BOLDOG ÚJ ÉVET!

BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK MINDEN OLVASÓMNAK, ÉS REMÉLEM, VELEM TARTOTOK 2012-BEN IS.

Prophecy

A menedék 2. fejezet

2. fejezet

Még mindig gyanakodva figyeltem az idegent az ajtóban. Az elmúlt egy évben sosem láttam még véletlenszerűen beeső embert. Sőt, szinte senkit nem láttam Jareden, és a városbelieken kívül.

- Miért hinnék magának? – kérdeztem kissé reszketeg hangon. – Ha Tim küldte, akkor már most mondom, hogy a barátom nemsokára visszajön, és….

- Hogy ki küldött?  - meresztette ki szemét az idegen, és a szúnyoghálón át is láttam megcsillanni a szinte elképesztően kék szemeit. – Nézze, nem tudom miről beszél, de nekem szükségem van segítségre! Annak a legelőnek a végén áll az autóm… és képtelen vagyok beindítani. Félek, jobban összetörtem a kelleténél. Nem tudok segítséget hívni, mert egy halom alkatrész maradt a mobilomból… és valami történt a karommal is – fejezte be. – Segítenie kell nekem. KÉREM!

Összeszorított fogakkal hallgattam a mondandóját, aztán végül győzött rajtam a szánalom. Vagy akár a hülyeség, attól függ, honnan nézzük.

- Jó, rendben – fújtattam nagyot. – De egy feltétellel megyek magával. EZZEL a feltétellel – emeltem ki a puskámat a konyhaszekrény mögül, mire a szépszemű egy lépést hátrált. – Ha ez nem tetszene, akkor sajnálom. A város arra van – intettem a hegyek felé – holnapra talán oda is ér. Nos? – néztem rá várakozás teljesen.

- Oké, bánom is én – intett lemondóan. – Tőlem ágyút is hozhat magával, ha nem bízik bennem, de könyörgöm, hozzon egy autót, amivel ki tudjuk vontatni az enyémet a legelőről… csak arra kérem, állítson vissza az útra, és valahogy talán már eljutok a városig.

Kinyitottam az ajtót, minek láttán szépszemű lehátrált a verandáról, és némán nézte, ahogy bezárom a házat magam mögött.

- Segít… segíthetek? – kérdezte hirtelen. – Elég jól értek az autókhoz. A fejemre tarthatja a puskát, miközben én előhozom a kocsiját – vigyorogta el magát halványan.

- A hülye viccektől még nem fogok jobban bízni magában – vetettem oda. – Szépen üljön le oda – mutattam a veranda elé, ahol néhány fatuskó álldogált. – Két perc, és máris itt vagyok – vettem a puskát a vállamra, és az istállóba ballagtam.

Noha hozzá voltam szokva a puszta gondolathoz, hogy meg kell védenem önmagam – nem mintha rossz szándékú emberek vettek volna körbe – még sosem jutottam el odáig, hogy puskát fogjak valakire. A fegyvert egy ember ellen tartogattam. Ő gonosz volt, és rosszat akart. De ez az idegen nem. Éreztem ezt, szinte minden idegszálamban.

Nagy sóhajjal kivezettem Lizzyt, a két ló közül a markosabbikat, és seperc alatt a kis szekér elé szerszámoztam. A puskát a lábam mellé szúrtam a kocsisülőre, mint a cowboyfilmekben láttam, és egy csettintéssel megindultam a szépszemű felé.

Ő ott üldögélt, ahol hagytam, és látványosan megnyúlt az arca mikor meglátta a lovat és a szekeret előcsörömpölni az istálló mögül.

- Mi a probléma? – kérdeztem ártatlan arccal, és tudtam, hogy már csak ennek az ábrázatnak a láttán megérte az egész találkozás.

- Öhm… én egy… kocsira számítottam – nyíltak tágra a szemei, és teljesen olyan színük volt, mint az áprilisi égnek odafenn. Mintha még a napfény is bennük szikrázott volna.

- Ez is egy kocsi – adtam meg a választ tömören. – Autóm, mint olyan, viszont nincs – mutattam a fejemmel, hogy szálljon fel mellém. – Most jön vagy nem? Lizzy elég türelmetlen típus – néztem a lóra, aki már feszülten topogott egy helyben.

- Igen, persze – tápászkodott fel, és úgy kapaszkodott fel a szekérre, mintha dinamittal lett volna kibélelve.

- Ezt senki nem hiszi el nekem, ha egyszer elmesélem – sóhajtotta, és valami okból kifolyólag olyan fejet vágott hirtelen, mint mikor a kisgyerek felül álmai hullámvasútjára.

- Ez egy lovaskocsi, nem idegen űrhajó – emeltem a tekintetem az égnek, aztán csettintettem a kantárral, és Lizzy szapora ügetésbe kezdett.

*****

Csendben tettük meg a jó tíz perces utat a legelő végéig. A kalapom árnyékából viszonylag biztonságosan méregethettem szépszeműt, ha az ő figyelmét látványosan lekötötte valami más – akár egy nyúl a mezőn, vagy egy sas az égen – és észrevettem, hogy néha ő is végigmér engem, bár az ő tekintetében több volt a néma bámulat, mint az elragadtatás.

- Pokoli a hőség – jegyezte meg végül, és letörölte magáról a sűrűn patakzó verejtéket. – Hogy lehet bírni ezt?

- Csak így – mutattam fejemen a kalapra. – Magának gondolom nincs ilyen.

- De van. Bár nem teljesen cowboykalap, de kalap – adta meg a választ. – És a kocsimban hagytam – sóhajtotta.

- Gratulálok. Most legalább megtanulja, hogy az áprilisi louisianai hőségben az emberek nem járnak fejfedő nélkül. Legalábbis az épeszűek – szúrtam oda egyet, aztán leállítottam Lizzyt. – Oké, ez az a legelő? – néztem rá, mire bólintott. – Akkor hol van a kocsija? Látnunk kellene!

- Én itt hagytam…- kezdett magyarázni, de szavába vágtam.

- Hol? – kérdeztem tőle kissé feszülten, és kezdtem a fegyver után nyúlni. „Gratulálok Mona, ha csapdába sétáltál… ekkora marhát, mint te”…- motyogtam magamban, de ekkor szépszemű leugrott a kocsiról.

- Ott van – mutatta, mire értetlenül bámultam rá. – Ha leszáll, akkor már maga is meglátja. Kilátszik a háta… a szénakazalból – bökte ki végül.

- A miből??? – emelkedett a hangom a felső szférába, hogy aztán meglátva a szétborult kazlat, benne egy autó fekete hátsójával, levegyem a kalapom. Reméltem az éppen feltámadó szellő lehűti a fejem, mert jelenleg legszívesebb ugyanebben a helyzetben láttam volna szépszeműt. És úgy, hogy mindez az én kezem nyomát dicsérje.

- Remélem tudja, hogy az állataim egy havi takarmányát tette tönkre ezzel a manőverrel – morogtam oda. – Hogy a fenébe került ide egyáltalán?

- Nagy gond lenne, ha ezt nem most mesélném el, hanem ha már kihevertem a napszúrást? – állt mellettem elég elgyötörten. – Csak kérem, rángassa ki onnan valahogy a kocsimat. Megfizetem a kárát.

- Én is így gondoltam – jegyeztem meg, aztán odafaroltattam a szekeret a kocsija hátához, és egy erős kötéllel összekötöttem a kettőt.

- Gyerünk Lizzy… mutasd meg, milyen erős kislány vagy – csettintettem a kantárral, és egy-két perces küzdelem után az autó már a puszta legelőn álldogált, igaz, kissé ziláltan.

- A kocsim! – örvendezett a kékszemű, és úgy tapogatta meg a karosszériát, mintha egy nő dudái lennének a keze alatt.

- Könyörgöm mondja, hogy nem fog szerelmet is vallani neki – sóhajtottam, mire ő szó nélkül kinyitotta a jármű ajtaját, egy kalapot nyomott a fejébe, és diadalmasan rám vigyorgott.

- Hát ez egy vicc – mértem végig. – Oké Mr, ez nagyon jól mutat a városban, de itt még a tehén is kiröhögi magát – ráztam a fejem, és magam sem tudom miért, de röviden én is felnevettem.

- Mellesleg, elég mutatós kis járgány – ugrottam le a szekérről, míg ő a csomagtartóban matatott.

- Igen, az ára is az volt – válaszolt. – Nos, visszaállít az útra? Ha megmutatja, pontosan merre van a város, valahogy bedöcögök.

- Ezzel bajosan – csaptam le a kalapomat a kocsiülőre. – Az első tengely törött. Két métert sem fog megtenni vele – mutattam a kerékre, ami úgy állt, mintha kibicsaklott volna a nyaka.

Szépszeműnek torkán akadt a jókedv, ahogy átsétált arra az oldalra, ahol én álltam, és meglátta a bajt.

- Akkor… most mégis mit csináljak? – meredt rám különös tanácstalansággal. – Hogy jussak el a következő városba? Én… nem hagyhatom itt az autót… és amúgy is… - motyogta egyre zaklatottabban – engem majd várnak. Segítséget kell hívnia – nézett rám még egyszer, aztán a ragyogó kék szemek fénye eltompult, a lábai megrogytak, és nemes egyszerűséggel összeesett a kocsija mellett.

Vége

Folyt. Köv.

A menedék

1. fejezet

A nap karimája még fel sem bukkant Tabita Springs távoli hegyei fölött, mikor kintről már megszólalt Jimmy velőtrázó ordítozása, amitől az ablakok is finoman rezonálni kezdtek.

- A fene a fajtádat – sóhajtottam roppant álmosan, belepislogva a kinti sötétségbe. – Nem is tudom minek vettem ébresztőórát – ittam meg a kávém utolsó kortyait. – Csak azt nem tudom – zsémbeltem tovább magamban, miközben vékony kabátot rántottam, csizmát húztam, és fejembe nyomtam a kalapomat – hogy ha egyszer meghalnék az éjjel, mi lenne veled. Téged persze ez nyilván nem érdekelne – vágtam ki a konyha ajtaját, és ettől a zajtól Jimmy ordítása csak fokozódott. – Igen, már jövök – mormogtam. – Szóval, ott tartottam, ha meghalnék sem érdekelne téged, csak legyen tele a hasad. Nem gondolod, hogy ez kissé egyoldalú kapcsolat? – vágtam a kezem csípőre, mikor a kinti sötétségből kivált egy hatalmas árnyék, és hosszú füleit billegetve kivette a kezemből a két szem cukrot.

- De azért mindig tudod, hogy vegyél le a lábamról – sóhajtottam, mikor aztán busa fejét a nyakamba dugta. – Jól van, jól van… - csillapítottam le nevetve a szeretetrohammal birkózó szamarat, aki készségesen követett engem egész az istálló ajtajáig.

- A vödröt is vihetnéd, ha már eljöttél idáig – néztem rá, és beléptem az épületbe.

Még mindig nem tudtam megszokni azt a néhány első másodpercet, ami ilyenkor fogadott. És ennek első jele volt a SZAG.

- Olyan leszek lassan, mint valami finnyás városi – kapcsoltam fel a világítást, és elégedetten néztem végig a gyülekezeten.

Az egyik sarokban két ló rágta a szénát, a velük ellentétes oldalon húsz bárány állt, meglehetősen bamba arckifejezéssel.

- Igen, én is így szoktam nézni minden ébredéskor – léptem oda, és leellenőriztem a szoptató bárányanyukákat, akik a többiektől elzártan bégettek. – Nagyon édesek a gyerekeid – mondtam egy jól megtermett asszonyságnak – csak iszonyú büdösek.

A harmadik sarokban néhány tehén kérőzött, egyszer-egyszer velőtrázó bőgéssel követelve a reggelit.

- Minden rendben – végeztem a szemlével, amit úgy tartottam a gyülekezet fölött, mint valami tábornok – gyere Jimmy, vár a munka – léptem ki, és felrángattam a kabátom cipzárját. Elég hűvös volt még a louisianai reggel.

- Gyere már, nem hallod? – emeltem meg a hangom, de már tudtam, hogy a „munka” szó puszta említésére Jimmy átmeneti süketté válik. A földön elszórt szalmaszálakat szagolgatta nagy átéléssel, és láthatóan ügyet sem vetett rám.

- Úgy látom, veled már nem lehet boldogulni ostor nélkül! – csattantam fel végül.

Noha egy éve vezettem már ezt a farmot, még most sem sikerült rájönnöm, hogy a felemelt hang, vagy az ostor szócska volt a varázsige, mindenesetre Jimmy ügetni kezdett a csűr felé, hogy aztán engedelmesen a kordé elé álljon, és engedje, hogy felszerszámozzam.

Szénát hánytam le a felső szintről, bele a kocsiba, aztán kicseréltem a tegnapi használt almot az istállóban. Amit a többi farmer általában nem kedvelt – értem ez alatt a ganajolást – nekem a kedvenc műveletem volt. Nem a terjengő „illatok” miatt, hanem mert jó érzés volt végignézni a tiszta istállón, és tudni, hogy az állataim már legalább fele részben rendben vannak.

- Jöhet a második felvonás szépségeim – adtam egy marok répát Jimmynek, hogy nyugton maradjon a kordé fogságában, majd átgörgettem a két csillogó fejőgépet az istálló negyedik sarkából a tehenek, és a juhok állásba.

Nem kellett hozzá sok idő, hogy az egyhangú zümmögés betöltse az istállót, és elégedetten kapcsoltam ki a gépeket, emeltem nagy nyögésekkel a kannákat a kordéra, majd a csűr felé útban, lepakoltam a konyhaajtóban a reggeli „termést”.

Még néhány forduló Jimmyvel, és nemsokára az istálló minden lakója elégedetten ropogtatta a búzát, zabot, szénát, ami épp szerepelt az étlapján.

- Jól van öregem, ma reggelre ennyi volt – nyújtóztam nagyot, de ekkor már a kinti sötétség erősen oszlott, és mire leszerszámoztam Jimmyt – aki felsőbbrendű képpel kezdte majszolni az ő különtett adag sárgarépáját – már a nap is felbukkant, és az előbbi hideget szinte percek alatt messze űzte.

Besétáltam a konyhába, főztem egy újabb kávét, és elkeseredetten meredtem az órára.

- Még mindig három órába telik az egész – rogytam le egy székre. – Képtelen vagyok feldolgozni, a többi farmer hogy csinálja ennél gyorsabban.

- Talán úgy, hogy segítségük is akad – szólalt meg egy rekedt hang az ajtóban, és csaknem lenyeltem a kávéskanalat a rémülettől.

- Jared – sóhajtottam, mikor megláttam a barázdált arcot. – Te arra pályázol, hogy ne érjem meg a nyugdíjas éveimet, ugye? – tártam ki aztán az ajtót, és beengedtem a jövevényt. – Nem is hallottam, hogy ideértél.

- Mert az én jó öreg Bess-em lerobbant – ült le az öreg farmer a székre. – Hát a saját kordémmal zötyögtem el idáig.

- Odakinn vannak a kannák – böktem fejemmel az ajtó felé. – Valami extra kívánság?

- Igen, láttam hogy kinn vannak – bólogatott, és a ráncos arcon megjelent egy apró mosoly. – Ha már itt tartunk, te hamarabb fogsz megölni engem. Csaknem hasra estem bennük. Ez valami csapda betörők ellen? – érdeklődött, és kérges tenyerébe fogta a bögrét, a forró kávéval, amit kiöntöttem neki. – Mellesleg, a titkos receptű juhsajtot nagy siker. Dupla ennyi is elfogyna belőle. Jó kis pénz, szóval gondolkozz rajta.

- Nem is tudom – nyögtem. – Igy el sokan vannak – mutattam az istálló felé, jelezve mire is gondolok. – Ha még vennék juhokat, egy órával korábban kelnék, és később feküdnék. A nyírás, a kaja… nem tudom, megéri-e.

- Persze, hogy meg. Öreg farmer vagyok, hallgass rám – veregette meg a karomat Jared. – Na jó, viszem a kannákat, még mielőtt megalszik benne a tej – állt aztán fel, és úgy dobálta a tejjel teli edényeket a kocsira – amiket én mozdítani is alig bírtam – mintha csupán pehelypárna lett volna.

- Tudod Jared, ha valaha végképp elmenne az eszem, és férjhez mennék, téged választanálak – évődtem vele kedvesen, mire felnevetett, cowboykalapját a tarkójára húzta, és rágyújtott a ritka büdös pipájára.

- Feltéve, ha előbb leszoksz erről – legyeztem az orrom előtt néhányat.

- Ha feleségül vennélek, te szoknál rá – mulatott magában, aztán kissé közelebb hajolt. – Minden rendben, ugye? – nézett rám azzal az aggódó szeretettel, amit már megszoktam, mire csak bólintottam. – Hozzak neked valamit a városból?

- Nem, köszönöm – ráztam a fejem. – Valamelyik nap úgyis be kell mennem. Rám férne egy új csizma – vizslattam a lábbelimet.

- Meg egy kis szórakozás, kis tánc, néhány üveg sör, és kellemes férfitársaság – folytatta a felsorolást Jared, aztán az arckifejezésemet látva legyintett egyet. – Vedd úgy, hogy nem szóltam. Jó munkát Mona. Az esti fejésre itt leszek – csattintott a kantárral, mire a két ló lassú ügetésben megindult kifelé.

*****

Elég hamar elszállt a délelőtt, és a nap többi részében ritka csendes volt az istálló. Valamikor dél körül kitereltem a jószágokat a karámokba, és míg a rádiót hallgatva ebédet gyártottam, belecsendült a motozásomba és a zenébe egy-egy bégetés, tehénbőgés, vagy a lovak nyerítése.

Jól esett hallani ezeket a hangokat. Egy éve ezek jelentették számomra az életet. Elégedettség töltött el, tudva azt, hogy végre valahára én tartom kezemben a sorsomat. Kemény munka az ára, de tény és való, hogy megéri. Kőkeményen megéri.

Épp a csirkecombokat halmoztam a sütőbe, mikor halk léptek dobogtak fel a konyhabejáró fa lépcsőin.

- Mi az Jared, ilyen hamar visszaértél? – kérdeztem hátra sem fordulva, csak akkor kaptam oda a fejem, mikor torokköszörülés hangzott fel.

Odakaptam a fejem, és a kinti hőség miatt bezárt szúnyogháló előtt egy alak körvonalait láttam. Egy pillanatra elöntött a tiszta, jéghideg rémület. Beletelt néhány másodpercbe, mire felfogtam, hogy nem Timothyt látom magam előtt. Nem, ez egy ismeretlen alak volt. Méghozzá egy igencsak jóképű ismeretlen.

- Öhm… segíthetek? – kérdeztem tétován, és tettem néhány lépést, közben folyamatosan szemmel tartva az idegent. – Közölném, hogy van fegyver a házban, szóval ha valami…

- Fegyver? – kérdezett vissza kissé értetlenül. – Nem akarok rosszat. Csak a segítségére van szükségem – magyarázta, és egy lépést hátrált az ajtóból. – Autóbalesetem volt. Ott, arrafelé – mutatott a kifürkészhetetlen távolba, a farmom végébe. – Azt sem tudom, hol vagyok éppen – nézett rám zavart tanácstalansággal. – A mobilom tönkrement, és közel-távol ez az egyetlen hely, ahol segítséget kérhetek. Egyébként a  nevem Ian Somerhalder.

Vége

Folyt. Köv.

Nagyon boldog Karácsonyt mindenkinek!

Sziasztok!

Újra eljött az év vége, és így szeretnék mindenkinek, minden olvasónak békés, és boldog Karácsonyt kívánni. Remélem jövőre is "találkozom" veletek. Szeretlek titeket. :)

BOLDOG KARÁCSONYT!

Ha egy álom megkísért 14.

14. fejezet

(befejező rész)

Még moccanni, és mukkanni sem tudtam, mikor Stefan már a nyakamon volt, és teljes erőből megütött. Ha számítok a támadásra sem tudtam volna védekezni. Még erőm teljes bedobásával sem vetekedhettem egy vámpír erejével.

Jókora lendülettel érkeztem neki a falnak, fájdalmasan koppant rajta a fejem, néhány másodpercre minden összemosódott előttem, és fájdalmasan feljajdultam. A háttérből hallottam Elena sikolyát, de a hangját mintha más hangok váltották volna fel. Nem a házból jöttek, hanem valahonnan máshonnan. Egy lány hangja… „doktor úr, megmozdult!” Aztán egy másik, mélyebb hang válaszolt. „A pulzus rendben. A vérnyomás emelkedik. Talán magához tér.”

Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon előttem a kép, a hangok pedig elhaltak, belevesztek a semmibe, ahonnan talán jöttek is.

Nem volt sok időm a gondolkodásra, mert Stefan már a mellkasomon térdelt, két kézzel fogta a galléromat, és úgy rázott, mintha a lelkemet is akarta volna szitálni belőlem.

- Hogy jössz te ehhez? – csikorgott a hangja, és újra arcomba vágott. – Hogy képzeled, hogy megszédíted a barátnőm fejét? Hogy képzeled, hogy MEGCSÓKOLHATTAD? – üvöltött fel hirtelen, de még mielőtt újabb ütés csattanhatott volna rajtam, Elena velőtrázó sikítással megragadta Stefan karját.

- ÚGY, HOGY ÉN ŐT SZERETEM! – kiáltotta teljes hangerőn Stefan arcába, és az öcsém megdöbbenése egy másodpercre szinte megakasztott minden mozdulatot mindnyájunkban. Talán még levegőt sem vettünk néhány pillanatig, majd Stefan egy dühödt kiáltással lerázta magáról Elenát. A lány nekizuhant a kanapénak, és háttal esett a kandalló peremének, engem pedig egy iszonyú erő – ami Stefanhoz tartozott – felrántott a földről, és egyenes az emeletre hajított, át a korláton, hogy közvetlenül a szobám elé pottyanjak, mint ágról a levél. Csak kissé nehézkesebben, és jóval nagyobb intenzitással.

Nyögtem egy hatalmasat, ahogy padlót értem, és rájöttem, hogy a bokám alighanem megsérülhetett, mert bármennyire is próbáltam feltápászkodni, nem sikerült, újra dicstelenül végignyúltam a száz éves padlózaton.

- Elena… - suttogtam félig az ájulás szélén, és ekkor lentről megszólalt Stefan hangja.

- Elena jól van, ne aggódj – nyekkent meg az első lépcsőfok, ahogy rátette a lábát. – Nemsokára pedig jó kislányként fog viselkedni. Csak egy kis igézés… és azonnal engedelmessé fog válni. Szeretni fog engem, és megtenni bármit, amit csak kívánok – jött a hang egyre közelebbről, kínzó lassússággal. – Te pedig még most gondolatban búcsúzz el tőle. Hagyok rá neked… kb egy percet. Mert ha felérek, kéjes örömmel szakítom ki a szívedet – mondta Stefan valami hihetetlen kedvességgel, mintha csak egy betegét vigasztaló orvos lenne.

A szívem már őrült ütemben vert, hiszen kettős félelem szorongatta. Ám ekkor résnyire kinyílt a szobám ajtaja, és Bonnie arcát láttam meg az arasznyi helyen.

- Ian – lehelte felém alig hallhatóan – gyere.. mássz ide…

- Próbálok – tátogtam felé ugyanolyan hang nélkül, de éreztem, hogy itt a vége. Az erőm cserbenhagy… nem megy tovább.

Egy kéz ragadott meg, és kezdett el vonszolni a szobám felé. Hátrakaptam a fejem. Stefannak még csak a lépteit hallottam, őt magát nem láttam, alighanem még mindig a lépcsők alján ácsorgott, megadva nekem az egy percnyi búcsúidőt. Ha én nem láthattam őt, valószínűleg én is kieshettem a látómezőjéből. Szerencsémre.

Damon időközben behúzott a szobámba, pont akkor, mikor Stefan léptei odakinn újra kopogni kezdtek felfelé. Rám kacsintott, aztán Bonnie karjaiba tuszkolt, aki egy pillanatra rám tette a kezét, amitől a fájdalmaim azonnal enyhülni kezdtek.

- Mázlista fickó vagy – mondta Damon eközben – mert néhány perccel ezelőtt még én akartam leszedni a fejed. Neki köszönd, hogy még élsz – vetett egy pillantást a boszi felé, aztán elvigyorodott, vállon veregetett, és az ajtó felé indult.

Bonnie-nak csak annyi ideje volt, hogy a nyíló ajtó mögé rántson engem, mert a küszöbön feltűnt Stefan.

- Nocsak – mondta meglepetten – azt hittem, épp hogy élsz – vetette oda ezúttal már az igazi Damonnak. – Meg is lepődtem a szánalmasan gyenge erődön.

- Ne ítélj elsőre Stefan – jött a válasz, Damon szinte utánozhatatlan stílusában, aztán megragadta az öccsét, kizuhant vele a folyosóra, az ajtó pedig döngve bevágódott mögöttük. Mi a szobában ragadtunk, ők pedig élet-halál harcukat vívták odakinn… megspékelve az ájult Elenával.

- Most mi lesz? – túrtam a hajamba, de hamar megbántam, mert ahogy a fejemhez értem, iszonyú fájdalom nyilallt a homlokomba. – Megölik egymást!

- Nem fogják – vont vállat a boszorkány. – Stefan dühös, és ez erőt ad… de ami Damon számára szolgáltatja az erőt, az még nagyobb hatalom a haragnál.

- Tudom – mosolyogtam el halványan magam. – A szerelem, ugye?

- Pontosan – simította végig az arcomat Bonnie, aztán a szemembe nézett. – Jól van, idehallgass. Maradj nyugton. Kimegyek, szétválasztom őket, megnézem Elenát. Aztán elviszlek magamhoz erre a néhány napra. Most, hogy az igazi Damon visszatért, nem maradhatsz tovább. Rendben leszel néhány percig? – kérdezte, én pedig bólintottam egyet.

Kivágta az ajtót, és noha csak hallottam, mi történik odakinn, az eddig tapasztaltak alapján tökéletesen láttam lelki szemeim előtt mindent.

Halk motyogás hangzott, varázsigék röpködtek a levegőben ide-oda, mint megperzselt szárnyú kósza pillangók, ezt két puffanás követte – ahogy Stefan és Damon kétfelé zuhantak a bűbájtól – majd egy lány hang nyögdécselése. Aztán a varázs eltűnt, csak Bonnie léptei kopogtak lefelé, némi megnyugtató motyogás, és aztán a hang, amitől a szívem azonnal hevesen kezdett verni… Elena drága hangja, amint megnyugtatja Bonnie-t, hogy teljesen jól van. Aztán a bejárati ajtó csapódása… néhány szó, valami utazásról… és egy elhajtó autó hangja. Stefan távozott. Nem végleg, de egy időre igen… meghozva mindenkinek a megkönnyebbülés időszakát.

- Hál istennek – töröltem le magamról a verejtéket megkönnyebbülten, és ekkor a fejembe újra belehasított valami… de iszonyú erővel. Két kézre fogtam a halántékomat, küzdöttem az engem elborító gyötrelemmel, de hiába. Halkan felkiáltottam, káprázó szemem szinte néhány pillanatig semmit nem látott… aztán a fájdalom elmúlt, kitisztult a kép, hogy rögtön utána megálljon a szívem.

- Valaki van odafenn – állapította meg Elena hangja a hallban, és a léptek már azonnal kopogtak is felfelé.

Az összes hajam szála az égnek meredt. Most mit csináljak? Bújjak az ágy alá, mint valami gyerek? Körbenéztem, és egy megoldást láttam. Gyorsan kinyitottam az ablakot, kimásztam rajta, majd körömmel behúztam amennyire lehetett, és odakinn ráálltam az esőcsatornára. Nem volt a legstabilabb búvóhely, az tény, de egy zuhanás még mindig jobbnak látszott jelenleg, mint a totális lebukás.

A falakra felfutó repkény engem elrejtett a belépő szemei elől, de én a levelek között kikandikálva tökéletesen láttam a szobába lépő Elenát, aki kíváncsi, és aggódó szemekkel kutatta végig a helyiséget.

- Mondtam, hogy rosszul hallottad – lépett be mögötte Damon is, aztán megállt Elena háta mögött, a vállára téve kezét. – Ugye tényleg jól vagy? Nincs bajod.? Én… annyira aggódtam érted.

Elena megfordult, és elmosolyogta magát.

- Jól vagyok Damon. Stefan elment… valamikor visszajön, az tény, de most nem érdekel. Egy valami érdekel csak… - közelített a vámpír ajkához, és megcsókolták egymást. Lassan, boldogan, szenvedéllyel, a beteljesülő szerelem éjszakájának ígéretével.

Nagyot sóhajtottam. Fájt a tudat, amit láttam, és gyötört mikor rájöttem, hogy most látom utoljára Elenát. A karjaimban, mégsem az én karjaimban. De tudtam azt is, hogy így a helyes. Ennek így kell lennie. Rám vár az igazi életem. Az életem, és a szerelmem, Nina.

Léptem egyet a csatornán, miközben Damon és Elena újra elhagyták a szobát, de ekkor a vékony, és idő ette cső megadta magát a mozdulatomnak. Egy halk nyikordulás, néhány roppanás, és hasztalan igyekeztem kapaszkodni, máris éreztem a zuhanás émelyítő keservét, ahogy több méteren át törtem magam alatt a repkényt, míg éreztem, hogy a földszinten, a bejárat előtt a betonnak csapódom, és egy iszonyatosan hangos roppanással beverem a fejemet.

Hirtelen mintha harangok csilingeltek volna bennem, a fejemben, és valahol odakintről is. A fények, amiket láttam egymás után robbantak fel, mint a tűzijáték rakétái a sötétben. És ez a sötétség egyre és egyre közelebb jött, már teljesen betakart, elfedte a szememet, és semmi mást nem akartam már én sem, csak belecsúszni az álmot adó homályba.

*****

- A franc – jött meg a hangom, fogalmam sincs mennyi idő elteltével. A szemem még nem voltam képes kinyitni, de egy elgyötört nyögéssel a fejemhez nyúltam… és hatalmas kötést tapintottam ki rajta. Ugyanebben a pillanatban izgatott hangok hatoltak el a fülemig, léptek szaladó zaja követte, amik mintha mellettem álltak volna meg.

- Bonnie – nyögtem rekedten, és erőnek erejével felnyitottam szemhéjamat, amin mintha mázsás súlyok lettek volna, az arctól pedig, amely könnyektől csíkozva nézett rám, megdobbant a szívem.

- Elena – súgtam, és reszketve kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem őt.

- Ian – jött a halk válasz – Nina vagyok… - nevetett fel sírva, és simogatni kezdte a karom.

- Nina? – kérdeztem vissza, és hirtelen felültem volna, ha a turbán a fejemen, és a homlokomat szaggató fájdalom engedte volna. Valaki a nevemen hívott… tudta, ki vagyok, és önmagát sem Elenaként említette. Ez azt jelenti… azt jelenti…

- Paul… - próbáltam körbenézni, számba venni, kik állnak körülöttem. – Kevin… Torrey… - forgattam körbe a szemem, amíg tudtam, aztán feltettem a kérdést, amit ilyenkor általában mindenki fel szokott.

- Mi történt velem?

- Baleseted volt édesem – simogatott Nina megállás nélkül. – A stúdióban találtunk rád… öt napja fekszel itt ájultan… - sírt fel, egyszerre bánatosan és a megkönnyebbült boldogság hangjával, de ekkor egy fehér köpenyes alak tolta őt félre szelíden, és állt a helyére, míg Ninát átkarolta Paul és Torrey kettőse.

- Üdvözlöm, Mr. Somerhalder – mosolygott rám az orvos biztatóan. – Jól ránk ijesztett! Már kezdtünk félni, hogy sosem tér magához – lapozgatta a papírjaimat, majd lehajolt, lehúzta a szemhéjamat, és egy lámpával belevilágított a szemembe.

- A reflexek rendben… és felismert mindenkit. Agyi károsodás nem történt. Jelen körülmények között azt mondom, egy hét fekvés, és lábadozás után talán haza is térhet. Persze attól függ, hogyan érzi majd egész pontosan egy hét múlva magát – veregetett vállon. – Pihengessen, Mr. Somerhalder, és forrassza össze a fejét. Holnap újra bejövök. Talán már képes lesz adni nekem egy autogrammot. A lányom odáig van magáért – biccentett, aztán kisorjázott, magával terelgetve a körülöttem állókat is. – Kérem, hagyják a fiút pihenni… sok alvásra van szüksége. Jól van, csak egy perc – forgatta meg a szemét, ahogy Ninát ki sem lehetett tolni a szobából.

Néztem, ahogy a szerelmem odasiet hozzám, és reszketve átkaroltam, mikor hozzám hajolt, és megcsókolt.

- Szeretlek, Ian Somerhalder – súgta a fülembe ragyogó tekintettel.

- Én is szeretlek, Nina Dobrev – kacsintottam rá fáradtan, de boldogan. – Hiányoztál nekem.

Nina röviden felnevetett, aztán búcsút intett, de még így is az orvosnak kellett a ruhájánál fogva kituszkolnia a küszöbön.

- KEVIN! – kiáltottam el magam, mire a producer visszadugta a fejét egy pillanatra az ajtónyílásba. – Holnap ha bejönnél – motyogtam, miközben alvásra készen kényelembe helyeztem magam a párnán – azt hiszem, lenne a sorozatba egy jó, csavaros kis ötletem.

VÉGE

Ha egy álom megkísért 13.

13. fejezet

Moccanás nélkül feküdtem, és úgy bámulhattam felfelé, mint egy idióta. Mindenre számítottam, de erre végképp nem. Sok minden történt velem, mióta itt vagyok, de önmagamat látni – valamilyen szinten önmagamat persze – ez már nekem is túlment a határon.

- Fene tudja, azért én még mindig jóképűbb vagyok – dobta le magát Damon egy fotelba, és úgy méregetett, mintha a felfedező az új fajt, amit talál. – Amikor Bonnie végre fel tudott hívni, azt hittem vagy megőrült, vagy részeg. Vagy csak ugrat – címezte szavait nekem a „hasonmásom”, mire Bonnie vetett rá egy elég csípős pillantást.

- Na oké – ültem fel, és megdörzsöltem a homlokomat. – Nagyon nagy kérés tőlem, hogy fel akarod ébredni? Tűnjetek el a fejemből, és hagy menjek már vissza a saját életemhez – nyögtem tehetetlenül.

- Nem csak helyesebb vagyok, keményebb is – szögezte le Damon, mire Bonnie a vállamra tette a kezét.

- Ne izélgesd már, jó? – mordult a vámpírra, aztán végigsimított rajtam néhányszor. – Megértelek. A helyedben már bárki rég megőrült volna. De hogy már itt az igazi Damon… visszaküldhetlek.

- Képes vagy rá? – kaptam fel a fejem. – Meg tudod csinálni? Úgy értem, találtál hozzá valamit?

- Igen, mondhatni – bólintott Bonnie. – Bár beletelik némi időbe, mire a mágiát végrehajthatom. Kell hozzá néhány cucc…némelyiket nem könnyű beszerezni. De két-három nap, és minden meglesz – veregette meg a kezemet, én meg visszahanyatlottam az ágyra.

- Aha – válaszoltam tompán. – Most már csak egy valamit magyarázzatok meg. Mit fogunk csinálni… mi ketten? – néztem Damonra, és a biztonság kedvéért felváltva böktem magamra és rá.

- Semmit nem fogunk csinálni – rázta ő a fejét. – A pasik nem az eseteim. Önmagammal pláne nem csinálnám. Morbid lenne, nem?

- Idióta – sziszegtem, mire pimaszul rám vigyorgott. – Tudod, hogy nem erről beszéltem. De itt van Elena – lendítettem a lábam a padlóra, és nem tudtam nem észrevenni, hogy a lány nevének említésére Damon szeme felcsillant. – És itt van Stefan is. Aki nem mellesleg, most nem egy földre szállt angyal.

- Nekem mondod? – vont vállat Damon. – Én takarítottam utána hetekig a hullákat, meg igéztem szemtanúkat.

- Dicséretes tőled – szólt bele Bonnie némi gúnnyal. – De Iannek igaza van. Egy Damon felesleges. Vagyis, egyikőtök – magyarázta kissé belezavarodva. – Elena ha mindkettőtökkel találkozik, pláne ha egyszerre, minimum ájultan köt ki a padlón.

- Akkor megverekszünk, ki legyen Elena mellett? – állt fel Damon vigyorogva, és felém öklözött a levegőbe.

- Az hiányzik még – hűtötte le Bonnie a vámpírt. – Nem. Egyenlőre Ian marad vele – mondta, és ezzel elérte, hogy Damon arca megnyúljon.

- Na ne már! – méltatlankodott. – Azért jöttem vissza, hogy megvédjem, erre ezt a pojácát lököd mellé?

- Vigyázz a szádra… - morogtam már elég dühösen magam is, de Bonnie közénk állt, ezzel elvágta a verbális csatát kettőnk között.

- Ide hallgassatok. Ian volt eddig Elenával. Legalább még addig helyettesítenie kell téged, amíg én el nem mesélem, mi minden történt azóta, hogy te távol voltál. Ha Elena felemleget valamit, ami megtörtént, vagy épp meg sem történt, és neked fogalmad sem lesz róla, Elena azonnal gyanút fog, hogy valami nem stimmel. Ezt kockáztatnád?

Némi csend volt a válasz Damon részéről, de ebben benne is rejlett minden, aztán egy nagy sóhajjal és egy egyetértő bólintással jelezte, hogy oké, felfogta a dolgot.

- Akkor Ian, bírd még ki kicsit. Csak legalább a mai napot – fogta meg a kezemet Bonnie. – Ha Damon már képes lesz a helyedre állni, te eljössz hozzám, és addig ott lehetsz, amíg a varázslatot nem leszek képes végrehajtani. Igy mindenkinek megfelel? – nézett ránk jelentőségteljesen, mi pedig – mi mást tudtunk volna tenni – rábólintottunk.

- Helyes! – nyugtázta a lány, ám ekkor Elena léptei hallatszottak fel a folyosóról, amik az én szobám – vagyis Damon szobája – felé közeledtek.

- Menj! – lökött Bonnie az ajtó felé. – Ha benyit, és mindhármunkat itt talál… annak nagyon durva következményei lehetnek!

Idegesen bólintottam, de nem kerülte el a figyelmemet a vágy, és a fekete árnyék, ami egyszerre suhant át Damon arcát, de képes volt féken tartani magát, és ezért most végtelenül hálás voltam.

*****

- Szia Elena – léptem ki az ajtón, amit azonnal be is húztam magam után, és várakozásteljesen, ám némi tartózkodással pislogtam az említettre.

- Szia Damon – jött a lehelet halk válasz, és Elena zavartan tette haját a füle mögé. – Csak azért jöttem, mert…. Szóval mert rájöttem…

- Igen? – kérdeztem közbe, megtörve a csendet, amikor Elena elhallgatott anélkül, hogy a mondat végére ért volna.

- Hiszek neked – jött a halk válasz. – Hiszem, hogy igazat mondasz. Bizonyítottál már épp eleget az elmúlt napokban. Mellettem voltál, ha szükségem volt rád… megnevetettél, óvtál, és féltettél. Nem vagy olyan, mint voltál – lépett hozzám közelebb, és megsimította az arcomat. – És többet jelentesz nekem, mint ahogy valaha is gondoltam. És ezt már én is bebizonyítottam neked… azon az éjszakán – mosolygott rám a lány, de nem tudtam reagálni, mert a szoba felől olyan hang hallatszott, mintha felborult volna egy bútor, amit egy halk nyekkenés követett.

- Mi ez? – ráncolta össze a homlokát Elena, és gyanakodva pislogott arrafelé, mintha képes lett volna átlátni az ajtón.

- Csak a tévé – vágtam rá ösztönösen, és sietve a földszintre kormányoztam. Lelki szemeimmel szinte láttam, ahogy a vérben forgó szemű Damon – aki nyilván ennyiből kitalálta, mi is történt köztünk – habzó szájjal próbál kirontani az ajtón, hogy a nyakamat törje, és ettől egyedül Bonnie varázslata tartja vissza.

- Szó… szóval – kaptam vissza a lelkierőmet, ahogy a nappaliban leültettem Elenát a kanapéra – szóval mégis hiszel nekem? Hiszel Stefannal kapcsolatban is, ugye?

- Igen, hiszek – hajtotta a fejét Elena a vállamra, ahogy magam is mellé ereszkedtem. – Ő már nem olyan, amilyennek mondja magát, vagy amilyen volt régen. Nem félek, tudom, hogy nem bántana… akarattal nem… de valami elpattant köztünk, Damon. Valami, ami már sosem lesz újra ép, és egész – súgta halkan.

Noha nem kimondottan osztottam a gondolatát, hogy Stefan nem bántaná, óvakodtam ennek a véleményemnek hangot adni, hát csak simogattam Elena haját és hátát, vadul zakatoló szívvel. Hallottam, hogy az ő légzése is szaporává válik, és mikor egymás szemébe néztünk, már nem volt megállás. Nem érdekelt odafenn Bonnie és Damon pankrációja, nem érdekelt a magából kivetkőzött Stefan. Nem érdekelt semmi, csak Elena… az édes arca, a meleg bársonyként simogató tekintete… és az édes ajka, amely némán és kimondatlanul is a csókomra várt, és nem voltam rest teljesíteni a kérését.

Nem tudom mennyi idő telt el… percek, vagy napok akár… az idő megszűnt, mintha mindketten feloldódtunk volna a csókban, és abban az érzésben, ami elöntött mindkettőnket… mígnem egy hatalmas robajjal kivágódott egy ajtó, és összerezzenve elszakadtunk egymástól.

Először automatikusan az emelet felé kaptam a fejem, de szinte egy tizedmásodperc alatt rájöttem, hogy a veszély nem onnan érkezik.

A bejárati ajtóban Stefan állt, kővé dermedve. Nem tudtam mióta áll ott, de arra rájöttem, hogy mindent látott.

- Stefan… - álltam fel, és Elena elé álltam, takarva és védve őt, mintha hatodik érzékemmel tudtam volna, hogy mi következik – várj egy…

Nem jutottam el odáig, hogy befejezzem a mondatot. Stefan arca elsötétült, szemei felvillantak… arcán kidagadtak a fekete erek, és vámpírfogait kivillantva hatalmas ordítással rám vetette magát.

Vége

(befejező rész következik)

Ha egy álom megkísért 12.

12. fejezet

- Bonnie, esküszöm, hogy ez az igazság! – csattantam fel a telefonba türelmemet vesztve. – Nem vagyok részeg! Bár az lennék – rogytam le a fotelba. – Stefan simán felbukkant itt, mintha mi sem történt volna eddig. Elvitte magával valamerre Elenát… nem, nem lesz baja, ne aggódj! Elena ragaszkodott hozzá, hogy valami népes helyre menjenek…a lényeg, hogy Stefan megpróbálja most úgy beadni a dolgokat, hogy ő már régen otthagyta volna Klaust, de el volt foglalva azzal, hogy – felhorkantam – hogy engem fogjon vissza a vérszomjtól.

- Na nem – hallottam a választ a vonal másik oldaláról – ezt Elena sem fogja bevenni.

- De félek, hogy be fogja venni – sóhajtottam lemondóan – mert Elena hinni akar Stefannak. Még most is neki akar hinni – morogtam keserűen.

- De hát én azt hittem, hogy ti… - értetlenkedett Bonnie is egy sort.

- Igen Bonnie. Én is azt hittem – vontam vállat, bár ezt Bonnie nem láthatta.

Némi csend következett, szinte hallottam, hogyan kattog a lány agyának fogaskereke, aztán mikor nem bírtam a néma hallgatást, belekiabáltam a telefonba.

- Ott vagy még egyáltalán?

- Nyugi Ian, itt vagyok – jött a válasz. – Csak töprengek.

- Nagyszerű. Előtte viszont áruld el nekem, hogy mégis mit csináljak – ingattam a fejem tanácstalanul.

- Csak egyet tudok – válaszolt Bonnie – azt, hogy maradj távol Stefantól! Nem tudom mi lesz a dolgok vége, nem tudom Stefan mit lesz képes beadni neki, de abban az egyben biztos vagyok, hogy az öcséd mindent meg fog tenni, hogy elveszítsd az önuralmad. Már csak azért is, hogy megmutassa Elenának, hogy lám-lám, még mindig képes vagy vámpírként viselkedni.

- Hát ez az, ami nekem nem megy. Vagyis valamennyire igen, de a szerethető Damont legalább el tudom játszani. De mit csináljak, ha azt várja el, hogy nagy fogakat növesszek, és hasonlók? – rémültem meg.

- Semmit. Pont ezért mondtam, hogy maradj távol Stefantól. Most az fogja őt vissza valamennyire, hogy tudja, Damon azonnal rátámadna, hogy Elenát bántódás érné. És mivel Damon emberként is idősebb volt nála, ez némi plusz jelent vámpírerőben is. És ha rájön, hogy nincs erőd, hogy ember vagy, hát… akkor nagyon nagy bajban vagyunk mindannyian – fejezte be Bonnie.

- Kösz a biztatást! – nyögtem a telefonba.

- Tarts ki Ian – nyugtatott Bonnie. – Az egyik könyvben találtam valamit, ami megoldás lehet a problémádra. Rajta vagyok a témán… csak még néhány napig tarts ki, rendben?

- Igyekszem – válaszoltam halkan, és kinyomtam a telefont.

*****

A nappaliban ültem, a tüzet bámulva, és whiskyt iszogatva, mikor Stefan és Elena hazatért.

- Nocsak, befutott a gerlepár – dünnyögtem gúnyosan, mire Elena egy megsemmisítő pillantással végigmért, és egy hang nélkül az emelet felé tartott, Stefan pedig öntött magának egy italt, és nemes egyszerűséggel csatlakozott hozzám.

- Kár, hogy nem jöttél velünk – mondta, mikor odafenn csapódott Elena szobájának az ajtaja. – Rendkívül megható, és megrázó történetet hallhattál volna a csúnya, bűnbánó Stefanról, aki rossz útra tért, de időben rájött, és visszafordult, és a csúnya, aljas Damonról, aki válogatás nélkül gyilkolta az embereket, és megpróbálta ezt Stefanra kenni.

- Kizárt, hogy Elena ezt elhitte – mondtam ki szívem leghőbb vágyát. – Igaz is, azt mivel magyaráztad neki, hogy én hamarabb hazaértem, mint te, és vigyáztam rá helyetted is? – mordultam oda.

- Nos, csak azzal, hogy a gonosz, rossz Damon mindig is meg akarta szerezni őt magának. És kihasználta az időt, míg én le tudtam rázni Klaust. Kihasználta, hogy hazajöjjön, és a barátnőm közelébe férkőzzön. És tudod, Elena úgy látom, hisz nekem. Roppant meggyőző tudok lenni, és roppant meggyőzően tudom játszani a bűnbánó vámpír szerepét. Van benne gyakorlatom – vágott sajnálkozó arcot, aztán elnevette magát.

- Hát, ha megbocsátjátok – állt aztán fel – én elmegyek a Grillbe, és iszom egy jót. Valami normális társasággal. Ez a világvége hangulat – nézett az emelet felé, aztán rám – nagyon nyomasztó tud lenni. És a helyedben nem mennék Elena közelébe. Azon sem csodálkoznék, ha verbénás karót készítene elő neked – vigyorgott még rám búcsúzóul, aztán becsapta maga mögött a birtok ajtaját, és hallottam, hogy elhajt a ház elől.

Nem üldögéltem én sem sokáig. Meg akartam tudni, hányadán állunk Elenával. Ha pofon vág, ám legyen. De… de nem fogom szó nélkül eltűrni, hogy Stefan ellenem fordítsa őt. Azok után, ami köztünk történt, nem engedem ezt.

*****

- Elena, kérlek, engedj be – kopogtattam az ajtaján türelmesen. – Beszélni szeretnék veled!

- És ha nem engedlek, mi lesz? – kiáltotta ki Elena hangja. – Betörsz, és megölsz engem is?

- Elena, könyörgöm, tényleg ezt hiszed rólam? – döbbentem meg. – Hát nem bizonyítottam neked az ellenkezőjét? Szépen kérlek, ne egy ajtón át beszéljük ezt meg… hagyd, hogy elmondjam, mi történt…

- Hát jó, gyere be – hallottam a szipogva megadott választ. – De előre szólok, hogy verbénás fecskendő van nálam, egy rossz mozdulat, és…

- Nem lesz semmi rossz mozdulat, ígérem – nyitottam be az ajtón, és megszakadt a szívem attól, amit láttam. Mert Elena az ágyban feküdt, és vörös szemeiről egyértelműen kitűnt, mivel töltötte az elmúlt néhány percet.

- Elena, kérlek… - ültem le az ágy szélére, de ahogy a tekintetét láttam, jobbnak tűnt azonnal fel is kelni onnan. – Hát elhitted? Tényleg elhitted, amit Stefan mondott neked? – fakadtam ki keserűen.

- Nem tudom, hogy mit higgyek! – kiáltotta, és újra ömleni kezdtek a könnyek a szeméből. – Nem tudom, ki hazudik nekem, és ki mondja az igazat! Láttalak már téged is gonosznak, és jónak, és ugyanígy láttam őt is! És nem tudom eldönteni, ki az, aki segíteni, és védeni akar, és ki az, aki… - tört ki belőle a csillapíthatatlan zokogás újra, és az sem érdekelt, ha csakugyan belém bök egy verbénás injekciót, leültem az ágya szélére, és magamhoz szorítottam. Belém kapaszkodott, a mellkasomra borult, és ebből a mozdulatból éreztem, hogy nem írt le engem teljesen. Még mindig van esélyem… és még mindig ott van benne a kétkedés Stefan iránt.

- Elena, hallgass ide – simogattam a hátán nyugtatóan. – Bármit is mondott neked az öcsém… bárhogy is próbálta elhitetni, hogy gonosz vagyok…ez nem az igazság. Nem tudok mit tenni, vagy mit mondani, hogy elhidd ezt nekem. Csak arra kérlek, hogy emlékezz. Emlékezz arra, milyen jól éreztük magunkat együtt. Jó volt veled lenni, jó volt közel kerülni hozzád. Végre, életemben először, boldog voltam veled Elena – suttogtam csendesen. – Hát így viselkedik egy gyilkos? Nem tettem rosszat Elena… ha tettem is, hát az volt a bűnöm, hogy loptam abból a boldogságból, amit eddig Stefan kapott meg tőled. De emberi életek már nagyon régen nem terhelik a lelkemet. És ha most nem tudod, mit higgy, akkor fogadd meg a tanácsom – emeltem fel az arcát, és kitöröltem gyengéden a könnyeket a szeméből. – Hallgass a szívedre, Elena. Az mindig megsúgja neked a jó választ. Nem hazudik, és sosem fog becsapni. Hallgass rá… - pusziltam bele a hajába, és felkeltem – ő a legjobb útmutató. A szíved – fordultam vissza a küszöbről még egy pillanatra, aztán sarkon fordultam, és bezártam magam mögött az ajtót.

*****

Zakatolt a fejem, mintha egy mozdony tolatna benne ide-oda, és fejemre szorítottam a kezem, hogy lehetőleg megóvjam koponyámat a biztos szétpattanástól, és egy fájdalmas nyögéssel nyitottam be a szobám ajtaján… hogy valami különös erő szinte azonnal megragadjon, és egy mozdulattal az ágyamba vágjon.

Megpróbáltam felemelni a fejem, mikor rájöttem, mi is történik, és a következő másodpercben úgy éreztem, hogy ha lehet még szürreálisabb ez az álom, akkor ennek most jött el a pillanata.

- Igazad van, Bonnie – hallottam egy hangot, és megismertem a lány alakját, aki az ágyam fölé hajolt éppen. – Tényleg teljesen olyan, mint én – jutott el a fülemig néhány lépés kopogása, és bámuló szemem előtt kibontakozott az igazi Damon Salvatore pimaszul vigyorgó arca.

Vége

Folyt. Köv

Sziasztok!

Nos, hát ezt is megéltük... A blogom most ünnepli első születésnapját!

Köszönöm mindenkinek, mert ti éppúgy hozzájárultatok ehhez az egy éves évfordulóhoz, mint jómagam. Nélkületek, olvasók nélkül sehol nem lennék. Köszönöm, hogy kitartottatok mellettem, hogy olvassátok a történeteimet, hogy néha elég sokat vártok rám zúgolódás nélkül. Köszönöm, hogy elviselitek az apró szeszélyeimet, ha épp ihlethiányban szenvedek, és remélem, hogy a második születésnapot is veletek együtt ünnepelhetjük majd!

Köszönöm nektek!

Prophecy

Sziasztok!

Nos, úgy gondoltam, hogy köszönetképpen az eddig támogatásotokért, és a biztatásokért, ezúttal a folytatásos történet új fejezete előtt, amolyan ajándékként hozok nektek egy one shotot. Előre szólok, figyelem, 18-as, piros karikás történet. :)
Fogadjátok tőlem nagy szeretettel, és bízom benne, hogy el fogja nyerni a tetszéseteket.

Prophecy

Érted bármit (18)

One-shot

Damon feje iszonyúan fájt. Ahogy lassan kinyitotta a szemét, a saját lábait látta a padlón. A cipője vonalát, a farmerba bújtatott lábát, és nem értette, miért esik olyan nehezére felemelni a fejét, hogy körülnézzen. Nem tudta, nem értette mi történt vele. Csak arra emlékezett, hogy egy váza leesett az asztalról. Azt hitte, Stefan tette, de valami történt a következő pillanatban… csak egy jókora ütést érzett, ami homályba borította körülötte a világot, és néhány percre – vagy épp ki tudja mennyi időre – nem tudta hol van, és mi ez az egész őrület. Nem látott, nem hallott semmit. Csak most.

Nagy nehezen szétnézett a szobában, és újra belehasított a homlokába a sajgás, valami iszonyú szaggató fájdalmat okozva. Látta maga előtt néhány lépésre a parkettát, amit mintha végigcsikart volna az esése, és rájött, hogy néhány fa szilánk alighanem a bőre alá fúródott, ez okozott neki olyan szörnyű fájdalmat. A fa…

Nyögött egy nagyot, megpróbálta megtapogatni a sebét, de a mozdulat megakadt valahol félúton. Nagyon rándult a válla, és ez a mozdulat elég volt ahhoz, hogy teljesen magához térjen tőle. Lánc feszült a csuklóján, mozdulatlanságra kárhoztatva őt, egy székre kötözve.

- Mi a fene… - jött meg a hangja rekedten.

- Nem, nem a fene – hallott meg egy hangot a háta mögött. – Csak én… - kopogtak a léptek hátulról egyre közelebb, aztán egy arc hajolt a füle közelébe.

- Nem emlékszel már rám, Salvatore? – csikorgott a testetlen hang. – Bár, miért is emlékeznél… csak egy áldozat voltam neked, a sok közül – követte a mondatot egy Damon tarkójára mért újabb ütés, amitől feje újra előrebukott.

- A rohadt életbe! – kiáltott fel. – Mutasd már magad! Szemtől szembe! Vagy úgy már nem vagy velem olyan bátor?

- Ó, dehogynem – jelent meg Damon látómezőjében egy cipő, majd két láb.. és elé sétált valaki, akiről Damon sehogy nem értette, hogyan kerülhetett ide.

- Te halott vagy… meghaltál. Megölelek – motyogta teljesen ledöbbenve, ahogy belenézett Mason Lockwood vigyorgó arcába.

- Bingó! – kiáltott a vérfarkas nevetve. – Ritka szar nap volt az számomra… meg szegény szívem számára – mutatott mellkasa felé. – Javíts ki ha tévednék… - kezdett járni fel-alá a szőnyegen Damon tekintete pedig követte – cirka fél óra alatt többször is megkínoztál. Az a tüzes piszkavas… hát, nem kellemes. A sisakvirág pedig végképp borzalmas, nem szeretem érezni, ahogy a saját vérem köpködöm kifelé. De hogy rávilágítottál, hogy Katherine milyen… és a szegény szívem utána saját kezűleg tépted ki…az volt az igazi kegyetlenség - csóválta a fejét, aztán hirtelen ott termett Damon előtt, és belehajolt az arcába – Hát most mondd meg Salvatore, mi a fenét csináljak én veled?

- Mondjuk, talán felejtsd el a dolgot, és engedj el – válaszolta a vámpír villogó szemekkel, aztán amennyire mozgástere engedte, megrázta a láncokat.

- Na persze – húzta el a száját Mason gúnyosan. – Nekem jobb ötletem van. Tudod, én szerettem élni. Átok ide vagy oda. Szerettem a nőket, az italt, a bulikat… mellesleg, van egy unokaöcsém, aki mellett most is ott kellene lennem, hogy védjem őt, és szeressem. És te elvetted tőlem ezt a lehetőséget! Csak azért, mert én farkas vagyok, és te vámpír, ergo a csökönyös bolond fejeddel csak a rég besulykolt hagyománynak hittél. Hogy mi ketten csak ellenségek lehetünk. És ezzel tettél engem a legnagyobb ellenségé.

- Ez nagyon szép és nagyon jó Mason. Oké, felfogtam a lelki fröccs lényegét. Most már elengednél? – hajtotta a fejét félre Damon.

- Majd ha bolond lennék – morrant egyet a vérfarkas. – Szeretem a szemet szemért, fogat fogért elvet.

- Meg akarsz kínozni? – kérdezte Damon megvetően.

- Igen, így tervezem – tárta szét a kezét Mason, aztán a zsebébe nyúlt, és egy köteg verbénát húzott elő onnan. – Szép növény. Biztos a kedvenced – közelített vele Damon arca felé, aki elkapta a fejét.

- A legrohadtabb az egészben az, hogy miután már elszórakoztam veled, ugyanúgy kitépem a szíved, ahogy te az enyémet. Ha én nem lehetek amellett, akit meg kellene védenem, te miért legyél? – mosolygott Mason, mint a ragadozó barracuda, Damon fejében pedig megszólalt a vészcsengő.

- Elena… - zihált rémülten. – Nem lehet… szüksége van rám! Én vagyok jelenleg az egyetlen, aki megvédi őt!

- Tudtommal az öcséd is védi, nem? – vetette oda foghegyről Mason, és felegyenesedett.

- Stefantól kell megvédenem a LEGJOBBAN! – ordított Damon. – És Klaustól, aki addig fogja a vérét venni, amíg Elena bele nem hal! Ezt nem teheted Mason! Ha bosszút akarsz, legyen, nem futok el előle! De hagyj még nekem időt, amíg elintézem Klaust, és megvédem Elenát!

- Sok a duma! – sziszegte Mason, és Damon szájába tömte a verbénát.

A vámpír felordított, de a torkából feltörő vér elfojtotta a hangját. Füst szállt fel a húsból, ahol a növény hozzáért, és nagy keservesen kiköhögte a mérget magából, de ajkáról a tulajdon vére folyt le a mellkasára.

- Rohadj meg – nyögte keservesen Mason felé, és még percekig rázta a fuldokló köhögés.

- Szerintem az már megtörtént – válaszolta Mason szinte oda sem figyelve. – Bár nem tudom, nem vágyom látni a saját testemet a föld alatt. Nem lehetek túl jó formában… legalábbis abban a tekintetben biztosan.

Elsétált Damon látóteréből, majd csak némi motozást lehetett hallani, és visszatért… és Damon hatodik érzéke már tudta, hogy most mi következik. De megesküdött magában, hogy inkább elharapja és lenyeli a saját nyelvét, minthogy megadja az örömet a másiknak, hogy üvölteni hallja őt.

- Tetszik nekem a fordított felállás – állt elé Mason, és ebben a pillanatban teljes erővel beledöfte Damon mellkasába az izzó piszkavasat. – Neked jobban tetszik EZ, mint nekem?

Damon testének izmai pattanásig feszültek. Keze ökölbe szorult, és remegni kezdett, ahogy minden erejével próbál uralkodni magán, torkából tehetetlen nyögés tört fel, de összeszorított fogsora mögött maradt az ordítás, amire Mason annyira áhítozott.

- Ugyanúgy, ahogy én, te is gyorsan gyógyulsz Salvatore – húzta ki a farkas a piszkavasat, mire Damon némileg megkönnyebbülten lihegett. – Nagy előnye, hogy nálad is nagyon sokáig húzható a játék! – döfött újra, ezúttal Damon vállába, és nem volt elég, hogy a forró piszkavas égette hús bűzét érezte, és hallotta Damon csikorgó fogait, még kéjesen tekert is egyet a szerszámon, mire a vámpír nem bírta tovább, és felkiáltott.

- Alakul ez! – nevetett Mason elégedetten. – És akkor hol legyen a következő hely? – nézett Damon gyomra felé, de valami ekkor történt. Mason keze megremegett, és arca halálsápadttá vált.

- Mit művelsz, Salvatore? – ragadta meg Damon haját fájdalmasan.

- Fizetek… - nyöszörögte Damon elkínzottan. – Megfizetek.

- Nem… - motyogta Mason halkan. – Nem, ez valami más… - lépett hátra, és ahogy már nem takarta el teljesen Damon látószögét, a vámpír meglátta azt, ami miatt újult erőt kezdett el érezni magában.

- Isten veled Mason – próbált rávigyorogni a másikra, még a vállában lévő vas okozta fájdalom ellenére is. – Örülök, hogy láttalak.

Mason döbbenten felkapta a fejét, ahogy szél támadt a nappaliban, megcibálva a vörös függönyöket, csaknem elfújva a kandallóban égő tüzet, és hátraperdült, épp akkor, amikor Bonnie becsukta a varázskönyvet.

Mason alakja remegni kezdett. Áttetszővé vált, körvonalai tekeregni kezdtek, mint a füst. Próbált megmozdulni, de lehetetlen volt már… Egy utolsó kétségbeesett kiáltással még megpróbálta Bonnie-ra vetni magát, de a mozdulat félúton megakadt… Mason Lockwood pedig egy szempillantás alatt eltűnt, úgy, mint aki soha nem is létezett.

- Sosem örültem még neked ennyire, boszi – nyögött Damon rekedten, és a következő másodpercben még jelen helyzetében is elöntötte a szívét a boldogság, mikor látta a Bonnie mögött álló, könnyek csíkozta arcú Elenát.

A két lány összenézett, és megölelték egymást, míg Damon meg nem törte a hangulatot.

- Bocsánat, de valaki nem segítene? – nézett a vállában lévő vasra. – Mert ez itt piszkosul fáj…

- Jaj… sajnálom – kapott észbe Elena, és minden erejét össze kellett szednie, hogy kirángassa a hegyes eszközt, amit nagy csörrenéssel dobott a kandalló elé, majd Damon láncait kezdte el eloldani.

- Én nem tudom… hogy történhetett ez… - motyogta közben, és mikor a vámpírról lehullott az utolsó lánc is, Bonnie-ra kapta a tekintetét.

- Én sejtem. És később el is mondom. De előbb szerintem hozd rendbe őt – mutatott Damon felé, és sarkon fordult, de a fiú hangja megállította.

- Bonnie – állt talpra nagy nehezen Damon, Elena támogatásával – köszönöm, hogy megmentettél.

A boszorkány visszanézett a válla fölött, és meglátta Damon arcán azt, amit eddig még önmagával szemben soha. Őszinteséget, és hálát. Halványan elmosolyodott, biccentett egyet, és jelezte Elenának, hogy majd később találkoznak. Mire a lány és a vámpír összenézett, már ő sem volt sehol.

*****

- Csak lassan, óvatosan – segítette Elena Damon derekát fogva el az ágyáig, és a vámpír megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor újra az óriási párnák és takarók között érezte magát.

- Kedves vagy, de nem vagyok haldokló – mosolygott Damon, de a világ minden pénzéért nem adta volna oda ezt a néhány percet oda senkinek sem.

- Nem volt sok híja – morogta Elena, majd lerántotta Damon ingét, mire a másik meglepetten összerándult. – Szerencséd van ezzel a gyors gyógyulással – sóhajtotta a lány, mikor meggyőződött róla, hogy a másik testén nyoma sincs a sebeknek és a gyötrelemnek, amit ki kellett állnia. – Ezért ez nagyon fájhatott… - érintette meg Damon vállának meztelen bőrét.

- És akkor még nem is tudsz a verbénáról – motyogta Damon a finom érintés hatására, de több gondolat már nem nagyon volt a fejében.

- Én sajnálom… - rázta a fejét Elena. – Nem volt helyes dolog, amit annak idején Masonnal tettél, de…

- Egy aljas szemét voltam, amiért megöltem Masont – válaszolta Damon őszintén. – Nem kellett volna megtennem, ez tény. De ő össze volt kötve Katherinne-el. És a te életed volt a tét, Elena. És ha ezer kísértet térne is vissza, és ezren tennék velem, ezért a tényért akkor is vállalnák mindent… ha téged mentenélek meg vele – vallotta be a vámpír, és a lány szemébe nézett.

Elena zavartan elpirult, de képtelen volt elszakadni az azúrkék szempártól. És még mielőtt belegondolt volna abba, hogy mit tesz, előrehajolt, és ajkát Damon szájára tapasztotta.

Damon teste megfeszült, ezúttal nem a fájdalomtól, hanem a meglepetéstől. Kellett néhány másodperc, mire felfogta, hogy ami történik, nem csupán egy álom… behunyta szemét, óvatosan magához szorította a lányt, és viszonozni kezdte a csókot, épp abban a pillanatban, mikor Elena el akart húzódni tőle.

A vámpír nyelvének érintése Elena fejében is összemosott minden értelmes gondolatot. Tudta, hogy nem helyes, amit tesznek… hogy nagy, és komoly bonyodalmak származnak majd még ebből. De nem volt megállás… testük elfogadta végre a másik kihívását, és a tudatalatti világ a felszínre tört bennük.

Damon elengedte a lány száját, és ajkával a nyaka felé indult el, készen arra, hogy bármikor visszavonulót fújjon, ha Elena úgy döntene, de a halk és lágy sóhaj meggyőzte arról, hogy ez nem fog bekövetkezni. Visszatért szájával Elena szájához, újra forró csókban forrt össze vele, aztán a lány fülét kezdte el kényeztetni nyelvével, míg Elena keze finoman végigsiklott Damon meztelen mellkasán.

- Álmodom… biztos, hogy álmodom – hebegte Damon belenézve a barna szempárba, amelyek most bársonyként simogatták őt.

- Akkor most együtt álmodunk – válaszolta Elena, majd közelebb húzódott a fiúhoz, és nézte egyre hevesebben dobogó szívvel, hogy a másik megfosztja őt felsőjétől, és a melleit takaró fehérneműtől is.

Damon képtelen volt levenni szemét Elena testéről. Kezei mintha önálló életet éltek volna, remegve tapogatóztak felfelé a lány derekától, mígnem elértek az ingerlő domborulatokig, és ujjaival lágyan kényeztetni kezdte a kicsúcsosodó mellbimbókat, mire Elena hátravetette fejét, és felnyögött. Nyakán kirajzolódtak az erek, Damon pedig odahajolt, és lágy csókot nyomott rá. Fura, de nem gyötörte éhség, nem vágyott a lány vérére. A másik vágy kimosta belőle a vér utáni vágyakozást.

A csókkal egyre és egyre lejjebb haladva, tűzforró szája felváltotta eddigi simogató kezei helyét, és Elena a fiú hajába túrt, így kérve őt arra, hogy kényeztesse tovább, korbácsolja fel vágyait, és tegyék meg végre mindazt, amire már mindketten vágynak oly hosszú ideje. Kezével közben leheletfinoman végigsimított Damon nadrágjának elején, és érezte, hogy már ami eddig történt is milyen hatást váltott ki a fiúból.

Damon óvatosan Elena hátára tette a kezét, és lassan hanyatt fektette az ágyon, aztán lecibálta a lány nadrágját, és a saját ruháig is. Egy szál alsóban simult össze a testük, és Damon végighintette csókokkal Elena testét, aki egyre hevesebb lihegéssel kérte a folytatást, és mikor Damon nyelve az alsóneműn keresztül is megérintette érzékeny pontját, halkan felkiáltott a rá törő kéjtől.

Damon két rántással megszabadította a lányt a falatnyi textiltől, és az anyag szakadó hangját hallva Elena elmosolyogta magát, majd fejét hátravetette a párnára, mikor Damon nyelve újra kényeztetni kezdte, közben nyakába emelte a lány lábait, így zárva önmagát önkéntes börtönbe. Elena egyre feljebb emelte csípőjét, hogy a fiú minél jobban hozzáférhessen, és halkan nyögött Damon mozdulatai nyomán, aztán a vámpír újra felkúszott az arcához, megcsókolta, és érezte, hogy a lány kezei utat találnak bokszere alá.

Két másodperc alatt ő is megszabadult a zavaró ruhadarabtól, aztán fejét Elena vállába temetve, halk hangokkal adta tudtára Elenának, hogy mennyire élvezi azt, amit tesz vele… A lány kezei finom ütemben kényeztették izgalmát, és Damon nem sokáig volt képes elviselni ezt az érzést. Ő már sokkal többet akart.

- Szeretlek, Elena – fogta két tenyerébe a lány arcát. – Bárcsak el tudnám mondani, mennyire szeretlek – súgta a fülébe halkan, és lágyan, óvatosan belehatolt, Elena pedig segítette őt azzal, hogy csípőjére kulcsolta lábait, teljes hozzáférést biztosítva Damon számára.

- Ez maga a mennyország – suttogta Damon, aztán finoman ringatni kezdte csípőjét előre-hátra, csaknem teljesen elhagyta a lány testét, hogy a következő pillanatban újra mélyen visszanyomuljon… Elena ziháló, kéjes sikkantásai adták számára az ütemet. Reszketett, és a saját kéje közepén is szinte önmagában érezte a lány gyönyörét. Mintha csak átvette volna a másik szívét, lelkét, és odaadta volna helyette a sajátját.

Elena keze a vámpír hátára tapadt, egy-egy erőteljesebb lökésnél finoman belevájta körmét a másik nyirkos bőrébe, de képtelen volt kontrollálni magát. Damon sokkal gyöngédebb, és jobb szerető volt annál, mint amilyen Stefan valaha is lehetett. Hát csak hagyta, hagy vigye őt a vámpír minél messzebb a felhők fölé, ami már nem is volt olyan elérhetetlen magasságban… sőt, egyre és egyre közelebb került.

Ő maga is mozgatni kezdte csípőjét, magához szorította Damon fejét, aki maga is egyre sűrűbben nyögött a lány fülébe, és mindketten érezték, hogy azonnal itt a pillanat, a beteljesülés édes másodpercei…

Elena teste hirtelen pattanásig feszült, és hasztalan próbálta magába fojtani az élvezet hangjait, Damon pedig egy utolsó, ziháló nyögéssel követte őt abba a másik, boldog világba, és Elena testébe árasztotta kéje jelét.

Hosszú percekig feküdtek egymáson, próbálva visszatérni a földre. Damon mozdult meg hamarabb, felemelte kócos fejét, és belenézett Elena homályosan csillogó szemeibe.

- Miss Gilbert – sóhajtotta. – Ugye tudod, hogy…

- Tudom, Mr. Salvatore – jött a mosolygó válasz. – Azt hiszem, végre már én sem félek bevallani, hogy mennyire szeretlek.

Vége

Ha egy álom megkísért 11.

11. fejezet

Hátratámolyogtam vagy két lépést, és úgy néztem Stefanra, dülledt szemekkel. Felbukkant már Elena álmában, és a múltkor az enyémben… nem tudtam eldönteni, most is álmot, vagy rémképet látok-e vajon. Hiszen annyira valóságos volt akkor éjjel is, mikor csaknem meggyilkolt az ágyamban. Vagyis… Damon ágyában.

- Nem igaz, hogy milyen bamba képet tudsz vágni – csóválta a fejét Stefan, aztán a vállamra vágott egy jó nagyot. – Ne meregesd a szemedet, én vagyok, a te édes, egyetlen öcséd – lépett be a házba, és lassan közeledett, míg én a távolságot megtartva visszahátráltam a nappaliba.

- Te tényleg… - néztem hitetlenkedve, mire nevetve a szavamba vágott.

- Igen, én tényleg itt vagyok. Hazajöttem, végre valahára. Bár ennék kicsit talán lelkesebb fogadtatásra számítottam. A piros szőnyeget túlzásnak tartom, de egy pohár ital tőled, meg egy szenvedélyes csók Elenától azért mindenképpen belefért volna, nem? – vetette le magát a kanapéra, és az asztalra tette a lábát.

Minden erőmet össze kellett szednem. Egyrészt, hogy képes legyek magamhoz térni a megdöbbenésből, másrészt, hogy el tudjam játszani a szerepemet. Úgy, ahogyan eddig is. Ha rájön, hogy nem a bátyja vagyok… Elenának és nekem is végünk.

- Piros szőnyeg? – vettem elő Damon kissé hanyag stílusát, és zsebre vágtam a kezem. – Nem elég volt az a vörös szőnyeg, ami innentől ki tudja meddig húzódik miattad, és emberek kiomló véréből áll?

- Nocsak… ezt el sem hiszem. Az én bátyámat érdekli az emberek sorsa – biggyesztette le ajkát, meglepődést mímelve. – Mekkorát tud fordulni a világ kereke, nem? Amikor a városba értél annak idején, te voltál a gyilkos. Én meg pátyolgattam Elenát. És most… mintha csak valami tükörbe néznék éppen. Belülről legalábbis. Kívülről szerintem még mindig jobban nézek ki nálad – túrt bele szőkés hajába.

- Hát hogyne… - morogtam, aztán kiöntöttem két pohár whiskyt, és az egyiket nemes egyszerűséggel odatoltam elé, aztán vele szemközt, a fotelba huppantam.

- És megtudhatnám, hogy most miért hiányoztunk neked ennyire? Hidd el, nagyon jól megvoltunk nélküled – emeltem fel a poharamat kissé gúnyosan.

- Igen, hallom – nézett az emelet felé. – Ha jól veszem ki, Elena épp a fürdőszobában bömböl torkaszakadtából. Még mindig annyira udvarias, és megértő tudsz lenni vele, mint eddig? – kortyolt bele az italba, és jólesően csettintett egyet. – Azért hagytál ott engem valahol Lanchester tájékán, hogy haza gyere, és kikészítsd? Élvezed, ha sírni látod? Mert ha igen, több a közös bennünk még mindig, mint ahogy te gondolnád.

- Álmaidban – válaszoltam tömören, és magam is éreztem, hogy roppant rondán kezdek nézni rá.

- Persze, hiába is futnál utána lihegve… úgysem kellenél neki. Túl élénken emlékszik még arra, hogy hányszor, és hány féle módon bántottad őt – állt aztán lassan talpra, és körbesétált a nappaliban, majd a kandalló elé guggolva melengetni kezdte a kezét.

- Attól sincs túlzottan elragadtatva, amiket te műveltél mostanában – vontam vállat, és a következő pillanatban minden szőrszál égnek meredt rajtam. Mert Elena eltépett alsóneműje ott volt, alig két lépésre Stefan mögött. Ha megfordul, és meglátja… engem az isten sem ment meg a haláltól.

- Az attól függ persze, hogy mit tud, és mennyit mondtál el neki – vetette nekem oda foghegyről Stefan, még mindig a tüzet bámulva.

Felpattantam, és megálltam mögötte, ráállva a bugyi maradékára, majd megpróbáltam észrevétlenül a kanapé alá kotorni a lábammal.

- Tudja azt, amit tudnia kell – nyugtáztam elégedetten, hogy a hadművelet sikerült.

- Hát hogyne – mondta lelkesen. – De arról nyilván nem, hogy szegény Stefan időközben ráébredt arra, amiket tett… hogy milyen gonosz is volt… és próbált megszabadulni Klaustól. Ami – mint látod – sikerült is. De Damon,  a csúnya rossz Damon megszédült a rengeteg kiontott vértől… ő már nem állt le olyan könnyedén! És míg Stefan harcolt a benne élő gonosszal, addig Damon gyilkolt!

- Te megháborodtál? – néztem rá döbbenten. – Te most komolyan el akarod hitetni ezt Elenával?

- Nem csak el akarom, el is fogom – állt talpra az „öcsém”, és a szemembe nézett. – Majd azt mondom, azért rohantál haza eszedet vesztve, mert rám hagytad a Klaussal való harcot, és gyáván megfutamodtál Elena szoknyája mellé. Már persze, ha hordana ilyet – nevetett fel Stefan. – És ha a szép szó nem használ, akkor vannak más módszereim is. Ugye tudod, miről beszélek? – veregette meg a karomat.

- Megigézed? – suttogtam döbbenten. – Ezt nem teheted vele! Nem fog menni!

- Miért ne menne? Mostantól itt vagyok vele. És ha van is benne verbéna, hát majd gondoskodom róla, hogy innentől ne legyen. Két-három nap… és ha még most haragszik is, vagy gyűlöl, nem tart sokáig. Némi rábeszélés… egy kis szemkontaktus… és úgy fog rám tekinteni, mint régen. De nem vagyok irígy… hallgathatod minden észvesztő, kéjes éjszakánk hangját… a falon át – igazította meg a ruháját.

- És most, ha megbocsátod… felmennék a barátnőmhöz. Megpróbálok beszélni vele… - vette elő a „mindent megbántam” ábrázatot, mint valami maszkot, amit karneválkor húznak magukra az emberek. – Még könnyezni is hajlandó leszek, ha ezzel elérem a célt – tárta szét a karjait, és ahogy most előttem állt, kísértetiesen emlékeztetett arra az arcra, amilyet akkor vágott, mikor Elena szakított egyszer vele.

- Ha Elena ezt beveszi, hát hülye legyek – próbáltam nevetni, de nem sikerült valami fényesen.

Stefan kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de ekkor léptek kopogtak lefelé a lépcsőn.

- Damon? – csendült fel a világ legédesebb hangja, azonnal gyorsabb dobogásra késztetve a szívemet. – Kivel beszélgetsz? Ki van…. – jelent meg Elena a lépcső tetején, és a látványtól dermedten megállt.

- Stefan… - nyögte halkan, és láttam rajta, hogy nem tudja álldogáljon-e itt továbbra is, vagy esze nélkül vágtázzon vissza a szobájába.

- Szia Elena – nézett rá Stefan, és ahogy láttam a szánalmas – ám cseppet sem igazságot tükröző – arckifejezését, a szeméből lassan lehulló könnycseppeket, legszívesebben puszta kézzel fojtottam volna meg… ha lett volna annyi erőm, mint a valódi Damonnak. Igy én magam is csak arra voltam képes, hogy jéghideggé váló ujjakkal kapkodjam a fejem köztük, és próbáljak a szememmel üzenni Elenának, hogy ne dőljön be annak, amit most lát…

De hiába. Mert ő még egy futó pillantásra sem méltatott engem.

- Elena…  hazajöttem – lépett Stefan egyet a lépcsők felé. – Megszabadultam Klaustól… harcoltam ellene… és megtettem. Sikerült! Miattad tettem… mert folyton rád gondoltam közben… és, noha tettem rossz dolgokat, tudtam, hogy miattad érdemes változnom! Itt vagyok Elena… és újra a régi vagyok – könyörgött neki Stefan szívhez szóló hangon.

- És most mégis… mit vársz tőlem? – jött meg Elena hangja, de olyan rekedten, hogy ha nem látom a szóra nyíló száját, senki nem győzött volna meg, hogy ez a hang belőle jött elő.

- Csak… csak beszélni. Megbeszélni ezt az egészet. Hogy tudjam…. Van-e még itt helyem a történtek után – hajtotta le a fejét Stefan. – Kérlek Elena… hagyd, hogy elmondjak mindent. És utána, ha már tudod a teljes igazságot – vetett felém Stefan egy pillantást – a kezedbe adom a döntést. De akkor talán már másképp fogod látni a dolgokat, mint ahogy eddig.

Elena arcán szinte másodpercenként váltogatták egymást a közelgő pánik, és az, hogy hinni szeretne Stefannak. Aztán egy perc elteltével megállt ez a váltakozás, és egy apró bólintás jelezte a választ.

- Rendben. Beszélhetünk. De nem itt… nem négyszemközt. Hanem valami nyilvános helyen… a parkban, vagy a Grillben, nem érdekel. Hozom a kabátomat… - sietett vissza, hogy egy perc múlva újra megjelenjen.

Stefan előzékenyen elésétált, és kinyitotta neki a birtok bejárati ajtaját, megvárva, míg Elena zavartan, és kissé feszengve kisétál rajta.

- Isten veled Damon – vigyorgott még rám Stefan kajánul. – Azt hiszem, eddig egy-null az én javamra – zárta be maga mögött az ajtót egy jókora puffanással, otthagyva engem a bennem kavargó érzésekkel, amik olyan feketék voltak, mint Stefan lelkének a közepe.

Vége

Folyt. Köv.

Sziasztok!

Köszönöm mindenkinek a biztató szavakat. Ilyenkor érzem úgy, hogy talán mégsem hiába csinálom ezt az egészet... :)
Az új fejezet már készül, előreláthatóan csütörtökön fel is kerül.
Remélem akkor is számíthatok rátok, és arra, hogy továbbra is olvasni fogtok.
Mint a blog tulajdonosa azt hiszem mondhatom, hogy szeretlek benneteket, és köszönöm. Azt hiszem, hogy ilyen pillanatokért élek. :)

Ha egy álom megkísért 10.

10. fejezet

A kandallóban lágyan pattogott a tűz, megvilágítva Elena félig lehunyt szemhéját, és nyugodt, békés arcát. Az ölembe fogva, két lábam között üldögélt, míg én hátulról lágyan átkaroltam, és feljebb húztam rajta a takarót.

- Ugye nem bántad meg? – kérdeztem halkan, és vállába csókoltam.

- Nem, nem bántam meg – jött a válasz. – Csak nagyon fura, hogy te és én… ezt sosem gondoltam volna. És kicsit összezavarodtam. Nem értem magam, és nem tudom miért tettem. Csak azt, hogy meg kellett tennem. Mintha valami kényszerített volna – meredt meg hirtelen a karjaimban, és tudtam, mire gondol.

- Nem én voltam, biztosíthatlak – cirógattam a barna haját. – Hogy feltételezheted ezt rólam? Régen megtettem volna, de ma már nem. Szeretlek Elena, és sosem tennék veled ilyet. Nehéz ezt elhinni? – mosolyogtam rá, és hasonló mosolyt kaptam válaszul.

- Nem, nehéz. Tudom jól. Sokszor elmondtad már – bújt még jobban a mellkasomra. – Biztos nagyon sokszor hallottad már hosszú életed alatt, de nagyon jó volt veled – tette hozzá még csendes elégedettséggel.

- Nem én voltam jó Elena. Hanem te. Te hoztad ki belőlem – sóhajtottam, és láttam, hogy még a takaró, és a tűz ellenére is megborzong.

- Mi a baj? Fázol?

- Csak félek. Azt hittem, minden olyan egyszerű lesz. Stefan elment, és akár így, akár úgy, folytatnom kell az életem. Vele, vagy nélküle, azt a jövő dönti el. De ami történt veled és velem, ez nem szerepelt a terveimben. És kicsit zavaros lett minden. Mi lesz, ha Stefan mégis visszatér? Mi lesz, ha megváltozik újra? Ha olyan lesz, mint régen? Hogy nézzek a szemébe ezek után?

- Aha – válaszoltam. – Az persze nem jut eszedbe, hogy én mit érezzek majd ezek után… Meg sem fordul a fejedben, hogy mi van, ha én többet is akarnék, mint ezt az egy éjszakát? Nekem kellesz, Elena! Nem azért, mert vágyom rád testileg! Sokkal jobban, és sokkal többre kellesz. Stefan képes volt itt hagyni téged. Én sosem tenném. Miért nem tudsz még mindig jobban szeretni engem, mint őt?

Csak néma csend volt a válasz, semmi más.

- Köszönöm – nevettem fel keserűen. – Ez is válasz. Mit tegyek még érted? Mit csináljak, hogy ténylegesen, és teljesen elnyerjem a szívedet?

- Damon, kérlek… csak ne sürgess – szorította meg a kezem. – Hagyj nekem időt, amíg döntök… amíg rendet teszek magamban. Csak ennyit kérek.

- Hát persze – mondtam fanyarul. – Van időd, amennyit csak akarsz. Ahogy nekem is. Akár több száz év is – álltam fel mögüle, magamra kaptam a nadrágomat, és öntöttem egy italt.

- Tessék, még mielőtt megfázol – adtam oda neki a bőrdzsekimet. – Csúnyán végezte a ruhád – böktem a cafatokra. – Nem akarom, hogy szétfagyj, amíg felérsz átöltözni – fordítottam aztán neki ismét hátat.

Halk motoszkálást hallottam, ahogy ő is talpra állt.

- Nézd Damon. Megértem, hogy ez téged nem érint épp kellemesen, de….

- Nem érint kellemesen? – néztem újra a szemébe éledező dühvel. – Mi vagyok én, valami pótlék? Ha nincs Stefan jó vagyok én is, de ha visszatér, akkor kösz Damon, elégedj meg ennyivel? – hajtottam fel az italt.

- Nem tudom, mit érzek! – kiáltotta Elena. – Olyan nehéz ezt megérteni?

- Nem, ezt nem nehéz! De hiú reményeket keltesz bennem! Mit gondolsz, meddig leszek még dróton rángatott báb? – meredtem rá mérgesen. – Azt akarom, hogy dönts! Vagy én, vagy az öcsém! És ne légy olyan, mint Katherine! Ő sem tudott választani kettőnk közül! Meg is lett az eredménye!

Elena zsebre vágta a kezét, alighanem azért, hogy ne pofozzon fel, csak a szemei villogtak úgy, hogy csaknem keresztüldöfött vele.

- Hát idehallgass, Damon Salvatore! – kiáltott, aztán előkapta a kezét, hogy hadonászni kezdjen az orrom előtt vele, de ekkor valami a földön koppant… és egy papírlap lágyan melléhullott. Bennem pedig egy másodperc alatt meghűlt a vér. Mert én már tudtam, hogy mi az…

- Hát ez meg….? – kérdezte Elena csodálkozva, és felvette a földről a bankkártyát, és a bizonylatot, amit még a benzinkúton vágtam zsebre, és ami most a nappali kopott szőnyegén pihent. – Ki az az Ian Somerhalder? – nézett rám csodálkozva, én pedig csak álltam bénán, és nem tudtam mit mondani erre.

*****

- Damon, kié ez a bankkártya? Neked tudtommal sosem volt ilyen… honnan szedted ezeket? – kíváncsiskodott Elena, én meg csak meredtem rá jéggé dermedve. Nem hogy mozdulni, vagy beszélni, de egy darabig levegőt venni sem voltam képes.

- Én… én… - kezdtem hebegni, de teljesen üres volt a fejem. Vagyis nem teljesen. Ezer válasz keringett benne. Mi lenne a legjobb? Tagadni makacsul, vagy lazán és simán azt mondani, hogy „hello baby, én vagyok az”?

- Kifosztottál valami szerencsétlent? – nézett rám Elena felháborodva. – És most még lenyúlod a számláját is? Mi van, tartalékolod a Salvatore vagyont? Vagy tönkrementél? – bökött egyet szúrósan felém.

- Nem, nem mentem tökre – jött meg a hangom. – Ez a srác… szóval, ő… elvettem ezt tőle… gondoltam úgysem keresné…

- Mondd hogy nem azért, mert már halott! – távolodott Elena néhány lépést. – Ez nem lehet igaz – nyögte, mikor csendesen álltam előtte, és újra felpörgettem a fejemben a Lehetséges Válaszok kézikönyvét. – Megöltél valakit… - kapta a szája elé a kezét.

- Nem, nem öltem! Nem vagyok gyilkos! Én csak… - kezdtem magyarázni, de Elena szemét már láthatóan elöntötték a könnyek.

- Úristen, hogy lehettem ilyen hülye! Hagytam, hogy elszédíts, hogy levegyél a lábamról, és azt higgyem, hogy képes voltál megváltozni! Nem változtál semmit! Még mindig gyilkos vagy, ugyanúgy, mint Stefan! Minek jöttél vissza, mondd? Miért nem ölitek végig ketten az egész Államokat? Tudod mit? Szólj neki, hogy jöjjön nyugodtan haza, és kezdjétek velem! Akkor talán véget érne ez az egész rémálom, és egy életre megszabadulnék tőletek! – kiáltott rám, aztán sarkon fordult, és felrohant a lépcsőn. Még mielőtt bevágta a szobája ajtaját, hallottam, hogy fuldokolva sír.

- Elena, nem… kérlek, hallgass meg! – kiabáltam fel neki a földszintről, te tudtam, hogy úgyis hiába. Nem csak a szoba ajtaját zárta be előttem. Hanem egy másik ajtót is, mélyen önmagában. És hiába is kopognék rajta, vagy keresném a kulcsát.

- Én ezt nem bírom tovább! – fakadtam ki haragosan, aztán felkaptam a telefont. Bonnie-t próbáltam elérni, hasztalan.

- Nem fogsz lerázni, boszikám! – ordítottam. – Ha nem így, hát akkor elmegyek hozzád! Haza akarok menni! Most azonnal! – kaptam fel a kabátomat, aztán a birtok ajtajához rohantam, feltéptem, hogy kirohanjak a városba, addig fussak, amíg csak bírom, vagy amíg el nem hagyom ennek a világnak a határait, és vissza nem térek a saját világomba… de a küszöbnél nem jutottam tovább. Mert az ajtó külső felén egy alak állt, és mikor felbotlottam benne, erősen megragadta a vállamat, aztán a szemembe nézett.

- Szia bátyám! – köszönt rám mosolyogva. – Hová ilyen sietve? Meg sem ölelted a régen látott öcsédet? – csapkodta a hátamat, és én borzongva néztem Stefan szélesen vigyorgó kaján arcába.

Vége

Folyt. Köv.

Ha egy álom megkísért 9.

9. fejezet

- Hello bátyus – nézett rám Stefan a sötétben villogó szemekkel, és kísértetiesen eszembe idéződött az a jelenet, mikor én érkeztem a városba… Legalábbis forgatókönyv szerint. Ugyanez a ház… ugyanezek a szavak. Csak reméltem, hogy most a végeredmény nem lesz ugyanaz. Nem vágytam egy kitört ablakon át a betonra érkezni.

- Hogyan….? Miért….. – tördeltem a kérdést kissé rémülten, mire csak vállat vont, és zsebre dugott kezekkel fel-alá sétálni kezdett a szőnyegen.

- Mert így hozta kedvem. Ez az én házam is, bármikor hazajöhetek, talán tévednék? – vetette le magát a fotelbe, majd összetámasztott ujjai felett rám nézett. – Már csak azért is, mert valahogy úgy vettem észre, Elena lassan elfelejt engem.

- Ez nem igaz, Stefan – ráztam a fejem, ledobtam magamról a takarót, és az ágy szélére ültem. – Ha tudnád, hogy Elena hányszor emleget téged, akkor…

- Az előtt, vagy az után emleget, hogy épp te csókolgatod? – vágott a szavamba Stefan összeszűkült szemmel. – Nem vagyok vak, bátyám. És teljesen hülye sem. Jelenleg pedig úgy érzem, emlékeztetnem kell rá Elenát, hogy melyikünkhöz is tartozik igazán. Szerinted hogy lenne a leghelyesebb? Öljem meg én? Vagy bízzam rá Klausra?

- Te teljesen megvesztél? – suttogtam dermedten. – Stefan ez… ez nem lehetsz te…

- Miért? – vakkantott felém ébredező méreggel. – Miért ne lehetnék? Pont te kérded? Pontosan tudod, milyen vagyok VALÓJÁBAN! Ne akard nekem előadni a szent Damon Salvatorét! Emlékszel a régi szép időkre, Damon? Csak a vérszomj… te… és én… - dőlt vissza hátra, és mosolyogni kezdett. – Külön utakon jártunk, mégis minket rettegett minden város. Felülmúlhatatlanok voltunk.

- Én önmagamat is képes voltam felülmúlni – jegyeztem meg neki halkan.

- Persze, hogyne – legyintett úgy, mintha csak egy legyet hajtana el. – Egy darabig. Látod, sokáig nem sem ment. Néhány évtized… aztán rájössz újra arra, hogy mi is vagy. Akarod, hogy emlékeztesselek? – állt fel, és Elena szobája felé fordult. – Szeretlek, hiszen a bátyám vagy. Hogy bebizonyítsam, megosztok veled bármit. Jelenleg akár még Elenát is – és ahogy értetlen tekintetem meglátta, elnevette magát. – Na persze, nem ÚGY, ahogy ezt te jelenleg gondolnád. De választhatsz, honnan akarsz belőle inni. Keze? Nyaka? Tiéd a döntés. Én megelégszem a maradékkal is. Ez lenne a legszebb pillanat. Ketten öljük meg azt, akit mindketten szeretünk – tört fel belőle a nevetés, és vállamra tette a kezét. – Ne gondolkozz rajta sokáig bátyám. Mert különben magamnak tartom fenn az egészet.

- Álmodban! – ütöttem le a kezét a vállamról, és felpattantam, de a következő pillanatban a falat érte a hátam, és fájón kulcsolódott valami a nyakamra.

- Engedj el! – hörögtem levegő után kapkodva.

- Nem! – sziszegte felém Stefan. – Jegyezz meg valamit! Meg fogom ölni Elenát! Klaus így akarja! És igazság szerint… én magam is akarom! Te pedig nem fogsz tenni ez ellen semmit! Vagy ha megpróbálod, hát ezer darabra téplek! MEGÉRTETTED? – kiáltott rám, és újra szorítani kezdett, fájón, kétségbeejtőn. Fulladoztam, nem kaptam levegőt, és csak rekedt kiáltások törtek ki a torkomon. A sötétség a szemem előtt már áthatolhatatlan volt, csak színes karikák ugráltak előttem, tüdőm elkínzottan követelte a levegőt, és ekkor két másik kar ért hozzám a semmiből.

*****

- Damon… - jutott el egy hang a fülemig, én pedig összeránduló testtel nyitottam ki a szemeimet, és ideges mozdulattal próbáltam a két kezet lesöpörni magamról.

- Damon, én vagyok… Elena vagyok – nyugtatgatott a hang, amihez már egy arc is társult. – Damon, nyugodj már meg… - engedett el aztán. – Rosszat álmod volt…

- Álom? – erőltettem meg magam, hogy képes legyek megszólalni. Felültem az ágyban, és körbehordoztam tekintetem az üres szobán. Senki, senki a világon, csak Elena és én. A nyakamhoz kaptam, keresve Stefan vasmarkának a nyomát, de semmi.

- Hallottam, hogy kiabáltál – folytatta Elena, miközben a hajamba túrtam, és kiszakadt belőlem egy megkönnyebbült sóhaj. – Átrohantam, és itt dobáltad magad az ágyban. Percekbe telt, hogy fel tudjalak ébreszteni. Damon, jól vagy? – ült le az ágyam szélére. – Rémesen festesz… mint aki kísértettel viaskodott álmában.

- Majdnem – dörmögtem válaszul, majd végigfutott tekintetem az alakján, már amennyit a még mindig uralkodó éjszakai sötétségben képes voltam kivenni belőle. – Ugye te jól vagy? Ugye nincs semmi bajod?

- Semmi, de miért lenne? – mosolygott rám, kissé értetlenül ugyan, de kedvesen. – Nem az én álmom volt, hanem a tiéd.

- És ettől rögtön sokkal jobb lett nekem – mormoltam, mire megveregette a kezem, és felkelt mellőlem.

- Aludj csak tovább – súgta, de én úgy ültem fel az ágyban, mint akit rugó hajított fel.

- Nem, képtelen lennék rá. Most inkább nem – nyeltem nagyot. – Azt hiszem, egy ital viszont mindennél jobban este – fogtam meg a takaró szélét, és még mielőtt ledobtam volna magamról, sokatmondóan ránéztem.

Értette a pillantásomat, és elfordult, míg kimásztam, és magamra rántottam a nadrágot, aztán úgy döntöttem, ennyi elég volt az öltözködésből.

- Köszönöm, hogy megszabadítottál egy rémálomtól – léptem elé fedetlen felsőtesttel, és még ebben a helyzetben sem voltam képes nem észrevenni, hogy ahogy meglátott, zavartan ajkába harapott. – Hogy hálálhatnám meg? – kérdeztem tőle csibészes mosollyal.

- Nos, ami azt illeti… - gondolkodott el egy darabig a válaszon – nekem is tölthetnél egy italt – indult el a nappali felé, és közben hátramosolygott rám, vajon követem-e. Naná, hogy követtem. Hat ökörrel sem lehetett volna visszatartani.

*****

- Elárulod, miről álmodtál? – kérdezte Elena a nappali foteljában üldögélve, már whiskyvel a kezében, míg én az asztalnál töltöttem egy adagot magamnak is. – Rég láttam már ennyire halálra rémült vámpírt, mint ahogy te festettél néhány perccel ezelőtt.

- Minket is kínozhatnak rossz álmok – ültem le a kanapéra vele szemben, és élveztem, hogy a kandalló tüze hogyan melegíti meztelen hátamat. – Inkább ne is beszéljünk erről.

- Stefan volt? – kérdezte Elena olyan halkan, hogy alig hallottam a hangját. – Ő volt? Már úgy értem, álmodban – magyarázta, és jeges dermedtséggel néztem rá.

- Honnan veszed ezt? – dőltem előre kissé, és lázasan járt az agyam, mit tegyek. Ismerjem el a dolgot, vagy tagadjak körömszakadtáig? Legyek óvatos és előrelátó, vagy vonjak vállat vakmerően?

- Én is vele álmodtam. Akkor, amikor nálad voltam… amikor átmentem hozzád éjjel – borult Elena arca vörösbe az emléktől. – Láttam őt, és … de hát tudod. Elmeséltem.

- Igen, emlékszem. De attól én még álmodhattam másról is, nem? – erőltettem magamra valami torz mosolyt. – Valami régi, szörnyű emlékről. Valami borzasztóról, és véresről…

- Igen, igaz – bólintott Elena. – Csak úgy hittem, az neked nem lenne rémálom. Szereted a borzasztót, és a véreset, nem?

- Szerettem – módosítottam. – Valaha így volt. De ma már megváltozott minden. Tudod jól te is – néztem rá kedvesen, és félrebillentettem a fejem kissé. – Tényleg olyan hihetetlen, hogy képes vagyok változni?

- Igen, kissé az – nézett a szemembe Elena, majd halványan elmosolyodott. – Nehéz elképzelni, ahogy Damon Salvatore pillangókat kerget a réten, vagy épp virágot gyűjt csokorba szíve hölgyének – vigyorgott rám.

- Talán nem szereted a mezei virágot? – ültem át mellé. – Hiszen úgyis tudod, hogy neked szedném – súgtam, és megigazítottam barna tincsét, ami az arcába lógott.

- Nem, én nem… vagyis igen… - dadogta hirtelen, majd elhallgatott, és végigsiklott tekintete a testemen. – Damon… nekem… fel kellene mennem – nyögte, de nem mozdult mellőlem.

- Igen, szerintem is – kutatta tekintetem a gyönyörű barna szempár mélyét – nem szabad annak megismétlődnie, aminek délután…

- Igy van… - motyogta már ő is halkan – tényleg nem szabad… nem lenne helyes.

- De nem ám – dünnyögtem még minden maradék erőmmel, aztán magamhoz húztam, és újra az ajkaira tapadtam, mint néhány órával ezelőtt kinn a kertben. Szám szomjasan szívta az ő száját, nyelvemmel megkerestem az övét, és lágyan simogatni kezdtem.

Kiszakadt a csókomból, nagy levegőt vett, én pedig lehunytam a szemeimet, és felkészültem az irtóztató pofonra, amit kapni fogok.

Ehelyett egy lágyan simogató tenyér ért az arcomhoz, és éreztem, hogy most ő az, aki csókolni kezd engem, ez pedig elvette minden eszemet. Visszavonhatatlanul, és végleg. Egyszerűen csak tudtam, hogy kellünk egymásnak. Erre nincs indok, vagy szó. Meg fog történni, és kész. A szív szavának nem lehet ellentmondani…Akartam ezt a lányt, őrülten… és a csókjaiból érzem, hogy ezzel ő sincs másképpen. Itt és most nem lesz megállás. Mindketten kérjük, és várjuk a folytatást.

Felkeltem a kanapéról, még mindig erősen tartva őt két karom között, próbáltam vele az emelet felé indulni, de egy rossz mozdulattól mindketten a földre huppantunk, a kandalló elé, és már nem volt megállás… Nem jutottunk el az ágyig. Ott, a szőnyegen, a lángok fényével a testünkön lett az enyém. Egyszerre értem vele a mennyország kapujába, éreztem, ahogy teste megfeszül, majd lassan elernyed. Hátamba vájta körmeit a kéj szédült pillanatában, és azt akartam, hogy tartson még, csak egy kicsit, csak egyetlen mámoros, őrült pillanatig, hogy aztán lassan mindketten elsüllyedjünk a semmibe.

Vége

Folyt. Köv.