Segítő kezek

5. fejezet

Fura érzés kapott el ahogy a térdemen heverő kezét néztem. Egy darabig lesütött tekintettel hallgattam, majd ráemeltem a szemem. Most nem láttam rajta sem gúnyt, sem pimaszságot, őszinte érdeklődéssel csillogott a tekintete. Ez a látvány bennem is kioltotta a tüzet, csak keserű tárgyilagosság maradt bennem.

- Kösz, de nem – ráztam a fejem végezetül, mire kissé csalódottan visszatette a kezét maga mellé. – Nem tudom, miért meséljem el az életem történetét olyasvalakinek, akit egyáltalán nem is ismerek. És aki még a nevemet sem tudja – tettem hozzá csendesen.

Egy pillanatra meghökkent, majd elmosolyodott.

- Igazad van. Bunkó vagyok, hogy meg sem kérdeztem hogy hívnak. Szóval… ha szépen kérlek, akkor elárulod? – vette elő a kisfiús mosolyát.

- Dana vagyok. Dana Frewen – válaszoltam, és valamiért magam is cseppet elmosolyodtam.

- Szép név – bólintott. – És a jelentése… illik hozzád.

- Nocsak – döbbentem meg kellemesen egy pillanatra. – Kevesen tudják a név jelentését. Te… hogyhogy?

- Nekem is vannak ír őseim – adta meg a magyarázatot. – Frewen harcost jelent. És tökéletesen passzol hozzád, kis vadmacska – vigyorgott, de nem gúnyosan, inkább tréfálkozva. – Szóval, akkor most már mesélsz magadról?

Újfent megráztam a fejemet.

- Nincs az életemben semmi különleges – vontam vállat. – És… nem szeretek beszélni róla.

- És ha én is mesélek? – ült át mellém, majd meg sem várta a válaszomat, és belekezdett. – Igazi amerikai család, apuka, anyuka, húgocska, meg én. Anyám mindig is szárnyai alá vett, és terelgetett. 10 évesen már modellkedtem.

- 10 évesen épp menekültem – motyogtam félhangosan, aztán észbe kaptam mi csúszott ki a számon.

- Tessék? – hajolt kissé közelebb, és a kék szemek beterítették a látómezőmet.

- Semmi… semmi különös – pattantam fel zavartan a székről, és megnéztem az órámat. – Mindjárt megjön az ételszállító. Elő kell készülnöm – kötöttem magam elé egy kötényt, mire csalódottan ő is feltápászkodott.

- Akkor ha jól sejtem, a mai beszélgetés elmarad – húzta le derekán a pólóját. – De nem engedem, hogy végleg meglógj. Egyszer úgyis kiszedem belőled az igazat – vigyorgott már a jól ismert pimasz mosolyával.

- Csak próbálkozz nyugodtan – reagáltam én is ugyanolyan mosollyal, és az asztalra támaszkodva néztem a szemébe rezzenéstelenül.

- Jól van, most hagylak – jött rá végül, hogy nekem dolgoznom kéne. – De megteszel valamit? A kedvemért? – kérdezte aztán, mire a homlokomba csúszott a szemöldököm a csodálkozástól.

- Nem nagy dolgot kérek, ígérem – emelte fel a kezét. – Ma rövid napunk lesz, talán dél körül végzünk is, és holnap reggelig pihenhetünk. Tedd azt te is. Ordít rólad a fáradtság – mondta komolyan.

- Én… - habogtam kissé megrőkönyödve attól, hogy más is eszébe jutott magán kívül – szeretnék, de ma délután… Bobnak segítek. Egy csomó plakátot kell kinyomtatni, cikkeket gépelni, és hasonlók. Nem hagyhatom őt cserben. Sosem tenném.

- Valami okod van rá, hogy ennyire fontos ő neked? – kérdezte csendesen, és figyelmesen fürkészett.

Szerettem volna elmondani neki valamit, de nem lehetett. Most még nem…

- Igen, okom van rá – válaszoltam, majd elfordultam, és kisiettem az udvarra, ahogy meghallottam a beforduló ételszállító jellegzetes hangját.

*****

- Sajnálom Bob, ne haragudj, hogy késtem… - kiáltottam már az ajtó elől, és egy jókora köteg papírral átegyensúlyoztam magam a küszöbön – csak egy kicsit…. – hallgattam el földbe gyökerezett lábakkal, mikor legnagyobb meglepetésemre a házban nemcsak Bobot találtam.

- Hát te… ő… hogy kerül ide? – hebegtem mint egy szellemi fogyatékos, ahogy a kedvenc székemben Iant láttam üldögélni egy energiaital társaságában, és Bob felé fordítottam a tekintetem.

- Hm… azt hiszem, magatokra hagylak – tápászkodott fel Bob válasz nélkül. – Kimegyek a partra, és szétnézek, van-e még dolgunk. Ha nincs, az emberek lassan be is cuccolhatnak – és mire reagálhattam volna már kinn is volt, és csak az elhajtó autó hangjából tudtam, hogy már hiába is kiabálnék, vagy szaladnék utána.

- Neked is szia – vonta fel Ian a szemöldökét mikor kettesben maradtunk. – Úgy pislogsz rám, mintha kísértet lennék – nyújtózott nagyot, hogy csaknem hátradőlt a székkel.

- Csak megdöbbentem, de nagyon – dobtam le a több csomag fénymásolópapírt az asztalra. – Nem mondtad, hogy ma te is… - tettem befejezésül egy kézmozdulatot, ami azt hivatott demonstrálni, hogy a délutánját ő is itt tölti a papírok között.

- Mert nem volt tervbe véve – billentette a fejét oldalra.

Leültem a másik székbe, és megnyitottam a számítógépen azt a dokumentumot, amin utoljára dolgoztam, de szemem sarkából láttam, hogy továbbra is engem fixíroz.

- Na jó, én így úgysem tudok dolgozni – adtam meg magam, és felé fordultam a székkel. – Szóval elárulod, hogyhogy téged is itt talállak?

- Hát persze – mosolygott kedvesen. – Miattad jöttem.

- Miattam? – döntöttem magamra kis híján a közben szintén kibontott energiaitalt. – Jöttél utánam szimatolni Bobtól? – paprikázódtam fel egyre jobban, mire magában mulatva rázta a fejét.

- Eszemben sincs. Nézd, tényleg bocs a tapló kezdetért. Nem szoktam így viselkedni senkivel. Sajnálom, ha most is olyannak tartasz, de… azért jöttem, hogy segítsek neked – bökte ki végül.

- TE AKARSZ SEGÍTENI NEKEM? – tagoltam, mint aki nem jól hall, és előredőltem. – Ez csak vicc. Vagy egy álom – motyogtam.

- Sem egyik, sem másik. Csak egyszerűen olyan… elreszelt voltál ma hajnalban. Szerettem volna, ha nincs olyan sok munkád, és tudsz pihenni kicsit. Ez akkora bűn? Vagy tényleg olyan hihetetlen? – kérdezte, és láttam valamit megcsillanni a tekintetében. – Plusz Bobbal is ezer éve beszélgettem utoljára úgy igazán. Hát… - tárta szét a karjait – itt vagyok.

Úgy tátogtam mint a partra vetett hal.

- É…értem...köszönöm – makogtam végül. – És hogyhogy nem mással vagy? Ninával például – tettem hozzá, ahogy értetlenül felvonta a szemöldökét.

- Ja, értem – nevetett fel. – Attól hogy a barátnőm, még nem vagyunk összeragasztva. Csajos bulit tart Candice-el és azt hiszem Sarah is velük ment. Tudod, bevásárlás, pletykálás… én oda nem kellek – dörzsölgette az állát.

- Aha – fordultam vissza a monitor felé. – Csak aztán nehogy az én fejem bánja majd. Vagy a munkám – morogtam.

Egy pillanatig értetlenül bámult, majd lassan kiült az arcára a felismerés.

- Úgy látom, volt aki beavatott az elődöd történetébe – dobolt ujjaival a szék karfáján.

- Igen, néhány szóban – kezdtem a billentyűzet püfölésébe. – És örülök, hogy ez most szóba került. Szeretném kijelenteni itt és most, hogy tőlem soha ne várj ilyet. Nem fogom magam eldobni tőled, és elalélni ha csak rám nézel. Csókolgatni meg végképp nem foglak – vetettem felé egy fagyos oldalpillantást. – Nem érdekel, hogy ismert vagy, számomra ugyanolyan ember vagy, mint bárki más – szögeztem le. – Ráadásul nem vagy szóló.

- Szóval ez az egyetlen akadály? Ha az lennék, próbálkozhatnék nálad? – jelent meg az arcán a jól ismert mosoly, és erősen vissza kellett magamban fojtani a késztetést, hogy a fejére öntsem az energiaitalt.

- Majd ha befagy a pokol – sziszegtem, és megfogtam a szék karján doboló ujjait. – Ezt befejeznéd, ha megkérlek? – kérdeztem fagyosan, és ekkor tekintete a kezét tartó tenyeremre nézett, majd rám, és a kék szemek melegséggel teltek meg.

Gyorsan lekaptam onnan a mancsomat, és próbáltam teljes erővel a monitorra koncentrálni, de éreztem, ahogy lassan és kíméletlenül vörösbe borul a fejem.

- Dolgozzunk – mondta Ian csendesen egy halk torokköszörülés után, és nyomtatni kezdett, de még  - legalábbis úgy éreztem – a zakatolás sem tudta elnyomni egyikünk vadul dobogó szívét sem.

Vége

Folyt. Köv.