Szimpátia az ördöggel 11. fejezet

11. fejezet

(befejező rész)

Nem tudtunk megszólalni, még csak mozdulni sem. Amitől féltünk, ami elől menekültünk, most itt állt előttünk. Nem kellett keresnünk, ő maga jött el hozzánk, hogy pusztulást és halált szórjon ránk. Láttam, ahogy Jenna arcára rákövült a félelem, láttam, ahogyan Jeremy izmai pattanásig feszültek, ahogy feszülten kereste a helyzetre a megoldást, és jéghideg ujjaimat csillapítóan a karjaira fűztem, hogy visszatartsam attól az őrültségtől, hogy Kristinre vesse magát. Némán átkoztam magunkat az őrültségünkért, hogy a három fiút elengedtük magunk mellől. Kristinnek nyilván látnia kellett őket távozni, és tökéletes alkalmat talált arra, hogy meglepjen minket. Ugyan mit kezdhettünk volna vele mi négyen?

Mindez néhány másodperc alatt játszódott le a fejemben. Kristin még mindig megszállottan mosolygott, de nyilván úgy találta, elég volt a szemezésből, mert egyetlen mozdulattal eldobta magától Bonniet. A lány a falnak ütközött, homlokán jól láthatóan berepedt a bőr, vérrel árasztva el arcát, ő maga pedig eszméletlenül csúszott a fal tövébe, a földre. Kristin ott állt előttünk, gyilkolásra készen, és nem hagyott kétséget a sorsunk felől.

A következő pillanatban Jeremy kitépte magát a kezemből, és rárontott a lányra. Minden erejének megfeszítésével próbált megvédeni legalább bennünket tőle, de Kristin úgy fogta le őt, mintha csupán egy játék lett volna, amely nem rendelkezik saját erővel, vagy szabad akarattal. Megragadta a fiú vállát, velünk szembe fordította, hogy lássuk Jeremy arcát, mikor a fogak a húsába hatoltak, és Kristin egyetlen mozdulattal feltépte a torkát. Néhány másodperc elteltével Jeremy lassan összecsuklott, Kristin pedig úgy rúgta őt félre, mint egy haszontalanná vált tárgyat.

A lány lassan közeledett felénk, arcán és ajkán még ott csillogott Jeremy vére. Jenna, Eve és én lassú hátrálásba kezdtünk, és láttam Jenna arcán, hogy mennyire retteg, nem csupán magunkért, de Jeremy életéért is.

Kristin elértette a pillantását, hátrafordult, megnézte magának Jeremyt, akinek mellkasa csigalassúsággal emelkedett és süllyedt le. Aztán visszanézett ránk, és torz vigyor ült ki az arcára.

- Nem, nem öltem meg – nézett rá Jennára félrebiccentett fejjel – tényleg úgy gondolod, hogy nem fogok még ennél is többet játszani az étellel? Van fogalmad, mennyire fogom élvezni, amikor majd amikor mindhárman ugyanígy fogtok a földön heverni, mint ő….véresen….gyengén…. egy föld alatti barlang mélyén, még hosszú-hosszú hetekig. És én addig fogok táplálkozni belőletek, amíg kedvem tartja, és élvezettel fogom nézni, ahogyan az élet csak nagyon lassan száll majd ki belőletek. És még jobban fogom élvezni, ahogyan Damon és Stefan ott lesz majd mellettetek, a barlang falához láncolva, és végig kell nézniük a roppant hosszú és fájdalmas haláltusátokat, azzal a tudattal, hogy nem tudnak segíteni. Hogyan is segíthetnének majd, amikor ők maguk is lassú kiszáradásra lesznek ítélve? – kuncogott elégedetten.

- Én erre azért nem vennék mérget – hangzott fel egy hang hirtelen az ajtóból, és mind odakaptuk a fejünket, és bennem szétáradt az öröm, látva, hogy Damon ott áll a küszöbön, Alaric és Stefan társaságában. Éreztem, ahogy a könnyek kiperdülnek a szememből, az áldott megkönnyebbüléstől.

Jenna kihasználta a pillanatot, odarohant és térdre rogyott az eszméletlen Bonnie és Jeremy mellett, és védően borult rájuk, mikor a három férfi elsétált mellette, lassú visszavonulásra késztetve ezzel Kristint.

A lány arcán látszott, hogy tudja, a játszmát valószínűleg elveszítette, de összeszedte minden erejét, és láttam rajta, hogy elszánta magát rá, hogy ő itt ma vagy győztessé válik, vagy halottá.

Rick nekirohant Kristinnek, de mire a lány mozdulhatott volna, már Damon és Stefan is a nyakán voltak. Kristin egymaga – idősebb és erősebb lévén – elbánhatott Damonnal, de a három férfi együttes ereje már neki is sok volt. Nem láttam túl sokat a karok és lábak kaotikus halmazából, de hallottam a kiáltásokat, a lány sikolyát, és csak azt vettem észre, hogy Kristin a következő pillanatban a kandallónak szédül. Ruhája elejét vér borította, de nem tudtam, vajon kinek a vére ez, övé, vagy valaki olyané, akit szeretek. Megkapaszkodott a kandallópárkányban, mert lábai már alig tartották, de aztán a fogódzkodó sem használt, mert lassan a földre csúszott, a szőnyegre hanyatlott, egyre sápadtabban, és reményvesztetten. Damon kihasználta az alkalmat, felkapta a kandalló melletti piszkavasat, magasra emelte hogy lesújtson vele, a lány szívének kellős közepébe, vártam a pillanatot, feszült figyelemmel néztem, nem akartam elszalasztani Kristin halálának látványát. Eve a kezemre kulcsolta a karját, és láttam, ahogyan ő maga is ugyanarra vár. Damon a földön fekvő lány szemébe nézett, és csak azt láttam, ahogy a halált hozó mozdulat megtorpan, és a kar lassan lehanyatlik.

Kristin szeméből könnyek peregtek, és amerre lecsorogtak, tisztára mosták a vérrel borított arcot. Felnézett fektében Damonra, és arcán megjelent valami, ami merőben eltért az eddigi érzelmektől, amiket rajta láttam. Hitetlenkedve meredtem a földre magam is, és nem hittem a saját szememnek. Kristin sírt.

- Mire vársz? – suttogta ő közben Damonnak – Tedd meg. Kérlek, könyörgöm neked, tedd már meg. Szabadíts meg engem. Nekem nincs meg az erőm hozzá.

- Miért?- kérdezte tőle Damon lassú, vontatott hangon, és egy kisebb jéghegy csikorgott a hangjában. Éreztem, hogy Kristin nem tudja őt megszédíteni, úgy, ahogyan Stefant, de rá is hatással volt a lány mostani viselkedése. – Miért tetted ezt Kristin? Mire volt jó ez az egész?

- Katherine-ért – jött a halk válasz – Ti öltétek meg őt. Ti, mindannyian. És láttam őt álmaimban, meglátogatott engem mikor pihentem, a fülembe suttogott, és kérte, hogy bosszuljam meg a halálát. Azért itattam Stefannal a vérét, mert azt akartam, hogy ő ölje meg mindazokat, akiket szeretett. A halandóknak a halál, Stefannak pedig az örök fájdalom járt, amikor rájön, hogy elvette az életét azoknak, akik egykor mindennél többet jelentettek neki.

- De mi közöd neked Katherine-hez? – szólt le hozzá Alaric, és Damonra nézett, aki még mindig ugrásra készen tartotta a piszkavasat.

- Az én nevem Kristin Petrova – jött a halk válasz a szőnyegről – és Katherine Petrova unokahúga vagyok.

Döbbent csend és néma pillantások következtek.

- Damon…. – hangzott Kristine csendes hangja – kérlek, ne várj tovább. Kérlek, add meg nekem a halált. Jobb lesz ez így mindenkinek. Nekem nem volt a világon senkim, csak Katherine. És ha mindenki gyűlölte is, ha ki is érdemelte, én szerettem őt, és ő szeretett engem. Nem akarok magányosan, egyedül élni tovább.

Damon belenézett a lány szemébe, és a földre dobta a vasat. Mindannyian elkerekedett szemekkel meredtünk rá, Rick arcáról pedig sütött a meggyőződés, hogy Damon teljesen meghibbant.

- Menj – mondta halkan Damon, lehajtott fejjel, és elfordult Kristintől – menj el innen. Menj el a városból úgy, hogy ne tudjam hol vagy, vagy mit teszel éppen, mert ha bárhol rád találok, azonnal megöllek. Kaptál egy kis időt a sorstól. Vagy ha úgy tetszik, egy újabb lehetőséget. Én a helyedben ezt kihasználnám.

Kristin lassan, remegve feltápászkodott. Damonnal egymás szemébe néztek, és láttam, hogy valami végbement közöttük, valami, amit csak ők ketten értettek, és mi nem voltunk képesek nevet adni ennek. Aztán egyetlen mozdulat, egy aprócska rebbenés, és a következő pillanatban Kristin már nem volt sehol.

*****

Rick a földön kuporgó Jenna mellé sietett, és lerogyott Jeremy mellé, aki már képes volt félig-meddig fel is ülni, aztán a lassan szintén eszméletre térő Bonniet segítette fel hasonló helyzetbe. A két fiatal lassú eszmélkedéssel pislogott, aztán összenéztek, és halványan egymásra vigyorogtak, ami Jenna és Rick arcán is a tagadhatatlan megkönnyebbülés kifejezését váltotta ki.

- Nem értelek, Damon – nézett rá Stefan, és sosem láttam még ilyen komornak, mint most. Eve közben felállt a földről, ahol eddig kuporogtunk, Stefan mellé sietett, és a fiúra borult. Stefan átölelte, és finoman megszorította, én pedig – még mindig ülve – csak bambán csodálkozni tudtam a látványon. Aztán hirtelen mindketten zavarba jöttek, mint én, mikor Damon búcsúzott tőlem egy csókkal, és feltűnően kerülni kezdték mindenki pillantását. A kissé feszült helyzetet Rick mentette meg.

- Khm… szóval azt hiszem, én sem értelek – vette át a szót, és megpróbálta elterelni a figyelmet a lassan vörösbe váltó Stefan-Eve párosról – miért kellett őt elengedned? Láttad, mit tett! Végigélted te is, ahogyan az életünket fenyegette! A kezedben volt a lehetőség, miért nem éltél vele?

- Én tudom, miért – szóltam közbe csendesen, és Damonhoz léptem – mert önmagadra emlékeztetett. Ugye? Valaha ugyanilyen voltál te is. És a sorstól te is kaptál egy új esélyt.

- Mindenkinek jár egy lehetőség, úgy hiszem – válaszolta lassan, lehajtott fejjel, és nem nézett a szemembe. – Tudom, milyen valakit szeretni, és ezt a valakit elveszíteni is. Tudom, mit tesz az emberrel, ha nincs mellette a család, vagy bárki, akitől megkaphatja azt az érzést, ami nélkül nem lehet élni. Még a mi fajtánknak sem.

Megérintettem a karját. Rám nézett, szeme könnyfátyolon át csillogott. Nem mert mozdulni felém, félt, hogy ellököm magamtól. De hogyan is lettem volna rá képes?

Átöleltem, és mikor arcomba nézett, gyengéden megcsókoltam. Karjaiba simultam, átadtam magam neki, és még önmagamon is csodálkoztam egy pillanatig, mikor eszembe jutott a régi Damon, a félelem, amit éreztem iránta, mellette, de nem gondolkodtam sokáig. Nem akartam a régi énjére gondolni, most ez az új Damont akartam magam mellett tudni, és szeretni őt, a nap minden percében.

Jenna, Rick, és a földön fekvő két sérült hangos csörömpölésbe és beszélgetésbe kezdett, megpróbáltak minket figyelmen kívül hagyni, de ha meredten bámultak volna ránk sem zavartattuk volna magunkat. Damon rám nézett, mosolygó arccal, és szemeiben láttam azt a vidám kajánságot, amit annyira szerettem.

- Na és most mi lesz? – kérdeztem tőle, nagy levegőt véve. – Innen hogyan tovább?

- Elena, ez egyedül rajtad múlik – válaszolta, és szeme lassan simogatta végig arcomat. – Ez a te döntésed kell, hogy legyen. De azt nyilván te is tudod, hogy én mit szeretnék – szorított magához finoman, és újra elmosolyodott.

- Na és a duma, a halandó-vámpír kapcsolat reménytelenségéről, és a hasonló hülyeségek? – kérdeztem tőle én is mosolyogva.

- Hát, ez sajnos csakugyan így van – bólintott keserűen – ha úgy döntesz, hogy te is akarod ezt az egészet, tisztában kell lenned azzal, hogy el fog jönni az az idő, amikor szembesülnöd kell azzal, hogy feletted eljár a kor, felettem pedig nem. Képes leszel megbirkózni ezzel?

- Szerinted ők képesek lesznek rá? – kerültem ki a kérdést, szememmel a Stefan-Eve páros felé vágva.

- Nem tudom, sor fog-e kerülni köztük erre a kérdésre – nézett oda ő is egy pillanatra – de azt hiszem, a legjobb úton haladnak felé, nem gondolod?

- De igen – válaszoltam, és karjaiba bújtam – és ha nekik menni fog, hát akkor nekem is. Nem akarok arra gondolni, mi lesz majd, sok év múlva. Nem akarok gondolni semmire, csak a jelenre. És rád – felemeltem fejem válláról, és a szemeibe néztem.

- Damon Salvatore – suttogtam halkan, hogy csak ő hallhatta – remélem tudod, hogy nagyon szeretlek.

Magához szorított, és csak ennyit suttogott a fülembe.

- Tudom Elena. Már olyan régóta tudom.

Aztán szemembe nézett, és rám  mosolygott.

- Igazából mindig is tudtam.

VÉGE