Segítő kezek

7. fejezet

- Hogy mennyire hiányzott nekem ez az egész… - sóhajtottam, mikor megkértek, hogy két jókora lámpával egyensúlyozzak végig egy rövidke kis forgatási szakaszon. – Azt hittem van itt elég ember ehhez – mondtam a mellettem álló technikus fiúnak.

- Hát, az van – bólogatott, miközben összekötött két kábelt. – De tudod, úgy vannak vele, hogy minek dolgozzanak ők? Azért van itt a mindenes. A létra legalján. Ezt persze ne vedd személyeskedésnek – pislogott rám egy fél pillanatra. – De tudod, bizonyos dolgok lefelé csurognak.

- Igen, azt már megtapasztaltam – koppantottam le a második lámpa fémlábait.

- Egyébként szerintem, kimondottan ügyesen csinálod – melegedett meg a fiú mosolya. – Az elődödet sok minden nem érdekelte, csak az, hogy mikor melyik sztár nyakába vetheti magát.

- Igen, hallottam, hogy Iannel… - pihentem meg egy pillanatra, mire a fiú felnevetett.

- IS – tette hozzá. – Bizony… - folytatta csodálkozó tekintetem láttán. – Meg Paullal, sőt, Michaellel is. Őket én magam láttam – lépett hátra, és ledobta a kábelt a földre, aztán levette a baseball sapkáját, és megtörölte a homlokát. – Elárulok neked valamit, de köztünk marad. Még Kevinnel is kikezdett.

- Na ne… - nyögtem. – Úgy érted, azzal a Kevinnel, aki….

- Aki a sorozat atyja, igen. Itt szereposztó dívány nincs, de… luxusautót, pénzt, ugródeszkát és érvényesülést hordozó lehetőség van.

- Ilyenkor szégyellem, hogy én is nő vagyok – ráztam a fejem. – Én sosem lennék képes erre…

- Tudom – bólogatott a fiú. – Csak rád kell nézni, és látni a különbséget Tess és közted. Tess az elődöd – tette hozzá. – Szóval, csak így tovább…öööö…. – ráncolta a homlokát.

- Dana – segítettem ki mosolyogva, és a kezemet nyújtottam.

- David vagyok – nyújtott ő is kezet jókedvűen. – Mondd… tudom, hogy mire végzel hulla vagy, és egész nap kávékat meg kaját szolgálsz fel, de ha letudjuk a mai napot, nem lenne kedved velem meginni egy kávét? De nem itt – mutatott körbe. – Tudok nem messze egy elég jó kis helyet.

- Nos… - haboztam egy pillanatig. – Rendben. Nagyon szívesen – mosolyogtam rá még egy pillanatra, aztán látva a büfé előtt egyre jobban gyűlő népet, egy intéssel dolgomra siettem.

*****

Ami a színészeknek rövid pihenőt jelentett, nekem maga volt a rémálom, a nap legkeményebb része. Megérkezett délelőtt az ételszállító autó, és nemsokára legalább harmincféle fogás virított rozsdamentes tárolókban, melegítők felett az asztalon.

Amint megérződött az étel illata a levegőben, és mindenki egyre gyanúsabban szimatolt a büfé felé, Kevin és Julie belátták, hogy az éhes tömeggel érdemi munkát végezni úgysem lehet, hát úgy döntöttek, ideje az ebédszünetnek.

Ha húsz példányban klónoztak volna le sem lettem volna elég ennyi emberhez.

- Kérem, egy kicsit lassabban, nincs ennyi kezem… - nyögtem keservesen, mikor már a társaság fele az asztaloknál ült, jóízűen ebédelve, míg én magam azt hittem, lassan elszédülök az éhségtől. – Igyekszem, csak kis türelem… - csitítottam az elől állókat. – Sokan vagytok ti egymagamnak!

- Kettőnknek – hallottam meg egy hangot magam mellett. – Ide is jöhettek! – kiáltott aztán egyet, és a tömeg két részre oszlott.

- David! – örültem meg a sosem látott segítségnek. – De hát neked is ebédidőd van – jutott eszembe.

- Igen, az van. De van annyi időm, hogy neked is segítsek. Mellesleg – lépett mellém egy villáért, és a fülembe suttogott – így még hamarabb is jutok kajához, mint ezek… itt vagyok a tűzfészekben!

Elnevettem magam, és ketten, egyesült erővel, egy bő óra alatt kiszolgáltunk mindenkit.

- Komolyan nem is tudom, hogy köszönjem meg – rogytam le fáradtan egy székre, miközben mi magunk is bekaptunk néhány falatot.

- Már megköszönted – mosolygott David. – Megígértél nekem egy kávézást!

Gyorsan eltüntettem, ami a tányéromon volt, mert megindult visszafelé a koszos tányérok halma.

- Még jó, hogy mosogatni nem nekem kell – sóhajtottam fel, jókora rekeszekbe gyűjtve a koszos edényeket, hogy az este végén befutó autó elvigye őket, tiszta tányérokat hozva helyettük.

- Bocsánat, de abban akkor sem segítenék, ha könyörögnél – nevetett David. – Minden tiszteletem a nőknek, hogy megcsináljátok – állt aztán fel, nagyot nyújtózott, és a kábelek felé pislogott.

- Most mennem kell. Ennyi volt a pihenő. Nekem legalábbis – tette hozzá.

- Értem – követtem a tekintetét. – És tényleg… nagyon köszönöm.

Rám kacsintott, aztán ellépett az asztaltól, és nemsokára már csak a baseballsapka piroslását lehetett látni eltűnni a csarnok végében.

- Nocsak… - hallottam egy gúnyos, és hideg hangot – gyűjtögetünk, gyűjtögetünk?

Megperdültem, és Nina támaszkodott az egyik asztalomon, a tekintete pedig nem túl sok jót ígért.

- Adhatok valamit? – vettem elő az udvarias hangnememet. – Kérsz esetleg….?

- Igen, kérek – vágott a szavamba. – Vagy inkább úgy mondanám, akarok. Esetleg követelek – szúrtak a szemei.

- Öhm… nézd… fogalmam sincs, hogy…. – meresztettem ki a szemeimet.

- Mondjuk talán az, hogy a pasimra hajtasz! – tette csípőre a kezét, és ha szemmel ölni lehetne, már holtan feküdtem volna az ételhalom közepén.

- Nina… én…. – dadogtam döbbenten. – Valami félreértesz! Én nem hajtottam a barátodra! Semmi közöm Ianhez!

- Igen, hát persze – húzta a száját gúnyos mosolyra. – Biztos azért töltötte veled a tegnap délutánt, mert Bobbal akart dumálni, mi? Elmondta, hogy neked segített – tette hozzá még, értetlen tekintetemet látva.

- Igen, eljött segíteni, ez minden – tártam szét a kezem. – Ott az eredménye, ha nem hiszed – böktem a külön asztalra tett, és napközben szépen megfogyatkozott szórólapok halma felé.

- Hm…. – kezdett el fel-alá járni az asztalok előtt, én pedig egy pillanatra meg mertem volna esküdni, hogy nem Ninát, hanem Katherine-t látom. – Oké, még ezt talán hajlandó vagyok elhinni, és elfogadni. De azt elárulnád, hogy mennyire kényelmes fekvés esik a kocsijában? – fordult újra felém. – Ne mondd, hogy nem próbáltátok ki hazafelé önként, és dalolva! Bár… az én nyomomba nyilván úgysem érhetsz. Tudod, én elég jó vagyok… ABBAN – szúrt oda nekem egyet, és lenéző mosolya láttán elhagyott a béketűrés.

- Mi a fenét akarsz tőlem? – csaptam le a poharat az asztalra. – Nem tettem az égvilágon semmit, és ő sem! Együtt dolgoztunk, nekem segített, aztán hazavitt, ennyi! – jutott eszembe az apró puszi, amit Iantől kaptam, de ezt az információt jobbnak láttam elhallgatni. – Ha nem visz haza, még mindig az autópályán tolnám a hasznavehetetlen biciklimet! – mutattam a sztráda feltételezett irányába, és a kezem remegett a felháborodástól. – Mellesleg, nem hajtok más pasijára! És tőlem lehet akármilyen jóképű, híres, nem fogok a nyakába ugrani senkinek! Megtanultam a dolgok mögé látni, és azt nézni, ki milyen EMBER! – álltam meg, és minden eszemet elő kellett szednem, hogy ne tépjem meg. – De ha nem hiszel nekem, kérdezd meg őt! – forogtam, mert most jutott eszembe, hogy még egész nap szinte nem is láttam Iant.

- Majd ha megérkezik. Nem jön, csak délután – mért végig Nina becsmérlően, aztán egy szó nélkül otthagyott, hogy néma felháborodással meredjek utána.

*****

Egész délután dolgozott bennem a düh, és a sértettség. Nina tényleg képes volt azt feltételezni, hogy én, és Ian…..?

Letettem a kezemben szorongatott holmikat az asztalra, és révedezve megsimogattam az arcomat ott, ahol Ian puszija tegnap este érte. Az emlék megbizsergetett, és jó érzéssel töltött el. Pedig csak egy apró puszi volt… És hirtelen rosszul esett, hogy egész nap nem láthattam őt.

- Na jó Dana, kapj észbe, mert ennek nem lesz jó vége… - morogtam magamnak, és megpróbáltam a kék szemek gazdáját kiverni a fejemből. Hasztalan.

Úgy dolgoztam végig a nap hátralévő részét, mint egy zombi. Gépiesen, gondolatok nélkül. Azt sem vettem észre, mikor ürült ki a stúdió, és azt sem, hogy automatikusan láttam a csarnokot elborító szeméthalom eltakarításának. Csak akkor eszméltem fel, mikor az utolsó szemeteszsákot is a kinti konténerbe tettem, és a hűvös levegő megcsapta az arcomat, az alkonyi égbolt pedig már látni engedett egy-két csillagot is odafenn.

- Egész nap nem is láttam… - motyogtam a konténernek. – Oda sem jött hozzám… - és nem értettem, miért is keltett ez olyan rossz érzést bennem.

- És válaszol is? – nevetett fel valaki, és mikor odakaptam a fejem, Davidet láttam meg a falnak támaszkodva. – Jó beszélgetőpartnered van – mutatott mulatva a konténerre. – Igaz, nem hallottam, mit morogsz, de neki biztos tetszett.

- Nem szép dolog más után hallgatózni, ugye tudod? – kérdeztem nevetve magam is.

- Nos, ha elkészültél, akkor mehetünk? – kérdezte David. – Ma este fogod meginni egész életed legjobb kávéját, arra esküszöm.

- Nem gondolod, hogy felelőtlen kijelentés? – évődtem, aztán leporoltam a kezemet. – Igen, végeztem. És ha vársz rám tíz percet, amíg rendbe teszem magam, indulhatunk is – léptem vissza a csarnokba.

Gyors mosdást, fésülködést, és sminkelést követően benyitottam a csarnokot és színészfolyosót elválasztó ajtón, hogy kihozzam a táskámat, és beleütköztem egy csókolózó párba.

- Jaj, bocsánat… nem láttam, hogy… - kezdtem zavart mentegetőzésbe, hogy a következő pillanatban minden gondolat jéggé fagyjon a fejemben. Mert egy vadidegen, szőke férfi karjaiból Nina Dobrevet láttam kibontakozni.

Vége

Folyt. Köv.