Segítő kezek

9. fejezet

Lágy szellő kerekedett, végigfújt az udvaron, a terasz lépcsőjén, megborzolta a hajunkat, én pedig fázósan összefűztem magamon a karjaimat. Nem volt hideg odakinn, és ahogy Ian ölelte a vállamat, különös, jóleső melegséggel töltött el. De az emlékek, amik elöntöttek, hidegek voltak. Olyan hidegek, mint a jég.

- Azt mondtad nekem nemrég, hogy tíz évesen már modellkedtél – kezdtem el lassan, és csendesen. – Nos, én tíz évesen éppen rettegtem. Rettegtem, és túlélni próbáltam – sóhajtottam, vetettem rá egy tekintetet, aztán folytattam.

- Négy éves voltam, mikor anyám meghalt. Elment megszülni a testvéremet… aztán valami történt. Valami, amiről ma sem tudunk. Az orvosok szerint minden rendben volt, és mégis… megtörtént a baj. A kórházból nem jöttek haza. Egyikük sem – csuklott el a hangom, még most 20 év után is.

- Apám nagyszerű ember volt. Szerette a családját…de mindig sok gyereket akart. Most viszont ketten maradtunk, ő és én. Nem tudom miért tette, amit tett, hiszen nem volt ő soha ilyen…talán ez az egész billentett át benne valamit. Inni kezdett. Egyre többször, és egyre jobban. Eleinte még próbálta titkolni, előlem is, önmaga elől is, de aztán már nem lehetetett. Főként olyankor nem, mikor én, a négy-öt éves gyerek voltam az, aki nem is egyszer ágyba segítette egy átdorbézolt éjszaka után. Egy olyan éjszaka után, amit ő valamelyik kocsmában töltött, én pedig egyedül a házban, rettegve, úgy ahogyan csak egy kisgyerek tud félni – öntöttek el újra a keserű emlékek.

Éreztem, hogy Ian megszorítja a vállamat biztatóan, én pedig nagy levegőt véve folytattam.

- Hogy az első alkalom hogyan, és miért történt, nem tudom, nem emlékszem. De emlékszem szinte minden más, utána jövő esetre – kezdték el könnyek fátyolozni a tekintetemet. – Részeg volt, és megütött. Talán ő sem akarta, talán nem is gondolta komolyan… először. Aztán megtette újra, és újra. És aztán annyiszor, ahányszor csak alkalma nyílt rá. Egyre többször, és egyre jobban vert. Én pedig hallgattam, szégyelltem, és rettegtem már apám puszta látványától is.

- De hát ez… - suttogta Ian mellettem, és ahogy rákaptam a tekintetem láttam, hogy szinte minden csepp vér kifutott az arcából, szinte kísérteties sápadtsággal világított az arca a sötétben, mintha igazán vámpírrá vált volna.

- Tudom, mit akarsz mondani most – bólintottam keserű mosollyal. – Hogy miért nem kértem segítséget. De nem olyan könnyű ez, ahogy gondolod. Anyám szülei már nem éltek. Apám szüleivel pedig szinte semmi kapcsolatot nem tartottunk. Ők már sokkal hamarabb felfedezték az ital nyújtotta örömöket. Túlságosan is hamar – fújtam egyet megvetően. – És egyébként is, annyi félelem van egy kisgyerekben! Féltem, hogy ha elmondanám bárkinek, hinnének-e nekem egyáltalán… és ha nem, ha apám fülébe mindez visszajutna, csak rosszabb lenne utána minden – túrtam a hajamba. – Egyszer aztán apám… iszonyúan megvert. Nem emlékszem minden mozzanatra, csak a fájdalomra, és az ütések nyomaira másnap a testemen. Az iskolában a tanárok mikor megláttak… ők voltak az életem megmentői. Értesítették a rendőrséget, a gyámhatóságot. Épp a tizedik születésnapomat próbáltam túlélni, mikor eljöttek értem, hogy elszakítsanak apámtól egy életre. Gondozásba vettek. Megmentettek.

Letöröltem egy könnycseppet az arcomról, aztán gondolkodás nélkül odabújtam Ian mellkasára, és éreztem, ahogy egyre szorosabban fonja át rajtam a karjait.

- Azt mondtad, olyan vagyok, mint a vadmacska, aki kimereszti a karmait, és fúj mindenkire – emlékeztem vissza, de nem vádlón, csupán tárgyilagosan. – Igen, tényleg ilyen vagyok. Az ember megtanulja ezt, már egészen fiatal korában. Mert védekezned kell. A gyermekotthon nem olyan békés hely, ahogy általában elképzelik mások. A gyengének ott sem terem túl sok babér. Védekezni, és támadni kell. Mert az ember azt hiszi, így megtanulják tisztelni mások, és hogy elnyomhatja magában a keserű múltjának a gondjait. Hát én megtanultam erősnek lenni.

- És Bob? – kérdezte Ian szinte hang nélkül.

- Igen, itt jön a képbe Bob – bólintottam, és kényelmesen elfészkeltem magam a karjaiban. Meleget, és vigaszt adó volt az ölelése. Szívesen ott maradtam volna az idők végezetéig.

- Bob ellátogatott az otthonba. Gondolom elhívták egyszer, hogy kösse le kicsit a srácok figyelmét. Emlékszem, én szájtátva hallgattam a történeteit. Tudj rólam valamit – sandítottam fel – állatmániás vagyok. Mindegy mi az, kutya, macska, kígyó, pók, engem nem érdekel. Szeretem, és védem őket. Szerintem ezt vette észre Bob is. Könyveket ígért nekem, amiket be is hozott. Aztán eljött újra, és újra, és újra…egyre többet beszélgettünk. A végén már nem csak állatokról. Magához venni ugyan nem tudott, de szeretett engem. Úgy, ahogyan az igazi apám nem volt képes. Bob volt az, aki nyolc éven át volt mellettem, és éreztette velem, hogy én is érek valamit, és nem vagyok egyedül a világban. Amikor 18 évesen kiszakadtam az otthon falai közül, ő volt aki a szárnyam alá nyúlt. Lakást, munkát szerzett nekem, és azóta is támogat. Én szeretem őt, ő szeret engem. De nem úgy, ahogyan te gondoltad. Nekem Bob egy személyben minden. Az apám, a bátyám, a barátom…és sosem leszek képes meghálálni azt, amit tett értem.

Hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem, aztán kibontakoztam Ian karjaiból.

- Most már tudod, mi fűz össze minket. Bobot, és engem. És erről, ami most itt elhangzott, soha többet nem fogok beszélni. És kérlek, hogy te se tedd – szorítottam meg a kezét.

- Én csak… - motyogta döbbenten – azt hiszem, ha akarnék sem tudnék. Most elég nehezen találom a szavakat. Annyira…

- Ne, ezt ne mondd – tettem az ujjamat hirtelen az ajkaira. – Ne mondd, hogy sajnálod. Nem arra van szükségem. Arra soha nem is volt – mosolyogtam el magam, és éreztem, hogy ujjam alatt az ő szája is megmozdul.

- Rendben, akkor nem mondom – bólintott engedelmesen. – Szóval, egy dolog kipipálva. Úgy értem, ami Bobot illeti – tette hozzá. – Na és… ő? – bökött arrafelé, amerre David elhajtott a kocsival.

- Én erről nem akarok beszélni. Ne haragudj ezért – ráztam a fejem. – De… - szedtem össze minden bátorságomat – megtennél nekem valamit?

- Bármit – válaszolta, és láttam, hogy komolyan így is gondolja.

- Magadhoz ölelnél úgy, ahogy az előbb? – kérdeztem kissé szégyenkezve, ő pedig egy boldog mosollyal engedett a kérésemnek.

Éreztem a szíve gyors dobbanásait, ahogy a mellkasára hajtottam a fejem. A karja, ami először a derekamat ölelte, most simogatni kezdett kedvesen, és gyengéden. Behunytam a szemem, úgy élveztem az érintését, és magam sem vettem észre, mikor mozdult meg az én kezem is, hogy végigsimítsak a hátán.

Még mindig csukott szemmel éreztem, hogy lágyan állam alá nyúl, felemeli a fejemet, és végigsimítja az arcomat.

- Dana – suttogta halkan. – Lehet, hogy most meg fogsz utálni. Lehet, hogy elszúrok mindent… de azt hiszem, vállalom a kockázatot – jelentette ki, és a következő pillanatban az ajkamra tapasztotta a sajátját.

A csókja édes volt. Mint a cukor, vagy a méz. Elvarázsolt, a mennyekbe repített, ahogy nyelve az enyémhez ért, mintha csak kiszakadtam volna a világból, és magasan a felhők fölött repülnék, és nyilván ő is így érzett, mert a csók hamarosan szenvedélyesebbé vált, de ahelyett, hogy feloldott volna, magamhoz térített.

- Ne! – mondtam, miután elszakítottam magam tőle. – Kérlek, ne csináld ezt velem… - suttogtam, aztán felálltam, és távolabb léptem néhány lépésnyire.

- De hát… - láttam a teljes tanácstalanságot rajta, és követett. – Dana, én azt hittem, hogy neked is jó volt… úgy, ahogy nekem – mormolta lágyan.

Ránéztem, láttam a kipirult arcát, a csillogó szemeit, és tudtam, hogy én is hasonlóképpen festhetek jelenleg.

- Jó volt, ugye? – mosolyogta el magát. – Hiszen látom rajtad. Akkor miért ne?

- Mert – dadogtam, és megpróbáltam értelmes szavakat keresgélni a fejemben, ami nem volt könnyű, mert még a lábaim is jólesően remegtek a közelségétől – azért, mert ez nem helyes. Ennek… nincs értelme – súgtam aztán befejezésül.

- Ian, én… - nyeltem nagyot, és megfogtam a kezét. – Kedvellek. Tényleg, igazán kedvellek. Ami még a számomra is meglepő, ha azt tekintem, hogy az első munkanapomon meg akartalak fojtani – vallottam be. – De nemsokára vége a forgatásnak. Ti tovább álltok… elmentek innen. Én csak egy mindenes vagyok. Rám nem lesz szükség. Itt maradok a városban, másik munkát keresek, és élem a csórók mindennapi életét. Te pedig a saját életedet. Amiben kamerák vannak, reflektorfény, sikítozó lányok, vörös szőnyeg, és egyebek – mondtam fájó szívvel. – És van még egy ok. De azt hiszem, azt tudod te magad is – néztem a földet.

- Azt hiszem, igen – morogta csalódottan. Láttam, hogy a keze ösztönösen mozdulni akart felém, de félúton megállt, mintha csak meggondolta volna a mozdulatot.

- Akkor azt hiszem jobb, ha én most megyek – köszörülte meg a torkát némi csend után.

- Igen, elég későre jár – kerültem a tekintetét. – Holnap – vagyis ma – találkozunk a stúdióban.

- Velem aztán nem – hökkent meg kicsit, aztán csodálkozva nézett rám. – Neked senki nem szólt?

- Miről? – meresztettem ki én is a szememet.

- Időről időre Kevin és Julie beszervez egy kis jótékonykodást. Nina, Paul, Matt és én úgy gondoltuk, ételt osztunk holnap a hajléktalanoknak. Néhányan társultak hozzánk, szóval holnap ez lesz a program. Nem lesz munka. Aki nem jön, az szabadnapot kapott. Ne menj be holnap a stúdióba. Néhány takarítón kívül nem találnál ott senkit – bólogatott.

- Oh, értem – gyúlt fény a fejemben. – Hallottam, hogy ezt beszélik, de nem tudtam, hogy ez egy napos fájrontot jelent mindenkinek.

- Akkor azt hiszem, lesz amivel elütöd az idődet – morogta, és mintha egy pillanatra David kocsijának a nyomát fürkészte volna az úton.

- Igen, azt hiszem lesz – gyúlt fel ekkor egy apró gondolat az agyamban. Egy nagyszerű gondolat…

- Akkor jó éjt, Dana – lépett tőlem Ian hátrébb egy lépést. – Szívem szerint most másképp búcsúznék, de valamiért úgy sejtem, nem akarnád – mondta keserűen, és mire megszólalhattam volna, már be is ült az autóba, és elhajtott a ház elől, hogy tátott szájjal bámuljak utána.

Vége

Folyt. Köv.