Segítő kezek

12. fejezet

Egész úton szinte néma csend uralkodott a kocsiban, csak a rádió zenéje szűrte át a hang nélküli utasteret.

- Valami baj van? – néztem Ianre kissé félve, mert láttam, hogy egyre erősebb markolással fogja a volánt.

- Velem van baj? – érintettem meg a kezét óvatosan. – Haragszol rám, amiért ide hoztalak? Ha igen, akkor sajnálom. Nem akartalak olyan helyzetbe kényszeríteni, hogy…

- Miről beszélsz? – nézett rá felhúzott szemöldökkel. – Eszedbe se jusson ilyen – melegedett meg a hangja, és a tekintete is, ahogy felém fordult. – Egyszerűen csak… még mindig túlságosan le vagyok döbbenve – vallotta be. – Meg sem fordult a fejemben, hogy… Itt ez a város! – mutatott aztán a lehúzott ablak felé, ahol a tenger horizontja lassan elnyelte már a nap süllyedő ívét. – Ramona beach – morogta keserűen. – Ha valaki hallja ezt, hát mi jut eszébe? Napfény, ragyogás, tengerpart, előre göndörített felhők az égen, 14 karátos aranyhomok, cápák a vízből hatóságilag kitiltva… és odabenn a belvárosban emberek nyomorognak! Alig néhány kilométerre ettől az egésztől – bökött aztán újra kifelé, és egy aprót csapott a volánra. – És ez dühít! Dühít, mert segítenék, de egymagam kevés vagyok ehhez! Sajnálom – simogatta meg a hajam egy pillanatra, ahogy összerezzentem a kormányt ért ütés miatt. – Nem akartalak megijeszteni.

- Semmi gond – motyogtam.

- Igazából…- sóhajtott fel egy perc csend után Ian – valami más is jár a fejemben, mióta eljöttünk.

- El is árulod, vagy barchobázzam ki? – mosolyogtam rá.

- Persze, hogy el – tekert egy nagyot a volánon, és ráfordult a stúdió felé vivő útra – ugye tudod, hogy most csókoltál meg először úgy igazán?

Nem feleltem, csak vörösödni kezdtem, és úgy éreztem, a lemenő nap túlzottan is süti a képemet…

- Ne, ne pirulj – mulatott rajtam Ian. – Mert ez… ez nagyon jó volt – vallotta be halkan. – Nem akartál menekülni, nem löktél el, és most nem járt az eszedben… valaki más – tette hozzá, és ezzel mintha egy ütésre elfújta volna valami azt a jóleső, balzsamos érzést, amiben már kezdtem nyakig elmerülni.

- Tudod, nem hiszem, hogy ezt éppen neked kellene felemlegetned – mondtam. – Már úgy értem, ezt a valaki mást – piszkálgattam zavartan a kesztyűtartót. – Mondd, miért kezdtél ki velem? Miért, hiszen… - elhallgattam, és makacsul bámultam kifelé az ablakon. Nem akartam most felé nézni, nem akartam, hogy lássa a szememben azt, hogy ki fog belőlem törni a folyékony szomorúság, a könnycsepp.

Csendben volt, de ajka némán mozgott, mintha hang nélkül rágná meg a nekem mondandó szavakat, mielőtt kibökné őket.

- Dana… - állította le az autót a stúdió csarnokának bejárata előtt. – Kérlek, gyere be velem. És ha szánsz rám némi időt, akkor valamit most én is elmesélek neked.

*****

Csendesen lépkedtünk benn a csarnokban, még csak a lépteink sem kopogtak a padlón, mintha lopni jöttünk volna éppen.

Ian a kezét nyújtotta még az ajtóban, és – hosszas hezitálás után – elfogadtam. Nem szólt egy szót sem, és én sem sürgettem. De féltem. Nem tudtam, mit akar nekem mondani, csak szorosan fogtam a kezét. Ha megtudom a titkot, amit ő is rejteget, talán már soha többé nem lesz lehetőségem rá…

- Menjünk beljebb – mondta Ian, a nagy csendben önkéntelenül is suttogó hangon, és a színészbejáró felé tuszkolt, majd a következő pillanatban megbotlott, és csak úgy tudott talpon maradni, hogy egyenesen a hátamra zuhant. Hogy visszanyerje mindkettőnk egyensúlyát, amit neki az elbotlás, nekem a hátamra csapódó önmaga billentett ki, átfonta karjait a derekamon, és egyenesen berobbantunk a csarnokot és a színészpihenőket elválasztó ajtón.

- ÁÁÁÁÁÁ! – visítottam fel hirtelen, mikor egy hatalmas puha tömegnek ütköztem a félhomályban, mire karok és lábak szövevényes halmaza bontakozott ki a szemem előtt, és ahogy láttam, legalább néggyel rendelkezett minden fenn említett testrészből, én pedig, ha Ian nem állt volna szorosan a hátam mögött, és nem tartott volna, most nyilván a földre huppanok a váratlan rémülettől.

- Mi a fene…. – szólalt meg kissé dühös hangon a „szörny”, aztán némi motoszkálás után villany kattant, és a látvány azonnal kiverte a fejemből az előbbi rémületet.

Nina állt előttünk, zavartan babrálva hosszú barna hajával, míg mellette az a szőke fiú álldogált kínos mosollyal, akivel egyszer már rajtakaptam őket. Mindkettejük kivörösödött képe a hülyének is nyilvánvalóvá tette, mibe rontottunk bele éppen.

Hogy mi fog történni, azt pontosan láttam előre, csak a sorrendben nem voltam még biztos. Hogy Nina ront-e nekem, és tép meg alaposan, vagy a két fiú esik egymásnak, esetleg Ian vonja felelősségre Ninát hamarabb, még nem volt eldöntve. De nagy levegőt véve felkészültem az elkerülhetetlenre.

- Sziasztok – vigyorogta el magát Ian meglepődve, mégis valami megkönnyebbülés látszott az arcán. – Bocs, ha megzavartunk… csak a cuccomért jöttem – engedett el hirtelen, benyitott egy ajtón, hogy alig fél perccel később kalapban, és egy bőrdzsekivel a kezében jöjjön vissza, míg én egyik lábamról a másikra álltam, és szerettem volna elsüllyedni a föld alá.

- Szóval, akkor együtt vagytok – állapította meg Nina, és ezúttal nem düh, vagy utálat, hanem mosoly fénylett a szemében.

- Én nem tudom… - leheltem némán, mire Ian megfogta a kezemet, és bólintott.

- ÉN viszont igen – jelentette ki határozottan, de kirántottam a kezéből a tenyeremet.

- Mi a fene van itt? – szakadt ki belőlem egy kérdésben a döbbenet, a rémület, és az értetlen tanácstalanság, majd anélkül, hogy egy biccentéssel is elköszöntem volna bármelyiküktől, kivágtattam az ajtón, át a csarnokon vissza, amerre jöttünk.

Már csaknem elértem az ajtóig, mikor léptek koppantak mögöttem, és a következő pillanatban Ian keze fogta meg a vállamat, lehetetlenné téve a további menekülést.

- Várj egy percet – fordított maga felé. – Hagyd, hogy elmagyarázzam!

- Micsodát? – kérdeztem, és a saját fejem fogtam meg, mielőtt szétrobbant volna. – Én nem értek itt semmit! Azt mondtad, mutatni akarsz nekem valamit, idehozol, és ebbe botlunk bele! – mutattam a Ninát és a szőke fiút rejtő ajtó felé. – Ezt szántszándékkal csináltad? Felelősségre vonsz engem David miatt, akivel nincs is köztünk semmi, míg te velem kavarsz a barátnőd háta mögött? Annak a barátnődnek a háta mögött, aki engem fenyeget, és mögötted szintén kavar valakivel? Mondd, mi ez az egész őrület? – kiáltottam, és vártam egy percet, de csak állt csendben, némán fürkészve az arcomat.

- Tudod mit? – kérdeztem már magam is megcsendesedve. – Inkább hagyd – fordítottam neki hátat, és ezúttal nem állított meg. A kezével nem. Csupán a szavaival. Már épp kinyitottam az ajtót, mikor tompa hangon ütődött a hátamnak az egyetlen mondat, amit kipréselt magából.

- Nina Dobrev NEM A BARÁTNŐM.

Vége

(befejező rész következik)

Vámpírnaplók szerepjáték

Vámpírnaplók szerepjáték

Mint már régóta hangot adok neki, nagy kedvencem a Vámpírnaplók című sorozat, ezért is írom ezt a bejegyzést. Tagja vagyok egy szerepjátéknak, amit nagyon szeretek és mindig szívesen várjuk az új játékosokat! Sok sorozatbeli szereplő vár még gazdára: lehetsz a szőke vámpír, Caroline, belebújhatsz a boszorkány Bonnie bőrébe, alakíthatod a jószívű Stefan Salvatore-t, esetleg eggyé válhatsz Jeremy Gilbert-tel vagy Jenna Sommers-szel is. És természetesen a saját szereplő alkotása is lehetséges, úgyhogy elő a képzelőerővel és csatlakozz hozzánk! Majdnem egy éve működik az oldal, azóta rengeteg gonoszkodáson, mentőakción és bonyolult terven vagyunk túl, úgyhogy gyere és forgasd fel te is Mystic Falls életét! Mindenkit szívesen látunk és bármikor, bármiben fordulhatsz hozzánk segítségért is!

Nézz szét az oldalon és ha felkeltette az érdeklődésedet, akkor írj egy e-mailt az adminisztrátorunknak erre a címre: elenagilbert951011@gmail.com.  

Remélem sokan érdeklődést mutattok az oldal iránt, nem fogjátok megbánni, ha regisztráltok! :) Puszillak titeket!

Segítő kezek

11. fejezet

Álltunk némán a kinyitott ajtó két szárnya között, körülöttünk pedig csak a döbbent, mozdulatlan csend játszott. Még nem vettek bennünket észre, mindenki háttal volt nekünk, hát zavartalanul nézelődhettünk.

- Ez itt a pihenőszoba – súgtam oda Iannak közvetlen közelről, egyenesen a fülébe, és láttam a ledöbbent, hitetlenkedő tekintetét, amivel körbenézett.

Az egyik falon, velünk pontosan szemben, egy fali állványon egy apró, özönvíz körüli időkből származó televízió állt. Előtte a padlón húsz-harminc összecsukható fém és fa szék volt kirakva. A székek zömén gyerekek ültek, két felnőtt fejét lehetett még észrevenni köztük, egy fekete férfiét, és egy szőke nőét. Nyakukat csaknem kitörve bámultak valamennyien fel a tévére, de muszáj volt így, különben talán csak az első sorból lehetett volna látni bármit is.

Ian a kezem után nyúlt, és – gondolom még mindig a döbbenet hatása alatt – finoman megszorította. Hasonló mozdulattal válaszoltam, míg ő oldalra fordította a fejét, és az érzelmek egyenesen rákövültek az arcára.

A sarokban egy kopott pingpongasztal állt. Hálója nem volt már ezer éve, és az asztalt is por lepte be. A falon polcok, rajtuk néhány régi játék, színehagyott, kopott építőkockák, egy-két doboz lego, néhány társasjáték. A másik oldali falnál néhány apró asztal, rajtuk újságpapírok, amiket apró kezek zsírkrétával vagy színes ceruzával firkáltak össze.

- Ezek az újságpapírok mire valók? – fordult felém Ian, és kerekre nyitott szeme a tenger színével csillogott felém.

- Nincs kifestőjük – ráztam a fejem. – Helyette újságpapírokat használnak.

- Ennyi az összes játékuk? – kérdezte Ian hüledezve.

- Igen – bólintottam. – Illetve, néhány játékot otthonról is elhozhattak… javarészt plüssöket. Megengedték nekik, hogy azokat a szobákban tartsák.

Én magam már – sajnos – hozzászoktam ehhez a látványhoz, de Ian számára a lepusztult terem lehangoló látványt nyújtott. Szemmel láthatóan beleborzadt a gondolatba, hogy milyen lehet egy ilyen helyen élni, vagy éppen felnőni.

Beléptünk, még mindig összekulcsolt kézzel, és a cipőm sarka megkoppant a régi kövön, mire egy kisfiú hátrakapta a fejét. Száját kitátotta, fekete arcából kivillantak fehér fogai, szeme felragyogott, és a következő pillanatban egy hang nélkül felpattant, hozzám rohant, és a karjaimba vetette magát.

- Ő itt Aldis – simogattam meg a kicsi bongyor, fekete haját. – Ő és a családja a legfrissebb lakók itt. Értsd ezt úgy, hogy talán fél éve lehetnek ezen a helyen. Aldis siket, és nem tud beszélni. De nála okosabb kisfiúval még sosem találkoztam, ugye? – mosolyogtam a gyerek arcába, aki közben leszállt a karjaimból, és a székek felé vonszolt, ahol a kis közjátéknak köszönhetően már felbolydulás támadt, hiszen mindenki észrevette a látogatókat. Engem már jól ismertek, de Iant kíváncsi tekintetek vették körbe, mikor mindketten leereszkedtünk egy-egy székre.

- Tudom, te ki vagy! – kiáltott fel egyszer csak egy szőke kislány, és Ian térdére támaszkodott. – Te benne vagy a tévében!

Ian elnevette magát, a gyerekek pedig úgy sereglettek köré, mintha csak maga a Télapó bukkant volna fel, ezúttal nem a kéményen, hanem az ajtón át.

A következő óra azzal telt, hogy kérdések özönére kellett válaszolnia. Hol lakik, mekkora a háza, mekkora és milyen a kocsija, milyen a tévében lenni, és hasonlók. Ian kedvesen válaszolt a gyerekeknek, és szemmel láthatóan teljes volt az összhang. Aldis pedig az ölében üldögélt, és néha megpróbált belesni a szájába, megnézni, csakugyan nem rejteget-e vámpírfogakat.

A két felnőtt zavartan állt és üldögélt a fal melletti asztaloknál, míg végül Ian ki tudott kissé szabadulni a gyerek-gyűrűből, és hozzájuk lépve bemutatkozott, majd velük merült beszélgetésbe.

- Damon a te fiúd? – rángatta meg a ruhám szélét suttogva Agnes, az egyik legnagyobb szájú lányka a csapatban. – Mert a tévében nem a tiéd!

- Őt igazából Iannek hívják, és nem a fiúm – simogattam meg a haját mosolyogva. – De… még talán lehet – tettem hozzá, mire a kislány – elégedetten a válaszommal – visszaült a tévé elé, és minden figyelmét a rajzfilm kötötte le, akárcsak a többiekét.

*****

Mikor végre búcsúzkodni kezdtünk, megígértem, hogy legközelebb is eljövünk. Akár egyedül, akár másodmagammal, az majd elválik, mire Ian – általános derültségre – közbedörmögött, hogy ne is álmodjak arról, hogy ő másodszor nem tart velem.

Rámosolyogtam, aztán néhány búcsúintés, és a gyerekek hangos zsivaja mellett kiléptünk, és bezártam magunk mögött az ajtó két szárnyát, mitől azonnal csend borult a folyosóra.

- Sosem hittem volna… - motyogta Ian rekedten, és most láttam az arcán mindazon érzelmeket, amiket a gyerekek miatt visszafojtott magában. – Ez rettenetes!

- Igen, tudom hogy az – bólintottam komolyan, majd az órámra néztem. – Lassan mennünk kellene. Ha tovább maradsz, észreveszik hogy eltűntél.

- Nem számít – rázta meg a fejét, mire megragadtam a kezét.

- Van valami, amit még meg szeretnék mutatni neked – indultam el a folyosón előre, és egy emelettel lejjebb benyitottam egy hajdan szebb időket látott ajtón.

- Ez egy lakószoba – léptem be, és gondolatban bocsánatot kértem a hely gazdájától, amiért csak így betörtünk a privát szférájába a tudta nélkül. De azt akartam, hogy Ian ezt is tudja, és lássa…

Egy aprócska helyiség volt az egész, tényleg csak szoba nagyságú. Négy ágy, egy viharvert szekrény ruhákkal, és két ágyon apró plüss játékok. A szoba tiszta volt, látszott, hogy az itt lakó emberek mindent megtesznek ezért, de mégis… maga a szomorú reménytelenség áradt még a falakból is.

- Mint láthatod, itt két felnőtt, és két gyerek él – mutattam a játékokkal díszített két ágyra. – De hogy meddig, azt nem tudhatjuk.

- És hol vannak a felnőttek? – kérdezte Ian, miközben fejét forgatva besétált. – Ott fenn csak ketten voltak. Mindenhol máshol csak gyerekek.

- A felnőttek? – sóhajtottam, majd nekitámaszkodtam az egyetlen fűtőtestnek, karba fontam a kezem, és az arcába néztem. – Javarészt dolgoznak. Ha nincs állandó munkahelyük, akkor alkalmi munkán. Vagy épp valahol, valamelyik hivatalban állnak sorba, reménykedve némi segítségben. Persze, mindhiába – morogtam, majd leültem az egyik ágyra.

Óvatosan mellém ereszkedett, és ekkor megfogtam a kezét újra, már szinte magától értetődő természetességgel.

- Szeretném ha tudnád, miért hoztalak ide – mondtam csendesen, de könnyebb volt úgy beszélnem, hogy nem az arcát figyeltem, hanem összekulcsolt kezünket bámultam. Majd nagy levegőt vettem, és belekezdtem.

- Ezek az emberek nem mindig éltek így. Ha mások látják őket, hajlamosak úgy gondolni, hogy aki hajléktalan, vagy nyomorog, hát saját magának köszönje. De nekik nem is olyan régen ugyanúgy volt házuk, autójuk, normális életük, mint bárki másnak. Aztán jött a válság… munkahelyek szűntek meg, és ezzel a létbiztonság is. A házakra, autókra, melyeknek a hitelét nem tudták fizetni, rátették a kezüket a bankok, és akik benne laktak… hát ide kerültek. Alig néhány hónap leforgása alatt vesztették el szinte mindenüket – mondtam rekedten. – Próbálnak talpon maradni… dolgozni járnak, és erejüket megfeszítve küzdenek, hogy majd valaha jobb legyen… de nem sok remény van rá. Most pedig különösen.

Vetettem az arcára egy félénk pillantást, aztán újra az ölembe bámultam.

- A város vezetése úgy döntött, bezárja ezt a helyet. Merthogy az épület már lebontásra érett. Amivel persze nem is vitatkozom – vontam vállat – de itt a bürokrácia kemény világa. A vezetést csak az épület érdekli. Az emberek nem. Már így is adományokból tartják fenn, és látod, a pénz szinte csak az étkeztetésre elég. A ház állaga folyamatosan romlik. És ha ezt a helyet bezárják, elveszik az itt élőktől az egyetlen dolgot, ami még megmaradt nekik. A családot. A szülők az utcára kerülnek, a gyerekek pedig intézetbe.

Most jött el a pillanat, hogy Ian arcába nézzek, és úgy folytattam tovább.

- Én intézetben éltem, és nőttem fel. Tudom, milyen érzés úgy lefeküdni, felkelni, vagy épp élni a napod minden percét, hogy nem azok vesznek körül, akiknek kellene. Nem akarom, hogy ezeknek a gyerekeknek ugyanezt át kelljen élnie. Nem akarom, hogy ők… Agnes, Aldis, és a többiek megtapasztalják a legrohadtabb érzést, amiben egy gyereknek része lehet.

- Hát, ezért hoztalak ide – néztem félre. – Hogy ha tudsz… vagy ha akarsz… próbálj nekik segíteni.

- Hogyan? – kérdezte Ian, és engem is meglepett, milyen rekedt a hangja. – Pénz kell? Csak szólj, és…

- Nem, félreértettél – ráztam a fejem. – Nem a pénzed kell. Csupán a segítséged. Te ismert ember vagy – mondtam értetlen tekintetére. – Tudom, hogy álltál már jó ügy oldalára… a környezetvédelemre gondolok… és csupán egy szavadra milliók mozdulnak meg, és segítenek. Nem a pénzed kérem. Hanem hogy… hívd fel az emberek figyelmét. Hogy ha összefognánk… talán meg lehetne menteni ezt a helyet. Talán nyújthatnánk ezeknek az embereknek valami szépet is. Amit úgy hívnak, hogy remény – halkultam el, és nagyokat pislogtam, hogy visszafojtsak két kikívánkozó könnycseppet.

- Amikor idehoztál – emelte fel Ian az államat a kezével – már tudtad, hogy úgyis igent fogok mondani. Ugye? – mosolyodott el.

- Nem tudtam – vallottam be őszintén. – De reménykedtem, hogy az az Ian Somerhalder, akit megismertem, megtenné.

- Kis boszorkány – mondta. – Mi vagy te, egy angyal? Felbukkansz a parton, ahol segítesz… látsz egy átmeneti otthont, és segítesz… és mutatsz nekem valamit, amivel felnyitod a szememet, és talán megváltoztatsz valami az én életemben is. És elhoztál valamit, amit már régen vártam – suttogta közelről az arcomba. – És amikor így nézel rám, nem tudok mást tenni, csak… - hallgatott el, és a következő pillanatban megcsókolt. Nem volt heves, és vad, épp ellenkezőleg. Gyengéd volt, kedves, mégis szenvedélyes, és önfeledten viszonoztam a csókját, és az sem érdekelt, hogy úgy éreztem, a szívem abban a pillanatban kiszakad, vagy épp megáll az érzelmektől, amik elöntöttek.

Mennyi ideig tartott? Nem tudom…talán hosszú percekig… az idő megszűnt, és csak azt tudtam, hogy soha nem akarok kiszakadni az ölelő karjaiból, és soha nem akarok elszakadni az édes, forró ajkaktól, a nyelvét simogató nyelvemtől, ha kell hát így akarok maradni örök időkre.

De ekkor – mint derült égből villámcsapás – megszólalt a zsebében hagyott mobilja, és zavartan rebbentünk szét, ő pedig idegesen kapott a kis készülék után.

- Hát… az ételosztásra már nem kell visszamennem – mondta, miután letette a telefont. – Vége a bulinak. Eloszlott a nép – simogatta meg arcomat, én pedig úgy hajtottam fejem a tenyerébe, mint egy törleszkedő kis cica.

- Gyere, menjünk – állt fel az ágyról, és magával húzott engem is. – Elmegyünk a stúdióba, hagytam ott néhány holmit, aztán hazaviszlek. Rád is rád fér a pihenés – indult meg velem az ajtó felé.

De a kezemet egyetlen másodpercre sem engedte el.

Vége

Folyt. köv

Segítő kezek

10. fejezet

A tér lassan, de egyre jobban megtelt emberekkel. Koszos ruhák, nagykabátok, fejkendők, kopott lábbelik sorjáztak amíg csak a szem ellátott. Mintha a város minden nyomorát ide hozták volna, erre a helyre. Óráról órára, percről percre csak gyűlt a nép, egyre masszívabb tömeggé állva össze, ahonnan már csak néhány fehér szakáll, egy-egy, valaha jobb napokat látott sapka, vagy épp haj villant elő.

Az egyik sátor hátsó lapjának félig-meddig takarásában álltam, elég sűrű táncot lejtve, hogy láthatatlan maradjak mind az elől meleg ételért sorba állók, mind a hátul néha el-elhaladó emberek szeme elől is. Beengedtek, hiszen tudták, hogy a stábhoz tartozom, de én nem akartam, hogy észrevegyenek. Szerettem volna segíteni a rászorulókon… de valami más tervem volt. Sokkal nagyobb, és fontosabb tervem.

Előttem talán öt méterrel a sorozat színészei csaknem teljes létszámban osztották az ételt a hajléktalanoknak. Ott volt Ian, Paul, Nina, Michael, Sarah, Candice, Matt és szinte mindenki, aki a szereplőgárdához tartozott, és ahogy erőteljesebben meresztettem a szemem, felfedeztem néhány olyan embert is, aki csupán egy-egy rész erejéig volt vendég a filmben.

Fura érzés töltött el. Úgy hittem – és kissé szégyelltem magam az előítéleteim miatt – hogy ezek az emberek megközelíthetetlen sztárok, akikkel legfeljebb császárt illő alázattal lehet egyáltalán szóba állni. Most pedig itt álltak előttem néhány méterre, és a szemük csillogása elárult valamit. Azt, hogy szívből teszik azt, amit épp jelenleg tesznek. Nem a vakuk és kamerák kedvéért osztanak ételt, nem azért váltanak néhány kedves szót a hajléktalanokkal. Hanem mert valami megérintette őket ezekben az emberekben. Mert egyszerűen meglátták bennük…AZ EMBERT. Csodák csodája, még Nina arcáról is eltűnt a lekezelő utálat, amivel főképp rám szokott nézni, és olyan kedvesen mosolygott, mintha csak egy másik Ninát látnék magam előtt, nem azt, aki nem is olyan régen megfenyegetett engem. És ha tudná, hogy most éppen mire készülök, nemcsak megfenyegetne, hanem minden valószínűség szerint bele is fojtana az épp kezében tartott tányér levesbe.

Épp azon törtem a fejem már egy jó ideje, hogyan jelezzek valami módon Iannek úgy, hogy ne kapja mindenki más hátra a fejét. Bár be kell vallanom, nehéz volt úgy normális módon gondolkodni, hogy egyszerűen képtelen voltam levenni a szemem a fekete üstökről, a széles vállakról, és a farmerban feszülő fenékről. Felsóhajtottam kínomban, és a számba haraptam, aztán égnek emelt tekintettel küldtem felfelé egy halk fohászt, hogy térjek már észhez, ezzel párhuzamosan Ian valahogy tolja már hozzám közelebb a fenn említett testrészeit. Akár előlről, akár hátulról, mindegy.

Mintha csak az ég válaszolt volna nekem, Ian ellépett a többiektől, és a tiszta tányérok felé közelített, amik a sátor hátsó falánál sorakoztak fel, egy lépésre tőlem. Itt volt a soha vissza nem térő alkalom… Megvártam, míg közvetlen közelre ér, és még mielőtt megfoghatott volna egy tányért kinyúltam a sátorlap mögül, és elkaptam a csuklóját.

Összerezzent a hirtelen ijedtségtől, és némi tanácstalan döbbenet látszott az arcán, én pedig  lelkem mélyén jót hahotáztam a reakcióján kárörvendően, aztán kidugtam a képem a takarásból.

- Szia – leleltem csendesen, és körbehordoztam a tekintetem, hogy vajon nem lát-e meg még valaki, akinek nem kellene.

- Szia – válaszolta, szemmel láthatóan elcsodálkozva a hirtelen felbukkanásomon, de a zavara mindössze egy-két másodpercig tartott, aztán elvigyorodott a jól ismert, pimasz mosolyával.

- Kaját lopni jöttél? – mulatott, én pedig most azonnal közel álltam ahhoz, hogy felkapjak egy tányért, és kupán vágjam vele. De nem szerettem volna, ha ezzel elrontom a mai napom minden esélyét. Most nem én voltam a fontos. Hanem valami más… Igy hát egy nagy sóhajjal uralkodtam magamban, de lelki szemeim előtt azért lejátszottam a jelenetet.

- Nem, nem szokásom – ráztam meg a fejem komoly arccal. – Figyelj, azért vagyok itt, mert…

Elakadt a szavam. Az első, ami a nyelvemre tolult az lett volna, hogy „hiányoztál”. És ráadásul a színtiszta igazat mondtam volna. De a másik ok megelőzte az én érzelmeimet…

- …mert valamit mondani szeretnék – fejeztem be végül. – Valami nagyon fontos dolgot. És nem várhatok.

Tétován nézett rám, de én már elszántam magam a cselekvésre. Egy mozdulattal kirántottam a sátorból, olyan lendülettel, hogy csaknem a nyakamba zuhant. Amit nem bántam volna éppen, de tartottam tőle, hogy ez a mozzanat azonnal kivert volna a fejemből minden mást.

- Hé… - kezdett volna méltatlankodni egy sort, de a szájára tapasztottam az ujjam, és merően a szemébe néztem.

- Csak egy kérdésem lenne, és addig ne szólj közbe – mondtam határozottan. – Tényleg segíteni akarsz a rászorulókon? Igazán, szívből szeretnél tenni valamit értük?

- Hát persze – bólintott, mikor végre elvettem ujjamat a szájától. – Hiszen azért vagyok itt, nem?

- Csakhogy én nem rájuk gondoltam – böktem a téren összegyűlt, és táplálkozó emberekre. – Ez nagyon szép gesztus, félre ne érts. És tiszteletem neked…nekik – mutattam a színészekre – amiért ezt megteszitek. De én most valami mást szeretnék neked mutatni. Benne vagy? Igérem, nem rabollak el, és nem váglak át – mondtam kissé türelmetlenül, ahogy láttam a tétovázását. – A fenébe is, akarsz segíteni nekem, vagy sem? – tettem csípőre a kezem, mire elvigyorodott.

- Naná, hogy akarok – válaszolta magabiztosan. – Mit segítsek?

- Útközben elmondom – válaszoltam, és megpörgettem ujjaim között egy kölcsönkért autó kulcsait. – Nos, hajlandó vagy óvatosan lelépni innen, és beszállni, vagy kötözzelek össze, és a csomagtartóban szállítsalak? – tettem fel a költői kérdést, mire halkan felnevetett, a kezét nyújtotta, és hagyta, hogy megmutassam az utat a kocsi felé.

*****

- Irtam egyet Paulnak, hogy dolgom akadt, és mentsen ki ha valaki keresne – tette vissza Ian a zsebébe a telefont kb öt perc autókázás után, míg én magam lassan a külváros felé vettem az irányt.

- Ha valaki látott ott engem, és felfigyelt rá hogy te is eltűntél, nekem végem – motyogtam.

- Ezért nem veszted el a munkád, ne aggódj – mosolygott. – És én sem – tette hozzá.

- Nem a munka miatt aggódom – morogtam, és egy pillanatra rákaptam a tekintetem. – Hanem valami…. VALAKI más miatt – ráztam a fejem, mintha csak azt mondtam volna, hogy ne is beszéljünk inkább erről.

- Értem – hümmentett csendesen, valami fanyar fintorral, aztán vett egy nagy levegőt.

- Most már elárulod, hová is viszel? Váltságdíjat fogsz követelni értem? – nevetett fel.

- Nem, nem terveztem. Félnék, nem kapnék sokat – szúrtam oda egyet, mire megvillant a szeme. – És amúgy is, nincs nálam sem kötél, sem bilincs, sem ragasztó, amivel befognám a szádat – tettem hozzá.

- Még ebben is benne lennék, csak a szemem hagyd szabadon – mosolygott, én pedig elkövettem azt a hatalmas hibát, hogy ránéztem.

- Azt az elhibázott lépést sosem tenném meg, hogy ne lássam a tekinteted – szaladt ki a számon hirtelen, aztán magam is éreztem, hogy a vér hogyan önti el a fejemet. – Azt akartam mondani….úgy értettem… - leheltem céklaszínű képpel, halálos zavarban, mire csak szótlanul odanyújt a sebváltón heverő kezemhez, és ujjával végigsimította a kézfejemet.

- Nem kell magyarázkodnod – válaszolta csendesen, és most nem láttam az arcán sem gúnyt, sem mosolyt, csak valami komoly, de tiszta ragyogást. – Mert tudod, az az igazság, hogy… - hallgatott aztán el, megköszörülte a torkát, és újra előre fordult.

Beállt egy percnyi csend a kocsiban, ültünk némán mindketten, de a kimondatlan szavak ott keringtek körülöttünk az utastérben, szinte láthatóan, és megérinthetően, én pedig letekertem az ablakot, hogy a szél kissé kiszellőztesse a fejem, mert úgy éreztem megfulladok a vágytól, hogy elengedjem a kormányt, és a szájára vessem magam, de nem lett volna a legszerencsésebb, ha egy jókora karambollal állunk az út szélére.

- Nem véletlen nem válaszoltam a kérdésedre, hogy hová viszlek – vettem fel aztán a beszélgetés fonalát újra, mikor már úgy éreztem képes vagyok uralkodni a hangom remegésén. – Azt szeretném, ha az első benyomásod döntene – lassítottam, majd megálltam egy fehérre festett, lapos tetős épület előtt valahol a külváros csóró részén. – Itt még nem jártál soha, ugye? – állítottam le a motort, és felé fordultam.

- Nem nagyon – forgatta a fejét, és szemét felhúzva szemlélte a járdán sétáló, néha tény és való, hogy nem túl bizalomgerjesztő alakokat.

- Itt akarod hagyni a kocsit? – kérdezte mikor kiszálltunk, és válla fölött egy fekete fiúkból álló banda felé mutatott. – Mire visszajövünk, kifosztják – morogta.

- Nem, nem fogják – mosolyogtam rajta, és mintha csak válaszoltak volna a fiúk, élénk integetéssel köszöntek nekünk.

- Szia Danaaa! – ordították vadul, én pedig visszaintettem.

- Te ismered őket? – nézett rám Ian úgy, mintha most közöltem volna, hogy a Holdról érkeztem, én pedig megfogtam a kezét.

- Igen, ismerem. Mert nagyon sokat járok ide – mondtam, aztán a lapos tetős épület felé fordítottam. – Itt a végállomás. És ha vársz türelemmel még egy percig, megtudod a választ a kérdésedre – indultam el vele a lépcsők felé, élveztem meleg tenyerének érintését a kezemen, és éreztem, ahogy mutatóujjával lágyan simogatja a kezemet.

Engedelmesen követett, míg felmentünk a felső emeletre. Nekem már megszokott látvány volt a falakon málló tapéta, a csikorgó falépcső, és a szálkás korlát. A környezet tiszta volt, de mégis… olyan vigasztalan.

- Csak egy valamit kérek tőled – fordultam még szembe vele egy pillanatra, ahogy az emeleten megálltam egy kétszárnyú faajtó előtt. – Tudom, talán nem volt tisztességes, hogy idehoztalak, ráadásul minden előzetes tájékoztatás nélkül. De szeretném, ha első benyomás alapján döntenél. És bárhogy is dönts, én elfogadom. Csak arra kérlek… hogy ne nézd le ezeket az embereket. Légy velük kedves… amilyen tegnap velem voltál – suttogtam, aztán kinyitottam előtte az ajtókat, és halkan megszólaltam.

- Isten hozott a St. Peters átmeneti család- és gyermekotthonban.

Vége

Folyt. köv

Sziasztok!

Sajnos kicsit megcsúsztak a héten a dolgaim, így a következő fejezettel csak hétfőn tudok jelentkezni. Bocsánat, de tényleg nem nagyon van időm ezen a héten.... De legalább tovább tart, mert már csak két-három fejezetet terveztem. Viszont már alakulóban van a következő történetem. :)

Segítő kezek

9. fejezet

Lágy szellő kerekedett, végigfújt az udvaron, a terasz lépcsőjén, megborzolta a hajunkat, én pedig fázósan összefűztem magamon a karjaimat. Nem volt hideg odakinn, és ahogy Ian ölelte a vállamat, különös, jóleső melegséggel töltött el. De az emlékek, amik elöntöttek, hidegek voltak. Olyan hidegek, mint a jég.

- Azt mondtad nekem nemrég, hogy tíz évesen már modellkedtél – kezdtem el lassan, és csendesen. – Nos, én tíz évesen éppen rettegtem. Rettegtem, és túlélni próbáltam – sóhajtottam, vetettem rá egy tekintetet, aztán folytattam.

- Négy éves voltam, mikor anyám meghalt. Elment megszülni a testvéremet… aztán valami történt. Valami, amiről ma sem tudunk. Az orvosok szerint minden rendben volt, és mégis… megtörtént a baj. A kórházból nem jöttek haza. Egyikük sem – csuklott el a hangom, még most 20 év után is.

- Apám nagyszerű ember volt. Szerette a családját…de mindig sok gyereket akart. Most viszont ketten maradtunk, ő és én. Nem tudom miért tette, amit tett, hiszen nem volt ő soha ilyen…talán ez az egész billentett át benne valamit. Inni kezdett. Egyre többször, és egyre jobban. Eleinte még próbálta titkolni, előlem is, önmaga elől is, de aztán már nem lehetetett. Főként olyankor nem, mikor én, a négy-öt éves gyerek voltam az, aki nem is egyszer ágyba segítette egy átdorbézolt éjszaka után. Egy olyan éjszaka után, amit ő valamelyik kocsmában töltött, én pedig egyedül a házban, rettegve, úgy ahogyan csak egy kisgyerek tud félni – öntöttek el újra a keserű emlékek.

Éreztem, hogy Ian megszorítja a vállamat biztatóan, én pedig nagy levegőt véve folytattam.

- Hogy az első alkalom hogyan, és miért történt, nem tudom, nem emlékszem. De emlékszem szinte minden más, utána jövő esetre – kezdték el könnyek fátyolozni a tekintetemet. – Részeg volt, és megütött. Talán ő sem akarta, talán nem is gondolta komolyan… először. Aztán megtette újra, és újra. És aztán annyiszor, ahányszor csak alkalma nyílt rá. Egyre többször, és egyre jobban vert. Én pedig hallgattam, szégyelltem, és rettegtem már apám puszta látványától is.

- De hát ez… - suttogta Ian mellettem, és ahogy rákaptam a tekintetem láttam, hogy szinte minden csepp vér kifutott az arcából, szinte kísérteties sápadtsággal világított az arca a sötétben, mintha igazán vámpírrá vált volna.

- Tudom, mit akarsz mondani most – bólintottam keserű mosollyal. – Hogy miért nem kértem segítséget. De nem olyan könnyű ez, ahogy gondolod. Anyám szülei már nem éltek. Apám szüleivel pedig szinte semmi kapcsolatot nem tartottunk. Ők már sokkal hamarabb felfedezték az ital nyújtotta örömöket. Túlságosan is hamar – fújtam egyet megvetően. – És egyébként is, annyi félelem van egy kisgyerekben! Féltem, hogy ha elmondanám bárkinek, hinnének-e nekem egyáltalán… és ha nem, ha apám fülébe mindez visszajutna, csak rosszabb lenne utána minden – túrtam a hajamba. – Egyszer aztán apám… iszonyúan megvert. Nem emlékszem minden mozzanatra, csak a fájdalomra, és az ütések nyomaira másnap a testemen. Az iskolában a tanárok mikor megláttak… ők voltak az életem megmentői. Értesítették a rendőrséget, a gyámhatóságot. Épp a tizedik születésnapomat próbáltam túlélni, mikor eljöttek értem, hogy elszakítsanak apámtól egy életre. Gondozásba vettek. Megmentettek.

Letöröltem egy könnycseppet az arcomról, aztán gondolkodás nélkül odabújtam Ian mellkasára, és éreztem, ahogy egyre szorosabban fonja át rajtam a karjait.

- Azt mondtad, olyan vagyok, mint a vadmacska, aki kimereszti a karmait, és fúj mindenkire – emlékeztem vissza, de nem vádlón, csupán tárgyilagosan. – Igen, tényleg ilyen vagyok. Az ember megtanulja ezt, már egészen fiatal korában. Mert védekezned kell. A gyermekotthon nem olyan békés hely, ahogy általában elképzelik mások. A gyengének ott sem terem túl sok babér. Védekezni, és támadni kell. Mert az ember azt hiszi, így megtanulják tisztelni mások, és hogy elnyomhatja magában a keserű múltjának a gondjait. Hát én megtanultam erősnek lenni.

- És Bob? – kérdezte Ian szinte hang nélkül.

- Igen, itt jön a képbe Bob – bólintottam, és kényelmesen elfészkeltem magam a karjaiban. Meleget, és vigaszt adó volt az ölelése. Szívesen ott maradtam volna az idők végezetéig.

- Bob ellátogatott az otthonba. Gondolom elhívták egyszer, hogy kösse le kicsit a srácok figyelmét. Emlékszem, én szájtátva hallgattam a történeteit. Tudj rólam valamit – sandítottam fel – állatmániás vagyok. Mindegy mi az, kutya, macska, kígyó, pók, engem nem érdekel. Szeretem, és védem őket. Szerintem ezt vette észre Bob is. Könyveket ígért nekem, amiket be is hozott. Aztán eljött újra, és újra, és újra…egyre többet beszélgettünk. A végén már nem csak állatokról. Magához venni ugyan nem tudott, de szeretett engem. Úgy, ahogyan az igazi apám nem volt képes. Bob volt az, aki nyolc éven át volt mellettem, és éreztette velem, hogy én is érek valamit, és nem vagyok egyedül a világban. Amikor 18 évesen kiszakadtam az otthon falai közül, ő volt aki a szárnyam alá nyúlt. Lakást, munkát szerzett nekem, és azóta is támogat. Én szeretem őt, ő szeret engem. De nem úgy, ahogyan te gondoltad. Nekem Bob egy személyben minden. Az apám, a bátyám, a barátom…és sosem leszek képes meghálálni azt, amit tett értem.

Hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem, aztán kibontakoztam Ian karjaiból.

- Most már tudod, mi fűz össze minket. Bobot, és engem. És erről, ami most itt elhangzott, soha többet nem fogok beszélni. És kérlek, hogy te se tedd – szorítottam meg a kezét.

- Én csak… - motyogta döbbenten – azt hiszem, ha akarnék sem tudnék. Most elég nehezen találom a szavakat. Annyira…

- Ne, ezt ne mondd – tettem az ujjamat hirtelen az ajkaira. – Ne mondd, hogy sajnálod. Nem arra van szükségem. Arra soha nem is volt – mosolyogtam el magam, és éreztem, hogy ujjam alatt az ő szája is megmozdul.

- Rendben, akkor nem mondom – bólintott engedelmesen. – Szóval, egy dolog kipipálva. Úgy értem, ami Bobot illeti – tette hozzá. – Na és… ő? – bökött arrafelé, amerre David elhajtott a kocsival.

- Én erről nem akarok beszélni. Ne haragudj ezért – ráztam a fejem. – De… - szedtem össze minden bátorságomat – megtennél nekem valamit?

- Bármit – válaszolta, és láttam, hogy komolyan így is gondolja.

- Magadhoz ölelnél úgy, ahogy az előbb? – kérdeztem kissé szégyenkezve, ő pedig egy boldog mosollyal engedett a kérésemnek.

Éreztem a szíve gyors dobbanásait, ahogy a mellkasára hajtottam a fejem. A karja, ami először a derekamat ölelte, most simogatni kezdett kedvesen, és gyengéden. Behunytam a szemem, úgy élveztem az érintését, és magam sem vettem észre, mikor mozdult meg az én kezem is, hogy végigsimítsak a hátán.

Még mindig csukott szemmel éreztem, hogy lágyan állam alá nyúl, felemeli a fejemet, és végigsimítja az arcomat.

- Dana – suttogta halkan. – Lehet, hogy most meg fogsz utálni. Lehet, hogy elszúrok mindent… de azt hiszem, vállalom a kockázatot – jelentette ki, és a következő pillanatban az ajkamra tapasztotta a sajátját.

A csókja édes volt. Mint a cukor, vagy a méz. Elvarázsolt, a mennyekbe repített, ahogy nyelve az enyémhez ért, mintha csak kiszakadtam volna a világból, és magasan a felhők fölött repülnék, és nyilván ő is így érzett, mert a csók hamarosan szenvedélyesebbé vált, de ahelyett, hogy feloldott volna, magamhoz térített.

- Ne! – mondtam, miután elszakítottam magam tőle. – Kérlek, ne csináld ezt velem… - suttogtam, aztán felálltam, és távolabb léptem néhány lépésnyire.

- De hát… - láttam a teljes tanácstalanságot rajta, és követett. – Dana, én azt hittem, hogy neked is jó volt… úgy, ahogy nekem – mormolta lágyan.

Ránéztem, láttam a kipirult arcát, a csillogó szemeit, és tudtam, hogy én is hasonlóképpen festhetek jelenleg.

- Jó volt, ugye? – mosolyogta el magát. – Hiszen látom rajtad. Akkor miért ne?

- Mert – dadogtam, és megpróbáltam értelmes szavakat keresgélni a fejemben, ami nem volt könnyű, mert még a lábaim is jólesően remegtek a közelségétől – azért, mert ez nem helyes. Ennek… nincs értelme – súgtam aztán befejezésül.

- Ian, én… - nyeltem nagyot, és megfogtam a kezét. – Kedvellek. Tényleg, igazán kedvellek. Ami még a számomra is meglepő, ha azt tekintem, hogy az első munkanapomon meg akartalak fojtani – vallottam be. – De nemsokára vége a forgatásnak. Ti tovább álltok… elmentek innen. Én csak egy mindenes vagyok. Rám nem lesz szükség. Itt maradok a városban, másik munkát keresek, és élem a csórók mindennapi életét. Te pedig a saját életedet. Amiben kamerák vannak, reflektorfény, sikítozó lányok, vörös szőnyeg, és egyebek – mondtam fájó szívvel. – És van még egy ok. De azt hiszem, azt tudod te magad is – néztem a földet.

- Azt hiszem, igen – morogta csalódottan. Láttam, hogy a keze ösztönösen mozdulni akart felém, de félúton megállt, mintha csak meggondolta volna a mozdulatot.

- Akkor azt hiszem jobb, ha én most megyek – köszörülte meg a torkát némi csend után.

- Igen, elég későre jár – kerültem a tekintetét. – Holnap – vagyis ma – találkozunk a stúdióban.

- Velem aztán nem – hökkent meg kicsit, aztán csodálkozva nézett rám. – Neked senki nem szólt?

- Miről? – meresztettem ki én is a szememet.

- Időről időre Kevin és Julie beszervez egy kis jótékonykodást. Nina, Paul, Matt és én úgy gondoltuk, ételt osztunk holnap a hajléktalanoknak. Néhányan társultak hozzánk, szóval holnap ez lesz a program. Nem lesz munka. Aki nem jön, az szabadnapot kapott. Ne menj be holnap a stúdióba. Néhány takarítón kívül nem találnál ott senkit – bólogatott.

- Oh, értem – gyúlt fény a fejemben. – Hallottam, hogy ezt beszélik, de nem tudtam, hogy ez egy napos fájrontot jelent mindenkinek.

- Akkor azt hiszem, lesz amivel elütöd az idődet – morogta, és mintha egy pillanatra David kocsijának a nyomát fürkészte volna az úton.

- Igen, azt hiszem lesz – gyúlt fel ekkor egy apró gondolat az agyamban. Egy nagyszerű gondolat…

- Akkor jó éjt, Dana – lépett tőlem Ian hátrébb egy lépést. – Szívem szerint most másképp búcsúznék, de valamiért úgy sejtem, nem akarnád – mondta keserűen, és mire megszólalhattam volna, már be is ült az autóba, és elhajtott a ház elől, hogy tátott szájjal bámuljak utána.

Vége

Folyt. Köv.

Segítő kezek

8. fejezet

Úgy álltunk ott mindhárman, teljesen ledermedve, mintha csak valami álomban léteznénk éppen. Egyikünk sem tudta, mit mondjon, vagy tegyen. Nina arcán tanácstalanság, és döbbenet tükröződött, a férfi arcán értetlen kíváncsiság. Egyedül én éreztem, hogy az arcom lassan lángra gyúl, és a zavar mellett ami elöntött, fellobbant bennem valami más is.

- Én csak…. Ezért jöttem – kaptam fel a táskámat, és igyekeztem kerülni mindenki tekintetét. – Már megyek is… nem zavarok – és nem tudtam megállni, hogy oda ne szúrjak egyet. – Folytassátok csak – téptem fel az ajtót, és kiviharzottam az elcsendesedett, néptelen csarnokba.

Beletelt néhány másodpercbe, mire felfogtam, hogy nem csak az én lépteim kopogását hallom, és mire az információ eljutott az agyamig, máris egy kezet éreztem meg a karomon.

- Mit szeretnél? – néztem fagyos tárgyilagossággal Ninára, mikor megpördültem.

- Van olyan érzésem, hogy nem kell elmondanom, mit szeretnék – villogott a szeme felém.

- Aha – bólogattam. – Nyilván azt, hogy természetesen nem láttam semmit, nem hallottam semmit, és nem is történt az égvilágon semmi.

- Pontosan! – mélyesztette tekintetembe a sajátját. – Ha ezt Ian megtudja, egyedül tőled tudhatja meg. És ha ez bekövetkezik… teszek róla majd, hogy ne csak ebből a stúdióból, vagy Ramona Beachről, hanem még az Egyesült Államokból is eltűnj! Ha egy szó is elhagyja a szádat, tönkre foglak tenni – fejezte be a fenyegetőzést, és láttam, hogy minden szavát komolyan gondolja.

- Megnyugodhatsz. Nem fogok beszélni, ha erre vagy kíváncsi – rántottam ki a karomat a markából. – De nem azért, mert félnék tőled – mértem végig lekicsinylően. – Hanem mert nem akarom, hogy Ian az én számból halljon olyasmit, ami össze fogja törni a szívét.

- Már hallott olyat, ami kicsit összetörte – válaszolt Nina, és értetlenül meredtem rá, mire legyintett egyet,  mintha csak azt mondaná, ez most nem ide tartozik. – Szóval, tartsd a szád, és légy jó kislány – emelte fel az ujját még egyszer figyelmeztetően, és mire megszólalhattam volna, már vissza is masírozott az ajtón túlra.

*****

- Ez a kávé tényleg valami isteni – mosolyogtam Davidre, miközben egy hangulatos kis kávézóban ültünk egymással szemben. – Fura. Szinte mindennap itt járok el, és még eddig sosem vettem észre ezt a helyet.

- És ezt hagytad ki az életedből – nevetett David, és én is vele nevettem.

- Mindenesetre azt hiszem, ma már nem fogok vacsorázni – vettem szemügyre a habos-csokis kávémat, ami egy jókora pohárban állt előttem az asztalon, persze már igencsak megfogyatkozva. – Ha ezt mind megiszom, aludni sem nagyon.

- Attól ne félj – nézett David. – Már amúgy sem tart sokáig a forgatás. Legalábbis itt. Nemsokára az egész csapat átmegy Atlantába. Ott következik a folytatás.

- Vagyis… - vakartam meg az orromat bánatosan – akkor ha nem tévedek, ez azt is jelenti, hogy  az én munkám ezzel véget ér. És kezdhetem elölről az egész munkát keresek históriát.

- Nem olyan biztos – rázta a fejét David. – Elárulok neked egy titkot. Valamikor én is mindenesként kezdtem. Végigmentem ugyanazon, amin te. Aztán… valamiért nem jött egyik nap egy technikus. Amúgy is kevesen voltak… a végzettségem pedig hasonló. Beugrottam. Egy héttel később máris feljebb léptem a létrán. Már nem szemetet szedtem, és kajákat adtam ki, hanem…

- … kábeleket pakolsz – fejeztem be helyette. – Azóta is. Szép karrier – vigyorogtam, mire ő is mosolyogni kezdett.

- Igen, az. Nem akarok persze örökké technikus maradni. De ma már fix tag vagyok, és… szóval, csak azt akartam érzékeltetni, hogy mindig van hová feljebb lépni. És esély is mindig van rá. Én legalábbis… - köszörülte meg a torkát – nagyon bánnám, ha nem látnálak többet – nézett rám kissé félénken.

- Azt hiszem, én is bánnám – mondtam, és láttam a tekintetét felcsillanni egy pillanatra. – Úgy értem, hogy hiányozna nekem ez az egész… fárasztó, és idegölő, de valahol mégis, olyan jó. Persze van, ami kevésbé hiányozna – jutott eszembe Nina fenyegetőzése, és ezzel kapcsolatban mindaz, aminek nem is olyan régen tanúja voltam. Olyannyira belemerültem a gondolatokba, hogy csak arra eszméltem fel, mikor David megérintette a kezemet.

- Hol jársz Dana? – kérdezte kedvesen, de kezemet nem engedte ki a kezéből.

Vettem egy levegőt, és gondolkodás nélkül szakadt ki belőlem a kérdés.

- David, mondd… ha te ismersz valakit… persze, nem annyira, de mégis ismered… és néha úgy tűnik, ennek a valakinek nem vagy közömbös, de ő mégis együtt van másvalakivel… és ez a másvalaki szintén együtt lenne valakivel, az első valaki háta mögött… te mit tennél?

- Ööö... hogyan? – meresztette ki a szemeit David. – Ne haragudj, de ebből semmit nem értettem. Elismételnéd, pontról pontra?

- Mindegy… nem érdekes – motyogtam, aztán kérdő tekintetére hozzátettem. – Csak sikerült akaratomon kívül belebonyolódni valamibe. És most nem tudom, mit tegyek a kialakult helyzettel.

- Maradj ki belőle – vont vállat. – Bármi is az, maradj távol a tűztől. Akkor nem fognak felemészteni a lángok. Jó tanács, hidd el. Egyszer majd megköszönöd nekem.

- Már most köszönöm – mosolyogtam rá. – És azt is, hogy meghívtál. Jól érzem itt magam – és ahogy ezt kimondtam, láttam David arcán megjelenni valami fényt. – Most viszont… azt hiszem, lassan mennem kellene.

- Persze – nyúlt a tárcájához, és az asztalra tett néhány bankjegyet. – Igazad van, holnap korai kezdés következik. Pihenni kellene. Hazaviszlek, rendben?

- Kösz, de a biciklim… - mondtam. – Hazatekerek, ha nem bánod.

- Szó sem lehet róla – ingatta a fejét. – Dobd csak be a csomagtartóba. Aztán mondd a címet, és már megyünk is – vezetett ki a kávézóból, és megállt a kocsija mellett, nekem pedig felrémlett az emlékeimben egy néhány nappal ezelőtti jelenet, mikor ugyanezt játszottam el… valaki mással.

Hiányzott Ian. Fura, de hiányzott. A piszkálódása, a néha pimasz, vagy gúnyos ábrázata… még az az érzés is, hogy néha szívesen meg tudtam volna fojtani. Néha pedig… szívesen tettem volna vele.. valami mást.

- Hát jó – adtam be a derekam, visszatérve lelkileg David mellé, és néztem, ahogy a csomagtartóba gyűri a kerékpáromat. – De figyelmeztetlek, nem lesz rövid út! – és néztem mosolyogva, ahogy ajtót nyit nekem, majd nevetve ő is a kocsiba ül.

*****

- Hát akkor… köszönöm még egyszer. Az egész estét – mondtam mosolyogva, mikor a ház előtt leállította a motort. – Tényleg nagyon jól éreztem magam.

- Akárcsak én – mondta halkan, de hangjában örömmel. – Én köszönöm, hogy eljöttél velem. Ugye holnap látlak?

- Ott leszek, szóval igen – nevettem, aztán a sötét ház felé néztem. – Megharagszol, ha most nem hívlak be? De fárasztó napom volt, és olyan közel a reggel…

- Nem, nem haragszom. Én is fáradt vagyok. Mindkettőnkre ráfér a pihenés. Majd máskor bepótolhatod a meghívást.

- Rendben – simítottam a fülem mögé a hajamat. – Akkor hát… jó éjszakát David.

- Jó éjszakát – válaszolta, és mire megmozdulhattam volna odahajolt, és egy apró puszit nyomott az arcomra. Pontosan oda, ahová néhány nappal ezelőtt Ian.

Egy darabig meglepődve pislogtam, aztán zavartan rámosolyogtam, egy intéssel jeleztem, hogy maradjon, majd én kiszedem a biciklimet, és egy perc, egy búcsúintegetés, és egy búcsúdudálás után el is hajtott a ház elől.

Lehajtott fejjel toltam a biciklit, erősen a lábam alá nézve, mert a sötét udvar bármikor tartogathatott egy alattomos, füves gödröt nekem, így csak akkor tértem magamhoz, mikor a ház lépcsőjéhez érve egy fekete alakot láttam meg, alig egy méterrel előttem üldögélni.

Éreztem, ahogyan lassan lefagyok, kezem-lábam elzsibbadt a rémülettől, és már nagy levegőt vettem, hogy kiszakadjon belőlem egy akkora sikítás, hogy  a Hold is lezuhanjon a helyéről, de ekkor az alak megszólalt.

- Mondd, muszáj neked visítani, ha engem meglátsz? Nem vagyok ennyire ijesztő – és megkönnyebbülten fedeztem fel Ian hangját.

- Édes istenem – támasztottam le a biciklit, és a mellkasomra szorítottam a kezem, mintha így próbálnám meg a vadul ugráló szívemet visszatartani attól, hogy elhagyja a helyét. – Hogy tehetted ezt velem? Annyira… annyira megijesztettél! És egyébként is… - tértem magamhoz lassan – hogy kerülsz te ide? Mióta vagy itt? És…

- Kocsival kerülök ide – válaszolta. – De nem akartam ide parkolni a házad elé, hát feljebb kerestem parkolóhelyet. És körülbelül két órája üldögélek a lépcsődön. Mivel azt hittem, hogy ha végzel, hazafelé veszed az irányt. De ahogy látom, akadt jobb elfoglaltságod – nézett arrafelé, amerre David autója eltűnt.

- A miértre nem válaszoltál – hagytam figyelmen kívül az utolsó mondatát, és várakozásteljesen néztem rá.

- Mert nem gondoltam, hogy ez kérdés – vont vállat. – Hiányoztál. Látni akartalak. Csak ennyi.

- Láthattál volna – ültem le mellé óvatosan. – Hiszen egész nap a stúdióban voltam. Odajöhettél volna.

- Hidd el, volt rá okom, hogy nem tettem – nézett a szemembe, és a kék szempár szinte világított a sötétben. – De most már mindegy is. Volt valami, amit szerettem volna elmondani neked. De már tárgytalan – állt talpra. – Azt mindenesetre álmomban sem gondoltam volna, hogy Bob mellett még más pasikat is szédítesz. Azt a szerencsétlent is - bökött David útjának irányába – és engem is – tette hozzá csendesen, aztán megfordult, és a kocsija felé indult.

Döbbenten, szó szerint tátott szájjal meredtem utána.

- Téged is? – suttogtam lehelet halkan, és ez az érzés, ami elöntött, egyszerre volt boldogító, mámorító, és ijesztő. Aztán leesett az előző mondata, utánaléptem, és ellentmondást nem tűrően megfogtam a kezét.

- Várj egy percet! Hogy érted azt, hogy szédítem Bobot?

- Ne csinálj már úgy, mintha nem értenéd – állt meg, és szembefordult velem. – Hiszen ti ketten…

- … édes istenem – nyögtem, mikor végre megértettem, mire akar célozni. – Te tényleg azt hiszed, hogy Bob meg én… hogy mi ketten… együtt… - néztem rá megrőkönyödve, mire láttam az arcára kiülni a tanácstalan értetlenséget, némi megkönnyebbüléssel vegyesen.

- Persze – bámult rám – miért, talán nem? Hiszen azt mondtad, hogy fontos neked, meg hogy minden lány róla álmodna… meg hogy szeretitek egymást – emlékezett vissza homlokráncolva a szavaimra.

- Ian! – kiáltottam rá. – Ezt nem hiszem el… - túrtam a hajamba zavartan. – Mondd, te el sem tudod képzelni, hogy két ember között másféle szeretet is létezhet, nem csak olyan, aminek a vége az ágy? – szorongattam szabad kezemmel az ő kezét továbbra is, és feltűnt, hogy esze ágában sem volt elhúzni a markát.

- De ha ti ketten nem… sosem… - váltott tanácstalanba – akkor én ezt az egészet nem értem.

Elengedtem a kezét, visszasétáltam a lépcsőhöz, leültem, megpróbáltam rendezni a gondolataimat, ő pedig követett, és mellém ereszkedett.

- Azt hiszem, csak akkor fogod megérteni, ha elmondok neked valamit a múltamból. Valamit, amit eddig még senki nem tudott rólam. És aminek most jött el az ideje, hogy beszéljek neked róla  – néztem rá hirtelen elhatározással, ő pedig biztatóan átfogta a vállamat.

Vége

Folyt, köv.

Segítő kezek

7. fejezet

- Hogy mennyire hiányzott nekem ez az egész… - sóhajtottam, mikor megkértek, hogy két jókora lámpával egyensúlyozzak végig egy rövidke kis forgatási szakaszon. – Azt hittem van itt elég ember ehhez – mondtam a mellettem álló technikus fiúnak.

- Hát, az van – bólogatott, miközben összekötött két kábelt. – De tudod, úgy vannak vele, hogy minek dolgozzanak ők? Azért van itt a mindenes. A létra legalján. Ezt persze ne vedd személyeskedésnek – pislogott rám egy fél pillanatra. – De tudod, bizonyos dolgok lefelé csurognak.

- Igen, azt már megtapasztaltam – koppantottam le a második lámpa fémlábait.

- Egyébként szerintem, kimondottan ügyesen csinálod – melegedett meg a fiú mosolya. – Az elődödet sok minden nem érdekelte, csak az, hogy mikor melyik sztár nyakába vetheti magát.

- Igen, hallottam, hogy Iannel… - pihentem meg egy pillanatra, mire a fiú felnevetett.

- IS – tette hozzá. – Bizony… - folytatta csodálkozó tekintetem láttán. – Meg Paullal, sőt, Michaellel is. Őket én magam láttam – lépett hátra, és ledobta a kábelt a földre, aztán levette a baseball sapkáját, és megtörölte a homlokát. – Elárulok neked valamit, de köztünk marad. Még Kevinnel is kikezdett.

- Na ne… - nyögtem. – Úgy érted, azzal a Kevinnel, aki….

- Aki a sorozat atyja, igen. Itt szereposztó dívány nincs, de… luxusautót, pénzt, ugródeszkát és érvényesülést hordozó lehetőség van.

- Ilyenkor szégyellem, hogy én is nő vagyok – ráztam a fejem. – Én sosem lennék képes erre…

- Tudom – bólogatott a fiú. – Csak rád kell nézni, és látni a különbséget Tess és közted. Tess az elődöd – tette hozzá. – Szóval, csak így tovább…öööö…. – ráncolta a homlokát.

- Dana – segítettem ki mosolyogva, és a kezemet nyújtottam.

- David vagyok – nyújtott ő is kezet jókedvűen. – Mondd… tudom, hogy mire végzel hulla vagy, és egész nap kávékat meg kaját szolgálsz fel, de ha letudjuk a mai napot, nem lenne kedved velem meginni egy kávét? De nem itt – mutatott körbe. – Tudok nem messze egy elég jó kis helyet.

- Nos… - haboztam egy pillanatig. – Rendben. Nagyon szívesen – mosolyogtam rá még egy pillanatra, aztán látva a büfé előtt egyre jobban gyűlő népet, egy intéssel dolgomra siettem.

*****

Ami a színészeknek rövid pihenőt jelentett, nekem maga volt a rémálom, a nap legkeményebb része. Megérkezett délelőtt az ételszállító autó, és nemsokára legalább harmincféle fogás virított rozsdamentes tárolókban, melegítők felett az asztalon.

Amint megérződött az étel illata a levegőben, és mindenki egyre gyanúsabban szimatolt a büfé felé, Kevin és Julie belátták, hogy az éhes tömeggel érdemi munkát végezni úgysem lehet, hát úgy döntöttek, ideje az ebédszünetnek.

Ha húsz példányban klónoztak volna le sem lettem volna elég ennyi emberhez.

- Kérem, egy kicsit lassabban, nincs ennyi kezem… - nyögtem keservesen, mikor már a társaság fele az asztaloknál ült, jóízűen ebédelve, míg én magam azt hittem, lassan elszédülök az éhségtől. – Igyekszem, csak kis türelem… - csitítottam az elől állókat. – Sokan vagytok ti egymagamnak!

- Kettőnknek – hallottam meg egy hangot magam mellett. – Ide is jöhettek! – kiáltott aztán egyet, és a tömeg két részre oszlott.

- David! – örültem meg a sosem látott segítségnek. – De hát neked is ebédidőd van – jutott eszembe.

- Igen, az van. De van annyi időm, hogy neked is segítsek. Mellesleg – lépett mellém egy villáért, és a fülembe suttogott – így még hamarabb is jutok kajához, mint ezek… itt vagyok a tűzfészekben!

Elnevettem magam, és ketten, egyesült erővel, egy bő óra alatt kiszolgáltunk mindenkit.

- Komolyan nem is tudom, hogy köszönjem meg – rogytam le fáradtan egy székre, miközben mi magunk is bekaptunk néhány falatot.

- Már megköszönted – mosolygott David. – Megígértél nekem egy kávézást!

Gyorsan eltüntettem, ami a tányéromon volt, mert megindult visszafelé a koszos tányérok halma.

- Még jó, hogy mosogatni nem nekem kell – sóhajtottam fel, jókora rekeszekbe gyűjtve a koszos edényeket, hogy az este végén befutó autó elvigye őket, tiszta tányérokat hozva helyettük.

- Bocsánat, de abban akkor sem segítenék, ha könyörögnél – nevetett David. – Minden tiszteletem a nőknek, hogy megcsináljátok – állt aztán fel, nagyot nyújtózott, és a kábelek felé pislogott.

- Most mennem kell. Ennyi volt a pihenő. Nekem legalábbis – tette hozzá.

- Értem – követtem a tekintetét. – És tényleg… nagyon köszönöm.

Rám kacsintott, aztán ellépett az asztaltól, és nemsokára már csak a baseballsapka piroslását lehetett látni eltűnni a csarnok végében.

- Nocsak… - hallottam egy gúnyos, és hideg hangot – gyűjtögetünk, gyűjtögetünk?

Megperdültem, és Nina támaszkodott az egyik asztalomon, a tekintete pedig nem túl sok jót ígért.

- Adhatok valamit? – vettem elő az udvarias hangnememet. – Kérsz esetleg….?

- Igen, kérek – vágott a szavamba. – Vagy inkább úgy mondanám, akarok. Esetleg követelek – szúrtak a szemei.

- Öhm… nézd… fogalmam sincs, hogy…. – meresztettem ki a szemeimet.

- Mondjuk talán az, hogy a pasimra hajtasz! – tette csípőre a kezét, és ha szemmel ölni lehetne, már holtan feküdtem volna az ételhalom közepén.

- Nina… én…. – dadogtam döbbenten. – Valami félreértesz! Én nem hajtottam a barátodra! Semmi közöm Ianhez!

- Igen, hát persze – húzta a száját gúnyos mosolyra. – Biztos azért töltötte veled a tegnap délutánt, mert Bobbal akart dumálni, mi? Elmondta, hogy neked segített – tette hozzá még, értetlen tekintetemet látva.

- Igen, eljött segíteni, ez minden – tártam szét a kezem. – Ott az eredménye, ha nem hiszed – böktem a külön asztalra tett, és napközben szépen megfogyatkozott szórólapok halma felé.

- Hm…. – kezdett el fel-alá járni az asztalok előtt, én pedig egy pillanatra meg mertem volna esküdni, hogy nem Ninát, hanem Katherine-t látom. – Oké, még ezt talán hajlandó vagyok elhinni, és elfogadni. De azt elárulnád, hogy mennyire kényelmes fekvés esik a kocsijában? – fordult újra felém. – Ne mondd, hogy nem próbáltátok ki hazafelé önként, és dalolva! Bár… az én nyomomba nyilván úgysem érhetsz. Tudod, én elég jó vagyok… ABBAN – szúrt oda nekem egyet, és lenéző mosolya láttán elhagyott a béketűrés.

- Mi a fenét akarsz tőlem? – csaptam le a poharat az asztalra. – Nem tettem az égvilágon semmit, és ő sem! Együtt dolgoztunk, nekem segített, aztán hazavitt, ennyi! – jutott eszembe az apró puszi, amit Iantől kaptam, de ezt az információt jobbnak láttam elhallgatni. – Ha nem visz haza, még mindig az autópályán tolnám a hasznavehetetlen biciklimet! – mutattam a sztráda feltételezett irányába, és a kezem remegett a felháborodástól. – Mellesleg, nem hajtok más pasijára! És tőlem lehet akármilyen jóképű, híres, nem fogok a nyakába ugrani senkinek! Megtanultam a dolgok mögé látni, és azt nézni, ki milyen EMBER! – álltam meg, és minden eszemet elő kellett szednem, hogy ne tépjem meg. – De ha nem hiszel nekem, kérdezd meg őt! – forogtam, mert most jutott eszembe, hogy még egész nap szinte nem is láttam Iant.

- Majd ha megérkezik. Nem jön, csak délután – mért végig Nina becsmérlően, aztán egy szó nélkül otthagyott, hogy néma felháborodással meredjek utána.

*****

Egész délután dolgozott bennem a düh, és a sértettség. Nina tényleg képes volt azt feltételezni, hogy én, és Ian…..?

Letettem a kezemben szorongatott holmikat az asztalra, és révedezve megsimogattam az arcomat ott, ahol Ian puszija tegnap este érte. Az emlék megbizsergetett, és jó érzéssel töltött el. Pedig csak egy apró puszi volt… És hirtelen rosszul esett, hogy egész nap nem láthattam őt.

- Na jó Dana, kapj észbe, mert ennek nem lesz jó vége… - morogtam magamnak, és megpróbáltam a kék szemek gazdáját kiverni a fejemből. Hasztalan.

Úgy dolgoztam végig a nap hátralévő részét, mint egy zombi. Gépiesen, gondolatok nélkül. Azt sem vettem észre, mikor ürült ki a stúdió, és azt sem, hogy automatikusan láttam a csarnokot elborító szeméthalom eltakarításának. Csak akkor eszméltem fel, mikor az utolsó szemeteszsákot is a kinti konténerbe tettem, és a hűvös levegő megcsapta az arcomat, az alkonyi égbolt pedig már látni engedett egy-két csillagot is odafenn.

- Egész nap nem is láttam… - motyogtam a konténernek. – Oda sem jött hozzám… - és nem értettem, miért is keltett ez olyan rossz érzést bennem.

- És válaszol is? – nevetett fel valaki, és mikor odakaptam a fejem, Davidet láttam meg a falnak támaszkodva. – Jó beszélgetőpartnered van – mutatott mulatva a konténerre. – Igaz, nem hallottam, mit morogsz, de neki biztos tetszett.

- Nem szép dolog más után hallgatózni, ugye tudod? – kérdeztem nevetve magam is.

- Nos, ha elkészültél, akkor mehetünk? – kérdezte David. – Ma este fogod meginni egész életed legjobb kávéját, arra esküszöm.

- Nem gondolod, hogy felelőtlen kijelentés? – évődtem, aztán leporoltam a kezemet. – Igen, végeztem. És ha vársz rám tíz percet, amíg rendbe teszem magam, indulhatunk is – léptem vissza a csarnokba.

Gyors mosdást, fésülködést, és sminkelést követően benyitottam a csarnokot és színészfolyosót elválasztó ajtón, hogy kihozzam a táskámat, és beleütköztem egy csókolózó párba.

- Jaj, bocsánat… nem láttam, hogy… - kezdtem zavart mentegetőzésbe, hogy a következő pillanatban minden gondolat jéggé fagyjon a fejemben. Mert egy vadidegen, szőke férfi karjaiból Nina Dobrevet láttam kibontakozni.

Vége

Folyt. Köv.

Segítő kezek

6. fejezet

A szemben lévő házak tetejét már lassan elérte a nyugodni készülő nap karimája, mikor végre hátravetettem magam a székkel, és egy jókora nyögés hagyta el a számat.

- Készen van – sóhajtottam, és néhány kattintással elmentettem, továbbá nyomtatni kezdtem a dokumentumot.

- Akárcsak ez – lépett oda Ian, és egy komplett hegynyi papírt pakolt az asztalomra. – Szép munka.

- Magadat dicséred most éppen, vagy engem? – nevettem el magam fáradtan, de mégis jókedvűen.

- Közös munka volt, mindkettőnknek jár – bólogatott, mire végszóra egy autó motorjának hangját, fékcsikorgást, és közeledő lépteket lehetett hallani odakintről.

- Ezt nevezem barátom, te aztán tudod mikor kell beesned. A legnagyobb munka végén – húzta Ian finoman a belépő agyát, mire Bob csak egy vigyorgó fejrázással legyintett.

- Mi újság a parton? – álltam fel a székből, leültem az időközben kanapéra huppanó Bob mellé, és megszorítottam a kezét.

Felnéztem Ian felé, és nem értettem, hogy miért felhősödik el hirtelen az arca. Bármennyire is próbálta titkolni, én láttam rajta… Megköszörülte a torkát, majd elfordult, és jókora zajjal a papírokat kezdte el rendezgetni.

- Becuccolunk – nézett rám Bob. – Amit lehetett, megtettünk. Bár tehetnénk többet is – morogta.

- Bob, amit emberi erővel lehetett, teljesítettétek. Bármilyen rossz is, de változtatni a történteken már nem lehet. Csak felhívni az emberek figyelmét, hogy ilyen többé ne fordulhasson elő – simogattam a kezét a markomban.

- Igen, tudom – ingatta a fejét. – Ezek – mutatott a papírhalom felé – azért kellenek. Eljuttatni mindenhová. Bárhová! Annyi állatot mentettünk meg hetek alatt… és mégis, ezt a borzalmat  ki tudja kiheveri-e a tenger valaha? Mi csak egy töredékét láttuk a pusztulásnak, és halálnak… mi lehet odalenn, a tenger mélyén?

Megveregettem a kezét biztatóan. Ismertem jól, tudtam, hogy ilyenkor napokra búskomorrá és szúróssá válik.

- Akkor én ezeket elviszem – kapott fel Ian egy jókora papírköteget – és ahogy megbeszéltük, szétszórom őket.

- Úton hazafelé, a szélbe? – kérdeztem némi éllel, és magam is pakoltam belőle egy adaggal.

- Nem, úgy gondoltam, benn a stúdióban – válaszolta anélkül, hogy rám nézett volna. – De ha baj, hogy segíteni akartam, én itt is hagyhatom – vont vállat, és a szemembe nézett.

- Nem! – kiáltottam, és zavartan a fülem mögé simítottam egy hajtincset. – Nem úgy gondoltam… segíts. Persze, hogy segíts – és a mosolya láttán legszívesebben hozzávágtam volna egy papírgalacsint.

- A többit csak hagyjátok itt – intett Bob a kanapéról. – Azoknak már tudom a helyét.

- Rendben – kaptam magamra a hátizsákomat, és odaléptem hozzá. – Akarod, hogy eljöjjek holnap, vagy most hagyjalak néhány napig, hogy újra a kedves, és elbűvölő Bob legyél? – ültem le mellé újra, mire felnevetett.

- Hagyj néhány napot, rendben? De hétvégén, ha nincs más programod, nagyon várlak – nyújtotta ki a kezét, én pedig átöleltem.

- Nem hagynám ki a világ minden pénzéért sem – nevettem, mire Bob visszaölelt, aztán egy intéssel jelezte, hogy menjünk.

*****

- Én ezzel megyek – mutattam a falhoz támasztott kerékpáromra, de még alig két métert sem toltam, mikor már tudatosodott bennem, hogy ez igencsak hosszú út lesz…

- Vagyis, csak mennék – dünnyögtem, és lehajoltam az időközben teljesen lapossá váló hátsó gumihoz.

- Ennek szerintem annyi – állapította meg Ian, miközben a kocsija hátsó ülésére bedobta a szórólapokat.

- Igen, én is látom – álldogáltam tanácstalanul a biciklim fölött, és savanyú ábrázattal néztem a gumin a jókora szakadást. – Hogy a fene esne abba, aki ezeket szétszórja – bányásztam ki belőle egy jókora üvegdarabot, és a kukába vágtam.

- Dobd csak hátra, a csomagtartóba – intett Ian. – Aztán pattanj be, és máris hazafuvarozlak. Feltéve persze, ha nem akarsz ki tudja meddig biciklit tologatni. Mert ha igen, már ne is haza menj, hanem a stúdióba. Az alvásra nem nagyon lesz időd… - mosolygott.

Egy pillanatig mérlegeltem a dolgokat, aztán – még ha nem is túl nagy örömmel – de beláttam, hogy igaza van.

- Lehet róla szó, hogy hazafuvarozz – mondtam óvatosan, mire felkapta a biciklimet, két mozdulattal a csomagtartóba fektette, és várakozásteljesen rám nézett.

- Elég ha ezt hazaviszem, vagy esetleg be is szállna a hölgy? – vigyorgott rám, és a kocsijának a tetejére támaszkodott.

- Beszállna – nyugtáztam, és az anyósülésre huppantam. – Bár ami azt illeti, ha hölgynek nevezel, az ajtót kinyithatnád előttem – piszkáltam, mikor ő a volán mögé vágta magát. – Lehetnél következetesebb.

- Igazad van, lehetnék – bólogatott, és legnagyobb meglepetésemre elnevette magát. – Egy – null neked. Ne haragudj, csak meg van szokva, hogy ebben a kocsiban bárki otthon érzi magát. Ezért nem nyitottam ajtót. Ezt már mindenki megszokta.

- Nina is? – kérdeztem, aztán mikor rájöttem mi csúszott ki a számon, lassan süllyedni kezdtem az ülésben. – Ne haragudj… - habogtam. – Én… nem úgy gondoltam….

Egy pillanatra rám kapta a tekintetét, aztán elmosolyogta magát.

- Semmi gond – tekergette a volánt lazán, fél kézzel. – Tudod sirályos kislány, mást már megfojtottam volna a nagy szájáért. De benned… ez tetszik nekem.

Zavartan hallgattam egy sort. Nem akartam, hogy ha mondok bármit, félreértse a helyzetet, a fenébe elhajtani pedig szintén nem akartam a ma délutáni, és a mostani segítsége után.

- Igaz is, hol a terepjáród, amivel a parton láttalak? – kérdezte tőlem Ian egy perc néma csend után.

- Az autókölcsönzőben, ahonnan jött – sóhajtottam. – Nézd, én csak egy csóró kislány vagyok. Nem telik terepjáróra. Még egy sima autóra sem.

- Akkor ezért a bicikli? – bökött fejével a csomagtartó felé.

- Részben. Az embernek nem autón jár az esze akkor, mikor az a legfontosabb, hogy legyen hol álomra hajtani a fejét. Részben pedig azért, mert én ezzel is óvom a környezetemet. Nincs kipufogófüst, és testmozgásnak is ideális.

- Nem mintha szükséged lenne rá – mérte végig a rövidnadrágos, ujjatlan topba bújtatott alakomat a kék szemeivel, amik most szinte simogattak.

- Ezt csak tartogasd Ninának – hűtöttem le a kedvét, megpróbálva titkolni, hogy a kék szemek sugara mennyire végigborzongatta jólesően az érzékeimet.

- Csak kedves akartam lenni. És őszinte! – emelte fel a mutatóujját, majd némi torokköszörülés után odavetette a kérdést.

- Na és te, meg Bob….. régóta ismeritek már egymást?

- Igen, már meglehetősen régóta – melegedett meg a mosolyom. – Ő egy csodálatos ember. Olyan, amilyet minden lány álmodna magának.

- Aha – dünnyögte Ian. – Bár, ami azt illeti… az apád lehetne, nem? – vetett rám egy rövid oldalpillantást.

- Igaz, az lehetne – bólintottam. – Szeretem őt, és ő szeret engem. Ennyi az egész – tártam szét a karomat. – Szerepe van az életemben, és nagyon fontos nekem. Nincs ezen mit ragozni tovább.

- Értem – jött a motyogás a volán mögül. – Nos, akkor most merre is menjek? – fordította felém a fejét egy kereszteződésnél, és mintha némi megbántottság ült volna az arcán.

Megadtam neki a címet, és egyfolytában azon gondolkoztam, hogy most vajon mi üthetett belé… egészen addig, míg le nem parkolt néhány méterre a házam előtt.

- Khm… - köszörültem meg a torkom, mikor mindketten kiszálltunk, és elővette a csomagtartóból a hasznavehetetlen biciklimet. – Nos, akkor… köszönöm. Köszönök mindent. Hogy segítettél, és hogy hazahoztál. Azért klassz volt ez a délután – mosolyogtam el magam szívből.

- Igazán nincs mit megköszönni – nézett rám. – Szívesen segítettem. És máskor is megteszem. Attól függetlenül, hogy… - harapta el a mondat végét, és láttam, hogy ne is próbáljam győzködni a befejezés felől.

- Nem akarnál esetleg bejönni? – mutattam a ház felé. – Sok minden nincs itthon, de tartok néhány gyümölcslét a hűtőben. Egy fárasztó, és forró nap után a legjobb.

- Kösz, de azt hiszem, most jobb, ha megyek. Nina már biztosan végzett, és őt is haza kell vinnem – bólogatott.

- Hát akkor… nincs más hátra… mint jó éjszakát – néztem a szemeibe.

- Jó éjt Dana. Holnap a stúdióban találkozunk. És lehet, hogy Bob megöl majd érte, de…. - lépett hirtelen hozzám, és egy apró puszit lehelt az arcomra.

Úgy éreztem, mintha parázs égette volna meg a bőrömet ott, ahol hozzám ért. A szívem erőteljes dobolásba kezdett, és mikor elhajolt tőlem láttam, hogy az arca kissé kipirosodott.

Egy másodpercig ledermedve álltam, aztán sarkon fordultam, és űzött vadként berohantam a házba, hangosan bevágva az ajtót magam után, és alig néhány másodperc múlva hallottam, ahogy a kocsija elhajt a ház elől.

- Hát ez meg mi volt? – kérdeztem önmagamtól, és az üres háztól. – Most mit csináljak? – motyogtam, de nem jött sehonnan sem válasz.

Vége

Folyt. Köv.

Nos, meghoztam a legújabb fejezetet, viszont úgy döntöttem, most kissé kegyetlen leszek. Mindaddig nem fogom az újabb fejezeteket feltölteni, amíg egy részhez meg nem kapok három kommentet. :) Szóval, ha olvasni akartok, tudjátok, mi a dolgotok. :)

Segítő kezek

5. fejezet

Fura érzés kapott el ahogy a térdemen heverő kezét néztem. Egy darabig lesütött tekintettel hallgattam, majd ráemeltem a szemem. Most nem láttam rajta sem gúnyt, sem pimaszságot, őszinte érdeklődéssel csillogott a tekintete. Ez a látvány bennem is kioltotta a tüzet, csak keserű tárgyilagosság maradt bennem.

- Kösz, de nem – ráztam a fejem végezetül, mire kissé csalódottan visszatette a kezét maga mellé. – Nem tudom, miért meséljem el az életem történetét olyasvalakinek, akit egyáltalán nem is ismerek. És aki még a nevemet sem tudja – tettem hozzá csendesen.

Egy pillanatra meghökkent, majd elmosolyodott.

- Igazad van. Bunkó vagyok, hogy meg sem kérdeztem hogy hívnak. Szóval… ha szépen kérlek, akkor elárulod? – vette elő a kisfiús mosolyát.

- Dana vagyok. Dana Frewen – válaszoltam, és valamiért magam is cseppet elmosolyodtam.

- Szép név – bólintott. – És a jelentése… illik hozzád.

- Nocsak – döbbentem meg kellemesen egy pillanatra. – Kevesen tudják a név jelentését. Te… hogyhogy?

- Nekem is vannak ír őseim – adta meg a magyarázatot. – Frewen harcost jelent. És tökéletesen passzol hozzád, kis vadmacska – vigyorgott, de nem gúnyosan, inkább tréfálkozva. – Szóval, akkor most már mesélsz magadról?

Újfent megráztam a fejemet.

- Nincs az életemben semmi különleges – vontam vállat. – És… nem szeretek beszélni róla.

- És ha én is mesélek? – ült át mellém, majd meg sem várta a válaszomat, és belekezdett. – Igazi amerikai család, apuka, anyuka, húgocska, meg én. Anyám mindig is szárnyai alá vett, és terelgetett. 10 évesen már modellkedtem.

- 10 évesen épp menekültem – motyogtam félhangosan, aztán észbe kaptam mi csúszott ki a számon.

- Tessék? – hajolt kissé közelebb, és a kék szemek beterítették a látómezőmet.

- Semmi… semmi különös – pattantam fel zavartan a székről, és megnéztem az órámat. – Mindjárt megjön az ételszállító. Elő kell készülnöm – kötöttem magam elé egy kötényt, mire csalódottan ő is feltápászkodott.

- Akkor ha jól sejtem, a mai beszélgetés elmarad – húzta le derekán a pólóját. – De nem engedem, hogy végleg meglógj. Egyszer úgyis kiszedem belőled az igazat – vigyorgott már a jól ismert pimasz mosolyával.

- Csak próbálkozz nyugodtan – reagáltam én is ugyanolyan mosollyal, és az asztalra támaszkodva néztem a szemébe rezzenéstelenül.

- Jól van, most hagylak – jött rá végül, hogy nekem dolgoznom kéne. – De megteszel valamit? A kedvemért? – kérdezte aztán, mire a homlokomba csúszott a szemöldököm a csodálkozástól.

- Nem nagy dolgot kérek, ígérem – emelte fel a kezét. – Ma rövid napunk lesz, talán dél körül végzünk is, és holnap reggelig pihenhetünk. Tedd azt te is. Ordít rólad a fáradtság – mondta komolyan.

- Én… - habogtam kissé megrőkönyödve attól, hogy más is eszébe jutott magán kívül – szeretnék, de ma délután… Bobnak segítek. Egy csomó plakátot kell kinyomtatni, cikkeket gépelni, és hasonlók. Nem hagyhatom őt cserben. Sosem tenném.

- Valami okod van rá, hogy ennyire fontos ő neked? – kérdezte csendesen, és figyelmesen fürkészett.

Szerettem volna elmondani neki valamit, de nem lehetett. Most még nem…

- Igen, okom van rá – válaszoltam, majd elfordultam, és kisiettem az udvarra, ahogy meghallottam a beforduló ételszállító jellegzetes hangját.

*****

- Sajnálom Bob, ne haragudj, hogy késtem… - kiáltottam már az ajtó elől, és egy jókora köteg papírral átegyensúlyoztam magam a küszöbön – csak egy kicsit…. – hallgattam el földbe gyökerezett lábakkal, mikor legnagyobb meglepetésemre a házban nemcsak Bobot találtam.

- Hát te… ő… hogy kerül ide? – hebegtem mint egy szellemi fogyatékos, ahogy a kedvenc székemben Iant láttam üldögélni egy energiaital társaságában, és Bob felé fordítottam a tekintetem.

- Hm… azt hiszem, magatokra hagylak – tápászkodott fel Bob válasz nélkül. – Kimegyek a partra, és szétnézek, van-e még dolgunk. Ha nincs, az emberek lassan be is cuccolhatnak – és mire reagálhattam volna már kinn is volt, és csak az elhajtó autó hangjából tudtam, hogy már hiába is kiabálnék, vagy szaladnék utána.

- Neked is szia – vonta fel Ian a szemöldökét mikor kettesben maradtunk. – Úgy pislogsz rám, mintha kísértet lennék – nyújtózott nagyot, hogy csaknem hátradőlt a székkel.

- Csak megdöbbentem, de nagyon – dobtam le a több csomag fénymásolópapírt az asztalra. – Nem mondtad, hogy ma te is… - tettem befejezésül egy kézmozdulatot, ami azt hivatott demonstrálni, hogy a délutánját ő is itt tölti a papírok között.

- Mert nem volt tervbe véve – billentette a fejét oldalra.

Leültem a másik székbe, és megnyitottam a számítógépen azt a dokumentumot, amin utoljára dolgoztam, de szemem sarkából láttam, hogy továbbra is engem fixíroz.

- Na jó, én így úgysem tudok dolgozni – adtam meg magam, és felé fordultam a székkel. – Szóval elárulod, hogyhogy téged is itt talállak?

- Hát persze – mosolygott kedvesen. – Miattad jöttem.

- Miattam? – döntöttem magamra kis híján a közben szintén kibontott energiaitalt. – Jöttél utánam szimatolni Bobtól? – paprikázódtam fel egyre jobban, mire magában mulatva rázta a fejét.

- Eszemben sincs. Nézd, tényleg bocs a tapló kezdetért. Nem szoktam így viselkedni senkivel. Sajnálom, ha most is olyannak tartasz, de… azért jöttem, hogy segítsek neked – bökte ki végül.

- TE AKARSZ SEGÍTENI NEKEM? – tagoltam, mint aki nem jól hall, és előredőltem. – Ez csak vicc. Vagy egy álom – motyogtam.

- Sem egyik, sem másik. Csak egyszerűen olyan… elreszelt voltál ma hajnalban. Szerettem volna, ha nincs olyan sok munkád, és tudsz pihenni kicsit. Ez akkora bűn? Vagy tényleg olyan hihetetlen? – kérdezte, és láttam valamit megcsillanni a tekintetében. – Plusz Bobbal is ezer éve beszélgettem utoljára úgy igazán. Hát… - tárta szét a karjait – itt vagyok.

Úgy tátogtam mint a partra vetett hal.

- É…értem...köszönöm – makogtam végül. – És hogyhogy nem mással vagy? Ninával például – tettem hozzá, ahogy értetlenül felvonta a szemöldökét.

- Ja, értem – nevetett fel. – Attól hogy a barátnőm, még nem vagyunk összeragasztva. Csajos bulit tart Candice-el és azt hiszem Sarah is velük ment. Tudod, bevásárlás, pletykálás… én oda nem kellek – dörzsölgette az állát.

- Aha – fordultam vissza a monitor felé. – Csak aztán nehogy az én fejem bánja majd. Vagy a munkám – morogtam.

Egy pillanatig értetlenül bámult, majd lassan kiült az arcára a felismerés.

- Úgy látom, volt aki beavatott az elődöd történetébe – dobolt ujjaival a szék karfáján.

- Igen, néhány szóban – kezdtem a billentyűzet püfölésébe. – És örülök, hogy ez most szóba került. Szeretném kijelenteni itt és most, hogy tőlem soha ne várj ilyet. Nem fogom magam eldobni tőled, és elalélni ha csak rám nézel. Csókolgatni meg végképp nem foglak – vetettem felé egy fagyos oldalpillantást. – Nem érdekel, hogy ismert vagy, számomra ugyanolyan ember vagy, mint bárki más – szögeztem le. – Ráadásul nem vagy szóló.

- Szóval ez az egyetlen akadály? Ha az lennék, próbálkozhatnék nálad? – jelent meg az arcán a jól ismert mosoly, és erősen vissza kellett magamban fojtani a késztetést, hogy a fejére öntsem az energiaitalt.

- Majd ha befagy a pokol – sziszegtem, és megfogtam a szék karján doboló ujjait. – Ezt befejeznéd, ha megkérlek? – kérdeztem fagyosan, és ekkor tekintete a kezét tartó tenyeremre nézett, majd rám, és a kék szemek melegséggel teltek meg.

Gyorsan lekaptam onnan a mancsomat, és próbáltam teljes erővel a monitorra koncentrálni, de éreztem, ahogy lassan és kíméletlenül vörösbe borul a fejem.

- Dolgozzunk – mondta Ian csendesen egy halk torokköszörülés után, és nyomtatni kezdett, de még  - legalábbis úgy éreztem – a zakatolás sem tudta elnyomni egyikünk vadul dobogó szívét sem.

Vége

Folyt. Köv.

Segítő kezek

4. fejezet

Figyeltem a saját lépteim kopogó zaját, és megborzongtam a kísértetiességétől. Most, közeledve az éjfélhez teljesen elhagyottá vált a stúdió, egy-egy ember jött be, és ők is csak biztonsági őrök voltak, akik ellenőrizték, én magam is jogosan tartózkodom-e itt.

Csendesen rakodtam, ürítettem ki a szemeteseket, és készültem fel a másnapra. A színészek, stábtagok öltözöjében sok munkám nem volt. A többség rendet tett maga után, egyedül Paul szobája nézett ki állandóan úgy, mintha forgószél söpört volna rajta végig. Mindent rendbe tettem, és közben óhatatlanul is eszembe jutott, hány lány irígyelne most engem csak azért a puszta tényért, hogy a kezemben tarthatok egy olyan ruhadarabot, amiben egy sztár izzadt egész nap, a forgatáson.

Odakinn, a szobáknak berendezett helyszínen, és a büfénél már nagyobb volt a zűrzavar. A kisebb városnyi ember igyekezett ugyan nem nagy kuplerájt hagyni maga után, a szeméthalmot látva mégis az volt az érzésem, mintha soha véget nem érő munkába kezdenék, ennek ellenére nagy lendülettel, alig néhány órán belül elkészültem, de ekkor már a lábaim is remegtek a fáradtságtól.

Körülnéztem, remélve, hogy végeztem, de Damon Salvatore „szobájában” láttam még néhány papírfecnit a földön, hát beléptem, összeszedtem mindet, aztán egy jókora sóhajjal az ágyra ültem.

Fáradt voltam, túlságosan fáradt, és valahogy olyan hirtelen csöppentem ennek az egésznek a közepébe. Már elképzeltem, hogy egy kis rádióstúdióban fogok dolgozni, ahol családias a légkör, és nem lóg ki a belem minden egyes nap végén. Persze tudtam, hogy nem válogathatok, ha nem akarom, hogy rövidesen a parkban kelljen éjszakára lehajtanom a fejem, de ekkora strapára magam sem számítottam. Nem féltem a munkától, nem tartottam tőle soha életemben, de most úgy éreztem, nemhogy a hetedik, de a nyolcadik réteg bőrt húzom már le magamról, és hozzákezdek saját húsom lefaragásához a csontjaimról.

Hátranéztem vállam fölött, a Damonnak berendezett jókora ágyra, és ellenállhatatlan kényszer fogott el, hogy a párnák és takarók közé huppanjak. Nem a tény vonzott, hogy ki feküdt bennem előtte – sőt, a hátamon szaladgált a hideg ebbe belegondolva – de maga az ágy, és a pihenés ténye úgy húzott, mint mágnes a vasat.

- Nem fekszem sokáig – motyogtam felettem a stúdiólámpáknak – csak egy kicsit pihenek. Olyan fáradt vagyok… - nyöszörögtem már csukott szemekkel.

*****

Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el. Egy apró, de jól kivehető koppanásra nyitottam fel a szemem, és azonnal rájöttem, hogy elaludtam, de alaposan. Ahol én feküdtem, félhomály volt, a menekülőajtók macskaszemfénye csak szűrten hatolt el idáig. Meg sem mertem moccanni, de a kísérteties koppanások tovább folytatódtak, és már világosan, kivehetően léptek zajává álltak össze.

A lépések nemcsak gyorsultak, hanem már közeledtek is, én pedig összevissza kalapáló szívvel húztam magamon egyre feljebb a takarót, hogy már a fejem búbját is betakartam vele, és átkoztam magam, amiért háttal fekszem az „ajtónak”. Lelki szemeim előtt már minden horrorfilmben látott alak megjelent, hogy a kezét kinyújtva megragadjon, és elvegye a meglehetősen rövid, és rögös életemet…

Az ágy másik vége hirtelen megroppant, a matrac lejteni kezdett, ahogy valaki ránehezedett, én pedig hatalmasra gúvadt szemekkel meredtem a takaró sötétségébe, egészen addig, míg meg nem éreztem magam alatt két tapogatózó kezet.

Elszabadult bennem a rémület és halálfélelem, felhúzható játékként kiugrottam a takaró alól, és egy torkomat is szétrepesztő visítás tört elő belőlem, egészen addig, amíg az én sikításomhoz csatlakozott egy meglepett, és szintén rémült ordítás.

Tenyeremet a számra kaptam, és ekkor már képes voltam arra is, hogy résnyire kinyissam a szemem. Nem vájtak belém karmok, nem harapták zombik a húsomat, ehelyett Ian Somerhalder halálra vált ábrázatát láttam magam előtt.

- Te jó ég! – tette kezét a mellkasára, ahol őrült ritmusban dobogott a szíve. – A frászt hoztad rám!

- Méghogy én…..? – nyögtem már ekkor némileg megkönnyebbülten, bár ami azt illeti, egy falka kísértetet is szívesebben láttam volna talán, mint a meghökkentően kék szemeket. – Nem én juttattam el a másikat a teljes szívinfarktusig – tettem még hozzá, és ingatag lábakkal újra az ágy szélére rogytam.

- Nem számítottam rád – mormogta, és ő maga az ágy másik végére huppant, és csak most kezdett az arca zöldből visszaváltani egészségesbe. – Csak a iPod-om keresem. Valahol elhagytam a forgatás közepette… - nézelődött szerteszét, majd visszakapta rám a tekintetét. – Egyáltalán… TE mit keresel itt még ilyenkor is? – tárta szét a karjait csodálkozva

- Dolgozom – válaszoltam fogaim között szűrve a szót.

- Igen, látom - bólintott, aztán elvigyorogta magát. – Nem bírod a strapát? Kidőltél? Talán nem neked való munka ez… sirályos kislány – rázta a fejét.

- Kidőltem, mert két napja szinte semmit nem aludtam – válaszoltam feltápászkodva. – Az időm legnagyobb részét itt töltöm, a maradékban pedig állatokat mentek, és Bobnak segítek. Az alvás háttérbe szorul. De – vetettem rá lesújtó pillantást – most sem okoztál csalódást, vagy meglepetést. Épp eléggé kinyilvánítottad a múltkor a véleményedet a csórókról – emeltem fel a megtömött szemeteszsákot, és kifelé indultam, de utamba állt.

- Várj – állított meg. – Részleteznéd ezt?

- Mit részletezzek rajta? – néztem a szemébe. – Nem viselkedtél szépen ma reggel velem. És a barátnőd sem – fűztem még hozzá.

Egy darabig csak állt, némán fürkészve a tekintetemet, aztán felsóhajtott.

- Megbántottalak? – mintha némi sajnálkozást láttam volna az ábrázatán. – Ne haragudj. Nem volt szándékos. Én… nem tudom mi ütött belém.

- Nem számít – válaszoltam, és kifelé indultam, de léptei hangjából arra következtettem, hogy nem hagyja magát lerázni. – Megértem, hogy neked többet adott az élet, mint amiről mások akár csak álmodhatnának. Ostobaság lenne ezért téged okolni, vagy a sorsot, vagy bármi mást. Elhiszem, hogy nem tudod megérteni a filléres gondokkal küzdők mindennapjait, de azt elvárom, hogy ne fölényeskedj emiatt – osztottam ki meglepően higgadtan, és leparkoltam a büfénél.

- Kávét is főznöm kell – sóhajtottam, de kivett a kezemből minden hozzávalót.

- Ülj csak le szépen. Vagy akár feküdj vissza, ha jól esik. Majd én megcsinálom helyetted.

A szám is tátva maradt egy percre, aztán arra a következtetésre jutottam, hogy alighanem alszom még, és álmodom.

- Hahó, Ian hívja a Földet – húzta el a kezét előttem mosolyogva, hogy felriadjak a mélázásból.

- Mondd, miért csinálod ezt? – fontam össze magam előtt a kezem, leültem egy székre és felhúztam a lábaimat. – A parton, azzal a sirályfiókával a kezedben, olyan kedves voltál. Aztán reggel bunkó módon viselkedtél, ráadásul úgy, hogy mások is hallják. Most pedig… hajlandó vagy még dolgozni is helyettem.

- Meglep, hogy tudok normális is lenni? – dörmögte, és bekapcsolta a kávéfőzőt.

- Csak azon gondolkodom, melyik az igazi Somerhalder – lőttem vissza a labdát.

Egy darabig úgy maradt, háttal nekem, aztán odasétált mellém, leült egy másik székre, és a szemembe nézett.

- Mind én vagyok – bökött a mellkasa irányába. – Nézd, tényleg sajnálom, hogy reggel olyan voltam. Volt… khm… némi problémám – vakarta meg fekete üstökét. – De alapból kenyérre kenhető vagyok. Bob biztos mesélt már rólam – vigyorogta el magát.

- Nem mesélt, mert nem kérdeztem – billentettem a fejem oldalra negédes mosollyal. – Nem érdekelnek a dolgaid, csak az, hogy ember módjára bánj velem. Nem kérek tőled autogrammot, nem lopom el az izzadt pólóidat, nem rogyok a lábad elé sikítva, ha meglátlak – szögeztem le.

- Csak az ágyamba fekszel bele. Nem sok lány mondhatja el – eresztett el egy vigyort ismét, mire érezhetően izzani kezdett a tekintetem.

- Ne tüzelj – emelte fel a kezét a megadás pózában. – Olyan vagy, mint egy kis vadmacska – nézett végig rajtam tüzetesen. – Egyszer meg lehet simogatni, és dorombolsz, aztán a másodperc tört része alatt kimereszted a karmaidat, és fújtatsz. És még TE nem tudod eldönteni, hogy ÉN milyen vagyok… - csóválta a fejét.

- Muszáj megtanulnod, akkor, amikor…. – haraptam el a mondat végét, és zavartan piszkálni kezdtem egyik körmömmel a másikat.

- Amikor? – kérdezett vissza, és térdemre tette a kezét. – Figyelj, ráérek. És érdeklődve hallgatlak. Ha mondani akarsz valamit… csak tudd, hogy bízhatsz bennem.

Vége

Folyt. köv