Tükröddé válva 1. fejezet

- Tudom, anya – sóhajtottam a telefonba nagyot, és próbáltam nem érzékeltetni a csalódottságot, ami elöntött hirtelen – ne aggódj, megértelek – motyogtam utána némileg csendesebben, miközben ügyesen szlalomozva próbáltam kikerülni a jókora hókupacokat a járdán, és az emberek egyre áramló tömegét.

- Haragszol – hallottam a hangot a vonal másik végéről.

- Nem, dehogy haragszom! – kiáltottam – Csak tudod, elég vacak érzés belegondolni, milyen karácsonyom lesz, szálegyedül.

- Hidd el, ha tudnék, mennék – ismételte anyám türelmesen – de nem hagyhatom itthon felügyelet nélkül Davidet! És Mrs. Conningot, aki vigyázni szokott rá, nem rángathatom el a családja mellől, ráadásul pont karácsonykor.

- Tudom – sóhajtoztam továbbra is csendesen. David, az öcsém, 10 éve ellenére kimondottan problémás gyereknek volt mondható, és képtelenség volt őt felügyelet nélkül hagyni. Egy 12 órás utazásnak kitenni pedig még inkább.

- Nyilván tudod, hogy most én sem mehetek – meredtem magam elé keserűen – a költözés elvitte minden megtakarított pénzemet. De….ezt muszáj volt meglépnem.

- Hát persze – sietett anyám megnyugtatni  – senki nem is rója ezt most fel neked. Egyébként ne aggódj, itt nem lesz nagy felhajtás. Csak a szokásos hangulat. Rokonok, fenyőfa, ajándékbontás, ennyi.

Annak ellenére, hogy ezt lehangolónak szánta, pont az ellenkezőjét érte el nálam. Iszonyú honvágy kapott el hirtelen, és odaadtam volna Amerika minden gyönyörűségét, ha karácsony estére ott lehettem volna a családom mellett Európában.

- Az ajándékokat azért postára adom, még idejében – válaszoltam aztán, és csak azt sajnáltam, ahogy nem láthatom szeretteim arcát a kicsomagolás közben.

- Jól van kicsim, várom őket. És persze nálad is fog majd csengetni a postás – hallottam anyám hangján, hogy mosolyog. – Ne búsulj, hamar eltelnek az ünnepek, és tavasszal mindenképpen találkozunk. Ugye, kibírod addig nélkülünk?

- Van más választásom? – kérdeztem, aztán halványan én is elmosolyodtam. – Szenteste felhívlak benneteket, jó? Addig is boldog ünnepeket, és anya….nagyon szeretlek titeket – nyomtam ki a telefont egy nagy sóhajjal, aztán megálltam egy percre. Feltekintettem az égre, ahonnan hatalmas pelyhekben hullott a hó, és már most ezerszer elátkoztam magamban az idei karácsonyt.

*****

A belváros olyan volt, mint egy életre kelt karácsonyi képeslap. Az esti félhomályban fények villogtak mindenfelé, az utca szinte fényárba öltözött, a levegőben érezni lehetett a karácsony hangulatának közeledtét, mint amikor magasabbra csavarják otthon a fűtőtestet. Zene szállt az üzletek folyton meg-megnyíló ajtaja felől, és szemem előtt egymást érték az utcai árusok végtelen sorai. Minden a boldog, elégedett ünnepek ígéretét hordta magában, én voltam az egyetlen, aki nem érezte ennek a hangulatát.

Nem éltem még túl régóta Manhattan-ben, három hónapot semmiképpen nem mondanék annak. Az elmúlt időszakban nem volt könnyű életem, és reméltem, hogy a költözés talán egy új, jobb élet reményét hozza majd el nekem. Egyelőre csalódnom kellett, és csak abban bizakodhattam, hogy jövőre megváltozik majd minden.

Nagy sóhajjal vettem fordulatot az egyik áruház ajtaja felé, és már most azon töprengtem, vajon mivel tudnék legnagyobb örömöt szerezni otthon maradt szeretteimnek.

Testvéremet és engem tökéletes anyával áldott meg a sors. Holott anyám mindenért keményen megküzdött életében, sosem panaszkodott, és sosem adta fel. Egyedül nevelt fel engem, apámat sosem ismertem. Aztán még kisgyerekkoromban férjhez ment ahhoz az emberhez, akitől öcsém született, de David születése után ő is lelépett, valószínű kínosnak tartotta, hogy egy „problémás” gyereket nemzett, pedig David nem rossz gyerek a maga módján. Mi hárman voltunk egymásra utalva, és olyan családi köteléket építettünk ki, ami csak nagyon keveseknek adatik az életben, és most mindennél jobban fájt ennek a családnak a hiánya.

Annyira elmerültem gondolataimban, hogy csak arra eszméltem, ahogyan nekem rohan egy magas, bőrkabátos „oszlop”. A hirtelen ütközés erejétől alighanem egy jókora hókupacba zuhantam volna, ha az ismeretlen a könyökömnél fogva meg nem tart, míg visszanyerem az egyensúlyomat.

- Hoppá – hallottam hirtelen felcsendülni egy kellemes hangot, aztán a tulajdonosa meglehetősen közel húzott magához, hogy egészen biztosan képes legyek megállni a lábamon. Eszmélkedő pislogással felnéztem, és hirtelen úgy éreztem, mintha egy álomba csöppentem volna bele. Piszkosul jóképű srác tekintett rám, olyan, akibe szinte első látásra beleragad a tekintet. Szélfútta, kócos haj keretezte arcát, mintha csak most szállt volna ki az ágyból, és ez alól az üstök alól a legkékebb szempár ragyogott rám, amit valaha is láttam életemben.

Meglehetősen bambán nézhettem rá, mert kicsit felhúzta a szemöldökét, aztán elmosolyogta magát.

- Rendben vagy? – kérdezte, és megreszketett a lábam, mikor meghallottam a hangját – Elengedhetlek? – vigyorgott, mintha csak bezsebelte volna a külseje miatti lányos zavaromat, és ez a gesztus azonnal kijózanított engem.

- Itt lenne az ideje, igen – válaszoltam, és kihúztam könyökömet a karjából. – Megtanultam már megállni a saját lábamon, köszi.

- Ez nem kimondottan tűnt fel – biccentette félre a fejét.

- Úgy elég nehéz, ha valaki teljes erővel letarol – húztam össze a szemöldökömet.

- Bocsánat – vont vállat – tényleg nem figyeltem. Nincs harag?

- Nincs hát – igazítottam meg a táskámat a vállamon – de ha lehet, legközelebb nézz a lábad elé, rendben?

- Kívánságod parancs – suttogta ingerlően, mire megráztam a fejem, aztán elléptem mellőle, és otthagytam. A szemem sarkából még halványan láttam, ahogyan hosszasan utánam néz, de én nem fordultam vissza. Hogyisne, nem kellett most nekem az életembe semmiféle ismerkedés. Egy ilyen pimasz alakkal meg aztán végképp nem.

Mire az ösztöneimnek engedelmeskedve mégis visszanéztem az áruház bejáratából, már üres volt a tér, és a szépszemű illető eltűnt.

*****

Sosem gondoltam volna, hogy csakugyan létezik olyan, amit eddig az idióta amerikai filmekben láttam, amikor valaki négy szatyorral egyensúlyoz, mellette a postaláda tartalmát tartja a szájában mint egy jól nevelt öleb, és kezeivel pedig a kulcsa után matat. Alig egy óra elteltével sikerült ezt a produkciót élő egyenes adásban bemutatnom az áruház előterében. Jó alaposan felpakoltam ajándékokkal, a pénztáros mögött álló srác unott képpel pakolt tele a cuccaimmal négy jókora papírszatyrot. Épphogy arrébb léptem, amikor elém ugrott egy – általam grincsnek titulált – zöldbe burkolt kölyök, és szórólapokat nyomott a kezembe, ahol már nem volt hely, így mikor szólni akartam, hogy köszi, de mégsem, egy határozott mozdulattal a nyíló számba nyomta a köteget. Mindeközben valaki érezhetően a lábamra hágott, így szatyrostul, szórólapostul, és fél lábon táncikálva forogtam el a bejáratig, ahol is egy jókora ütést éreztem a hátamon, és itt már nem volt megállás, egy dicstelen hasassal elterültem a padlón, közben kiköptem a számba tömködött lapokat, és a szatyrok tartalmával beterítettem néhány négyzetméternyi területet.

Már arra sem volt energiám, hogy bosszankodjam, sóhajtozva kezdtem el összegyűjteni a szétszóródott csomagokat, mikor egy kéz jelent meg padlóra szegezett tekintetem előtt, és az egyik ajándékomat tartotta a markában.

- Azt hiszem, ez ma valahogy nem az én napom – hallottam meg a hangot, én pedig magamban némán fohászkodva behunytam a szememet, de imáim nem találtak meghallgatásra. Felnéztem, és a szép szemű illető szedegette a holmijaimat a földről, ahová juttatott, miután újfent letámadott. Ezúttal hátulról.

- Valami azt súgja, hogy ez nem is a te napod – vigyorgott rám, mikor felemelte a fejét, és ő is megismert engem. Szemtelen mosolya láttán elhagyott a béketűrés.

- Mondd, neked ez a hobbid? – kérdeztem, és csípőre tett kézzel felálltam. – Embereket fellökdösni a karácsonyi forgalomban? Mi vagy te, zsebtolvaj? – mikor ezt kimondtam, ijedten tapogattam meg tárcámat a zsebemben.

- Nem, nem vagyok – nevetett fel röviden – csak azt hiszem…ma szokatlanul béna alak.

- De legalább őszinte – bólogattam hozzá.

- Hű, de morcos valaki – vonogatta a szemöldökét még mindig mosolyogva, úgy tűnt, elég nehéz kihozni a sodrából. Éltem a gyanúperrel, hogy az idők végezetéig képes lenne folytatni ezt a társalgást úgy, hogy egy tizedet nem emelkedik a vérnyomása, és még kifejezetten élvezi is a helyzetet. Nekem viszont sem kedvem, sem erőm nem volt verbális vitába bonyolódni vele.

- Ha valakit kétszer küldesz kiütéssel a padlóra, ne várj tőle köszönetet – ráztam a fejem, miközben sikerült együttes erővel összekotorni az ajándékokat, és menetre készen újra felcuccoltam. Felemelte a földön heverő szórólapokat is, és vigyorogva a szám felé közelített vele, kérdően felvonva szemöldökét, hogy kérem-e, nyilván látta, honnan pottyantottam ki őket.

- Nyeld le – sziszegtem ekkor már csakugyan dühösen, és két hatalmas lépéssel odébb akartam állni, de ekkor elém lépett.

- Sajnálom, hogy letaroltalak. Ma már másodszor – tette hozzá – nem ahhoz vagyok szokva, hogy a nők nyilvános helyen, és ruhában dőljenek el tőlem – meredt a tekintetembe, és láttam, hogy szórakoztatja a szituáció.

- A szerencsétlenek – recsegtem felé a lesújtó véleményemet a legjegesebb hangon, amit csak elő tudtam venni.

- Várj – fogta meg vállamat, mikor elléptem mellőle, és maga felé fordított. – Tehetnék esetleg valamit érted? Engesztelés gyanánt?

- Azt hiszem, igen – válaszoltam egy másodpercnyi töprengés után. – Ma már ne akadj az utamba többet! – kiáltottam dühösen, és kicsörtettem az áruházból.

Alighanem őrjöngő rohamot kaptam volna, ha ebben a percben tudom, hogy a kívánságom nem válik valóra.

Vége

FOLYT. KÖV.