A magányosság varázslója 6. fejezet

Csak akkor tértem vissza a valóságba, mikor Klaus ajka elvált az enyémtől, és néhány nagy levegőt vettem, kevéssel innen a megfulladás határán.

- Te jó ég – motyogta Klaus, olyan ábrázattal, mint akit fejbevágtak, és rájöttem, hogy én sem igazán festhetek másképpen. Zavartan lesimítottam a hajam, és éreztem, hogy – fránya pirulás – már megint újra vörösben játszom.

- Én….én… - kezdtem bele hebegve, aztán erőt vettem magamon. – Nem tudom mi ütött belém… nem szokásom azonnal… sajnálom.

- Én a legkevésbé sem sajnálom – vigyorgott Klaus. – Ha úgy hiszed, bármi rosszat feltételezek rólad egy hirtelen jött csók után, tévedsz. Az egyetlen amire gondolok az, hogy szívesen megismételném.

- Az talán most nem lenne helyénvaló – próbáltam kerülni a tekintetét, mert féltem, hogy ha belenézek a szemébe, nem fogok megállni a csóknál.

- Mi a baj? – kérdezte, finoman megfogva az államat, és nem volt kecmec, maga felé fordította a fejem. – Megbántad? – tette hozzá elkomorodva.

- Nem, a legkevésbé sem – ráztam a fejem. – Csak… kissé hirtelen jött nekem ez az egész. Anglia, a bál, és most… TE – böktem ki a végén, magam is tegeződésre váltva, mikor is – anélkül, hogy összebeszéltünk volna – békésen sétálni kezdtünk vissza a bálterem felé. – Csak most azt hiszem, összezavarodtam egy kicsit. Ennyi az egész.

- Vagyis akkor nem velem van a baj? – fogta meg Klaus a kezemet kedvesen.

- Semmi baj nincs veled – mosolyogtam rá. Olyan volt most, mint egy cukorkáért esengő kisgyerek. – És velem sincs baj. Csak az időzítéssel.

Klaus válaszolni akart valamit, de csak egy hatalmas sóhaj tört ki belőle, meglátva a felénk érkezőt.

- NIK! ASTREA! –óbégatta Celia torka szakadtából, ahogy közeledett. – Magukat kerestem egész idáig. Hol voltak? – hordozta a tekintetét egyikünkről a másikra.

- Csupán megmutattam a kertet Miss Davenportnak – válaszolta Klaus úgy, mintha nem is egymást csókoltuk volna néhány perccel ezelőtt. – Továbbá megígértettem vele, hogy a távoli jövőben sem foszt meg bennünket becses társaságától – villantott egy mosolyt felém is.

- Helyes, helyes! – kacarászott Celia. – Most viszont jöjjenek kérem. A bál zárótánca következik! Ha öt perc múlva sincsenek benn, botrányt csinálok! – kiáltotta vissza felénk, vicces fenyegetőzéssel, ahogy már futott is vissza a terem felé, ott hagyva minket, kettőnket.

- Mondd – néztem Klausra, a Celia távozása utáni áldott csendben – hogy bírod elviselni ezt a nőt?

- Ha jól láttam a szemedben, te az előbb gondolatban már a haját tépted – mulatott Klaus. – Jó ötlet, de előtte kösd be a száját. Igy is visít állandóan, gondold csak el abban a helyzetben – emelte meg a szemöldökét, én pedig elnevettem magam.

- Nem tudtam, hogy a bálokon zárótánc is szokott lenni – tértem át másik témára.

- Szintén keringő – adta meg a választ Klaus. – És bízom benne, hogy most is elfogadsz partnernek.

- A mai este után ez nem is lehet másképpen – mondtam csillogó szemekkel, mire lágyan megfogta a kezem, és elindult velem a kastély belseje felé.

*****

- Jaj, ne már – nyögtem a párnába bosszúsan, és csúnya tekintetet vetettem az ablakpárkányon teli tüdővel óbégató rigó felé. – Hess már… hess innen! Reszeld a torkod máshol – húztam a fejemre a takarót, de a madár addig folytatta a műsort, amíg mérgesen fel nem ültem az ágyban. Akkor aztán leszállt a nem messze lévő fára, de még onnan is láttam a kéjes örömöt az arcán.

- Beszerzek egy tucat macskát! Azok majd megtépik a színes fenekedet! – fenyegetőztem, és ahogy az órára néztem láttam, hogy jócskán belealudtam a délutánba. Ami nem is csoda…

Már a nap halvány korongja is feltűnt az ég alján, mikor Klaus az elém érkező Basilhez kísért, és mély meghajlással, és egy forró kézcsókkal búcsúzott tőlem, olyan tüzes pillantást vetve közben rám, hogy azt hittem, az aszfalt is megolvad a lábam alatt.

- Ne feledd, alkut kötöttünk – súgta nekem közben. – Még ma teljesítem a rám eső rész első szakaszát. Estig megtudod hogyan – kacsintott egyet. – Köszönöm a kellemes estét, Miss Davenport – váltott aztán hangosba. – Örömömre szolgált, hogy a partnere lehettem.

- Enyém volt a megtiszteltetés, Mr. Mikaelson – válaszoltam hasonló hangnemben. – Már most alig várom – súgtam még oda, aztán mosolyogva beszálltam az autóba. Basil biccentett egyet Klaus felé is, aztán beszállt a volán mögé, és alig két perc alatt a kastély, és vele életem első bálja múlttá változott.

Nagy nyújtózással kimásztam az ágyból, magamra dobtam a legközelebb első ruhadarabokat – mint később rájöttem farmert, és egy pólót – aztán úgy ahogy voltam, kócosan és ásítozva a konyha felé indultam.

- A szentségit! – tört belőlem elő az amerikai átlagpolgár, mikor a konyhába lépve hangos zajjal egy komplett hadsereg ugrott fel a konyhaasztal mellől. – A frász jött rám – markolgattam a szívem környékét, és értetlenül néztem rájuk. – Öhm…én egy kávét szeretnék. Vagy kettőt. És ütőset… - nyögtem, mikor rájöttem, hogy valószínűleg a személyzet ebédjébe sikerült belerontanom. – Üljenek csak le… folytassák, kérem… - jöttem zavarba. Ahogy ők is. Hülye helyzet volt. Ők nyilván meg voltak botránkozva a viselkedésemen, én meg azon, hogy úgy éreztem magam, mintha nem nemes, hanem hadvezér lennék.

- Nem, adja csak ide – nyújtottam a kezem, mikor az egyik szobalány szertartásosan tálcát keresgélt. – Nem kell bele semmi, feketén szeretem – legyintettem, majd az asztalra támaszkodtam. Láttam hogy mind elég különösen méregettek, de most még túl fáradt, és túl álmos voltam a magyarázkodáshoz.

Megfordultam, és kezemben a kávémmal, szó nélkül a nappaliba vonultam, és elkínzott nyögéssel lerogytam a kandalló előtti fotelba, egy puha zsámolyon nyugtatva lábaimat, amik eléggé megsínylették a körömcipőt.

Legszívesebben visszamentem volna az Államokba, már ma délután. Nem nekem való ez a földbirtokosdi… Valószínűleg olyan lehetek itt Angliában, ebben a környezetben, mintha egy texasi cowboy beszabadulna a Lordok Házába.

Egy ok volt, amiért mégis képtelen lettem volna repülőre szállni. És ez az ok a tegnap este volt, és Klaus.

Különös, sosem voltam olyan, aki fejest ugrott érzelmekbe, vagy kapcsolatokba. De emlékeztem arra a pillanatra, amikor először megláttam őt, ahogy a bálon rám nézett, és olyan érzés fogott el, mintha az életem legutolsó darabja egy kattanással a helyére került volna. Lehet, hogy bárdolatlan vagyok a főuraknak, lehet hogy elsiettem egy csókot, de mégis… ha azokra a kék szemekre gondolok rájövök, hogy egyetlen pillanatig sem bántam meg.

- Tessék – válaszoltam, mikor a gondolataimból halk kopogás riasztott fel, és Frederick faarca jelent meg az ajtóban. Besétált, és egy ezüsttálcán egy apró levélkét nyújtott át, egy fél pár kesztyűvel.

- Levél? Nekem? Kitől? – forgattam a borítékot értetlenkedve, aztán felnyitottam, és csupán néhány kézzel írt sort fedeztem fel benne.

„ Rea, szavatartó ember vagyok. És ha megfelel, holnap reggel teljesítem az alku első részét. Találkozzunk reggel 8-kor Burry Creek mezején. Alig várom a pillanatot, hogy újra lássalak.

UI: hozd magaddal a kesztyűt.

Klaus”

- Ez meg mi? – kérdeztem egyre bambábban, a fél pár kesztyűt nézegetve. – Minek fél pár kesztyű? Hol a másik fele?

- Miss Davenport, Mr. Mikaelson sofőrje odakinn a válaszra vár – mondta kimérten Frederick.

- Oh… - emeltem fel a szemem a papírról. – Kérem, mondja meg neki, hogy a válaszom IGEN – feleltem, mire Frederick némán meghajolt, és csendben távozott.

- Mi a fenének ez? – kérdeztem önmagamtól, még mindig a kesztyűt forgatva. – Mit csinálunk majd? Betörünk valahová? – kérdeztem a tüzet, de nem jött felelet.

*****

Klaus a villájában üldögélt, a lábát az ágyon pihentetve. Kezében egy pohár gint szorongatott, és élvezte az ital kesernyés-fanyar ízét és illatát.

- Igen? – szólt bele unott hangon a telefonjába, mikor az megcsörrent, majd még szorosabban fogta a füléhez a készüléket. – Celia… - mormogta, felismerve a hívó hangját. – Minek köszönhetem ezt a kétes örömöt? – kérdezte, de a nő nem vette a maró gúnyt.

- Hogy ment? – érdeklődött hevesen.

- Egész jól. Sőt, kimondottan jól – válaszolt Klaus csendesen. – Kedves, közvetlen… és naiv lány.

- Vagyis akkor nem lesz probléma – jött a következtetés a telefonban. – Vigyázz Nik, tudod, hogy szorít minket az idő.

- Ne aggódj Celia – vont vállat Klaus. – Rajta vagyok a problémán – tette le a telefont egy mozdulattal, majd újra a tűzbe bámult, és elgondolkodva forgatta a pohárban az italát.

Vége

Folyt. Köv.

A magányosság varázslója 5. fejezet

Mozgolódás támadt a vendégek között, és egyre többen vezették partnerüket a tánctérre, hogy csatlakozzanak a keringőzőkhöz, vagy épp leváltsák őket.

Véletlenül valaki meglökött mindkettőnket. Klaus odakapta a tekintetét, az én fülembe betörtek az eddig kizárt hangok, a moraj, az újra elkezdődő zene. Véget ért a varázs, újra le kellett szállnom a földre, és ez különös módon ellenemre volt.

- Én köszönöm a táncot – mondtam, igyekezve palástolni a bennem dúló érzelmeket. – Egyszerűen… csodálatos volt – mosolyogtam.

- Jöjjön – nyújtotta Klaus a kezét. – Ha itt maradunk, előbb-utóbb eltaposnak minket. Hacsak nem szándékozik folytatni a keringőzést.

- Talán kicsivel később, ha nem jelent problémát – legyezgettem magam. – Melegem van. Maguk angolok aztán tudnak fűteni.

- Az időjárás az oka, Miss Dav… Astra – javította ki magát Klaus menet közben, egy könnyed mosollyal. – A mi jó öreg hazánk éghajlata kiszámíthatatlan – kerültünk ki végre a táncolók közül, kissé nyugodtabb helyre.

- Mi ezen kiszámíthatatlan? – kérdeztem. – Ha odakinn hűvös van, befűtenek. Ha kinn jó idő van, eloltják a kandalló tüzét. Mi van ezen olyan nehéz?

- Csak az… - mulatott Klaus – hogyha erre hagyatkoznánk, negyed óránként kellene tüzet rakni, majd gyorsan eloltani. Körülbelül ilyen tempóban váltakozik a napsütés és a felhősödés errefelé. De majd néhány hét elteltével meglátja Ön is – álltunk meg a svédasztal mellett, és végighordozta rajta a tekintetét.

- Pezsgő megfelel? – kérdezte tőlem, és két, gyöngyöző folyadékkal teli pohár után nyúlt.

- Megbocsátja, ha kihagynám? – néztem a szemébe kedvesen. – Szomjas vagyok, az tény de valahogy nem rajongom a pezsgőért. Biztos azért, mert nincs hozzá kaviár – nevettem, és Klaus is elvigyorogta magát.

- Mást pedig nem látok – tekergette a fejét. – Most bezzeg pincér sincs egy sem a környéken… - morogta. – Na és ha a pezsgőt nem szereti, mit iszik szívesen? – érdeklődött, egy apró lazacos falatkát véve a kezébe.

- Csak nagyon ritkán iszom alkoholt – vallottam be. – Nem vagyunk túl jó barátok azóta, mióta egyszer… - haraptam el a mondatot, és éreztem, hogy vörösbe borulok, amit egy kínos vigyorral igyekeztem elfojtani. – Ez a rész azt hiszem, a „rossz gyerek voltam” témakörbe fog tartozni – mondtam.

- Már alig várom, hogy halljam – vigyorgott Klaus, és tetőtől talpig végigmért. – Vörösbor – mondta ki a végén. – Fogadok, hogy a nemes vörösbort kedveli. Nem, a félédeset nem… - fűzte tovább kissé eltöprengve – vagy a szárazat, vagy a teljesen édeset kultiválja. Nyertem?

- Igen – válaszoltam eléggé ledöbbenve. – Ön nyomoztatott utánam?

- Ugyan! – legyintett nevetve Klaus. – Egyszerű megérzés, semmi más. Majd idővel elmagyarázom, hogy is működik ez – kacsintott rám, majd körbenézett. – Ahogy látom, jelenleg senki nem törődik velünk. Szerencsére Celia is felszívódott valamerre. Miss Rea… akar kicsit a tilosban járni? – szélesedett ki a vigyora, és felvonta a szemöldökét.

- Mire céloz? – kezdtem a kezem ügyébe készíteni egy jó kiadós pofont. – Ha azt hiszi, hogy egy tánc után…. – fulladt el a hangom, mikor valaki a hátamnak csapódott, majd sűrű mentegetőzés közepette tovább is állt.

- Egy pillanat! – emelte fel a kezét Klaus. – Még mielőtt a teljes fegyvertárával tüzet nyitna rám, a szándékom tisztességes. Semmiféle… hogy is fogalmazzak… erkölcstelen igényt nem támasztottam! – rázta a fejét. – Ne legyen ilyen bizalmatlan velem.

- Bocsánat – dünnyögtem szégyenkezve, és nem tudtam mit kellene mondanom mindaddig, míg Klaus meg nem fogta a kezemet.

- Jöjjön – súgta kedvesen. – Legyen szép és méltó pillanata is ennek az estének – kacsintott rám, és gondolkodás nélkül követtem.

*****

- Siessen! – suttogtam neki. – A végén még meglát valaki – topogtam, mikor kissé beljebb osonva a kastélyba megálltunk egy jókora vasajtó előtt.

- Igyekszem – szűrte Klaus a szót a fogai között, a zárat piszkálgatva. – Lenne ennél egyszerűbb megoldásom is, de… - hallgatott el, ahogy egy halk kattanás után a kilincs lenyomódott. – Siker – vigyorgott fel rám. – Remélem, nem nyikorog ez a vacak – lökte be az ajtót.

- Ügyes – mondtam elismerően. – Ha nem lenne nemes, tudnék egy jó foglalkozást Önnek.

- Olyat, ami hivatalból üldözendő? – mosolygott, majd megfogta a kezem, és behúzott az ajtón, aztán bezárta mögöttünk.

Vak sötétség vett körbe, nem láttam a világon semmit. Moccanni sem mertem, nem tudtam mi vár egy lépéssel előttem, vagy épp mögöttem.

- Várjon…. – suttogta Klaus, és végigtapogatta zsebeit, majd egy öngyújtó kattanása hallatszott, és némi fény villant fel. – Már meg is van! – emelt fel néhány gyertyát egy ajtó melletti polcról. – Villanyt nem akarok gyújtani, az kész lebukás lenne – motyogta, és lángra lobbantotta a kanócot. A fény teret kapott, megnőtt, és már tökéletesen ki tudtam venni, hová hozott engem.

- Borospince? – nyílt tágra a szemem. – Komolyan azt mondja, betörtünk a borospincébe?

- Milyen férfi lennék én, ha szomjazni hagynék egy ilyen gyönyörű hölgyet? – nézett Klaus a szemembe, és a gyertya fényénél tekintete szinte ragyogott felém. – Jöjjön – fogta meg a kezem. – Ne féljen. Ez csak egy pince.

- Tudom – mondtam, kissé megborzongva. – De a vége sötétbe vesz, és ez elég ijesztő. A filmekben mindig ilyenkor jönnek a szörnyek.

- Megvédem – villantott felém egy mosolyt Klaus. – Még az is lehet, hogy ebben a pincében jelenleg én vagyok a legszörnyűbb.

- Nem… - leheltem halkan. – Én ezt nem hinném – bukott ki belőlem, mire szembe fordult velem, és némán fürkészte az arcomat.

Néhány pillanatig azt hittem, odahajol, és megcsókol. A gondolattól egyszerre öntött el a félelem, és a lehengerlő vágy.

- Tessék, vegye ezt fel – adta rám a zakóját, immár másodszor. – Nem túl barátságos itt a levegő – dörzsölte meg finoman hideg karjaimat, majd elfordult, és meggyújtott még néhány gyertyát, ami a falikarokon volt kihelyezve. – És így kissé barátságosabb is.

- Igen, már tényleg az – mosolyogtam, ahogy a fények táncolni kezdtek a falakon. Klaus a kezében tartott gyertyával végigsétált a hordók között, míg végül megtorpant egy helyen.

- Ez az, amit mindenképpen meg kell kóstolnia – forgatta a fejét, mígnem meglátott egy polcon néhány letakart poharat. – Teljes kiszolgálás – emelt le belőlük kettőt, majd egy talpán álldogáló hordóra állította a gyertyával együtt, és egy palackot emelt a kezébe.

- Igaz, ez itt nem vörös, hanem fehér.1921-es Chateau dYquem. Édes, mint a méz – bontotta fel a bort, és keveset öntött mindkét pohárba, a kicsapó illat pedig azonnal megrohanta az érzékeimet.

- Csodálatos! – szippantottam nagyot a levegőből, és a hordó mellé álltam én is.

- Akkor egészségére – adta Klaus a poharat a kezembe.

Anélkül, hogy összebeszéltünk volna, szinte áhítattal közeledtünk a pohár tartalma felé. Két-három illatvétel… körbelötyögtetés a pohárban… mígnem megízleltem a bort, és azt hittem, helyben elalélok az érzéstől.

- Ez… ez egyszerűen… - dadogtam, mire bólintott. – Édes, mégis kissé fanyar… olyan ez a bor, mintha… mintha a múltba tekintenék általa – mondtam ki az első gondolatot, ami eszembe jutott. – Bocsánat, ez nyilván kissé ostobán hangzik.

- Egyáltalán nem – rázta a fejét Klaus. – Sokkal inkább elvarázsol, amit Ön érez – mosolygott, majd nemsokára megállt mellettem egy újabb üveggel.

- És hogy ne érje hátrányos megkülönböztetés a vöröset sem – ütötte ki a dugót a palackból - jöjjön most egy 1945-ös Romanée-Conti Domaine – öntött újra, ezúttal két másik pohárba. – Száraz bor, a csokoládé édes utóízével kombinálva – koccintotta poharamat az enyémhez, és belekortyoltunk az újabb italba.

- Ne, ne mondja – rázta a fejét. – Látom anélkül is – mulatott. – Tényleg finom. A hely, és a társaság pedig… csak még élvezetesebbé teszi – fogta meg a hordón pihenő kezemet lágyan.

Lehajtottam a fejem, és éreztem, hogy a két pohár bor milyen gyorsan a fejembe száll. A gyertya fénye legalábbis néha már megkettőződött a tekintetem előtt.

- Köszönöm, Klaus – leheltem halkan. – Sosem gondoltam volna, hogy ilyen jól fogom ma érezni magam.

- Engem tesz boldoggá ezzel, Rea – súgta Klaus felém a nevemet, első ízben szólítva így, és közel lépett hozzám.

Felnéztem, tekintete az enyémbe fúródott. Szinte simogatott a pillantásával. Tudtam, hogy mire vágyik, és énem egyik része alig várta ajka érintését a számon, énem másik része – a józanabbik – meg sikítozva rázta az elsőt, hogy térjen észhez.

- Talán… nem kellene… - suttogtam erőtlen ellenkezéssel, de jelenleg ez inkább biztatásnak hangzott.

- Tudom – jött a válasz ugyanolyan halkan – nem vagyok olyan, aki lerohan bárkit is, de én most… - hallgatott el, és hirtelen kiszakadt tekintete az enyémből. Kissé felriadva bámultam magam is az ajtó felé, ahonnan egyre közelebb kopogó léptek hallatszottak fel.

Klaus gyorsan elfújta a gyertyákat, majd a vaksötétben biztos léptekkel – csodálkoztam is, hogy képes erre – kezemnél fogva az ajtóhoz húzott.

- Mi a fene… - hallatszott fel az ajtó elől egy férfihang. – Devon, valaki nyitva hagyta a pincét! – kiáltotta el magát a hang gazdája, majd morogva belökte az ajtót, és egyenesen szembe találta magát velünk.

- Hát maguk meg… - kezdte döbbent csodálkozással, de Klaus nem adott neki időt a kérdés befejezésére. A kezem szorosan fogta, míg kivágtattunk mellette, és egészen a kastély bálterméig rohantunk, hogy végül kifulladva álljunk meg az udvaron.

- Mr. Mikaelson, Ön ma este a bűn útjára terelt engem – nevettem, és megigazítottam hajamat, majd a cipőt a lábamon. – És azt hiszem, felelős néhány vízhólyagért is – sziszegtem. – Nem könnyű magassarkúban rohanni, elhiheti.

- Ön mégis tartotta a tempót – vigyorogott Klaus. – Szegény ember, biztos azt hitte, a pince réme jött el érte egyenesen.

- Ha az a rém ilyen varázslatos, szerintem neki sem lenne ellenére – csúszott ki számon a mondat, de ezúttal már nem jöttem zavarba.

Klaus elém állt, és hátam a falat érintette.

- Az előbb a pincében… - kezdte, nehezen véve a levegőt – volt egy pillanat, mikor szerettem volna megtenni valamit. Nem tudom miért… nem szokásom a tolakodás, és nem vall rám az egész, de mégis…olyan volt…

- Tudom, milyen volt – fogtam meg gallérját, és lágyan közelebb húztam magamhoz. – Mr. Mikaleson mondja…. Nem csókolna már meg végre? – mosolyogtam rá, és szinte felemelkedtem a földről, mikor megérzem száját a saját számon.

Vége

Folyt. Köv.

KOMMENTEKET KÉRNÉK SZÉPEN! J

A magányosság varázslója 4. fejezet

Hogy az éjszaka tette-e, vagy a természet nem tudom, de különös, édes és bódító illatok szálltak a kertben. A virágok szirmain megcsillant a hold fénye, és a borókabokrok titokzatos leheletükkel vontak be mindkettőnket, ahogy lassú léptekkel róttuk a murvával felszórt keskeny utat.

- Hihetetlen ez a kert – szólalt meg Klaus a csendben. – Minden évben látom, és mégis minden évben rabul ejt – szippantott nagyot a levegőbe.

- Tényleg gyönyörű – helyeseltem, aztán oldalra néztem, és halványan elmosolyogtam magam. – Persze ez nem jelenti azt, hogy elfelejtem miben is maradtunk. Mesélnie kell magáról, megígérte.

- Ön aztán nem az a típus, aki könnyen feladja, ugye? – eresztett meg egy elismerő vigyort Klaus, majd egy fehérre festett kerti pad felé mutatott. – Volna kedve leülni?

Bólintottam, majd kényelmesen elhelyezkedtem, ő pedig csatlakozott hozzám, de előbb még meztelen vállamra borította a zakóját.

- Noha most kellemes az idő, ez nálunk akár percek alatt is képes változni. Majd megszokja – mosolygott rám, és mellém ült. A Hold az arcába világított, és ettől szemei különös csillogást kaptak.

- Köszönöm – mondtam kedvesen, jó mélyen beleburkolózva a zakóba, és éreztem rajta arcszeszének kesernyés-fanyar illatát. Mi tagadás, eléggé elbódította a fejemet…de persze hamarabb haltam volna meg, minthogy ezt még akár magamnak is beismerjem.

- Szóval, mire kíváncsi velem kapcsolatban? – tárta szét a karjait Klaus. – Figyelmeztetem, nem szoktam megnyílni senkinek. Ez itt most a vissza nem térő alkalom – hunyorított rám tréfálkozva, mire felnevettem.

- Akkor legyen vele tisztában, hogy élni fogok vele! – igazítottam hajam a fülem mögé. – Azt mondta nekem alig néhány perce, hogy egyike a legősibb nemesi családok leszármazottainak.

- Igy is van – bólogatott. – Az őseim annak idején az elsők között vándoroltak az Államokba. Persze, akkor azt a földet még nem így hívták – vigyorgott. – Aztán… ki tudja mi oknál fogva… néhány visszatértek ide, az őshazába. A családunk azóta is itt él. Generációk óta. Sok-sok generáció óta.

- És a nemesi cím? – érdeklődtem.

- Az őseim roppant jó szolgálatokat tettek az épp aktuális uralkodóknak. És hát valljuk be, remekül értünk a meggyőzéshez is – mondta valami kaján kifejezéssel az arcán.

- Ennyi? – kérdeztem, mikor elhallgatott. – Nem, ennyivel nem ússza meg – ráztam a fejem.

- Pedig tényleg ennyi – vont vállat. – Van négy testvérem. Három öcsém és bátyám, és egyetlen hugom. Velük nem igazán tartok kapcsolatot. Van, aki közülük nem is él már, és a maradék is… mondjuk úgy, hogy szétszóródott a világban. Egyedül vagyok, mint az ujjam. Bár engem nem zavar. Megszoktam, sőt, megszerettem a magányt. Nincs, ami kontrollál. Bármit elérhetek, amit csak szeretnék – dőlt hátra a padon, aztán őszinte érdeklődéssel nézett a szemembe.

- Teljesítettem az alku rám eső részét. Ön jön – biztatott a mesélésre, és az ölembe tett kezeimet néztem, míg összeszedtem a gondolataimat.

- Bevallom, nem kutattam még utána a családfámnak. Vagyis, kutatnom nem kell, hiszen rendelkezésemre áll az anyag, de mindeddig nem volt okom rá, hogy behatóan foglalkozzam vele – gyóntam meg halkan. – Annyit tudok csak, amit apám elmesélt nekem. A nagyapám és a testvére, vagyis a nagy-nagybácsim voltak a Davenport örökösök a században. Aztán mikor beütött a 1929-es válság, nagyapám úgy döntött, odaát folytatja életét az Államokban. Nehéz idők voltak, de a vagyon segített neki talpon maradni, és beindítania a saját vállalkozását. Ott ismerte meg nagyanyámat, és a szüleim már vérbeli jenkinek születtek. Aztán jöttem én… - mutattam magamra. – A nagyszüleim már meghaltak, és a szüleim sem élnek elég régóta – komorodtam el egy pillanatra. – És amint látja, most itt vagyok – fejeztem be végül kissé szerencsétlenül.

- Nincsenek testvérei? – kérdezte Klaus érdeklődve.

- Nem, egyke vagyok – mosolyogtam. – Ami azt illeti, átok rossz gyerek voltam. Szerintem elijesztettem a szüleimet egy második gyerek puszta gondolatától is – vallottam be, mire Klaus őszintén felnevetett.

- Azt hiszem ez a rész az, amiről még majd bővebben szeretnék hallani – mondta, mire kis hezitálás után bólintottam.

- Jó, de ennek nem most jött el az ideje – válaszoltam.

- És az itteni rokonai? Senki nincs a Davenport klán angliai szárnyából? – tette fel a kérdést Klaus.

- Amennyit tudok – húztam össze a szemöldökömet, hogy előkotorjam a történetet a fejemből – a nagy-nagybátyámnak és feleségének csak egyetlen fiuk volt. Ő viszont a család meglehetősen nyugtalan vérmérsékletű ágának vérét örökölte. Főiskolára ment, ahol belekeveredett a politikába. Mindaddig, míg 1971-ben a Véres Vasárnapon Londonderryben le nem lőtték. Egyike volt a 14 áldozatnak – fejeztem be. – Neki magának nem volt még gyereke, és a szülei beleroppantak a tragédiába. Szóval – vettem nagy levegőt – jelen állás szerint úgy fest, hogy bizony én vagyok az egyetlen Davenport örökös – mosolyogtam.

- Fél tőle, ugye? – tapintott Klaus az elevenemre. – Attól, amivel jár a rang.

- Igen, egy kissé – sóhajtottam. – Tudja, az Államokban ugyan meglehetősen vagyonosnak számítottunk, de nem éltük a felső tízezer életét. Apám mindig azt mondta, hogy nem a pénz vagy a származás mutatja meg kik vagyunk, hanem a tetteink. És most alig két hónap alatt belezuhantam valamibe, amiről eddig fogalmam sem volt milyen is lehet. Maximum filmen láttam, vagy könyvekben olvastam, mikor a távoli, szabad élethez szokott rokonból hirtelen vagyonos nemes lett. Csak félek, ez kissé más lesz, mint a filmeken – ismertem el, és értetlenül néztem Klausra,  mikor láttam, hogy szünet nélkül vigyorog.

- Mi olyan mulatságos? – csúszott a homlokomba a szemöldököm.

- Nos, ami azt illeti, eszembe jutott valami – nézett rám féloldalasan. – Alkut ajánlok – és ő maga is felnevetett, ahogy kitört belőlem a hahota. – Ugyan már… - unszolt – már egész jó alkudozóknak számítunk.

- Na és most mi legyen az alku tárgya? – érdeklődtem.

- Mit szól ehhez: én segítek beilleszkedni Önnek az új életébe. Megtanítom a szokásokra, és mindenre, amit egy nemesnek tudnia kell. Cserébe pedig Ön mesél nekem arról az átok rossz gyerekkoráról. Ez fölöttébb érdekelne engem – mosolygott Klaus.

- Részemről áll az alku – mulattam hangosan, és ő is csatlakozott hozzám mindaddig, míg egy harang kondulása fel nem hangzott.

- Miért….? – tettem fel kimondatlanul a kérdést elkomolyodva.

- Ez a jel arra, hogy a bál fő tánca, a keringő tíz percen belül kezdődik. Ezt a park egész területén kódorgók hallják. Többek közt mi is, szóval illő lenne csatlakoznunk a bentiekhez – állt fel, és kissé meghajolt előttem.

- Miss Davenport – nézett a szemembe. – Megtisztelne, hogy a keringőn én lehetnék a partnere.

- Örömmel – álltam fel magam is, és visszaadtam a zakóját.

- Bocsásson meg a kérdésért – hajolt Klaus kissé közelebb a fülemhez, miközben felöltötte az öltönye felsőjét – de ugye tud keringőzni?

- A válaszom igen – igyekeztem megőrizni a komolyságomat. – Ez történetesen hozzátartozik a neveltetésemhez.

- Akkor… adjunk egy fricskát a bentieknek – kacsintott rám Klaus. – Mutassuk meg, hogy csinálják ezt a vérbeli nemesek – nyújtotta a karját szertartásosan, és karomat a karjába fűzve visszasétáltunk a kastély ódon falai közé.

*****

A párok odabenn már felsorakoztak, mikor mi is közéjük álltunk, és nem telt egy percbe, hogy besorjázzunk a fő terembe.

A falakon pompás festmények lógtak, zászlós drapériák varázsolták múltbelivé a helyet. Fenn a hatalmas csillárokon apró kövek ezrei villogtak, és a fény rajtuk megtörve szinte gyémánttá változtatta a padlót a lábunk alatt. Körben pedig tekintetek százai kísérték a párok minden mozdulatát, mikor is felcsendült a zene, és megkezdődött a tánc.

http://www.youtube.com/watch?v=t_No9V1y0vI

Klaus főt hajtott előttem, amit mély pukedlivel viszonoztam. Hozzám lépett, egyik kezével az én kezem fogta meg, másik kezét derekamra csúsztatta, míg én finoman vállát fogtam meg, és máris lépegetni kezdtünk a keringő forgásának mámorában.

A zene minden porcikámat átjárta. Felszabadított, elragadott, és éreztem, hogy libabőrös a karom a szenvedélytől, amit minden egyes ritmus árasztott magából. Klaus szemei az én szemem mélyét kutatták, és ez az élmény felkavaróbb és magával ragadóbb volt minden másnál. Mintha ő és a zene együttesen kiragadtak volna a táncolók tömegéből, elvittek volna messze innen, egy másik világba. Egy titokzatos, rejtélyekkel teli, mégis varázslatos világba, ahonnan nem volt menekülés, de nem is akartam menekülni. Nem akartam semmi mást, csak hogy ez az érzés, ez a pillanat soha nem érhessen véget.

Percek múlva aztán a zene elhalkult, majd elhalt teljesen. Vonakodva visszatértem a valóságba, a kastély falai közé, és zavart mosollyal köszöntem meg a közönség tapsát, a többi táncossal egyetemben.

- Miss Davenport… - hallottam Klaus hangját, és mikor ránéztem megdöbbentem az érzelmek kavalkádjától, amit ott láttam lángolni a szemeiben – őszinte leszek Önhoz. Azt hiszem, ez volt egész életem legszebb tánca.

Vége

Folyt. Köv.

A magányosság varázslója 3. fejezet

Éreztem ahogy arcom lassan vérvörösbe vált, mikor a kíváncsi tekintetek pásztázni kezdték az ajtóban álldogáló alakomat, mintha valami vándorcirkusz fő látványossága lennék.

Zavartan helyezkedtem egyik lábamról a másikra, és már azon gondolkoztam, hogy megfordulok, és szégyenszemre kimenekülök, mikor a tömegből felcsendült egy női hang.

- Miss Davenport! – sietett hozzám egy fekete hajú, kék ruhás nő, és barátságosan rám mosolygott. – Üdvözlöm a köreinkben. Már alig vártam a pillanatot, hogy végre megismerhessük! – csicseregte vidáman, és egy pohár pezsgőt nyomott a kezembe. – Celia Rhodes vagyok, a polgármester felesége – nyújtotta kezét, én pedig megkönnyebbülten megráztam a felém tartott jobbot.

- Én is üdvözlöm – eresztettem meg egy halvány mosolyt. – És köszönöm… ez igazán kedves fogadtatás.

- Ó, nem kell köszönnie – kezdett el befelé vezetni a kastély fő termébe, és amerre elhaladtunk, engedelmesen megnyílt a tömeg, és váltakozó reakciók kísértek. Leplezetlenül kutató, bámuló, vagy épp kíváncsi tekintetek, esetleg halk moraj.

- Be kell hogy valljam, borzalmasan zavarban vagyok – bukott ki belőlem az őszinteség. – Még sosem voltam ilyen helyzetben. Épp hogy megérkeztem, már bele is futottam ennek az egésznek a közepébe – mutattam körbe. – Egyébként a hely egyszerűen mesés, ezt beismerem – hordoztam végig menet közben a pillantásomat a falakon, és a dekoráción.

- Régi családi örökség – legyintett Celia. – Már úgy értem, a férjem családjáé. És nem kell aggódni – hajolt közelebb, a fülembe suttogva. – Ami azt illeti, én is szívesebben lennék máshol, de hát a tradíciók köteleznek – sóhajtott fel, és megtorpant két, nekünk háttal álló férfi mellett.

- Drágám, hagy mutassam be neked Miss Astrea Davenportot, a Davenport vagyon és birtok örökösét. Ő pedig férjem, a jelenlegi polgármester, George Rhodes – fuvolázta, mire az alacsonyabbik, kopaszodó férfi megfordult, és rám mosolygott.

- Miss Davenport – biccentett felém, amit én kissé zavart mosollyal honoráltam.

- Ő pedig egy régi, kedves barátunk – mutatott Celia egy tőlünk néhány méterre álldogáló alak felé. - Kérem, Nik! – kiabált a férfinak, aki halk beszélgetésbe merült. – Hagyja most a politikát… van itt valaki, akivel meg kell ismerkednie!

A kiabálás persze tökéletes volt ahhoz, hogy a környéken minden szempár felénk forduljon, és kezdtem úgy érezni, hogy most azonnal megnyílik alattam a föld, és elsüllyedek, mikor is a Nik-ként említett férfi megfordult, és a szemembe nézett.

Hirtelen mintha megállt volna az idő forgása. Egyetlen pillanatig eltűnt a tér és az idő… csak ezek a szemek léteztek. Kéklő tekintet, ellenállhatatlan erő sugárzott belőlük. A lelkem beleremegett az érintésébe, ahogy végigsimította a két szem sugara a bőrömet. Éreztem, hogy most valami történt. Mint mikor egy kulcs beletalált a megfelelő zárba, és kattan egyet. Nem tudom mi történt ebben a pillanatban, de mintha egy híd ívelt volna át köztünk, és ezen a hídon a férfi közeledni kezdett. 

- Nik, ismerje Miss Astrea Davenportot – mutatott rám Celia, mire a férfi kis főhajtással köszöntött. – Miss Davenport, ez az úr Mr. Niklaus Mikaelson – hallgatott el Celia, a jól végzett munka elégedettségével a hangjában.

- Miss Davenport – fogta meg kezem Niklaus, és könnyed csókot lehelt rá. – Elbűvölően néz ki, ha megengedi, hogy ismeretségünket ezzel a mondattal kezdjem el – tekintett fel rám a kézfejemről, aztán felegyenesedett.

- Barátom, maga aztán tökéletesen ért a nőkhöz, azt meg kell hagyni! – kortyolt bele a kezében tartott pohár pezsgőbe a polgármester.

- Én csak őszinte vagyok, polgármester úr – mosolygott Niklaus tökéletes úriember módján.

- Na és hol van a kísérője, kedvesem? – érdeklődött Celia nekem címezve a kérdést, fel-alá tekintgetve a teremben.

- Nincs kísérőm – vallottam be kínban. – Igazság szerint csak tegnap délelőtt érkeztem, és kaptam meg a ma esti meghívót. Elnézést is kérek, ha kissé alulmúlom az elvárásokat, de délelőtt alig volt néhány órám vásárlásra, és szépítkezésre. Ezért is érkeztem egyedül. Ennyi idő alatt nem ismertem meg senkit, kivéve persze a személyzetet.

- Nos, ha nem volt ideje a szépítkezésre, akkor viszont isten adta szépség! – állapította meg a polgármester. – És remekül áll Önnek, mikor elpirul – tette hozzá kedvesen.

- Hát nem tökéletes véletlen? – csicseregte Celia. – Nik is egyedül érkezett ma a bálba! Ugyan Nik, legyen olyan jó, és legyen ma estére Miss Davenport partnere! A keringőt mégsem járhatja egyedül! – unszolta a szőke férfit, én pedig kezdtem úgy érezni, hogy még egy szó, és ezt a nőt belefojtom a csokiszökőkútba, ami a terem közepén álldogált.

- Számomra megtiszteltetés – mosolygott rám Nik. – Feltéve, ha Miss Davenportnak nincs ellene kifogása.

- Ó én….igazán nem akarok… tényleg nem… - dadogtam szinte teljesen megsemmisülve, mire Celia a hátamra tette a kezét, és szinte Nik karjaiba lökött.

- Hát ez csodálatos! Szórakozzanak jól, Miss Davenport! – lelkendezett, majd férjestől arrébb vonult, és nemsokára már a terem másik végéből hallottam a hangját.

- Bocsássa meg a viselkedését – szólalt meg Niklaus. – Celia mindig is meglehetősen szertelen teremtés volt. És ezen a legelőkelőbb angol iskolák sem voltak képesek változtatni. Mindazonáltal, igazat mondott, egyedül érkeztem ma este. És ha elfogad társaságának, hát boldoggá tenne vele.

- Azt hiszem, életemben nem voltam még olyan zavarban, mint most – nyögtem vörös fejjel, kerülve a kék szemeket, és a padlót fürkésztem a talpam alatt. – Senkinek nem szeretnék a terhére lenni.

- Miss Davenport, nekem nem lenne terhemre, efelől biztosíthatom – lépett közelebb Nik. – És ha a partnere lehetek este, megkíméli önmagát attól, hogy kíváncsi tekintetek kísérjék. Vagy attól, hogy Celia ezerszer rosszabb kísérőt találjon Önnek ma estére – vigyorogta el magát. – Oh igen, higgye el, hogy képes rá – biztosított, mire elmosolyogtam magam.

- Úgy mondja ez, mintha ez a bál amolyan szörnyek gyülekezete lenne – nevettem fel, és kissé kezdtem oldottabban érezni magam.

- Nem komplett gyülekezet, de akadnak néhányan – hajolt kissé közelebb Nik, és halkabbra fogta. – És ha nem hisz nekem, akkor készséggel bemutatom Willow Burry grófjának. Bár félő, hogy ebben az esetben már holnap visszamenekülne az Állomokba.

- Ön ezt is tudja rólam? – kérdeztem meglepődve, és elvettem egy újabb pohár pezsgőt egy arra sétáló pincér tálcájáról. – Meglepően felkészült ahhoz képest, hogy még csak alig két perce ismer.

- Ez igaz, viszont a híre megelőzte – vont vállat Nik. – Már mindenki hallott az amerikai Davenport örökösről. Az itt jelenlévők figyelme egy hónapja már Ön felé fordult, még akkor is, ha erről eddig nem tudott.

- Akkor köszönöm a felvilágosítást – mosolyogtam.

- Bármikor, amikor kívánja – érkezett a válasz. A tekintetünk hirtelen találkozott, és valami érthetetlen okból kifolyólag mindketten felnevettünk.

- Egyébként, szólítson csak Astreának, vagy Reának. Nem vagyok hozzászokva a Miss Davenporthoz, és nem is kedvelem. Túl hivatalos – kortyoltam a pezsgőbe.

- Nos, csak azzal a feltétellel, ha én sem leszek az Ön számára Mr. Mikaelson. Jobb szeretem a Niket, vagy a Klaust.

- Klaus… milyen érdekes név – állapítottam meg. – Viszont tetszik nekem, illik Önhöz – hajtottam a fejem félre. – És ha már a körülmények így összejátszanak ellenünk, hát szövetkezzünk.

- Ez a beszéd! – nevetett fel Klaus. – És hogy ne érezze magát zavarban ennyi ember között, szívesen elkalauzolom, ki kicsoda. Úgy látom, hadilábon áll a helyi nemességgel.

- Azt nagyon megköszönném! – válaszoltam. – Mert ami engem illet, a pincéreket is csak a tálcákról tudom megkülönböztetni. Nem venné ki túl jól magát, ha egy lordtól kérnék kaviárt – mondtam, és a zavar egy másodperc alatt lehullott rólam, mikor meghallottam Klaus őszinte, vidám nevetését.

*****

- Soha nem hittem volna, hogy az angol felső tízezer minden tagja képviselteti itt magát ma este – motyogtam kissé később káprázó szemekkel. – Igazság szerint már az első tíz lordnál és grófnál elvesztettem a fonalat.

- Sose bánja – legyintett Klaus. – Igazából kevés közöttük az, aki csakugyan figyelemre méltó. A többség a rangjából él, méghozzá nem is rosszul, és visszasírja azokat az időket, mikor az átlagpolgár kalaplevéve köszöntötte őket az utcán.

- Ezt úgy mondja, mintha elítélné mindannyiukat – állapítottam meg, mikor a lassú séta közben megálltunk az udvarra vivő ajtóban.

- Mert ez így is van. Legalábbis részben. Soha nem a rang határozza meg, kik is vagyunk, hanem önmagunk, és tetteink.

- Lenézi a nemeseket? – mosolyogtam. – Különös ember Ön, ezt elismerem.

- Lenézem… elítélem… megvetem…nem is tudom, melyik rá a jobb szó – töprengett Klaus. – Mindez roppant különös annak tükrében, hogy családom az egyik legősibb nemesi névvel büszkélkedhet – mondta, mire hajszál híján félrenyeltem a pezsgőt.

- Ön aztán a meglepetések embere! – mondtam elismerően. – Mondja, mit tudok még az este folyamán?

- Bármit, amire csak kíváncsi – tárta szét a kezét. – És ha már szövetkeztünk, alkut is ajánlok. Mesélek magamról. Cserébe minél többet szeretnék tudni Önről is.

- Akkor áll az alku – kacsintottam Klausra vidáman. – És ezennel átadom a kezdés jogát Önnek. Rajta, meséljen!

Vége

Folyt. Köv.

A magányosság varázslója 2. fejezet

- Hát ez nem semmi – ültem le döbbenten egy bársonnyal bevont székbe. – Ez a ház TÉNYLEG hatalmas – próbáltam felfogni a látottakat.

- Esetleg kívánna egy frissítőt? – kérdezte Basil, mintegy őrt állva felettem.

- Nem, köszönöm – forgattam a fejem körbe, szomjasan szívva magamba a látványt. – Ez egyébként mi, ahol most ülünk? Nappalira tippelek, de nem tudom, hogy egy ilyen szobát illik-e ilyen egyszerűen nevezni – néztem a míves bútorokat, a faragott kandallópárkányt, és a fölötte lógó festményt.

- Ha úgy kívánja, hívja csak nyugodtan nappalinak – jött a válasz a fejem fölül, majd folytatta.  - Ha Önnek megfelel Miss Davenport, akkor a cselédség létszáma ezzel változatlan marad. Öt szobalány a takarításra, és egyéb házimunkákra, két kertész, egy belső inas az Ön személyes szolgálatára, és jómagam – mosolygott a szőke fiú.

- Nekem megfelel – vontam vállat. – Nem értek az ilyesmihez. Elárulok valamit magamról. Engem sosem szolgáltak ki cselédek – dőltem hátra a fotelban.

Basil csodálkozó arca azt láttatta velem, hogy meg van róla győződve, hogy ugratom.

- Hosszú történet – legyintettem. – Maradjunk annyiban, hogy Anglia és az Államok szinte ég és föld – nyújtóztam végül. – Mondja, nem lenne kedve esetleg leülni? Zavaró, hogy felfelé kell pislognom, ha szemkontaktusba akarok kerülni magával – dünnyögtem.

- Sajnálom Miss Davenport, de én a személyzethez tartozom. Nem ülhetek dolgom…

- … ülj már le! – csattantam rá, és a fotelbe mutattam. – Komolyan mondom, ez hihetetlen. Mintha visszacsöppentem volna az időben. Számomra ez az egész nem megszokott. Nem tegeződünk, holott egy-két év lehet köztünk, nem ülsz le, mert én itt vagyok, ez olyan…. – keresgéltem a szavakat – nem mindennapi – fejeztem be végül.

Basil rám pislogott, aztán olyan félve ereszkedett az egyik fotelra, mintha attól félne felrobban alatta, de szinte abban a pillanatban fel is ugrott, mert léptek zaja hallatszott az ajtó felől.

A közeledő alak egy ezüsttálcát hozott a tenyerében, és már épp megkordult a hasam, de a várva várt szendvics helyett egy darab papírost láttam rajta.

- Miss Davenport – hajolt meg előttem a lakáj, és az orrom alá tette a tálcát.

- Köszönöm…. Ööö… - kutattam a memóriámban szerencsétlenül.

- Frederick – segített ki Basil, és ahogy a két szálfaegyenesen álldogáló férfira néztem, olyan érzésem támadt, mintha nem is személyzetem, hanem magánhadseregem lenne.

- Köszönöm Frederick – bólintottam már mosolyogva, mire a lakáj főhajtással válaszolt, aztán megfordult, és méltóságteljesen kisétált.

- Frederick már évtizedek óta a családja szolgálatában áll – magyarázta Basil. – Megboldogult nagyszülei és fiuk is roppant elégedett volt vele.

- Igen, bizonyára – motyogtam, szinte oda sem figyelve, a borítékot forgatva a kezemben. – Ez mi lehet? – tettem fel a kérdést.

- Nyilván a holnap esti báli meghívója, Miss Davenport – válaszolt Basil, én most rajtam volt a csodálkozás sora.

- Bál? Most? Miért? Hiszen… még csak most érkeztem… - hebegtem, aztán felnyitottam a kis levélkét, és végigfutott a szemem a sorokon.

- Pffff…-  csúsztam le a fotelban, és a fejemre szorítottam a kezem. – Valami azt súgja, hogy ezt kihagyom. Még csak órák óta vagyok itt, komolyan azt hitték, hogy már holnap bálozással fogok indítani? Még be sem rendezkedtem.

- Miss Davenport, bocsásson meg ha emlékeztetem, de a berendezkedésre itt van a cselédség – lépett közelebb Basil. – Ők mindent elrendeznek, nem kell aggódnia ezen. És ha megbocsátja a javaslatot, talán nem tenne jót, és nem vetne Önre túl jó fényt, ha bármilyen okkal lemondaná a bált. Hónapok óta lázban ég a környék. Mindenki kíváncsi a Davenport örökösre.

- Hát ez isteni – nyögtem elhalóan. – Tényleg muszáj?

Rövid csend következett, aztán megláttam a közelebb lépő Basilt, aki leguggolt a fotel elé, és valami cinkos fénnyel nézett rám, amit most először láttam a szemében.

- Miss Davenport, tudom, hogy ez nem lehet könnyű. Új világ, egy új élet… Ön nemesi származék, vannak olyan kötelezettségek, amelyeknek eleget kell tennie – vont vállat. – Fájdalom, de ezek alól nem olyan könnyű, és nem is tanácsos kibújnia. De egyet megígérhetek, én mindenben segítségére leszek, hogy a beilleszkedését megkönnyítsem – mosolygott rám a szőke fiú, és most először éreztem, hogy közelebbi kapcsolatba kerültem az öreg Angliával. Nem, nem a tradíciók által. Hanem egy ember lelkével.

- Nos Miss Davenport – öltötte vissza eddigi viselkedését Basil egy másodperc múlva. – Ha megengedi nekem a javaslatot, ráfér Önre a pihenés és feltöltődés – nyomott meg egy apró gombot a falon, mintegy kartávolságban tőlem. – A szobalányok megmutatják a fürdőhelyiséget, és elkészítik a fürdőjét. Addig intézkedem a konyhában, és előkészítettem az ebédjét – biccentett felém, hogy alig egy perc múlva egy szobalánynak adja át a helyét.

Csendesen követtem a lányt a fürdőszobáig, és már előre ellazultam a meleg víz gondolatától is.

- Köszönöm, de azt hiszem, ezt egyedül is el tudom intézni – mosolyogtam rá a lányra, aztán magamra zártam a helyiség ajtaját.

Belemerültem a habos, illatos vízbe, és mikor a kád peremén megtámasztottam a fejem rájöttem, hogy még sosem vágytam az Állomokba úgy, mint ebben a pillanatban.

*****

- Esküszöm, becsinálok! – szakadt ki belőlem az ámulattal teli kiáltás, ahogy már messziről megláttam a kastély kivilágított falait és tornyait. – Jaj, bocsánat – kaptam aztán észbe kissé vörösen, de Basil csak jót derült a volán mögött. – Oké, akkor halljam, mit kell tudnom a bálról? – kérdeztem, felkészülve arra, hogy információk halmazát jegyezzem meg.

- A hivatalos verziót kéri, vagy a sajátomat? – nézett bele sofőröm a visszapillantóba faarccal, de láttam a szemében csillogni azt az apró kis cinkosságot. 

- Talán egy kicsit ebből is, meg egy kicsit abból is – nevettem.

- Nos, a hivatalos verzió értelmében ez a bál minden évben megrendezésre kerül. Önnek szerencséje van, hogy pont jó időben érkezett ahhoz, hogy részt vegyen rajta. Rengeteg alapítvány van a városban és környékén, és ezek támogatása ezen a bálon válik eldöntötté. Gyermekintézmények, óvodák, iskolák, de tartozik ide családok átmeneti otthona, és… - vett levegőt Basil, de a szavába vágtam.

- Jó, akkor jöjjön a magánverzió – biztattam, mire kissé zavarban ugyan, de folytatta.

- A nem hivatalos verzió az, hogy a nemesség ilyenkor összejön éltetni önmagát, eszik-iszik, táncol, mulat, a nők megmutatják egymásnak új ruháikat, a férfiak politikáról tárgyalnak, és szidják az aktuális kormányt, és egy ilyen bál persze mindig jó alap a legkülönfélébb pletykáknak is.

- Ez az! – nevettem fel ezúttal már kontroll nélkül. Percről percre egyre szimpatikusabb volt nekem ez a fiú.

- Kérem Miss Davenport, bocsásson meg a merészségemért – váltott vissza Basil a már megszokott stílusba.

- Ugyan, ez tetszik nekem! – mondtam vidáman. – Eddig úgy éreztem magam, mintha egy viktoriánus regény szereplői vettek volna körül. Most végre érzek egy kis életet is. A szókimondást mindig jobban díjazom, mint a képmutatást – nyugtattam meg, aztán mikor befordult a kastély elé, idegesen tördeltem az ujjaimat.

- Miss Davenport, telefonon minden percben elérhető leszek – fordult meg Basil az ülésben, mielőtt kiszálltunk volna. – Bármikor, amikor úgy óhajtja, azonnal Önért jövök.

- Hogyan? – hökkentem meg. – Ne már… egyedül kell bemennem? – fogott el egy pillanatra a pánik. – Azt hittem, hogy te leszel a kísérőm! – meredtem rá, mire rajta volt a rémület sora.

- Hogy ÉÉÉN? – mutatott magára, mintha valami arcpirító gorombaságot mondtam volna éppen. – Uramisten, Miss Davenport… - próbált magához térni a sokkból. – Szó sem lehet ilyesmiről! Én a személyzete vagyok! El tudja képzelni, milyen képet festene Önről, ha velem jelenne meg itt? Ez teljességgel… - kereste a szavakat, mire megadóan sóhajtottam egyet.

- És akkor ezennel vissza a szabályok és szokások könyvéhez – morogtam.

- Szabályosan, és hivatalosan, hölgyem – szállt ki az autóból Basil, aztán a járművet megkerülve kinyitotta az ajtómat, és kisegített a kocsiból.

- Jó szórakozást, Miss Davenport – búcsúzott kis főhajtással, én pedig a befelé igyekvő bálozók közepette dobogó szívvel néztem a bejáratra.

Inasok sorfala közt haladtam el, hogy a kastélyudvaron át egy díszesen kivilágított helyiségbe érkezzek. Szemem elkápráztatta a millió színes fény, és zavartan, összevissza dobogó szívvel igazgattam a ruhámat.

- Mit… mit óhajt? – kérdeztem kissé ijedten az ajtóban álló lakájt, aki az arcomhoz hajolt, és egy groteszk pillanatig az futott át az agyamon, hogy talán üdvözlésképpen meg kellene puszilnom őt.

- Khm… a nevét kérem, hölgyem – pislogott rám a figura, és megkönnyebbült sóhajjal adtam át neki az információt.

- Miss Astrea Davenport! – kiáltotta bele a lakáj fülsiketítően a levegőbe mikor beléptem, és szinte éreztem, hogy a lágy muzsika hangjai között hogyan némul el mindenki, és szegeződnek rám a tekintetek.

Vége

Folyt, köv.

A magányosság varázslója 1. fejezet

Egy halk csendüléssel felvillant a leszállás közben dohányzást tiltó jelzés, és egy megkönnyebbült sóhajjal összecsaptam a könyvemet. Végre valahára… Nem mintha olvastam volna, a szemem úgy futott végig a sorokon, hogy általában középtájon jöttem rá, egy szót sem fogtam fel az egészből. Nem érdekelt most a könyv. Gondolatban teljesen máshol jártam.

A stewardess kedves mosollyal végigjárta a gépet, aztán leült a saját székébe, és beszíjazta magát. A gép lassú ereszkedésbe kezdett, és éreztem, hogy a gyomrom hogyan kúszik fel egyre és egyre jobban a nyelőcsövemen.

- Hogy én ezt a részt mennyire utálom – motyogtam halkan, mire a mellettem ülő jókora fekete férfi először bólintott, bár meglehetősen tésztaszínű arccal, aztán simán belehányt az Observerbe.

A tekintetem elfordítva próbáltam küzdeni magam is az émelygéssel. Új hazám földjét inkább egy üveg pezsgővel, és nem egy kiadós rókázással ünnepeltem volna meg.

A férfi bocsánatkérően rávigyorgott az odasiető stewardessre, aki elvette tőle az összekoszolt újságot, majd csak legyintett egyet.

- Nem fogja elhinni, de én a Washington Post-al vagyok ugyanígy – mosolygott, és ez a mondat kissé feloldotta a feszültséget.

A gép érezhetően újra egyenesbe került, és az ablakon kinézve megláttam a kifutópálya szürke vonalát, ahogy iszonyú sebességgel, alig néhány méterre rohant alattunk.

- Csak érjek földet, és soha többé nem repülök! – fogadkoztam némán, és alig néhány perc, és egy-két zökkenés után a pilóta mindenkinek megköszönte az utat, kifejezve vágyát, hogy legközelebb is találkozunk egy Boing 747-es járaton.

- Azt leshetik! – mondtam félhangosan, mire – immár újságmentes – szomszédom felnevetett, majd felkelt mellőlem, és a csomagját lerángatva távozott. Szaporán követtem magam is a példáját. Igaz, kezem kissé reszketett. 27 éves vagyok, és ilyenkor felrúgni az eddig megszokott életem, hogy egy másikba kezdjek bele, sosem egyszerű. De valahogy úgy éreztem, most nem volt sok választásom. Aki nem kockáztat, soha nem is nyer.

Elvonszoltam a táskámat a repülő immár nyitott ajtajáig, és nagy levegőt véve kinéztem a repülőtér termináljára. Számomra ott nyílik az új élet kapuja.

- Isten hozta Londonban – mosolygott rám a stewardess. – Érezze jól magát.

- Köszönöm – válaszoltam gépiesen. – Remélem, hogy így lesz.

*****

Idegenül éreztem magam a terminál nyüzsgésében. Nem mintha New Yorkban nem lettem volna hozzászokva az emberek tömegéhez, de az mégis más volt. Hazai pálya, ismerős világ. Ott el tudtam igazodni. Itt még nem igazán ment. Noha tudtam az új címemet, mégis, sokért nem adtam volna, ha valaki feltűnik, kalauzol, és mellettem áll… legalább néhány órán át.

Megigazítottam a vállamon a táskát, mikor a szemembe ötlött egy nyurga, szőke, kefehajú fiatalember, aki „DAVENPORT” feliratú táblával a kezében álldogált, mintha csak a betonba öntötték volna a lábát.

- Én vagyok Astrea Davenport – léptem oda hozzá felcsillanó szemekkel, és megkönnyebbült vigyorral kezet nyújtottam neki.

- He… Hello… vagyis üdvözlöm – nézett a srác bamba képpel a kezemre, majd megrázta. Kis megdöbbenést láttam az arcán. Mire számított talán, valami nyugdíjas korú bányarémre?

- A csomagjaim… - néztem hátrafelé, de a fiú megrázta a fejét, és a mellette álldogálóra mutatott.

- Nem, Miss Davenport. Henryk majd elintézi őket, azért van itt. Én pedig azért, hogy hazavigyem Önt. A nevem Basil O’Bryan.

- Basil? – kérdeztem vissza, és ki tudja miért, de nekem azonnal egy színes cserépbe bújtatott, ablakpárkányon napfürdőző, konyhakerti növény jelent meg képzeletemben. – Különös név.

- Nálunk nem – mosolygott rám a fiú. – Kérem Miss Davenport...erre – vette el tőlem a táskát, és mutatni kezdte az irányt.

- EZ? – kerekedett el a szemem, mikor megláttam a betonon álldogáló gépkocsi csodát. – Ezzel megyünk? – örültem, mint egy kisgyerek. – Hát ez oltári. Még sosem utaztam Rolls-on! – nyúltam a kilincs után, de Basil megakadályozott.

Úgy termett előttem, mint egy felhúzható játék, és máris kinyitotta az ajtót, hogy csak kényelmesen be kellett csúsztatnom a bőrülésre a hátsó részemet. Kissé elvörösödve köszöntem meg a kedvességét. Hiába, én nem ehhez voltam szokva.

Hallottam a csomagtartó csapódását, majd Basil a volán mögé ült, és lassan elindultunk, kifelé a reptérről.

- Jó útja volt, Miss Davenport? – érdeklődött Basil, a visszapillantó tükörből nézve rám.

- Igen, tűrhető – bólintottam. – Még jobb lett volna, ha nem tart tíz órán át, és a legvégén nem kell azt látnom, ahogy a mellettem ülő lehányja az újságját.

Láttam, hogy Basil a szája szélébe harapva kissé elvigyorodik.

- Már Angliában van, Miss Davenport. Biztosíthatom, hogy mi britek még ezt is kulturáltabban műveljük, mint az amerikaiak – mondta, és most rajtam volt a sor, hogy elnevessem magam.

- Meséljen nekem valamit! – biztattam a fiút, és hátradőltem az ülésben. – Semmit nem tudok az örökségemről.

- Hát, az is csak egy egyszerű ház, és birtok – válaszolta Basil, miközben az én szemem mohón itta a Big Ben, a Buckingham palota, és a londoni élet minden látványosságát. – Sosem járt még Londonban? – húzta össze a szemöldökét, mikor rájött a nyilvánvalóra.

- Nem, még soha – tapadtam rá az ablakra, mikor elhúzott mellettünk egy piros emeletes busz. – Én már az Államokban születtem. Ahogy a szüleim is. A nagyszüleim éltek itt utoljára – dőltem aztán vissza, és nyilvánvaló volt, hogy lassan elhagytuk a várost. Az épületeket zöld fák, és mezők váltották fel.

- Legalább süt a nap – nyitottam meg kissé az ablakot, kidugva a kezem. – Azt hittem, itt mindig esik az eső.

- Lesz bőven, arra mérget vehet – nevetett Basil. – Most nálunk is nyár van. Ha beköszönt az ősz, az embernek szinte kedve sincs kimozdulni a kandalló elől – vett az autó éles kanyart. – Nemsokára megérkezünk, Miss Davenport.

- Jaj istenem… - motyogtam halkan, és újra elkapott a gyomorgörcs. Pedig már nem volt miért…

- Ne izguljon. Nincs oka rá – mosolygott a fiú, és az autó egyenesbe került. Murvával felszórt úton haladtunk, kétoldalt úgy álltak a fák, mintha díszőrséget adnának.

- Kihalt környék, nem? – nézelődtem.

- New Yorkban nyilván máshoz volt szokva – bólintott Basil. – Mi ezt itt Angliában nem kihaltnak, csupán nyugodtnak hívjuk. A régi nemesség mindig ilyen helyen építette a birtokait. Sokkal jobb, mintha a város bűzét kellene szagolnia, majd meglátja – igazította meg magán a ruhát, begördült az örökségem elé, majd a motort leállítva kiszállt, és nekem is kinyitotta az ajtót.

- Isten hozta itthon, Miss Davenport – mosolygott.

Kikecmeregtem az autóból, és az első reakcióm az volt, hogy leesett az állam. Némán hápogtam egy kis ideig, de rájöttem, hogy úgy festhetek, mint egy szellemi fogyatékos.

- Azt mondta, hogy csak egy ház – meredtem Basil-ra döbbenten. – Ez nem egy ház. Ez egy palota! Ez egyszerűen… HATALMAS! –  kapkodtam a levegőt, és kitört belőlem a legidiótább kérdés, amit csak fel lehetett tenni. – Hogy fogom én ezt takarítani?

Basil először elnevette magát, majd lassan csodálkozóba fordult az arca.

- Sehogy – rázta a fejét olyan arccal, mint aki nem érti, mi a problémám. – Azért van a személyzet. Már szolgálatra készen állnak. Remélem, megfelelnek majd Önnek, természetesen fennáll a joga a változtatásra. Ha valamelyikük nem nyeri el az Ön tetszését, akkor… - darálta el Basil, de felemelt kézzel elhallgattam.

- Oké, én ehhez nem értek. Mondjuk úgy, hogy ezt Önre bízom – vontam vállat.

- Köszönöm a bizalmát, Miss Davenport – bólintott felém, majd kivette a táskámat a csomagtartóból.

- Most komolyan… - fordultam felé. – Muszáj nekünk olyannak lenni, mint egy ósdi könyv? Csaknem egykorúak vagyunk, ahogy tippelem. Tegeződjünk, jó? – nyújtottam kezet. – Hívj csak simán Astreának, vagy Reának.

Basil döbbenten meredt a kezemre, aztán tiszteletteljesen, de megrázta a fejét.

- Köszönöm a megtiszteltetést, de nem lehet – mondta határozottan. – Hogy is tegezhetnénk én egy igazi Davenportot? – kérdezte olyan hangon, mintha azt mondta volna, hogy-hogy nem tudok róla, hogy forog a Föld.

- Engem azért rendeltek Ön mellé, hogy a sofőrje legyek, és a segítsége, hogy itteni életébe berendezkedjen – mondta Basil. – Bármilyen gondja vagy problémája van Miss Davenport, ott lakom – mutatott a „kastély” egyik szárnya felé. – Ott találja a cselédszobákat tette hozzá magyarázón. - Miss Davenport, kérem, tekintse meg új otthonát – tett egy mozdulatot a bejárat felé.

- Tekintem – mormogtam, és már most tudtam, hogy nem is lesz itt olyan könnyű az élet.

Vége

FOLYT. KÖV.

Sziasztok!

Mint látjátok, egy történet most véget ért. Remélem mindenkinek tetszett, és köszönöm azoknak, akik akár csak egy sor kommenttel is megtiszteltek. A ti véleményetek az, ami nekem lendületet és energiát ad az íráshoz, szóval, még egyszer, köszönöm nektek. :)
Lassan készülőben az új történet is, de ezúttal változtatok az eddig megszokott formákon, és nem Damon (vagy Ian), hanem Klaus lesz a főszereplője.
Nem tudom nem okozok-e ezzel csalódást, de bízzatok bennem, hogy legalább olyan lendületes és fordulatos történet következik, mint az eddigiek. Legalábbis én magam is bízom benne. :)
Egy-két héten belül meghozom az első fejezetet, szóval majd akkoriban sűrűn nézzetek be. Várok mindenkit vissza szeretettel!

Prophecy

A menedék 19. fejezet

Befejező rész

Az ősz lassan lopózott be Tabita Springs hegyei közé. Először csak a levelek színe kezdett változni, aztán a szél lett keményebb, és lelkesebb, ahogy lekopasztotta a fákat, mint a bátor, de amatőr fodrász. Sárga-piros napfelkelték és naplementék jellemezték a hajnalt és estét. Az autók kipufogójának szagát már csak elvétve sem lehetett érezni a város felől, mert a hűvösebb levegő elnyomott minden illatot. Meleg volt még, napsütés, de már kellett a behúzott kabát. Megérkezett csendesen az indián nyár.

Három hónap. Ennyi telt el azóta, hogy otthagytam Iant a kávéház asztalánál. Nagy idő, és mégsem nagy. Három hónap alatt nem történik szinte semmi, és mégis mennyi minden. Három hónap alatt fejlődni kezd egy emberi lény.

A hasam bizony már jól láthatóan mutatta, hogy lakozik valaki odabenn. Nagyjából a terhesség felénél járhattam, és már érezhetően kissé nehezebb volt mozognom, vagy épp reggel felkelnem. A reggeli rosszullétek már elmúltak, nem is sírtam őket vissza, de helyette beköszöntött a hátfájás időszaka.

A három hónap alatt Ian kétszer próbált meg keresni. Először dobogó szívvel felvettem a telefont. Nem is tudom, miben reménykedtem, talán valami csodában? Ami persze nem érkezett meg. Szinte pontosan megismétlődött közöttünk a kávéházi beszélgetés, de Ian most bátrabb volt. Telefonon át nehéz lett volna felpofoznom….

Vitával váltunk el, és így nyomtam ki a telefont. A második alkalommal már fel sem vettem. Nem volt bennem már bánat, csak valami iszonyú düh. Itt vagyok én, akit elszédített, akivel játszott, mert kedve épp úgy hozta. De ez nem számít, nem is érdekel. A saját történetemmel majd megbirkózom valahogy. De itt van ez a gyerek, akit az apja nem akar. Neki mit fogok majd mondani, ha valaha rákérdez, miért nő csonka családban?

*****

Csendesen kikeltem az ágyból, felvettem a ruháimat, és konstatáltam, hogy még jó hogy vannak a házban férfifarmerek is, bár a nadrágok dereka lassan így is szűk lesz rám. Valahogy nem kimondottan tudtam elképzelni magam ruhában, de biztos voltam benne, hogy annak is el fog jönni az ideje.

Hangos, csörömpölő ténykedésbe kezdtem a konyhában, és az ablakon kitekintve elmosolyogtam magam, látva a kinn dolgozó Andyt és Dannyt.

A két fiú a hónapok alatt olyanná vált számomra, mintha a sors megajándékozott volna két testvérrel. Tényleg tiszta szívű, jó szándékú fiúk voltak. Sosem volt könnyű gyerekkoruk, és megtanulták megbecsülni mindazt, amit a saját két kezük munkájával elértek. És ebbe az emberek szeretete is beletartozott…

- Fiúk, elkészült a reggeli! – kiáltottam ki nekik, a fejem csak egy pillanatra dugva ki az ajtó nyílásán, mégis élvezettel szippantva bele az őszi levegőbe.

Két barátságos intés érkezett válaszul, és nem is telt sok időbe, mire mindketten, hosszas csizmatörölgetés után leültek a konyhaasztalhoz.

- A kisasszony nem eszik velünk? – nézett rám Danny, én pedig felsóhajtottam.

- Mondtam már, hogy hívjatok Monának, és tegezzetek – tettem fel a teát egy jókora edényben. – Nem a munkásaim vagytok, hanem a barátaim.

- Tudjuk mink, tudjuk – bólogatott Andy is. – Csak olyan nehezen áll rá a szájunk. De majd észben tartjuk… Mona – tette hozzá kis vigyorral, és én is elnevettem magam.

- Ez a beszéd – biccentettem, és mintegy erre a jelre felhangzott odakinn Jared autójának jellegzetes csörgése.

- Az öreg farmernek sem ártana már új kocsi – jegyezte meg Andy. – Ha eccer ez szétesik a fara alatt, hát maj megnézheti magát – csóválta a fejét, majd oldalba bökte Dannyt, és mindketten felálltak.

- Csak segítünk neki a kannákat feltenni, aztán visszagyüvünk – igazította meg a ruháját Danny, és kitrappoltak az ajtón.

Nem kellett hozzá sok idő, hogy újra megjelenjenek a konyhában, ezúttal már Jared hangja is az övékébe vegyült, és újabb tányért tettem az asztalra.

- Jó reggelt, vén lókötő – mosolyogtam Jaredre, de meg is hökkentem, mikor mindhárman úgy álltak az ajtóban, mint a gyerekek a Télapó előtt.

- Valami baj van? – ráncoltam össze a szemöldökömet, de csak három fejrázás érkezett.

- Mona – nézett rám Jared. – Tudjuk, hogy nagyon erős lány vagy, és nem szorulsz segítségre. Mégis… szeretnénk adni neked valamit. Mi hárman – nézett végig magukon. – Ha nem tetszene, hát ne haragudj. De nekünk férfiaknak sosem lesz olyan ízlésünk, mint egy nőnek – dörmögte, aztán félreálltak, és a hátuk mögött, a konyhaajtó küszöbén megláttam a világ legszebb kiságyát, amit csak valaha készítettek.

- Ezt…. Hogyan… nekem? – meresztettem ki a szemeimet, és úgy közeledtem a kis bútordarab felé, mintha attól félnék, hogy a közelemben köddé válik. – Ezt tényleg nekem? – csodálkoztam, mire Andy kissé elvigyorogta magát.

- Hát, mi egészen pontosan a gyereknek szántuk – mondta, mire felnevetett mindenki, köztük én magam is.

- Kisasszony… vagyis Mona – folytatta Danny. – Keresünk mink pénzt szépen, itten is, meg a másik farmon is. Hát úgy gondoltuk, hogy azt akarjuk, hogy annak a kicsinek legyen meg mindene. Hát fogaggya el tőlünk, ajándékba – nézett rám, de ekkor nekem már érezhetően gombóc nőtt a torkomban, és a könnyek sem várattak sokáig magukra.

A nyakukba borultam, kis nehézség árán, de sikerült átölelnem mindhármunkat. Az a tény, hogy a nálam keresett pénzüket arra fordították, hogy NEKÜNK vegyenek belőle valamit, elvette a szavamat.

- Köszönöm… - suttogtam boldogan. – Én igazán… nem is tudom, mit kellene mondanom. Csak azt, hogy nagyon köszönöm… - pusziltam meg mindhármuk arcát, mire Jared meghatottan dörmögött, a két fiú pedig fülig pirult.

- Mondhatnád, hogy Jared, itt a reggelid, mert kilyukad a gyomrom – jegyezte meg öreg barátom, én pedig boldog szipogással elé toltam a komplett reggelis tálat.

*****

A reggeli végeztével a fiúk bevitték a szobámba a kiságyat, és az én ágyam mellé állították, hogy akár egy karnyújtással is elérjem. Aztán távoztak, ki-ki a saját dolgára, de szigorúan a lelkükre kötöttem, hogy a vacsorát is nálam fogják eltölteni, hát üres gyomorral érkezzenek.

Mikor eljött a délután, lázasan gondolkodtam, mit is készítsek nekik majd, ami kicsit különlegesebb, mintegy köszönetképpen, és mikor megvolt az ötlet, a fél hűtőmet a konyhapultra pakolva lázas ténykedésbe kezdtem. Ezt csak az szakította félbe, mikor átlag negyedóránként berohantam a szobába, hogy az ajtóban állva gyönyörködjek a kiságyban, és letöröljek néhány boldog könnycseppet.

Épp a tojásokat törtem fel, mikor az udvarról meghallottam egy autó hangját, aztán a tornácon felhangzó lépteket. Mivel a rádió meglehetősen jókora hangerőn szólt, nem is próbáltam kikiabálni, lehet nem hallottuk volna egymást, hát vártam, hogy Jared belépjen.

- Ennyire hiányoztam, vén… - kezdtem bele, de a kezemből a padlóra koppant a markomban tartott tojás, mikor a konyhaajtó üvegén át Iant láttam meg.

Mintha a történtek ismételték volna önmagukat. Ugyanígy láttam meg annak idején is. Ilyen váratlanul, ilyen másodperc tört része alatt változott meg az életem, mikor a sorsomba lépett.

Lassan közeledtem az ajtó felé, félve attól, hogy a terhesség az agyamra is ráhúzódott, és képzelgek. De mikor a képzelgés tárgya meg is szólalt, már tudtam, hogy amit látok, az a valóság.

- Te… mit keresel itt? – tátogtam döbbenten, és nem tudtam, hogy a meglepetésem, vagy a dühöm legyen-e nagyobb. Annyit mindenesetre megtettem, hogy a küszöbön nem engedtem átlépni.

- Hozzád jöttem – válaszolt Ian csendesen, végigmérve alakomat, és tekintete elidőzött a kidomborodó hasamnál.

- Milyen nagy már – mondta, de én csak dühösen vállat vontam.

- Nem hiszem, hogy pont Ő érdekel téged – vetettem oda fagyosan. – Szóval halljam, miért vagy itt? Egyáltalán, hogyhogy leléptél? Ha megint baleseted volt, megadom Kenny telefonszámát, és a városban találsz szállodát.

- Miattad jöttem, Mona – nézte a földet Ian. – Vagyis… miattatok. Még akkor is, ha ez hihetetlen.

Egy darabig gondolkodtam, hogy rúgjam-e erőteljesen bokán, aztán úgy döntöttem, ha már elmondta, amit akart, és nem tetszik a szöveg, még mindig megtehetem.

- Hát jó, hallgatlak – vágtam marcona arcot, és a karom a mellkasom előtt összefonva, zordul méregettem. – Ha azért jöttél, hogy nem akarod a gyereket, akár már most vissza is szállhatsz a kocsiba, és hazamehetsz a barátnődhöz.

- Ez nehézségbe fog ütközni – vont vállat Ian. – Nina kidobott. Két héttel azután, hogy mi ketten a kávéházban találkoztunk. Hosszú történet. Mondd, bemehetnék?

- Nem – válaszoltam szemrebbenés nélkül, miután túltettem magam a másodpercnyi csodálkozáson. – Ha mondandód van, akkor itt mondd el.

Rövid csend következett, láttam, Ian hogy viaskodik, hogy felszínre hozza magából a lassan formálódó szavakat.

- Bocsáss meg nekem! – tört ki belőle hirtelen, és a vakító kék szemek szinte fogva tartották az én szemeimet. – Olyan bolond voltam! Olyan váratlanul jött ez az egész…. Te, a farm, és a kicsi. Egyszerűen nem tudtam, mit tegyek, még azzal sem voltam tisztában, hogy irántad mit érezzek – vallotta be halkan. – De valamiben tévedtél Mona, és ezt hidd el nekem, mert szívemből mondom. Sokkal többet jelentettél nekem egy ágygyakorlatnál.

Nagyot nyeltem, és éreztem, hogyan kezd veszettül verni a szívem.

- Mondd csak tovább – biztattam, de a hangomból a fagyos élt mintha elfújta volna valami.

- Amikor elmondtad, hogy gyerekünk lesz… egyszerűen bepánikoltam. Én nem… én nem élhetek itt veled. Más az utam, és más a sorsom. Féltem, hogy azt akarod majd, hogy hagyjam ott az eddigi életem. És féltem attól, hogy ha Nina megtudja mi történt, kidob. Ahogy ez meg is történt – fintorodott el.

- Aha. Na és ki köpött be nála? – érdeklődtem kíváncsian.

- Én, saját magamat – sóhajtott fel Ian. – Hazamentem, leültettem, és elmondtam neki az igazat. A színtiszta igazat. Meglepődött, de nem túlzottan. Érezte, hogy az érzelmeim nem ugyanazok, amik eddig voltak, mert… mert valaki más felé irányulnak már – piszkálgatta Ian a dzsekije cipzárját. – Bár, az igazat megvallva, ez már csak az utolsó csepp volt a pohárban. A ruháit már két napja pakolta akkor összefelé. Hiába, ami nem megy, azt nem kell erőltetni – dünnyögte, de ezt már csak magának, aztán várakozásteljesen rám nézett.

- És most mi a dolog lényege? – ráztam meg a fejem, elveszítve a fonalat, de harag vagy ellenséges érzések már nem igazán voltak bennem, csak a döbbent kíváncsiság.

- Az a lényeg, hogy akarom ezt a gyereket. Bármit is tettem, bármit is mondtam, mégis akarom. Ő az enyém… és nem fogom őt megtagadni – nézett rám Ian őszinte tekintettel.

- Azt mondtad, nem lennél képes ide költözni – mondtam lassan, és egy bólintás jött válaszul. – De azt tudnod kell, hogy én pedig képtelen lennék elhagyni a farmot.

- Igen, ezzel is tisztában vagyok – szögezte le Ian. – Tudom, hogy a fiam… vagy lányom… itt fog felnőni.

- Lányod fog születni – suttogtam halkan, kissé könnyes szemekkel. – Lányod, akinek szüksége lesz az apjára.

- És az apja itt is lesz – lépett kissé közelebb Ian mikor látta, hogy nem készülök leütni a fejét a helyéről. – Amikor csak lehet, amikor csak tud, itt lesz majd. Látni szeretné felnőni, és szeretne segíteni is ebben. Nem tudom mikor, de kéthetente biztosan itt lennék vele. Nem várom el tőled, hogy megtűrj a farmodon. Kiveszek egy szállodai szobát, és akkor több napot is itt tudnék tölteni veletek. Vele – szedte össze minden bátorságát, és megfogta a hasamat. – Feltéve, ha még nem rontottam el mindent, és még nincs mindehhez késő – nyelt egy nagyot, és könyörgően tekintett a szemembe.

- Azt hiszem, soha semmihez nincs késő – suttogtam, és apró mosollyal visszanéztem rá. – Mondd…van kedved  itt maradni vacsorára? – kérdeztem, és kinyitottam előtte a konyha ajtaját.

VÉGE

A menedék 18. fejezet

Azt hittem, talán tudatomnál sem leszek a visszafelé vivő úton. Úgy gondoltam, a világ kifordul majd a sarkából, és darabjaira hullik, megáll az idő, és beszűkül a tér, ha Ian nemet mond majd ránk… De nem történt semmi ilyen. A nap ugyanúgy ragyogott, a felhők úsztak a kék égen, csak épp felnézni nem mertem, mert az ég színe épp olyan volt, mint Ian szeme. A földeket perzselte a nyári napfény, a mezőn virágok illatoztak. És ott volt bennem az a gyermek, az az apró lény, akit az apja megtagadott, és akiről nem akart tudni.

- Ne aggódj kicsim – suttogtam halkan magam elé, a busz üvegének támasztott ujjakkal, míg figyeltem az út mellett elrohanó világot. – Én akkor is nagyon szeretlek. Jól megleszünk együtt meglátod… Van, aki nem hagy minket magunkra. Ott lesz majd a fogadott nagypapád… ő nagyon fog téged szeretni. Én pedig megadok neked bármit, hogy ne érezd az apa hiányát. Szeretlek – simogattam meg a hasam, és hátrahajtva a fejem megpróbáltam belemenekülni az álmokba. De nem sikerült. Az agyam megállás nélkül kattogott, és csak egyetlen nevet vetített újra és újra elém.

*****

Jarednek nem kellett mondanom semmit. Küldtem neki még egy üzenetet a buszról, hogy mikor érkezem, és ahogy a mi kis városunkban leszálltam, minden bánatom ellenére is elmosolyogtam magam, mikor láttam, hogyan áll ott hűségesen a kék, kopott autó mellett, rám várva. Sosem ismertem egyik nagyszülőmet sem, de valamelyik nagyapám pont olyan lehetett, mint Jared, és ez a gondolat átmelegítette a szívemet.

- Szóval nemet mondott – ezzel fogadott Jared, aztán öregesen kiköpött, ezzel nyilvánítva véleményt Ian magatartásáról. – Mocskos városi ficsúr – tette aztán hozzá félhangosan.

- Kérlek Jared, ne – ráztam a fejem. – Ettől nem változik meg semmi sem.

- Lehet, de az én lelkemnek jobb lesz – nyitotta ki nekem a kocsi ajtaját, majd a volán mögé ült. – Nem akarsz te is keresni néhány szép jelzőt, és beszállni a programba? – vetett rám egy pillantást.

Megtörtént, amiről azt hittem, már sosem fogok ilyet tenni. Elnevettem magam.

- Nem, köszönöm – mondtam, kissé már vidámabban. – Semmi értelme úgy, ha nem hallja.

- Ez is igaz – dörmögte Jared, és lassan a farm felé vette az irányt. – De remélem legalább azt a pofont kiosztottad neki.

- Azt ki – biccentettem keményen. – Méghozzá duplán. Közöltem vele, hogy az egyik a te küldeményed, a másik meg a gyereké, csak én adom át. Látnod kellett volna a fancsali ábrázatát – dőltem hátra kényelmesen az ülésben.

- Ez az, Mona! – veregette meg Jared a kézfejem kérges markával. – Erős lány vagy te, de hát ezt mindig is tudtam. Ezért nem féltelek téged attól, ami vár most rád.

- Mi vár rám? – vesztettem el egy pillanatra a fonalat. – Úristen Jared, mi történt a farmmal, amíg nem voltam itt?

- A farmmal? – tágult ki Jared szeme, aztán öregesen elmosolyogta magát. – Édesem, semmi baja a farmodnak. Én arra céloztam, hogy egyedül kell majd azt a kicsit felnevelned.

- Hála az égnek – sóhajtottam megkönnyebbülten, és megköszörültem a torkom, ahogy láttam, hogy Jared előbányássza az irdatlan büdös pipáját.

- Három okot mondok, hogy miért ne gyújts rá arra – mutattam az átható dohányszagot árasztó fadarabra. – Egy: gyereket várok, és nem szeretném pipafüstben úsztatni odabenn sem. Kettő: érzékeny vagyok a szagokra, és össze fogom hányni a kocsidat. Három: vannak még csúnya szavaim tartalékban, amiket te nem mondtál el – mosolyogtam rá határtalan kedvességgel.

- A nők fognak engem tönkretenni, még vén fejjel is – motyogta öreg barátom, és elsüllyesztette a pipát. - Bár tagadhatatlan, hogy igazad van.

- Köszönöm – mondtam hálásan, ahogy visszakerült a kis eszköz a zsebébe.

Hallgattunk egy sort, aztán újra Jared vette fel a beszélgetés fonalát.

- Akkor most mi lesz? – fordította felém ráncok barázdálta arcát.

- Amit eddig is mondtam – piszkálgattam az ölemben tartott táskát. – Felnevelem ezt a kicsit. Megtanítom majd mindenre, amit én tudok. Még ha az nem is sok… de megtanítom lovagolni, sajtot készíteni, a földeken dolgozni. Megmutatom neki a tavat, a legelőt, a távoli hegyeket… megtanítom arra, hogyan legyen boldog, és hogyan teremtse meg a saját békéjét úgy, ahogyan én. És közben megpróbálok nem sűrűn gondolni rá, hogy ki is hiányzik mindkettőnk életéből – csuklott el a hangom.

- Vagyis nem fog változni semmi – mormogta Jared.

- De igen, fog – mondtam elgondolkodva. – Mert az apja nem lesz vele, de a nagyapja igen. Farag majd neki játékokat fából, kis szerszámokat csináltat neki, az ő kezébe valókat. Elüldögélnek majd a tornácon egymás mellett, az esti csendben, abban a békés félhományban, és remélhetőleg ő jobban elviseli majd a nagyapja büdös pipáját, mint én – néztem Jaredre szeretettel, és mikor megszorította a kezem, kiperdült a szememből egy könnycsepp.

*****

Andy és Danny épp a tejjel teli kannákat cipelték fel a verandára, mikor Jared a ház előtt leállította a motort, és kiszálltunk. Míg én kiszedtem a kocsiból a táskámat, Jared a fiúkhoz lépett, akiknek láttam a kérdést az arcán.

- Sajnáljuk, kisasszony – lépett aztán hozzám Danny, a kalapját gyűrögetve. – Jared elmondta az igazságot. Ne féljen, mi itten leszünk magának. Miránk mindenben számíthat, ezt tudhassa – nézte a földet a lába előtt. – Csak szóljon, ha kellünk, és már gyüvünk is, ahogy lehet. Nem minden férfi szemét tróger, majd meglássa – dörmögte, és hálásan, de zavartan pislogott, ahogy megöleltem először őt, majd a testvérét.

- Köszönöm, fiúk – törögettem meg a szemem, aztán halkan sírva is fakadtam. – Sajnálom… én nem szoktam bőgni – magyaráztam hüppögve. – Biztos a terhesség miatt…

- Gyere be, és csinálok egy jó teát – ölelte meg Jared a vállamat, kissé arrébb tolva a tanácstalanul álldogáló Dannyt.

- Jöjjenek maguk is, fiúk – invitáltam be a két segédet.

Mire felértünk a lépcsőn, erőt vettem magamon, megtörölgettem a képemet, és néztem, hogyan törlik le a csizmájukat az ajtóban, és sorjáznak be egymás után a konyhába.

Leültünk az asztalhoz, és néma csend volt mindaddig, míg Jared mindannyiunk elé le nem tett egy-egy nagy pohár forró, illatos teát.

- Mondd, én mennyi bért kapok tőled, ha beállok szakácsnak? – kérdezte aztán ő maga is leülve, én pedig nevettem, és a levegő érezhetően megváltozott a konyhában.

- Ne engedje neki, kisasszony! – mondta Andy. – Mink már láttuk főzés közben! Állandóan a pipáját rágja, és telefüstöli a fazekat is! – kapta el a fejét vigyorogva, ahogy Jared a hátára csapott a kalapjával.

Úgy éreztem magam, mintha valami iszonyú dermedtség feloldódott volna bennem. Néztem ezeket az embereket, akik nem a szó szerinti családom voltak, és mégis, szerettem őket. Rájöttem, hogy nem a vérségi kötelék a fontos, hanem az, kik vesznek bennünket körbe. És bár most egy játszma vesztese voltam, ami a szerelmet illeti, ezeket az embereket látva magam körül, mégis győztesnek éreztem magam. Az élet nyertesének.

- Csinálok ebédet – álltam aztán fel. – Ne, maradjatok – intettem. – Boldogulok egyedül is. Csak üljetek. Az a férfiak dolga, nem? – vettem elő néhány tojást, szalonnaszeleteket, krumplit, és nemsokára nyálcsorgató illatok szálltak a konyhában.

- Minden oké, Mona? – kérdezte Jared, mikor felálltak, hogy segítsenek megteríteni.

- Igen – bólintottam, és a ráncos arcba nézve őszintén elmosolyogtam magam. – Valami azt súgja, hogy minden teljesen rendben lesz. Talán bolond vagyok, de tudom, hogy így fog történni. Mert így jó, és így helyes. Nem is lehet ez majd másképp – jelentettem ki magabiztosan.

Vége

Befejező rész következik!