Segítő kezek

11. fejezet

Álltunk némán a kinyitott ajtó két szárnya között, körülöttünk pedig csak a döbbent, mozdulatlan csend játszott. Még nem vettek bennünket észre, mindenki háttal volt nekünk, hát zavartalanul nézelődhettünk.

- Ez itt a pihenőszoba – súgtam oda Iannak közvetlen közelről, egyenesen a fülébe, és láttam a ledöbbent, hitetlenkedő tekintetét, amivel körbenézett.

Az egyik falon, velünk pontosan szemben, egy fali állványon egy apró, özönvíz körüli időkből származó televízió állt. Előtte a padlón húsz-harminc összecsukható fém és fa szék volt kirakva. A székek zömén gyerekek ültek, két felnőtt fejét lehetett még észrevenni köztük, egy fekete férfiét, és egy szőke nőét. Nyakukat csaknem kitörve bámultak valamennyien fel a tévére, de muszáj volt így, különben talán csak az első sorból lehetett volna látni bármit is.

Ian a kezem után nyúlt, és – gondolom még mindig a döbbenet hatása alatt – finoman megszorította. Hasonló mozdulattal válaszoltam, míg ő oldalra fordította a fejét, és az érzelmek egyenesen rákövültek az arcára.

A sarokban egy kopott pingpongasztal állt. Hálója nem volt már ezer éve, és az asztalt is por lepte be. A falon polcok, rajtuk néhány régi játék, színehagyott, kopott építőkockák, egy-két doboz lego, néhány társasjáték. A másik oldali falnál néhány apró asztal, rajtuk újságpapírok, amiket apró kezek zsírkrétával vagy színes ceruzával firkáltak össze.

- Ezek az újságpapírok mire valók? – fordult felém Ian, és kerekre nyitott szeme a tenger színével csillogott felém.

- Nincs kifestőjük – ráztam a fejem. – Helyette újságpapírokat használnak.

- Ennyi az összes játékuk? – kérdezte Ian hüledezve.

- Igen – bólintottam. – Illetve, néhány játékot otthonról is elhozhattak… javarészt plüssöket. Megengedték nekik, hogy azokat a szobákban tartsák.

Én magam már – sajnos – hozzászoktam ehhez a látványhoz, de Ian számára a lepusztult terem lehangoló látványt nyújtott. Szemmel láthatóan beleborzadt a gondolatba, hogy milyen lehet egy ilyen helyen élni, vagy éppen felnőni.

Beléptünk, még mindig összekulcsolt kézzel, és a cipőm sarka megkoppant a régi kövön, mire egy kisfiú hátrakapta a fejét. Száját kitátotta, fekete arcából kivillantak fehér fogai, szeme felragyogott, és a következő pillanatban egy hang nélkül felpattant, hozzám rohant, és a karjaimba vetette magát.

- Ő itt Aldis – simogattam meg a kicsi bongyor, fekete haját. – Ő és a családja a legfrissebb lakók itt. Értsd ezt úgy, hogy talán fél éve lehetnek ezen a helyen. Aldis siket, és nem tud beszélni. De nála okosabb kisfiúval még sosem találkoztam, ugye? – mosolyogtam a gyerek arcába, aki közben leszállt a karjaimból, és a székek felé vonszolt, ahol a kis közjátéknak köszönhetően már felbolydulás támadt, hiszen mindenki észrevette a látogatókat. Engem már jól ismertek, de Iant kíváncsi tekintetek vették körbe, mikor mindketten leereszkedtünk egy-egy székre.

- Tudom, te ki vagy! – kiáltott fel egyszer csak egy szőke kislány, és Ian térdére támaszkodott. – Te benne vagy a tévében!

Ian elnevette magát, a gyerekek pedig úgy sereglettek köré, mintha csak maga a Télapó bukkant volna fel, ezúttal nem a kéményen, hanem az ajtón át.

A következő óra azzal telt, hogy kérdések özönére kellett válaszolnia. Hol lakik, mekkora a háza, mekkora és milyen a kocsija, milyen a tévében lenni, és hasonlók. Ian kedvesen válaszolt a gyerekeknek, és szemmel láthatóan teljes volt az összhang. Aldis pedig az ölében üldögélt, és néha megpróbált belesni a szájába, megnézni, csakugyan nem rejteget-e vámpírfogakat.

A két felnőtt zavartan állt és üldögélt a fal melletti asztaloknál, míg végül Ian ki tudott kissé szabadulni a gyerek-gyűrűből, és hozzájuk lépve bemutatkozott, majd velük merült beszélgetésbe.

- Damon a te fiúd? – rángatta meg a ruhám szélét suttogva Agnes, az egyik legnagyobb szájú lányka a csapatban. – Mert a tévében nem a tiéd!

- Őt igazából Iannek hívják, és nem a fiúm – simogattam meg a haját mosolyogva. – De… még talán lehet – tettem hozzá, mire a kislány – elégedetten a válaszommal – visszaült a tévé elé, és minden figyelmét a rajzfilm kötötte le, akárcsak a többiekét.

*****

Mikor végre búcsúzkodni kezdtünk, megígértem, hogy legközelebb is eljövünk. Akár egyedül, akár másodmagammal, az majd elválik, mire Ian – általános derültségre – közbedörmögött, hogy ne is álmodjak arról, hogy ő másodszor nem tart velem.

Rámosolyogtam, aztán néhány búcsúintés, és a gyerekek hangos zsivaja mellett kiléptünk, és bezártam magunk mögött az ajtó két szárnyát, mitől azonnal csend borult a folyosóra.

- Sosem hittem volna… - motyogta Ian rekedten, és most láttam az arcán mindazon érzelmeket, amiket a gyerekek miatt visszafojtott magában. – Ez rettenetes!

- Igen, tudom hogy az – bólintottam komolyan, majd az órámra néztem. – Lassan mennünk kellene. Ha tovább maradsz, észreveszik hogy eltűntél.

- Nem számít – rázta meg a fejét, mire megragadtam a kezét.

- Van valami, amit még meg szeretnék mutatni neked – indultam el a folyosón előre, és egy emelettel lejjebb benyitottam egy hajdan szebb időket látott ajtón.

- Ez egy lakószoba – léptem be, és gondolatban bocsánatot kértem a hely gazdájától, amiért csak így betörtünk a privát szférájába a tudta nélkül. De azt akartam, hogy Ian ezt is tudja, és lássa…

Egy aprócska helyiség volt az egész, tényleg csak szoba nagyságú. Négy ágy, egy viharvert szekrény ruhákkal, és két ágyon apró plüss játékok. A szoba tiszta volt, látszott, hogy az itt lakó emberek mindent megtesznek ezért, de mégis… maga a szomorú reménytelenség áradt még a falakból is.

- Mint láthatod, itt két felnőtt, és két gyerek él – mutattam a játékokkal díszített két ágyra. – De hogy meddig, azt nem tudhatjuk.

- És hol vannak a felnőttek? – kérdezte Ian, miközben fejét forgatva besétált. – Ott fenn csak ketten voltak. Mindenhol máshol csak gyerekek.

- A felnőttek? – sóhajtottam, majd nekitámaszkodtam az egyetlen fűtőtestnek, karba fontam a kezem, és az arcába néztem. – Javarészt dolgoznak. Ha nincs állandó munkahelyük, akkor alkalmi munkán. Vagy épp valahol, valamelyik hivatalban állnak sorba, reménykedve némi segítségben. Persze, mindhiába – morogtam, majd leültem az egyik ágyra.

Óvatosan mellém ereszkedett, és ekkor megfogtam a kezét újra, már szinte magától értetődő természetességgel.

- Szeretném ha tudnád, miért hoztalak ide – mondtam csendesen, de könnyebb volt úgy beszélnem, hogy nem az arcát figyeltem, hanem összekulcsolt kezünket bámultam. Majd nagy levegőt vettem, és belekezdtem.

- Ezek az emberek nem mindig éltek így. Ha mások látják őket, hajlamosak úgy gondolni, hogy aki hajléktalan, vagy nyomorog, hát saját magának köszönje. De nekik nem is olyan régen ugyanúgy volt házuk, autójuk, normális életük, mint bárki másnak. Aztán jött a válság… munkahelyek szűntek meg, és ezzel a létbiztonság is. A házakra, autókra, melyeknek a hitelét nem tudták fizetni, rátették a kezüket a bankok, és akik benne laktak… hát ide kerültek. Alig néhány hónap leforgása alatt vesztették el szinte mindenüket – mondtam rekedten. – Próbálnak talpon maradni… dolgozni járnak, és erejüket megfeszítve küzdenek, hogy majd valaha jobb legyen… de nem sok remény van rá. Most pedig különösen.

Vetettem az arcára egy félénk pillantást, aztán újra az ölembe bámultam.

- A város vezetése úgy döntött, bezárja ezt a helyet. Merthogy az épület már lebontásra érett. Amivel persze nem is vitatkozom – vontam vállat – de itt a bürokrácia kemény világa. A vezetést csak az épület érdekli. Az emberek nem. Már így is adományokból tartják fenn, és látod, a pénz szinte csak az étkeztetésre elég. A ház állaga folyamatosan romlik. És ha ezt a helyet bezárják, elveszik az itt élőktől az egyetlen dolgot, ami még megmaradt nekik. A családot. A szülők az utcára kerülnek, a gyerekek pedig intézetbe.

Most jött el a pillanat, hogy Ian arcába nézzek, és úgy folytattam tovább.

- Én intézetben éltem, és nőttem fel. Tudom, milyen érzés úgy lefeküdni, felkelni, vagy épp élni a napod minden percét, hogy nem azok vesznek körül, akiknek kellene. Nem akarom, hogy ezeknek a gyerekeknek ugyanezt át kelljen élnie. Nem akarom, hogy ők… Agnes, Aldis, és a többiek megtapasztalják a legrohadtabb érzést, amiben egy gyereknek része lehet.

- Hát, ezért hoztalak ide – néztem félre. – Hogy ha tudsz… vagy ha akarsz… próbálj nekik segíteni.

- Hogyan? – kérdezte Ian, és engem is meglepett, milyen rekedt a hangja. – Pénz kell? Csak szólj, és…

- Nem, félreértettél – ráztam a fejem. – Nem a pénzed kell. Csupán a segítséged. Te ismert ember vagy – mondtam értetlen tekintetére. – Tudom, hogy álltál már jó ügy oldalára… a környezetvédelemre gondolok… és csupán egy szavadra milliók mozdulnak meg, és segítenek. Nem a pénzed kérem. Hanem hogy… hívd fel az emberek figyelmét. Hogy ha összefognánk… talán meg lehetne menteni ezt a helyet. Talán nyújthatnánk ezeknek az embereknek valami szépet is. Amit úgy hívnak, hogy remény – halkultam el, és nagyokat pislogtam, hogy visszafojtsak két kikívánkozó könnycseppet.

- Amikor idehoztál – emelte fel Ian az államat a kezével – már tudtad, hogy úgyis igent fogok mondani. Ugye? – mosolyodott el.

- Nem tudtam – vallottam be őszintén. – De reménykedtem, hogy az az Ian Somerhalder, akit megismertem, megtenné.

- Kis boszorkány – mondta. – Mi vagy te, egy angyal? Felbukkansz a parton, ahol segítesz… látsz egy átmeneti otthont, és segítesz… és mutatsz nekem valamit, amivel felnyitod a szememet, és talán megváltoztatsz valami az én életemben is. És elhoztál valamit, amit már régen vártam – suttogta közelről az arcomba. – És amikor így nézel rám, nem tudok mást tenni, csak… - hallgatott el, és a következő pillanatban megcsókolt. Nem volt heves, és vad, épp ellenkezőleg. Gyengéd volt, kedves, mégis szenvedélyes, és önfeledten viszonoztam a csókját, és az sem érdekelt, hogy úgy éreztem, a szívem abban a pillanatban kiszakad, vagy épp megáll az érzelmektől, amik elöntöttek.

Mennyi ideig tartott? Nem tudom…talán hosszú percekig… az idő megszűnt, és csak azt tudtam, hogy soha nem akarok kiszakadni az ölelő karjaiból, és soha nem akarok elszakadni az édes, forró ajkaktól, a nyelvét simogató nyelvemtől, ha kell hát így akarok maradni örök időkre.

De ekkor – mint derült égből villámcsapás – megszólalt a zsebében hagyott mobilja, és zavartan rebbentünk szét, ő pedig idegesen kapott a kis készülék után.

- Hát… az ételosztásra már nem kell visszamennem – mondta, miután letette a telefont. – Vége a bulinak. Eloszlott a nép – simogatta meg arcomat, én pedig úgy hajtottam fejem a tenyerébe, mint egy törleszkedő kis cica.

- Gyere, menjünk – állt fel az ágyról, és magával húzott engem is. – Elmegyünk a stúdióba, hagytam ott néhány holmit, aztán hazaviszlek. Rád is rád fér a pihenés – indult meg velem az ajtó felé.

De a kezemet egyetlen másodpercre sem engedte el.

Vége

Folyt. köv