Segítő kezek

6. fejezet

A szemben lévő házak tetejét már lassan elérte a nyugodni készülő nap karimája, mikor végre hátravetettem magam a székkel, és egy jókora nyögés hagyta el a számat.

- Készen van – sóhajtottam, és néhány kattintással elmentettem, továbbá nyomtatni kezdtem a dokumentumot.

- Akárcsak ez – lépett oda Ian, és egy komplett hegynyi papírt pakolt az asztalomra. – Szép munka.

- Magadat dicséred most éppen, vagy engem? – nevettem el magam fáradtan, de mégis jókedvűen.

- Közös munka volt, mindkettőnknek jár – bólogatott, mire végszóra egy autó motorjának hangját, fékcsikorgást, és közeledő lépteket lehetett hallani odakintről.

- Ezt nevezem barátom, te aztán tudod mikor kell beesned. A legnagyobb munka végén – húzta Ian finoman a belépő agyát, mire Bob csak egy vigyorgó fejrázással legyintett.

- Mi újság a parton? – álltam fel a székből, leültem az időközben kanapéra huppanó Bob mellé, és megszorítottam a kezét.

Felnéztem Ian felé, és nem értettem, hogy miért felhősödik el hirtelen az arca. Bármennyire is próbálta titkolni, én láttam rajta… Megköszörülte a torkát, majd elfordult, és jókora zajjal a papírokat kezdte el rendezgetni.

- Becuccolunk – nézett rám Bob. – Amit lehetett, megtettünk. Bár tehetnénk többet is – morogta.

- Bob, amit emberi erővel lehetett, teljesítettétek. Bármilyen rossz is, de változtatni a történteken már nem lehet. Csak felhívni az emberek figyelmét, hogy ilyen többé ne fordulhasson elő – simogattam a kezét a markomban.

- Igen, tudom – ingatta a fejét. – Ezek – mutatott a papírhalom felé – azért kellenek. Eljuttatni mindenhová. Bárhová! Annyi állatot mentettünk meg hetek alatt… és mégis, ezt a borzalmat  ki tudja kiheveri-e a tenger valaha? Mi csak egy töredékét láttuk a pusztulásnak, és halálnak… mi lehet odalenn, a tenger mélyén?

Megveregettem a kezét biztatóan. Ismertem jól, tudtam, hogy ilyenkor napokra búskomorrá és szúróssá válik.

- Akkor én ezeket elviszem – kapott fel Ian egy jókora papírköteget – és ahogy megbeszéltük, szétszórom őket.

- Úton hazafelé, a szélbe? – kérdeztem némi éllel, és magam is pakoltam belőle egy adaggal.

- Nem, úgy gondoltam, benn a stúdióban – válaszolta anélkül, hogy rám nézett volna. – De ha baj, hogy segíteni akartam, én itt is hagyhatom – vont vállat, és a szemembe nézett.

- Nem! – kiáltottam, és zavartan a fülem mögé simítottam egy hajtincset. – Nem úgy gondoltam… segíts. Persze, hogy segíts – és a mosolya láttán legszívesebben hozzávágtam volna egy papírgalacsint.

- A többit csak hagyjátok itt – intett Bob a kanapéról. – Azoknak már tudom a helyét.

- Rendben – kaptam magamra a hátizsákomat, és odaléptem hozzá. – Akarod, hogy eljöjjek holnap, vagy most hagyjalak néhány napig, hogy újra a kedves, és elbűvölő Bob legyél? – ültem le mellé újra, mire felnevetett.

- Hagyj néhány napot, rendben? De hétvégén, ha nincs más programod, nagyon várlak – nyújtotta ki a kezét, én pedig átöleltem.

- Nem hagynám ki a világ minden pénzéért sem – nevettem, mire Bob visszaölelt, aztán egy intéssel jelezte, hogy menjünk.

*****

- Én ezzel megyek – mutattam a falhoz támasztott kerékpáromra, de még alig két métert sem toltam, mikor már tudatosodott bennem, hogy ez igencsak hosszú út lesz…

- Vagyis, csak mennék – dünnyögtem, és lehajoltam az időközben teljesen lapossá váló hátsó gumihoz.

- Ennek szerintem annyi – állapította meg Ian, miközben a kocsija hátsó ülésére bedobta a szórólapokat.

- Igen, én is látom – álldogáltam tanácstalanul a biciklim fölött, és savanyú ábrázattal néztem a gumin a jókora szakadást. – Hogy a fene esne abba, aki ezeket szétszórja – bányásztam ki belőle egy jókora üvegdarabot, és a kukába vágtam.

- Dobd csak hátra, a csomagtartóba – intett Ian. – Aztán pattanj be, és máris hazafuvarozlak. Feltéve persze, ha nem akarsz ki tudja meddig biciklit tologatni. Mert ha igen, már ne is haza menj, hanem a stúdióba. Az alvásra nem nagyon lesz időd… - mosolygott.

Egy pillanatig mérlegeltem a dolgokat, aztán – még ha nem is túl nagy örömmel – de beláttam, hogy igaza van.

- Lehet róla szó, hogy hazafuvarozz – mondtam óvatosan, mire felkapta a biciklimet, két mozdulattal a csomagtartóba fektette, és várakozásteljesen rám nézett.

- Elég ha ezt hazaviszem, vagy esetleg be is szállna a hölgy? – vigyorgott rám, és a kocsijának a tetejére támaszkodott.

- Beszállna – nyugtáztam, és az anyósülésre huppantam. – Bár ami azt illeti, ha hölgynek nevezel, az ajtót kinyithatnád előttem – piszkáltam, mikor ő a volán mögé vágta magát. – Lehetnél következetesebb.

- Igazad van, lehetnék – bólogatott, és legnagyobb meglepetésemre elnevette magát. – Egy – null neked. Ne haragudj, csak meg van szokva, hogy ebben a kocsiban bárki otthon érzi magát. Ezért nem nyitottam ajtót. Ezt már mindenki megszokta.

- Nina is? – kérdeztem, aztán mikor rájöttem mi csúszott ki a számon, lassan süllyedni kezdtem az ülésben. – Ne haragudj… - habogtam. – Én… nem úgy gondoltam….

Egy pillanatra rám kapta a tekintetét, aztán elmosolyogta magát.

- Semmi gond – tekergette a volánt lazán, fél kézzel. – Tudod sirályos kislány, mást már megfojtottam volna a nagy szájáért. De benned… ez tetszik nekem.

Zavartan hallgattam egy sort. Nem akartam, hogy ha mondok bármit, félreértse a helyzetet, a fenébe elhajtani pedig szintén nem akartam a ma délutáni, és a mostani segítsége után.

- Igaz is, hol a terepjáród, amivel a parton láttalak? – kérdezte tőlem Ian egy perc néma csend után.

- Az autókölcsönzőben, ahonnan jött – sóhajtottam. – Nézd, én csak egy csóró kislány vagyok. Nem telik terepjáróra. Még egy sima autóra sem.

- Akkor ezért a bicikli? – bökött fejével a csomagtartó felé.

- Részben. Az embernek nem autón jár az esze akkor, mikor az a legfontosabb, hogy legyen hol álomra hajtani a fejét. Részben pedig azért, mert én ezzel is óvom a környezetemet. Nincs kipufogófüst, és testmozgásnak is ideális.

- Nem mintha szükséged lenne rá – mérte végig a rövidnadrágos, ujjatlan topba bújtatott alakomat a kék szemeivel, amik most szinte simogattak.

- Ezt csak tartogasd Ninának – hűtöttem le a kedvét, megpróbálva titkolni, hogy a kék szemek sugara mennyire végigborzongatta jólesően az érzékeimet.

- Csak kedves akartam lenni. És őszinte! – emelte fel a mutatóujját, majd némi torokköszörülés után odavetette a kérdést.

- Na és te, meg Bob….. régóta ismeritek már egymást?

- Igen, már meglehetősen régóta – melegedett meg a mosolyom. – Ő egy csodálatos ember. Olyan, amilyet minden lány álmodna magának.

- Aha – dünnyögte Ian. – Bár, ami azt illeti… az apád lehetne, nem? – vetett rám egy rövid oldalpillantást.

- Igaz, az lehetne – bólintottam. – Szeretem őt, és ő szeret engem. Ennyi az egész – tártam szét a karomat. – Szerepe van az életemben, és nagyon fontos nekem. Nincs ezen mit ragozni tovább.

- Értem – jött a motyogás a volán mögül. – Nos, akkor most merre is menjek? – fordította felém a fejét egy kereszteződésnél, és mintha némi megbántottság ült volna az arcán.

Megadtam neki a címet, és egyfolytában azon gondolkoztam, hogy most vajon mi üthetett belé… egészen addig, míg le nem parkolt néhány méterre a házam előtt.

- Khm… - köszörültem meg a torkom, mikor mindketten kiszálltunk, és elővette a csomagtartóból a hasznavehetetlen biciklimet. – Nos, akkor… köszönöm. Köszönök mindent. Hogy segítettél, és hogy hazahoztál. Azért klassz volt ez a délután – mosolyogtam el magam szívből.

- Igazán nincs mit megköszönni – nézett rám. – Szívesen segítettem. És máskor is megteszem. Attól függetlenül, hogy… - harapta el a mondat végét, és láttam, hogy ne is próbáljam győzködni a befejezés felől.

- Nem akarnál esetleg bejönni? – mutattam a ház felé. – Sok minden nincs itthon, de tartok néhány gyümölcslét a hűtőben. Egy fárasztó, és forró nap után a legjobb.

- Kösz, de azt hiszem, most jobb, ha megyek. Nina már biztosan végzett, és őt is haza kell vinnem – bólogatott.

- Hát akkor… nincs más hátra… mint jó éjszakát – néztem a szemeibe.

- Jó éjt Dana. Holnap a stúdióban találkozunk. És lehet, hogy Bob megöl majd érte, de…. - lépett hirtelen hozzám, és egy apró puszit lehelt az arcomra.

Úgy éreztem, mintha parázs égette volna meg a bőrömet ott, ahol hozzám ért. A szívem erőteljes dobolásba kezdett, és mikor elhajolt tőlem láttam, hogy az arca kissé kipirosodott.

Egy másodpercig ledermedve álltam, aztán sarkon fordultam, és űzött vadként berohantam a házba, hangosan bevágva az ajtót magam után, és alig néhány másodperc múlva hallottam, ahogy a kocsija elhajt a ház elől.

- Hát ez meg mi volt? – kérdeztem önmagamtól, és az üres háztól. – Most mit csináljak? – motyogtam, de nem jött sehonnan sem válasz.

Vége

Folyt. Köv.