Tükröddé válva 2. fejezet

Kitrappoltam a buszmegállóba, a négy hatalmas szatyrot vonszolva magam után, és még odakinn az utcán is füstölögtem magamban. Nem volt elég a magam baja, még pont egy ilyen alakot sodort utamba a balszerencse! Azt viszont minden mérgem ellenére is beismertem, hogy minden pimaszsága ellenére hihetetlenül jóképű srác, az a kék szempár pedig szinte teljesen megbabonázott.

Toporogtam egy ideig a megállóban, és szinte néhány perc alatt csontig átfagytam. Most, hogy a düh lassan kezdett elszállni az agyamról, képes voltam felfogni a körülöttem lévő világot is. Míg odabenn vásároltam, kinn leszállt már az esti sötétség, és az eddigi romantikus, karácsonyidéző hóesés mostanra hóviharrá változott. Pengeéles szél borotválta az arcomat, és kristályos jégdarabokkal szórta tele a szememet szinte azonnal. Alig lézengett már néhány járókelő az úton, mindenki próbált vagy haza, vagy valami védett helyre jutni az időjárás elől.

Az órámra néztem, és valahogy nem volt kedvem háromnegyed órát ácsorogni ebben a sarkvidéki időben, és ahogy próbáltam körülnézni a hóförgetegen keresztül, egy kis kávézót vettem észre nem túl messze a megállótól. Gyorsan összenyaláboltam minden holmimat, és egy kupacnyi hó kíséretében bezuhantam a kis helyiség ajtaján.

Odabenn kellemes meleg, barátságos légkör, és karácsonyi hangulat fogadott. Egyetlen sarokban álló boksz állt szabadon, ahová gyorsan leszórtam minden holmimat, és egy jókora bögre forró csokoládét rendeltem. Ujjaimat a meleg pohárra fűztem, és hagytam, hogy átjárjon a nyugalom, és béke. Karácsony volt, és nekem nem volt kedvem az egész napom tönkretenni egy viselkedési problémás srác miatt.

Előhúztam a szatyraim egyikéből egy újságot, beletemetkeztem, és a szép szemű illető szinte azonnal ki is csúszott a gondolataimból.

*****

Talán tíz percig merülhettem bele a saját kis világomba. Halványan érzékeltem, ahogyan sűrűn nyílik és csukódik a bolt ajtaja, de igazán nem hatolt egy agyamig az információ. Hirtelen egy árnyék vetült az asztalra, elfogva előlem a lámpák színes fényét.

- Leülhetnék ide? – hallottam meg a hangot – minden hely totál tele van.

Egy mozdulattal beleborultam az újságomba, és úgy felemeltem magam előtt, hogy még a fejem búbja sem látszott ki belőle, és egyszerűen nem akartam hinni a saját balszerencsémnek.

- Khm…hello – próbálkozott újra a hang tulajdonosa, és éreztem, ahogyan lassan vörösbe váltok. Mire bármit is reagáltam volna, egy ujj jelent meg az újságom felső pereme fölött, és kíméletlen lassúsággal elhúzta előlem a biztosnak eddig sem mondható „menedéket”.

Nem tévedtem. A szépszemű illető állt az asztalom előtt, és az ő arcára épp olyan döbbenet ült ki egy pillanatig, mint az enyémre. Aztán elmosolyogta magát, és kicsit közelebb hajolt.

- Szóval, leülhetnék? Ígérem, hozzád sem érek közben.

Egy pillanatig mérlegeltem magamban a választ, de a helyiség túl zsúfolt volt ahhoz, hogy a bénák bajnoka tömeges szerencsétlenséget okozzon, ezért – kelletlenül kissé – de bólintottam.

- Kösz – dobta le magát elégedetten, és lehúzta bőrkabátja cipzárját. Mi tagadás, most valahogy nem tudott lekötni az újság, fél szemmel a fiú vetkőzőszámát figyeltem, és legszívesebben arcon csaptam volna magam, mikor rájöttem, hogy nincs ellenemre a látvány.

- Egy cappucínó vásárlás után? – nézett bele poharamba közben.

- Egy forró csoki indulás előtt – válaszoltam, és a kirakatüvegen át az épphogy kivehető buszmegálló felé böktem.

- Aha – bólintott, aztán kicsit félrebillentette fejét, és mosolyogva méregetett.

- Ha már befejezted a scannelést szólj, mert olvasnék tovább – vetettem oda neki, mire az asztalra könyökölt, és előrébb hajolt.

- Figyelj – nézett rám komolyan – tényleg bocsi, hogy fellökdöstelek. Ne haragudj ezért. Ne légy velem ilyen! Nem köthetnénk fegyverszünetet?

Kipislogtam rá az újság felett, és láttam, hogy kivételesen komolyan beszél. Sóhajtottam, aztán visszagyűrtem az újságot a szatyorba.

- Rendben – bólintottam – végül is karácsony van.

- Akkor ez azt jelenti, hogy vendégem vagy erre, oké? – mutatott a csokimra.

- A mai akciód után úgy gondolom, elfogadom – válaszoltam neki, mire elégedetten elvigyorogta magát, és egy intéssel két újabb bögre csokit rendelt, és maga elé húzta az egyiket, a másikat pedig elém tolta, aztán a csomagjaimra csúszott a tekintete.

- Szép nagy család, ugye? – kérdezte, miután számbavette az ajándékok halmazát. – Várj, kitalálom. Anyu, apu, öcsike, hugica, bátyuska, nagynénik és nagybácsik. Stimmel?

- Nem egészen – vigyorogtam el magam akaratom ellenére – anyu és öcsike stimmel. A többi nem talált.

- Nocsak. Hová lettek, akik a sorból hiányoznak? – érdeklődött.

- Miért kéne ezt pont neked elmesélnem? – kérdeztem vissza negédes mosollyal.

- Mondjuk azért, mert remek hallgatóság vagyok – dőlt hátra várakozásteli kifejezéssel az arcán.

Némán intettem nemet. Hogyisne, majd pont egy olyan alaknak fogom kipakolni a családi dolgaimat, akit alig egy órája ismerek, és legszívesebben a föld másik felére kívánnám!

- Felejtsd el – ráztam meg a fejem, mire megadóan bólintott.

- Remélem, nagy kárt nem tettem az ajándékaidban – nézett szét, aztán az egyik csomagra bökött – ha jól emlékszem, abba még talán bele is rúgtam – nézett rám bűnbánó arckifejezéssel.

- Akkor azért zörög folyamatosan – sóhajtottam, mire felemelte a dobozt, óvatosan megrázta, és hallotta, ahogyan a benne lévő dolgok halványan zörgő-zizegő hangot adnak ki.

- Ajaj – vonta össze a szemöldökét – azt hiszem, ez darabokban van. Sajnálom – és most valami sajnálatfélét tényleg felfedeztem az arcán.

- Azzal már nem segítesz rajta – csóváltam a fejem, mire a kabátjába nyúlt.

- Tényleg ne haragudj. Mondd meg az árát, és most azonnal kifizetem.

- Hagyd csak – vontam vállat.

- Szó sem lehet róla – válaszolta ellentmondást nem tűrően, aztán visszasiklott tekintete a csomagra. – Azt már meg sem merem tippelni, hány darabban lehet – motyogta.

- Én igen – tettem úgy, mint aki gondolkodik – olyan ezerötszázban. Mondtam, hogy hagyd – hárítottam el tárcát szorongató kezét – remélem minden darabja megvan, és akkor karácsonykor odarakhatom a fa alá.

Láttam, ahogy nagy szemeket kezd mereszteni rám.

- Te ezt oda akarod adni? – csodálkozott. – Így?

- Ühüm – bólintottam, miközben beleittam a csokimba, hogy el ne röhögjem magam – az öcsém majd összerakja. Szerintem tetszeni fog neki.

Úgy meregette egyre jobban nagy kék szemeit, hogy legszívesebben hangos hahotára fakadtam volna. Végül úgy döntöttem, nem szívatom tovább. Felemeltem a dobozt, és jó alaposan megráztam.

- Ez egy ezerötszáz darabos puzzle – vigyorogtam el magam győzelmem tudatában – és David imádja az ilyesmit – dőltem hátra elégedetten.

Egy pillanatig rákövült a felismerés, hogy a bolondját járattam vele, aztán hangos nevetésre fakadt, úgy, hogy a környező boxokból is mindenki minket kezdett figyelni.

- Ügyes – mondta, még mindig mosolyogva, és láttam tekintetében felcsillanni az egyenrangú ellenfélnek kijáró tiszteletet. – Rendben, most törlesztettél. Egy-egy. Indulhatnánk innentől tiszta lappal? – kérdezte.

Én is elmosolyogtam magam, és egy pillanatra átfutott agyamon, hogy úgy látszik, mégsem olyan elviselhetetlen figura, mint amilyennek először látszott. Mielőtt azonban válaszolhattam volna kinyílt a bolt ajtaja, és egy jól megtermett fekete fickó kanalazta be magát rajta, a buszvezetők egyenruhájában, és egy Himalájára való hómennyiséget szórt a padlóra.

- Hello, Tom! – köszönt rá a tulajra vigyorogva – Valami jó erőset, ami átmelegít! – ült a pult mellé.

- Már megint jókedvedben vagy, Ernie – rázta a fejét a Tomnak nevezett – nem hiszem, hogy az utasaid örülnének egy whiskytől bűzölgő sofőrnek!

- Ma már biztosan nem – vigyorgott továbbra is Ernie – Nem hallottad? – kérdezte, mikor látta Tom arckifejezésén, hogy mit sem ért – Egész Manhattenben leállították a tömegközlekedést!

A bejelentésre hirtelen csend lett. Mindenki a nyakát nyújtogatva meredt a kirakaton keresztül az utcára. Csakugyan, nemhogy buszokat, vagy taxikat, de még szinte autókat sem lehetett látni odakinn.

- Ebben a hóban katasztrófahelyzetet emlegetnek – fűzte tovább Ernie a szót – egyedül a személyautókat engedik közlekedni, saját felelősségre. Még a taxisokat is leállították! Alig néhány kószál csak belőlük az utcán. A metróba pedig teljes képtelenség lejutni. Odakinn áll a sor vége – bökött valahová az utca felé.

Hirtelen felbolydulás támadt a kávézóban, mindenki igyekezett kifelé, vagy a metró, vagy a taxiállomás irányába.

- Jaj nekem – nyöszörögtem, mikor a helyiség csaknem teljesen kiürült, és néhány – feltehetően helybelin kívül – szinte senki más nem maradt odabenn.

- Jól sejtem, hogy ez a buszodra is vonatkozik? – kérdezte a szépszemű.

- Gyanítom – sóhajtottam – csak tudnám, hogy jutok most haza??? A külvárosban lakom, a zöld részen. Az innen tíz kilométer.

A fiú belenyúlt a kabátja zsebébe, és egy slusszkulcsot halászott elő.

- És ha azt mondom, a taxid előállt? – nézett rám. – Úgy értem, én szívesen hazaviszlek. Engesztelésként a mai nap után.

- Nem is tudom… – hebegtem a gyorsan beállt helyzetet latolgatva – köszi, meg minden….de miért kellene beülnöm melléd? Nem is ismerlek. Lehetsz akár sorozatgyilkos…vagy még szatír is – böktem ki aztán.

Hátravetette fejét, és olyan hahota szakadt ki belőle, hogy azt hittem, még a csillár is leszakad.

- Nem… nem vagyok az – nyögte, mikor már szóhoz tudott jutni a nevetéstől – nem vagyok szatír.

Az utolsó szó – hajszálnyira ugyan – de kissé különös hangsúlyt kapott. Mintha azt akarta volna mondani, hogy ő valami más. Egy pillanatig összevontam a szemöldökömet, aztán meggyőztem magam arról, hogy valószínűleg képzelődtem.

- Nem nézel te kicsit sok tévét? – mosolygott a fiú továbbra is, én pedig vállat vontam, aztán szintén elmosolyogtam magam.

- Jó oké, lehet, hogy igazad van – néztem rá. – Bocs a feltételezésért.

- Vagyis akkor, elvihetlek? – zörgette meg a kulcsot, jelezve, hogy bocsánatkérés elfogadva.

- Nem hiszem, hogy lenne más választásom – bólintottam – remélem, jobban vezetsz, mint ahogy gyalog közlekedsz – szúrtam még oda egyet finoman, de nem bántó éllel.

- Bebizonyítom – mosolygott rám újra, és ez a mosoly más volt, mint az eddigiek, mert valami különös melegséggel telt meg, és kék szemei felragyogtak.

- Egyébként – szakítottam ki magam a szemek bűvköréből – ha már itt tartunk, engem Angel McCoynak hívnak – nyújtottam az asztal fölött a kezemet.

- Ne haragudj – sóhajtotta – de az én jó modorom úgy látszik, ma végképp elúszott – azzal kezébe vette a kezemet, finoman megszorította, és éreztem, ahogy valami különös vibrálás fog el az érintésétől. Aztán kimondta az a mondatot, amivel örökre megváltoztatta az életemet.

- Az én nevem Damon Salvatore.

Vége

FOLYT. KÖV.