Segítő kezek

8. fejezet

Úgy álltunk ott mindhárman, teljesen ledermedve, mintha csak valami álomban léteznénk éppen. Egyikünk sem tudta, mit mondjon, vagy tegyen. Nina arcán tanácstalanság, és döbbenet tükröződött, a férfi arcán értetlen kíváncsiság. Egyedül én éreztem, hogy az arcom lassan lángra gyúl, és a zavar mellett ami elöntött, fellobbant bennem valami más is.

- Én csak…. Ezért jöttem – kaptam fel a táskámat, és igyekeztem kerülni mindenki tekintetét. – Már megyek is… nem zavarok – és nem tudtam megállni, hogy oda ne szúrjak egyet. – Folytassátok csak – téptem fel az ajtót, és kiviharzottam az elcsendesedett, néptelen csarnokba.

Beletelt néhány másodpercbe, mire felfogtam, hogy nem csak az én lépteim kopogását hallom, és mire az információ eljutott az agyamig, máris egy kezet éreztem meg a karomon.

- Mit szeretnél? – néztem fagyos tárgyilagossággal Ninára, mikor megpördültem.

- Van olyan érzésem, hogy nem kell elmondanom, mit szeretnék – villogott a szeme felém.

- Aha – bólogattam. – Nyilván azt, hogy természetesen nem láttam semmit, nem hallottam semmit, és nem is történt az égvilágon semmi.

- Pontosan! – mélyesztette tekintetembe a sajátját. – Ha ezt Ian megtudja, egyedül tőled tudhatja meg. És ha ez bekövetkezik… teszek róla majd, hogy ne csak ebből a stúdióból, vagy Ramona Beachről, hanem még az Egyesült Államokból is eltűnj! Ha egy szó is elhagyja a szádat, tönkre foglak tenni – fejezte be a fenyegetőzést, és láttam, hogy minden szavát komolyan gondolja.

- Megnyugodhatsz. Nem fogok beszélni, ha erre vagy kíváncsi – rántottam ki a karomat a markából. – De nem azért, mert félnék tőled – mértem végig lekicsinylően. – Hanem mert nem akarom, hogy Ian az én számból halljon olyasmit, ami össze fogja törni a szívét.

- Már hallott olyat, ami kicsit összetörte – válaszolt Nina, és értetlenül meredtem rá, mire legyintett egyet,  mintha csak azt mondaná, ez most nem ide tartozik. – Szóval, tartsd a szád, és légy jó kislány – emelte fel az ujját még egyszer figyelmeztetően, és mire megszólalhattam volna, már vissza is masírozott az ajtón túlra.

*****

- Ez a kávé tényleg valami isteni – mosolyogtam Davidre, miközben egy hangulatos kis kávézóban ültünk egymással szemben. – Fura. Szinte mindennap itt járok el, és még eddig sosem vettem észre ezt a helyet.

- És ezt hagytad ki az életedből – nevetett David, és én is vele nevettem.

- Mindenesetre azt hiszem, ma már nem fogok vacsorázni – vettem szemügyre a habos-csokis kávémat, ami egy jókora pohárban állt előttem az asztalon, persze már igencsak megfogyatkozva. – Ha ezt mind megiszom, aludni sem nagyon.

- Attól ne félj – nézett David. – Már amúgy sem tart sokáig a forgatás. Legalábbis itt. Nemsokára az egész csapat átmegy Atlantába. Ott következik a folytatás.

- Vagyis… - vakartam meg az orromat bánatosan – akkor ha nem tévedek, ez azt is jelenti, hogy  az én munkám ezzel véget ér. És kezdhetem elölről az egész munkát keresek históriát.

- Nem olyan biztos – rázta a fejét David. – Elárulok neked egy titkot. Valamikor én is mindenesként kezdtem. Végigmentem ugyanazon, amin te. Aztán… valamiért nem jött egyik nap egy technikus. Amúgy is kevesen voltak… a végzettségem pedig hasonló. Beugrottam. Egy héttel később máris feljebb léptem a létrán. Már nem szemetet szedtem, és kajákat adtam ki, hanem…

- … kábeleket pakolsz – fejeztem be helyette. – Azóta is. Szép karrier – vigyorogtam, mire ő is mosolyogni kezdett.

- Igen, az. Nem akarok persze örökké technikus maradni. De ma már fix tag vagyok, és… szóval, csak azt akartam érzékeltetni, hogy mindig van hová feljebb lépni. És esély is mindig van rá. Én legalábbis… - köszörülte meg a torkát – nagyon bánnám, ha nem látnálak többet – nézett rám kissé félénken.

- Azt hiszem, én is bánnám – mondtam, és láttam a tekintetét felcsillanni egy pillanatra. – Úgy értem, hogy hiányozna nekem ez az egész… fárasztó, és idegölő, de valahol mégis, olyan jó. Persze van, ami kevésbé hiányozna – jutott eszembe Nina fenyegetőzése, és ezzel kapcsolatban mindaz, aminek nem is olyan régen tanúja voltam. Olyannyira belemerültem a gondolatokba, hogy csak arra eszméltem fel, mikor David megérintette a kezemet.

- Hol jársz Dana? – kérdezte kedvesen, de kezemet nem engedte ki a kezéből.

Vettem egy levegőt, és gondolkodás nélkül szakadt ki belőlem a kérdés.

- David, mondd… ha te ismersz valakit… persze, nem annyira, de mégis ismered… és néha úgy tűnik, ennek a valakinek nem vagy közömbös, de ő mégis együtt van másvalakivel… és ez a másvalaki szintén együtt lenne valakivel, az első valaki háta mögött… te mit tennél?

- Ööö... hogyan? – meresztette ki a szemeit David. – Ne haragudj, de ebből semmit nem értettem. Elismételnéd, pontról pontra?

- Mindegy… nem érdekes – motyogtam, aztán kérdő tekintetére hozzátettem. – Csak sikerült akaratomon kívül belebonyolódni valamibe. És most nem tudom, mit tegyek a kialakult helyzettel.

- Maradj ki belőle – vont vállat. – Bármi is az, maradj távol a tűztől. Akkor nem fognak felemészteni a lángok. Jó tanács, hidd el. Egyszer majd megköszönöd nekem.

- Már most köszönöm – mosolyogtam rá. – És azt is, hogy meghívtál. Jól érzem itt magam – és ahogy ezt kimondtam, láttam David arcán megjelenni valami fényt. – Most viszont… azt hiszem, lassan mennem kellene.

- Persze – nyúlt a tárcájához, és az asztalra tett néhány bankjegyet. – Igazad van, holnap korai kezdés következik. Pihenni kellene. Hazaviszlek, rendben?

- Kösz, de a biciklim… - mondtam. – Hazatekerek, ha nem bánod.

- Szó sem lehet róla – ingatta a fejét. – Dobd csak be a csomagtartóba. Aztán mondd a címet, és már megyünk is – vezetett ki a kávézóból, és megállt a kocsija mellett, nekem pedig felrémlett az emlékeimben egy néhány nappal ezelőtti jelenet, mikor ugyanezt játszottam el… valaki mással.

Hiányzott Ian. Fura, de hiányzott. A piszkálódása, a néha pimasz, vagy gúnyos ábrázata… még az az érzés is, hogy néha szívesen meg tudtam volna fojtani. Néha pedig… szívesen tettem volna vele.. valami mást.

- Hát jó – adtam be a derekam, visszatérve lelkileg David mellé, és néztem, ahogy a csomagtartóba gyűri a kerékpáromat. – De figyelmeztetlek, nem lesz rövid út! – és néztem mosolyogva, ahogy ajtót nyit nekem, majd nevetve ő is a kocsiba ül.

*****

- Hát akkor… köszönöm még egyszer. Az egész estét – mondtam mosolyogva, mikor a ház előtt leállította a motort. – Tényleg nagyon jól éreztem magam.

- Akárcsak én – mondta halkan, de hangjában örömmel. – Én köszönöm, hogy eljöttél velem. Ugye holnap látlak?

- Ott leszek, szóval igen – nevettem, aztán a sötét ház felé néztem. – Megharagszol, ha most nem hívlak be? De fárasztó napom volt, és olyan közel a reggel…

- Nem, nem haragszom. Én is fáradt vagyok. Mindkettőnkre ráfér a pihenés. Majd máskor bepótolhatod a meghívást.

- Rendben – simítottam a fülem mögé a hajamat. – Akkor hát… jó éjszakát David.

- Jó éjszakát – válaszolta, és mire megmozdulhattam volna odahajolt, és egy apró puszit nyomott az arcomra. Pontosan oda, ahová néhány nappal ezelőtt Ian.

Egy darabig meglepődve pislogtam, aztán zavartan rámosolyogtam, egy intéssel jeleztem, hogy maradjon, majd én kiszedem a biciklimet, és egy perc, egy búcsúintegetés, és egy búcsúdudálás után el is hajtott a ház elől.

Lehajtott fejjel toltam a biciklit, erősen a lábam alá nézve, mert a sötét udvar bármikor tartogathatott egy alattomos, füves gödröt nekem, így csak akkor tértem magamhoz, mikor a ház lépcsőjéhez érve egy fekete alakot láttam meg, alig egy méterrel előttem üldögélni.

Éreztem, ahogyan lassan lefagyok, kezem-lábam elzsibbadt a rémülettől, és már nagy levegőt vettem, hogy kiszakadjon belőlem egy akkora sikítás, hogy  a Hold is lezuhanjon a helyéről, de ekkor az alak megszólalt.

- Mondd, muszáj neked visítani, ha engem meglátsz? Nem vagyok ennyire ijesztő – és megkönnyebbülten fedeztem fel Ian hangját.

- Édes istenem – támasztottam le a biciklit, és a mellkasomra szorítottam a kezem, mintha így próbálnám meg a vadul ugráló szívemet visszatartani attól, hogy elhagyja a helyét. – Hogy tehetted ezt velem? Annyira… annyira megijesztettél! És egyébként is… - tértem magamhoz lassan – hogy kerülsz te ide? Mióta vagy itt? És…

- Kocsival kerülök ide – válaszolta. – De nem akartam ide parkolni a házad elé, hát feljebb kerestem parkolóhelyet. És körülbelül két órája üldögélek a lépcsődön. Mivel azt hittem, hogy ha végzel, hazafelé veszed az irányt. De ahogy látom, akadt jobb elfoglaltságod – nézett arrafelé, amerre David autója eltűnt.

- A miértre nem válaszoltál – hagytam figyelmen kívül az utolsó mondatát, és várakozásteljesen néztem rá.

- Mert nem gondoltam, hogy ez kérdés – vont vállat. – Hiányoztál. Látni akartalak. Csak ennyi.

- Láthattál volna – ültem le mellé óvatosan. – Hiszen egész nap a stúdióban voltam. Odajöhettél volna.

- Hidd el, volt rá okom, hogy nem tettem – nézett a szemembe, és a kék szempár szinte világított a sötétben. – De most már mindegy is. Volt valami, amit szerettem volna elmondani neked. De már tárgytalan – állt talpra. – Azt mindenesetre álmomban sem gondoltam volna, hogy Bob mellett még más pasikat is szédítesz. Azt a szerencsétlent is - bökött David útjának irányába – és engem is – tette hozzá csendesen, aztán megfordult, és a kocsija felé indult.

Döbbenten, szó szerint tátott szájjal meredtem utána.

- Téged is? – suttogtam lehelet halkan, és ez az érzés, ami elöntött, egyszerre volt boldogító, mámorító, és ijesztő. Aztán leesett az előző mondata, utánaléptem, és ellentmondást nem tűrően megfogtam a kezét.

- Várj egy percet! Hogy érted azt, hogy szédítem Bobot?

- Ne csinálj már úgy, mintha nem értenéd – állt meg, és szembefordult velem. – Hiszen ti ketten…

- … édes istenem – nyögtem, mikor végre megértettem, mire akar célozni. – Te tényleg azt hiszed, hogy Bob meg én… hogy mi ketten… együtt… - néztem rá megrőkönyödve, mire láttam az arcára kiülni a tanácstalan értetlenséget, némi megkönnyebbüléssel vegyesen.

- Persze – bámult rám – miért, talán nem? Hiszen azt mondtad, hogy fontos neked, meg hogy minden lány róla álmodna… meg hogy szeretitek egymást – emlékezett vissza homlokráncolva a szavaimra.

- Ian! – kiáltottam rá. – Ezt nem hiszem el… - túrtam a hajamba zavartan. – Mondd, te el sem tudod képzelni, hogy két ember között másféle szeretet is létezhet, nem csak olyan, aminek a vége az ágy? – szorongattam szabad kezemmel az ő kezét továbbra is, és feltűnt, hogy esze ágában sem volt elhúzni a markát.

- De ha ti ketten nem… sosem… - váltott tanácstalanba – akkor én ezt az egészet nem értem.

Elengedtem a kezét, visszasétáltam a lépcsőhöz, leültem, megpróbáltam rendezni a gondolataimat, ő pedig követett, és mellém ereszkedett.

- Azt hiszem, csak akkor fogod megérteni, ha elmondok neked valamit a múltamból. Valamit, amit eddig még senki nem tudott rólam. És aminek most jött el az ideje, hogy beszéljek neked róla  – néztem rá hirtelen elhatározással, ő pedig biztatóan átfogta a vállamat.

Vége

Folyt, köv.