetek? Hogy én úgy érezhetem, nincs értelme semminek nélküle? Hogy élem az életem, nap nap után, mint egy gép, és csak azt érzem, a nap minden percébe belehalok? – újra kibuggyant a szememből néhány könnycsepp, és végigszántotta az arcomat.

- Túl leszel majd ezen – adott gyengéd puszit a homlokomra Damon, és újra átölelt – meglátod, menni fog, és akkor újra úgy lesz majd minden köztetek, mint ahogyan régen volt.

- Nem Damon. Amit Stefan iránt éreztem, annak már vége – ráztam meg a fejem.

- Azért itatod az egereket? – kérdezte mosolyogva, de most nem a kaján mosolyát vette elő, hanem azt, amitől valami megbizsergette a szívemet.

- Tévedsz – néztem rá – amit siratok, az nem más, mint a múltam. Nem a szerelem fáj, hanem a keserűség, és a csalódás. Ezzel a néhány könnycseppel most lezárok mindent. És ezzel ennyi – félrehajtottam a fejem, mikor láttam, hogy szó nélkül csak a fejét csóválja.

- És egyébként is, nekem ott van Roger – vágtam ki az adut.

- Az a Roger, akit az elmúlt három napban eszedbe sem jutott felhívni? – kérdezte Damon, és láttam, ahogy arcán kiszélesedik a mosoly.

Egy pillanatra meghökkentem, aztán csodálkoztam önmagamon mikor észrevettem, hogy most eszem ágában sem volt a pokolra kívánni, amiért a szemembe mondta az igazságot.

- Igaz – hajtottam le a fejem – úgyis tudod. Ő nekem nem jelent a világon semmit. Igazából soha nem is jelentett.

Damon rendületlenül tovább mosolygott, és én értetlenül meredtem rá.

- Mi van ezen olyan mulatságos? – kérdeztem.

- Úgy tűnik, ez egy ilyen nap – válaszolta vállat vonva – ugyanis mielőtt bezuhantál ide, nem sokkal korábban Eve kopogott az ajtómon. Azt akarta, hogy bocsássak meg neki, és próbáljuk meg újrakezdeni.

A döbbenet egy pillanatra a saját lelki nyavalyámat is kiütötte a fejemből.

- Na és a gyerek? – nyögtem aztán.

- Nincs gyerek – rázta meg kócos fejét – vaklárma volt.

Néhány pillanatig hallgattam.

- És akkor most te és ő újra…..? – kérdeztem halkan, és szívem olyan őrült dörömbölésbe kezdett a választ várva, hogy féltem, hogy még a ház másik végében is hallani lehet.

- Nem – nézett rám Damon, és végigsimította arcomat – olyan, hogy ő és én, már soha többé nem lesz. Az egyik oka az, hogy nem vagyok bábu, akit akkor és úgy rángatnak, ahogyan jólesik.

- És a másik ok? – motyogtam alig hallhatóan.

- A másik ok az – fogta két tenyere közé arcom, és közelről a szemembe nézett – hogy nem vagyok belé szerelmes. Egészen pontosan, én nem belé vagyok szerelmes – mondta halkan és lehajtotta a fejét, mint aki egy pillanatra megbánta az őszinteséget.

Nem kellett kérdeznem semmit, a csend elmondta azt, amit már tudtam ezelőtt is, olyan régen.

Félreérthette a hallgatásomat, mert szomorú mosollyal megveregette a kezemet, aztán éreztem, hogy készül felállni mellőlem. Finom mozdulattal megfogtam a karját, és visszahúztam, mire meglepetten nézett rám.

- Ne menj – kértem suttogva – kérlek, maradj még. Maradj itt mellettem.

Ölébe fúrtam magam, és éreztem, ahogyan újra átfonja rajtam karjait. Csodálatos, hihetetlen megkönnyebbülés fogott el ahogyan mellkasára hajtottam fejem. Valami mintha muzsikálni kezdett volna benn a szívem mélyén, és azon kaptam magam, hogy legszívesebben a karjaiban maradnék örökre.

Hallottam, ahogyan szíve egyre erősebb ütemben és egyre gyorsabban kezd verni, mikor kezemet gyengéden végighúztam a hátán, és egy finom, végtelenül gyengéd csókot nyomtam a nyakára.

- Elena – súgta és megremegett – Elena, mit csinálsz?

- Azt – válaszoltam miközben egy újabb apró csókot adtam az előbbi helyre – amit már olyan régen kellett volna.

Megmozdult, én pedig felemeltem fejemet a válláról. Szemembe nézett, és láttam, ahogyan pupillája kitágult, és légzése jól hallhatóan elnehezült.

- Nem akarom, hogy őrültséget csinálj – lehelte arcomba – nem akarom, hogy olyat tegyél, ami…. – nem tudta befejezni a mondatot, mert ujjamat a szájára tettem, jelezve, hogy ne ellenkezzen, és elmosolyogtam magam, mikor szinte önkéntelenül is megcsókolta ujjam hegyét.

- Ne beszélj – mondtam szavakkal is, aztán egészen közel hajoltam hozzá – azt hiszem, inkább meg kellene csókolnod, nem? – súgtam lehelet halkan, és éreztem, ahogyan ajkai finoman a számhoz érnek. Olyan gyengéden érintett meg, mintha attól félne, hogy egy álomkép vagyok, ami egy erőteljesebb mozdulatra is szilánkokra törne, csupán a fájó csalódást hagyva maga után. Éreztem, ahogyan erős karjaival magához szorít, és egyetlen érzésben robbant ki belőle mindaz, amit eddig magába fojtott, és ez az érzés engem is teljesen birtokába vett. Amikor nyelvünk találkozott, elvesztettem a fejem. Lassan végigvándorolt a szám az arcán, és mikor nyelvem hegyével a fülét simítottam végig, halk nyögdécselésbe kezdett. Egyre jobban markába kapott minket a vágy, a mozdulatok egyre merészebbek lettek, a levegő egyre forróbbá vált körülöttünk. Hagytam, hogy apránként levegye rólam a ruhákat, és készséggel segítettem neki megszabadulni a saját ruháitól is. Amikor meztelen teste hozzám simult, megéreztem, hogy nem maradtam rá hatás nélkül, és ez kimosott a fejemből minden maradék gondolatot is. Semmi mást nem akartam már, csak őt. Félig rám feküdt, kezével és ajkaival végigkényeztette testemet, én pedig finoman tarkójára tettem a kezemet, és fejét a nyakamhoz húztam.

- Úristen, Elena – suttogta, szavak nélkül is értve mit kérek tőle – miért akarod, hogy ezt tegyem?

- Hagy legyek a tiéd – suttogtam halkan, miközben a szemébe néztem – hagy legyek a tiéd IGY IS.

Nyakamba temette fejét, de nem bántott, egy apró csók után újra szemembe nézett, és megdöbbentem, hogy mennyire képes uralni az éhségét.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet – zihálta rekedten, és láttam, ahogyan minden akaraterejével próbálja féken tartani magát – ha holnap meglátják a nyomokat rajtad, én leszek a leghamarabb megkarózva.

Lágyan elmosolyodtam, és fejét finoman lefelé kezdtem irányítani. Nem kellett mondanom neki semmit, azonnal megértett. Finom mozdulatokkal kezdte el melleimet kényeztetni, gyengéd csókokkal hintette meg, és éreztem, ahogyan fogai a puha húsba mélyednek. Halkan felkiáltottam a hirtelen fájdalomtól, holott tudtam, hogy annyira óvatos volt, amennyire csak lehetett, mégis fájt, és ez az érzés különös, de jól esett. Hallottam, ahogyan apró kortyokban nyeli a véremet, és ekkor elmúlt belőlem minden fájdalom. Magamhoz szorítottam a fejét, és azt akartam, hogy ez az érzés soha ne érjen véget, mert a fájdalom egy valamivé vált csak bennem, mindent elsöprő vággyá.

Mellkasára tettem kezemet, engedelmesen dőlt hanyatt, én pedig lábamat átvetettem csípőjén, és felsóhajtottam, mikor megéreztem ahogyan finoman belém csusszan, majd egy pillanatra mozdulatlanná váltunk. Ez volt a tökéletes örökkévalóság, a tökéletes momentum, ahol csak ő és én léteztünk. Csodás élmény volt, testünk és lelkünk eggyé vált ebben a pillanatban, és csak heves lélegzetvételünk jelezte, hogy még mindketten a szobában vagyunk, és nem a mennyország egy apró pontján. Igy maradtam volna örökre, de hamar úrrá lett rajtunk a vágy.  Megfogta a csípőmet, finoman irányítani kezdett, megadva a ritmust. Nem sietett el semmit sem, nem rohant, ki akart élvezni, és ki akart velem is élveztetni minden pillanatot. Magához húzott, és csókolt szinte véget nem érően. Szép szavakat suttogott közben, simogatta minden porcikámat, én pedig próbáltam kapaszkodni a világba, nem akartam, hogy véget érjen, azt akartam, hogy tartson örökké, de tudtam, hogy nem vagyok messze a megsemmisüléstől.

- Elena – sóhajtotta fülembe, és halkan felnyögött – nagyon…..nagyon szeretlek.

Nem bírtam tovább, szívmelengető szavai megadták nekem az utolsó lökést, és halk sikollyal átléptem a határt, ami a földet elválasztja a mennyországtól, és mikor lenéztem, láttam az arcán a minden elsöprő kéjt, és éreztem, ahogyan egy utolsó mély lökéssel teste izmai pattanásig feszültek, és ő is követett engem a fellegek közé.

Percekig csak feküdtünk egymáson, próbáltunk visszatalálni ebbe a világba, aztán karjaiba vont, betakart mindkettőnket, és még félálomban is éreztem, ahogyan gyengéden simogatja hátamat. Élveztem az érzést, ami elöntött mellette, a biztonságot, a nyugalmat, és szívem egyre nyugodtabbá váló dobogása közben vert bennem gyökeret az érzés, hogy visszavonhatatlanul beleszerettem Damon Salvatoreba.

*****

Kicsit később, mikor már sikerült magunkat némileg összeszedni, halkan kilopakodtam a szobájából. Az ajtóig kísért, egy gyöngéd csókra még visszahúzott magához, aztán kisétáltam a nappaliba, és ő néhány perccel később követett. Egyelőre nem akartuk felfedni magunkat mindenki előtt, nem szerettünk volna Stefannak és Evenek fájdalmat, családomnak megbotránkozást okozni, bár tudtuk, hogy eljön az idő, mikor minderre sor kerül.

A többiek a nappaliban üldögéltek, és mikor egymás után megjelentünk, helyet szorítottak nekünk. Néhány apró szó, semmitmondó beszélgetés hangzott el, egyedül Rick emelte fel a fejét, és nézett ránk felváltva, összehúzott szemekkel, és láttam az arcán a halvány sejtést. Észrevétlenül, némileg könyörgő arccal megráztam a fejem, kérve, hogy ne tegyen semmit, ne szóljon semmit. Olyan arcot vágott, mint akit fejbeütöttek hirtelen, aztán vállat vont, mintha azt mondta volna, hogy nem szívesen hallgat, de ha már így történt, ez nem az ő dolga.

- Szóval – vette fel az elveszített beszélgetés fonalát, és Damonhoz fordult – épp azon tanakodtunk, meddig fogunk még a házba zárva élni, és meddig kell még ezt a kis ribancot kerülgetnünk.

- Nem sokáig – nézett rá Damon, és határozottság csendült a hangjában. - Ugyanis én most elmegyek, és egyszer és mindenkorra leszámolok vele.

- Te megőrültél – állt fel Rick – egyszer már ízelítőt kaptál az erejéből, nem emlékszel? Tényleg úgy gondolod, képes leszel őt legyőzni?

- Igen – válaszolta halkan Damon, és feltűnően kerülte a pillantásomat – mert már van, ami erőt ad nekem – tette hozzá ugyanilyen csendesen.

Rick egy pillanatra elnémult, aztán megállt Damon mellett.

- Nyilván tudod, hogy elment minden józan eszed, ha önszántadból meg akarsz vele küzdeni – rázta a fejét – szóval, ne gondold, hogy egy őrültet hagyok majd az utcán kóborolni. Veled megyek – tette hozzá mosolyogva, mikor meglátta Damon meghökkent tekintetét.

- Nem – emelte fel a kezét Damon – te is legalább úgy tudod mint én, hogy a visszatérés….hogy is mondjam….nem garantált.

- Igy igaz – bólogatott Rick rendületlenül – de nekem is meg kell védenem mindazokat, akiket szeretek – fűzte tovább a szót mosolyogva, és ez a mosoly mindent elmondott Damonnak. Egy halvány vigyor jelent meg az ő szája szélén is, aztán egy mozdulattal felhúzta a vállát, ami annyit jelentett, hogy hát ha Alaric így akarja, ám legyen.

- Engem se felejtsetek itthon – állt melléjük Stefan.

- Sajnálom, de nem lehet – nézett rá Damon – te is tudod, hogy mit hozott ki belőled ez a lány. Nem akarom, hogy az életünk azon múljon, hogy a döntő pillanatban te képes leszel-e megtenni azt, amit kell.

- Pontosan ezért kell jönnöm – válaszolt halkan Stefan – add meg nekem az esélyt, hogy a magam módján én is leszámoljak vele.

Damon Rickre nézett, aki némi tétovázás után apró bólintott, aztán egyetértése jeleként Damon ismét megrántotta a vállát, jelezve, hogy részéről rendben.

Rick a zsebében kezdett kotorászni a kocsikulcs után, aztán Jennához lépett, erősen a karjaiba zárta, gyöngéden megcsókolta, aztán néhány meghitt pillanat után megállt Jeremy előtt, és egy erőteljes, szinte apai kézfogással búcsúzott tőle. Damon a maga módján odabiccentett Jennának és Evenek, aztán mikor Rick kifelé indult, utána szólt.

- Természetes van egy feltétele annak, hogy velem gyere – mire Alaric csodálkozva visszafordult.

- Én vezetek! – tette hozzá Damon, mire Rick egy halk nevetéssel odadobta neki a slusszkulcsot, aztán mindhárman kiléptek a nappaliból. Az ajtóból Damon még egy pillanatra visszafordult. Belenézett könnyáztatta szemembe, és tekintete elmondta nekem mindazt, amire szavakkal nem volt képes. A következő pillanatban már nem tudtunk uralkodni magunkon, visszarohant hozzám, egy öleléssel a karjaiba kapott, és gyengéden megcsókolt, de mire viszonozhattam volna a csókját, már el is tűnt mellőlem, és nem hallottunk semmi mást, csak az elhajtó autó hangját, és utána a néma, süket csendet.

*****

Hosszú órák óta ültünk szó nélkül mi hárman a nappaliban, és csak az óra egyhangú ketyegését hallgattuk, és néztük, ahogyan a percmutató csigalassúsággal hozza el az újabb és újabb órákat.

Miután Damon, Rick és Stefan távozott, nem mertem Evere nézni. Jenna felől is csak a határtalan megdöbbenést éreztem, de tudtam, hogy bármit tegyenek, vagy mondjanak is, tudom mit érzek Damon iránt, és nem fogom hagyni, hogy ezt az érzést bárki tönkretegye. Ha velük kell szembeszállnom a szerelmemért, hát meg fogom tenni.

Most egyelőre ez még azonban váratott magára. Iszonyatos feszültséget hordott magában az idegtépő csend. Felváltva hol leültünk, hol felálltunk, tettünk néhány lépést oda-vissza a szobában, hogy aztán céltalanul kószáljunk össze-vissza, és alig néhány méterrel arrébb foglaljunk újra helyet.

Jenna épp kifelé indult egy teát készíteni, időhúzás gyanánt, amikor is léptek kopogása hangzott fel odakintről. Mindannyian a megkönnyebbülés halk sóhajával siettünk az ajtó felé, de a döbbenet néhány lépés után a padlóhoz ragasztotta a lábunkat, és ekkor már tisztán ki tudtuk venni, hogy a kinn beszélgető két hang nem férfiakhoz tartozik.

A következő pillanatban Kristin berúgta az ajtót, maga előtt tolva a véres homlokú és ajkú Bonniet, akinek karját szorosan hátracsavarva tartotta kezében. Arcán megszállott vigyor jelent meg, mikor végighordozta tekintetét reszkető alakunkon.

- Bocsáss meg, Elena – suttogta minden ízében remegve Bonnie, könnyáztatta arccal – de nem volt más választásom.

Vége

FOLYT. KÖV.

(befejező rész jön)