Tükröddé válva 3. fejezet

Damon a szatyraimat markolva sietett előttem át a fagyos szélviharon, és néhány lépés távolságból figyeltem, ahogyan úgy vitte a nehéz csomagjaimat, mintha pehely lenne mindkét kezében. Leparkolt egy terepjáró mellett, a hátsó ülésre behajigálta a cuccaimat, aztán ajtót nyitott nekem, míg ő áttrappolt a túlsó oldalra, és nemsokára néhány belibbenő hópihe kíséretében ő maga a kormány mögé csusszant. Vacogni kezdett a fogam, nem volt épp meleg az utastérben. Noha úgy tűnt, ő fel sem veszi a hideget, elértette fogaim hangos csattogását, mert azonnal indított, és maximumra tekerte a fűtést. Alig kellett hozzá néhány perc, hogy a kellemes meleg úgy járjon át, mintha egy kád forró vízbe ereszkedtem volna éppen. Addig türelmesen várakozott, az autó motorját búgatva közben.

- Minden oké? – kérdezte tőlem, mikor feltűnt, hogy fogsorom már nem ugrál kasztanyetta módjára. Haján olvadni kezdett a hó, ettől kissé vizessé vált, hosszú szempilláin is hintázott egy apró vízcsepp, és ettől még inkább ragyogni láttam valószínűtlenül kék szemeit.

- Most már igen – mondtam aztán, mire óvatosan gázt adott, kikanyarodott a parkolóból, és elindult a külváros felé.

- Mi olyan érdekes? – sandított rám szeme sarkából, mikor látta, hogy körbenézek az autóban.

- Hát…tudod…csak meglep, hogy egy terepjáró – magyaráztam – inkább valami elegáns sportautót képzeltem volna hozzád.

- Ebből is látod, hogy ne ítélj elsőre – bazsalygott rám, és úgy tűnt, örömmel látta, hogy már nem akarom minden szavára leharapni a fejét. – Zavarna a rádió? – mutatott a műszerfalra.

- Dehogy – ingattam a fejem – szeretem a zenét. És még mindig kellemesebb ezt hallgatni, mint a szél süvítését.

Eltekerte a kis készülék gombját, és a következő másodpercben egy régi karácsonyi melódia csendült fel a levegőben, és ez azonnal összeszorította a szívemet. A honvágy újult erővel rohant meg, mikor magamban csendesen dúdolni kezdtem a dalt, anyám régi kedvencét. Az ablakon keresztül kibámultam a kinn kavargó hóviharba, miközben lelki szemeim előtt a távoli otthonom fényeit láttam kigyúlni, és éreztem, ahogyan könnyek öntik el a szememet.

- Valami gond van? – fordult felém Damon, megérezve, miért hallgattam el ilyen hirtelen, és miért nézek az ablakon makacsul kifelé.

Megcsóváltam a fejemet, de nem hagyta magát lerázni. Átnyúlt hozzám, finoman megfogta az államat, és gyengéd mozdulattal maga felé fordította arcomat. Beleremegtem az érintésébe, és úgy éreztem, mintha parázs égetett volna meg ott, ahol hozzámért.

Valami hasonlót érezhetett ő is, mert – noha csak csuklója látszott ki a bőrkabát ujjából – láttam, ahogyan lassan libabőrössé válik.

- Te jó ég – sóhajtotta, mikor meglátta könnyben úszó tekintetemet – kérlek, mondd, hogy már megint nem én tettem valami rosszat.

- Dehogy – mosolyogtam el magam könnyeimen keresztül. – Csak megrohant az ünnepi hangulat – tettem hozzá magyarázatképp, mikor láttam, hogy továbbra is várakozásteljesen néz rám, de ennél többet nem akartam mondani neki.

- Aha – bólintott – te olyan karácsonyőrült vagy, ugye? – csodálkozó tekintetem láttán hátramutatott a csomagjaimra. – Kis ajándék, nagy ajándék, kis csomag, nagy csomag, fogadjunk, még a szomszéd néni is kap valamit.

- Ha jól veszem ki a szavaidból, te nem sokba nézed az ünnepet, ugye? – fanyalogtam.

- Látod, már megint hamar ítélsz – vetett felém egy oldalpillantást – szó sincs ilyesmiről. Szeretem a karácsonyt…csak éppen nem ünneplem, mert nincs kivel.

- Ezt nem értem – hökkentem meg – családod nyilván van. Talán nem?

- Dehogynem. Van egy öcsém – húzta fel a vállát – szeretjük is egymást a magunk módján. Néha találkozunk is, de…hogy mondjam…jobb nem felzavarni az állóvizet. Nem volt mindig felhőtlen a viszonyunk, és most sem az. Bár az eddigiekhez képest ideálisnak mondható – adta meg a magyarázatot nekem, mikor látta rajtam az értetlenséget.

- Akkor hogy néz ki nálad a szenteste? – érdeklődtem.

- Sétálok délután a városban, nézem az embereket. Elidőzöm a központi fa alatt, aztán otthon beülök a kandalló elé, bámulom a tévét, és kibontok egy jó üveg bort. Mint a vénemberek – vigyorgott rám.

- Akárcsak majd én – csúszott ki a számon akaratom ellenére, és most rajta volt a csodálkozás sora.

- Azt ne mondd nekem, hogy te egyedül töltöd a karácsonyt. Ezt úgysem hiszem el! – nézett rám felvont szemöldökkel.

- Pedig elhiheted – sóhajtottam akkorát, mint a kinti szél. – Az én családom Európában él, és úgy alakultak a dolgok, hogy csak tavasszal láthatjuk egymást.

- Sajnálom – mosolygott rám szomorkásan.

- Hát, valahogy majd csak túlélem – vonogattam meg a vállamat. – Azt hiszem, kipróbálom a tévénézős, borivós tippedet – nevettem el magam kicsit kényszeredetten.

Láttam, ahogy maga elé mosolyog, aztán az utat figyelve megkérdezte.

- Jól tippelem, hogy csak nemrég költöztél Manhattanbe?

- Igen, jól – válaszoltam, és egy pillanatra megdöbbentem.

- Bocs, ha olyasmibe ütöm az orrom, amibe nem kellene – fűzte tovább a szót – de bármibe lefogadom, hogy azért, mert ez tűnt a legjobb módjának, hogy lezárj egy kapcsolatot.

Éreztem, ahogyan hajam égnek kezd állni, és az a gondolat futott át az agyamon, hogy a pasi kémkedik utánam.

- Ezt meg honnan tudod? – kérdeztem kisebbet kiáltva, szemöldökömet összevonva, és meglehetős bizalmatlansággal kezdtem méregetni. Alighanem megérezte, hogy kissé tartani kezdtem tőle, mert egyik kezét felemelte a kormányról, a megadás pózába tartva.

- Ne lőj – vigyorgott – ez csak logika. Egyedül vagy, se család, se pasi, se barátok. Az ember akkor hagy ott egy várost, és megy máshová, ha örököl, vagy ha új életet akar kezdeni.

Mérlegeltem egy darabig, hogy morduljak-e rá, hogy semmi köze hozzá, vagy épp valljam be, hogy igaza van, aztán az utóbbi mellett döntöttem.

- Mondjuk, hogy eltaláltad – húztam el a számat. – De ha nem zavar, én erről nem szeretnék beszélni.

- Persze – sietett a válasszal megnyugtatni – tényleg sajnálom, ha beleártottam magam olyanba, amibe nem kellett volna.

Egy apró mozdulattal jeleztem, hogy semmi gond, de ezzel lezártnak tekintem a témát. Egy darabig csendben ültünk az autóban, hallgatva a zenét, néha egymásra néztünk, és  mosolyogtunk mindketten, mintha csak tapogattuk volna egymás határait.

Észre sem vettem, hogy beértünk a külvárosba, csak arra eszméltem fel, mikor megkérdezte:

- Most merre tovább? – és egy pillanatra lefékezett.

- Egyenesen. A következő utcában már ott is vagyunk – erőltettem szememet bele a kinti vaksötétségbe, és hófúvásba.

- Ott lakom – mutattam rá alig egy perccel később a házra, és ő leállította a motort a kerítés előtt.

- Hát…akkor köszönöm. A csokit is, és a fuvart is – mosolyogtam rá kedvesen – volna kedved esetleg…? – mutattam a ház felé.

- Bemenni? Lenne. De valami azt súgja, jobb ha sietek, és hazaérek mihamarabb, amíg valamennyire járhatóak az utak – válaszolt kissé lelombozva.

- Értem – köszörültem meg a torkom néhány pillanatnyi hallgatás után, aztán nekikészültem a kiszállásnak.

- Várj – fogta meg karomat finoman, mire csodálkozva fordultam hátra. – Lenne számodra egy ajánlatom, bár az ismeretségünk rövidségére, és körülményeire tekintettel, azt is megértem, ha nemet mondasz rá.

- Miről lenne szó? – kérdeztem higgadtan, bár a kezem ügyébe készítettem egy kiadós pofont, ha valami tisztességtelen ajánlattal szándékozott volna kirukkolni.

- Töltsd velem a szentestét – bökte ki halkan, és szemembe nézett.

- Hogy érted ezt??? – csúszott homlokomra a szemöldököm a csodálkozástól.

- Én magamban leszek karácsony éjjel, és te is egyedül. Miért kellene ennek így lennie? – magyarázta türelmesen. – Legyünk együtt aznap este! Gondoltam, esetleg magunkba tömünk egy nagy tál karácsonyi sütit, felbontunk egy üveg bort, és szétunjuk magunkat a tévéműsoron. Tudom, nem túl kecsegtető program, de…

- Rendben – vágtam a szavába mosolyogva, és most rajta volt a meglepődés sora.

- Komolyan mondod? – ismételte meg most azt a mosolyát, amit kézfogáskor is láttam rajta, és ez a mosoly valami bizsergő érzést keltett életre bennem, és láttam, ahogyan az ő szemei is felragyognak.

Előkotortam egy darab papírt és tollat a táskámból, és felírtam a számomat.

- Tessék – nyomtam a kezébe – itt a mobilom száma, itt bármikor elérsz. Ha időközben meggondolnád magad.

- Eszem ágában sincs – csóválta meg a fejét nagy vidáman.

Megeresztettünk egymás felé egy nagy vigyort, aztán kikászálódtam az autóból.

- Még egyszer köszi mindent – néztem rá vissza.

- Nincs mit. Örülök, hogy így alakult ez az egész – simogatott végig a tekintetével, aztán felemelte a kis cetlit – Három nap múlva újra látjuk egymást.

Becsaptam a kocsi ajtaját, aztán mikor kinyitottam a bejárati ajtót, a küszöbről még visszaintettem. Láttam, ahogy ő is üdvözlésre emeli a karját, aztán beindította a motort, és lassan elhajtott a ház elől.

Becsuktam az ajtót, aztán vadul dobogó szívvel támaszkodtam neki, és úgy éreztem, legszívesebben táncra perdülnék örömömben.

Vége

FOLYT. KÖV.