Segítő kezek

10. fejezet

A tér lassan, de egyre jobban megtelt emberekkel. Koszos ruhák, nagykabátok, fejkendők, kopott lábbelik sorjáztak amíg csak a szem ellátott. Mintha a város minden nyomorát ide hozták volna, erre a helyre. Óráról órára, percről percre csak gyűlt a nép, egyre masszívabb tömeggé állva össze, ahonnan már csak néhány fehér szakáll, egy-egy, valaha jobb napokat látott sapka, vagy épp haj villant elő.

Az egyik sátor hátsó lapjának félig-meddig takarásában álltam, elég sűrű táncot lejtve, hogy láthatatlan maradjak mind az elől meleg ételért sorba állók, mind a hátul néha el-elhaladó emberek szeme elől is. Beengedtek, hiszen tudták, hogy a stábhoz tartozom, de én nem akartam, hogy észrevegyenek. Szerettem volna segíteni a rászorulókon… de valami más tervem volt. Sokkal nagyobb, és fontosabb tervem.

Előttem talán öt méterrel a sorozat színészei csaknem teljes létszámban osztották az ételt a hajléktalanoknak. Ott volt Ian, Paul, Nina, Michael, Sarah, Candice, Matt és szinte mindenki, aki a szereplőgárdához tartozott, és ahogy erőteljesebben meresztettem a szemem, felfedeztem néhány olyan embert is, aki csupán egy-egy rész erejéig volt vendég a filmben.

Fura érzés töltött el. Úgy hittem – és kissé szégyelltem magam az előítéleteim miatt – hogy ezek az emberek megközelíthetetlen sztárok, akikkel legfeljebb császárt illő alázattal lehet egyáltalán szóba állni. Most pedig itt álltak előttem néhány méterre, és a szemük csillogása elárult valamit. Azt, hogy szívből teszik azt, amit épp jelenleg tesznek. Nem a vakuk és kamerák kedvéért osztanak ételt, nem azért váltanak néhány kedves szót a hajléktalanokkal. Hanem mert valami megérintette őket ezekben az emberekben. Mert egyszerűen meglátták bennük…AZ EMBERT. Csodák csodája, még Nina arcáról is eltűnt a lekezelő utálat, amivel főképp rám szokott nézni, és olyan kedvesen mosolygott, mintha csak egy másik Ninát látnék magam előtt, nem azt, aki nem is olyan régen megfenyegetett engem. És ha tudná, hogy most éppen mire készülök, nemcsak megfenyegetne, hanem minden valószínűség szerint bele is fojtana az épp kezében tartott tányér levesbe.

Épp azon törtem a fejem már egy jó ideje, hogyan jelezzek valami módon Iannek úgy, hogy ne kapja mindenki más hátra a fejét. Bár be kell vallanom, nehéz volt úgy normális módon gondolkodni, hogy egyszerűen képtelen voltam levenni a szemem a fekete üstökről, a széles vállakról, és a farmerban feszülő fenékről. Felsóhajtottam kínomban, és a számba haraptam, aztán égnek emelt tekintettel küldtem felfelé egy halk fohászt, hogy térjek már észhez, ezzel párhuzamosan Ian valahogy tolja már hozzám közelebb a fenn említett testrészeit. Akár előlről, akár hátulról, mindegy.

Mintha csak az ég válaszolt volna nekem, Ian ellépett a többiektől, és a tiszta tányérok felé közelített, amik a sátor hátsó falánál sorakoztak fel, egy lépésre tőlem. Itt volt a soha vissza nem térő alkalom… Megvártam, míg közvetlen közelre ér, és még mielőtt megfoghatott volna egy tányért kinyúltam a sátorlap mögül, és elkaptam a csuklóját.

Összerezzent a hirtelen ijedtségtől, és némi tanácstalan döbbenet látszott az arcán, én pedig  lelkem mélyén jót hahotáztam a reakcióján kárörvendően, aztán kidugtam a képem a takarásból.

- Szia – leleltem csendesen, és körbehordoztam a tekintetem, hogy vajon nem lát-e meg még valaki, akinek nem kellene.

- Szia – válaszolta, szemmel láthatóan elcsodálkozva a hirtelen felbukkanásomon, de a zavara mindössze egy-két másodpercig tartott, aztán elvigyorodott a jól ismert, pimasz mosolyával.

- Kaját lopni jöttél? – mulatott, én pedig most azonnal közel álltam ahhoz, hogy felkapjak egy tányért, és kupán vágjam vele. De nem szerettem volna, ha ezzel elrontom a mai napom minden esélyét. Most nem én voltam a fontos. Hanem valami más… Igy hát egy nagy sóhajjal uralkodtam magamban, de lelki szemeim előtt azért lejátszottam a jelenetet.

- Nem, nem szokásom – ráztam meg a fejem komoly arccal. – Figyelj, azért vagyok itt, mert…

Elakadt a szavam. Az első, ami a nyelvemre tolult az lett volna, hogy „hiányoztál”. És ráadásul a színtiszta igazat mondtam volna. De a másik ok megelőzte az én érzelmeimet…

- …mert valamit mondani szeretnék – fejeztem be végül. – Valami nagyon fontos dolgot. És nem várhatok.

Tétován nézett rám, de én már elszántam magam a cselekvésre. Egy mozdulattal kirántottam a sátorból, olyan lendülettel, hogy csaknem a nyakamba zuhant. Amit nem bántam volna éppen, de tartottam tőle, hogy ez a mozzanat azonnal kivert volna a fejemből minden mást.

- Hé… - kezdett volna méltatlankodni egy sort, de a szájára tapasztottam az ujjam, és merően a szemébe néztem.

- Csak egy kérdésem lenne, és addig ne szólj közbe – mondtam határozottan. – Tényleg segíteni akarsz a rászorulókon? Igazán, szívből szeretnél tenni valamit értük?

- Hát persze – bólintott, mikor végre elvettem ujjamat a szájától. – Hiszen azért vagyok itt, nem?

- Csakhogy én nem rájuk gondoltam – böktem a téren összegyűlt, és táplálkozó emberekre. – Ez nagyon szép gesztus, félre ne érts. És tiszteletem neked…nekik – mutattam a színészekre – amiért ezt megteszitek. De én most valami mást szeretnék neked mutatni. Benne vagy? Igérem, nem rabollak el, és nem váglak át – mondtam kissé türelmetlenül, ahogy láttam a tétovázását. – A fenébe is, akarsz segíteni nekem, vagy sem? – tettem csípőre a kezem, mire elvigyorodott.

- Naná, hogy akarok – válaszolta magabiztosan. – Mit segítsek?

- Útközben elmondom – válaszoltam, és megpörgettem ujjaim között egy kölcsönkért autó kulcsait. – Nos, hajlandó vagy óvatosan lelépni innen, és beszállni, vagy kötözzelek össze, és a csomagtartóban szállítsalak? – tettem fel a költői kérdést, mire halkan felnevetett, a kezét nyújtotta, és hagyta, hogy megmutassam az utat a kocsi felé.

*****

- Irtam egyet Paulnak, hogy dolgom akadt, és mentsen ki ha valaki keresne – tette vissza Ian a zsebébe a telefont kb öt perc autókázás után, míg én magam lassan a külváros felé vettem az irányt.

- Ha valaki látott ott engem, és felfigyelt rá hogy te is eltűntél, nekem végem – motyogtam.

- Ezért nem veszted el a munkád, ne aggódj – mosolygott. – És én sem – tette hozzá.

- Nem a munka miatt aggódom – morogtam, és egy pillanatra rákaptam a tekintetem. – Hanem valami…. VALAKI más miatt – ráztam a fejem, mintha csak azt mondtam volna, hogy ne is beszéljünk inkább erről.

- Értem – hümmentett csendesen, valami fanyar fintorral, aztán vett egy nagy levegőt.

- Most már elárulod, hová is viszel? Váltságdíjat fogsz követelni értem? – nevetett fel.

- Nem, nem terveztem. Félnék, nem kapnék sokat – szúrtam oda egyet, mire megvillant a szeme. – És amúgy is, nincs nálam sem kötél, sem bilincs, sem ragasztó, amivel befognám a szádat – tettem hozzá.

- Még ebben is benne lennék, csak a szemem hagyd szabadon – mosolygott, én pedig elkövettem azt a hatalmas hibát, hogy ránéztem.

- Azt az elhibázott lépést sosem tenném meg, hogy ne lássam a tekinteted – szaladt ki a számon hirtelen, aztán magam is éreztem, hogy a vér hogyan önti el a fejemet. – Azt akartam mondani….úgy értettem… - leheltem céklaszínű képpel, halálos zavarban, mire csak szótlanul odanyújt a sebváltón heverő kezemhez, és ujjával végigsimította a kézfejemet.

- Nem kell magyarázkodnod – válaszolta csendesen, és most nem láttam az arcán sem gúnyt, sem mosolyt, csak valami komoly, de tiszta ragyogást. – Mert tudod, az az igazság, hogy… - hallgatott aztán el, megköszörülte a torkát, és újra előre fordult.

Beállt egy percnyi csend a kocsiban, ültünk némán mindketten, de a kimondatlan szavak ott keringtek körülöttünk az utastérben, szinte láthatóan, és megérinthetően, én pedig letekertem az ablakot, hogy a szél kissé kiszellőztesse a fejem, mert úgy éreztem megfulladok a vágytól, hogy elengedjem a kormányt, és a szájára vessem magam, de nem lett volna a legszerencsésebb, ha egy jókora karambollal állunk az út szélére.

- Nem véletlen nem válaszoltam a kérdésedre, hogy hová viszlek – vettem fel aztán a beszélgetés fonalát újra, mikor már úgy éreztem képes vagyok uralkodni a hangom remegésén. – Azt szeretném, ha az első benyomásod döntene – lassítottam, majd megálltam egy fehérre festett, lapos tetős épület előtt valahol a külváros csóró részén. – Itt még nem jártál soha, ugye? – állítottam le a motort, és felé fordultam.

- Nem nagyon – forgatta a fejét, és szemét felhúzva szemlélte a járdán sétáló, néha tény és való, hogy nem túl bizalomgerjesztő alakokat.

- Itt akarod hagyni a kocsit? – kérdezte mikor kiszálltunk, és válla fölött egy fekete fiúkból álló banda felé mutatott. – Mire visszajövünk, kifosztják – morogta.

- Nem, nem fogják – mosolyogtam rajta, és mintha csak válaszoltak volna a fiúk, élénk integetéssel köszöntek nekünk.

- Szia Danaaa! – ordították vadul, én pedig visszaintettem.

- Te ismered őket? – nézett rám Ian úgy, mintha most közöltem volna, hogy a Holdról érkeztem, én pedig megfogtam a kezét.

- Igen, ismerem. Mert nagyon sokat járok ide – mondtam, aztán a lapos tetős épület felé fordítottam. – Itt a végállomás. És ha vársz türelemmel még egy percig, megtudod a választ a kérdésedre – indultam el vele a lépcsők felé, élveztem meleg tenyerének érintését a kezemen, és éreztem, ahogy mutatóujjával lágyan simogatja a kezemet.

Engedelmesen követett, míg felmentünk a felső emeletre. Nekem már megszokott látvány volt a falakon málló tapéta, a csikorgó falépcső, és a szálkás korlát. A környezet tiszta volt, de mégis… olyan vigasztalan.

- Csak egy valamit kérek tőled – fordultam még szembe vele egy pillanatra, ahogy az emeleten megálltam egy kétszárnyú faajtó előtt. – Tudom, talán nem volt tisztességes, hogy idehoztalak, ráadásul minden előzetes tájékoztatás nélkül. De szeretném, ha első benyomás alapján döntenél. És bárhogy is dönts, én elfogadom. Csak arra kérlek… hogy ne nézd le ezeket az embereket. Légy velük kedves… amilyen tegnap velem voltál – suttogtam, aztán kinyitottam előtte az ajtókat, és halkan megszólaltam.

- Isten hozott a St. Peters átmeneti család- és gyermekotthonban.

Vége

Folyt. köv