A magányosság varázslója 5. fejezet

Mozgolódás támadt a vendégek között, és egyre többen vezették partnerüket a tánctérre, hogy csatlakozzanak a keringőzőkhöz, vagy épp leváltsák őket.

Véletlenül valaki meglökött mindkettőnket. Klaus odakapta a tekintetét, az én fülembe betörtek az eddig kizárt hangok, a moraj, az újra elkezdődő zene. Véget ért a varázs, újra le kellett szállnom a földre, és ez különös módon ellenemre volt.

- Én köszönöm a táncot – mondtam, igyekezve palástolni a bennem dúló érzelmeket. – Egyszerűen… csodálatos volt – mosolyogtam.

- Jöjjön – nyújtotta Klaus a kezét. – Ha itt maradunk, előbb-utóbb eltaposnak minket. Hacsak nem szándékozik folytatni a keringőzést.

- Talán kicsivel később, ha nem jelent problémát – legyezgettem magam. – Melegem van. Maguk angolok aztán tudnak fűteni.

- Az időjárás az oka, Miss Dav… Astra – javította ki magát Klaus menet közben, egy könnyed mosollyal. – A mi jó öreg hazánk éghajlata kiszámíthatatlan – kerültünk ki végre a táncolók közül, kissé nyugodtabb helyre.

- Mi ezen kiszámíthatatlan? – kérdeztem. – Ha odakinn hűvös van, befűtenek. Ha kinn jó idő van, eloltják a kandalló tüzét. Mi van ezen olyan nehéz?

- Csak az… - mulatott Klaus – hogyha erre hagyatkoznánk, negyed óránként kellene tüzet rakni, majd gyorsan eloltani. Körülbelül ilyen tempóban váltakozik a napsütés és a felhősödés errefelé. De majd néhány hét elteltével meglátja Ön is – álltunk meg a svédasztal mellett, és végighordozta rajta a tekintetét.

- Pezsgő megfelel? – kérdezte tőlem, és két, gyöngyöző folyadékkal teli pohár után nyúlt.

- Megbocsátja, ha kihagynám? – néztem a szemébe kedvesen. – Szomjas vagyok, az tény de valahogy nem rajongom a pezsgőért. Biztos azért, mert nincs hozzá kaviár – nevettem, és Klaus is elvigyorogta magát.

- Mást pedig nem látok – tekergette a fejét. – Most bezzeg pincér sincs egy sem a környéken… - morogta. – Na és ha a pezsgőt nem szereti, mit iszik szívesen? – érdeklődött, egy apró lazacos falatkát véve a kezébe.

- Csak nagyon ritkán iszom alkoholt – vallottam be. – Nem vagyunk túl jó barátok azóta, mióta egyszer… - haraptam el a mondatot, és éreztem, hogy vörösbe borulok, amit egy kínos vigyorral igyekeztem elfojtani. – Ez a rész azt hiszem, a „rossz gyerek voltam” témakörbe fog tartozni – mondtam.

- Már alig várom, hogy halljam – vigyorgott Klaus, és tetőtől talpig végigmért. – Vörösbor – mondta ki a végén. – Fogadok, hogy a nemes vörösbort kedveli. Nem, a félédeset nem… - fűzte tovább kissé eltöprengve – vagy a szárazat, vagy a teljesen édeset kultiválja. Nyertem?

- Igen – válaszoltam eléggé ledöbbenve. – Ön nyomoztatott utánam?

- Ugyan! – legyintett nevetve Klaus. – Egyszerű megérzés, semmi más. Majd idővel elmagyarázom, hogy is működik ez – kacsintott rám, majd körbenézett. – Ahogy látom, jelenleg senki nem törődik velünk. Szerencsére Celia is felszívódott valamerre. Miss Rea… akar kicsit a tilosban járni? – szélesedett ki a vigyora, és felvonta a szemöldökét.

- Mire céloz? – kezdtem a kezem ügyébe készíteni egy jó kiadós pofont. – Ha azt hiszi, hogy egy tánc után…. – fulladt el a hangom, mikor valaki a hátamnak csapódott, majd sűrű mentegetőzés közepette tovább is állt.

- Egy pillanat! – emelte fel a kezét Klaus. – Még mielőtt a teljes fegyvertárával tüzet nyitna rám, a szándékom tisztességes. Semmiféle… hogy is fogalmazzak… erkölcstelen igényt nem támasztottam! – rázta a fejét. – Ne legyen ilyen bizalmatlan velem.

- Bocsánat – dünnyögtem szégyenkezve, és nem tudtam mit kellene mondanom mindaddig, míg Klaus meg nem fogta a kezemet.

- Jöjjön – súgta kedvesen. – Legyen szép és méltó pillanata is ennek az estének – kacsintott rám, és gondolkodás nélkül követtem.

*****

- Siessen! – suttogtam neki. – A végén még meglát valaki – topogtam, mikor kissé beljebb osonva a kastélyba megálltunk egy jókora vasajtó előtt.

- Igyekszem – szűrte Klaus a szót a fogai között, a zárat piszkálgatva. – Lenne ennél egyszerűbb megoldásom is, de… - hallgatott el, ahogy egy halk kattanás után a kilincs lenyomódott. – Siker – vigyorgott fel rám. – Remélem, nem nyikorog ez a vacak – lökte be az ajtót.

- Ügyes – mondtam elismerően. – Ha nem lenne nemes, tudnék egy jó foglalkozást Önnek.

- Olyat, ami hivatalból üldözendő? – mosolygott, majd megfogta a kezem, és behúzott az ajtón, aztán bezárta mögöttünk.

Vak sötétség vett körbe, nem láttam a világon semmit. Moccanni sem mertem, nem tudtam mi vár egy lépéssel előttem, vagy épp mögöttem.

- Várjon…. – suttogta Klaus, és végigtapogatta zsebeit, majd egy öngyújtó kattanása hallatszott, és némi fény villant fel. – Már meg is van! – emelt fel néhány gyertyát egy ajtó melletti polcról. – Villanyt nem akarok gyújtani, az kész lebukás lenne – motyogta, és lángra lobbantotta a kanócot. A fény teret kapott, megnőtt, és már tökéletesen ki tudtam venni, hová hozott engem.

- Borospince? – nyílt tágra a szemem. – Komolyan azt mondja, betörtünk a borospincébe?

- Milyen férfi lennék én, ha szomjazni hagynék egy ilyen gyönyörű hölgyet? – nézett Klaus a szemembe, és a gyertya fényénél tekintete szinte ragyogott felém. – Jöjjön – fogta meg a kezem. – Ne féljen. Ez csak egy pince.

- Tudom – mondtam, kissé megborzongva. – De a vége sötétbe vesz, és ez elég ijesztő. A filmekben mindig ilyenkor jönnek a szörnyek.

- Megvédem – villantott felém egy mosolyt Klaus. – Még az is lehet, hogy ebben a pincében jelenleg én vagyok a legszörnyűbb.

- Nem… - leheltem halkan. – Én ezt nem hinném – bukott ki belőlem, mire szembe fordult velem, és némán fürkészte az arcomat.

Néhány pillanatig azt hittem, odahajol, és megcsókol. A gondolattól egyszerre öntött el a félelem, és a lehengerlő vágy.

- Tessék, vegye ezt fel – adta rám a zakóját, immár másodszor. – Nem túl barátságos itt a levegő – dörzsölte meg finoman hideg karjaimat, majd elfordult, és meggyújtott még néhány gyertyát, ami a falikarokon volt kihelyezve. – És így kissé barátságosabb is.

- Igen, már tényleg az – mosolyogtam, ahogy a fények táncolni kezdtek a falakon. Klaus a kezében tartott gyertyával végigsétált a hordók között, míg végül megtorpant egy helyen.

- Ez az, amit mindenképpen meg kell kóstolnia – forgatta a fejét, mígnem meglátott egy polcon néhány letakart poharat. – Teljes kiszolgálás – emelt le belőlük kettőt, majd egy talpán álldogáló hordóra állította a gyertyával együtt, és egy palackot emelt a kezébe.

- Igaz, ez itt nem vörös, hanem fehér.1921-es Chateau dYquem. Édes, mint a méz – bontotta fel a bort, és keveset öntött mindkét pohárba, a kicsapó illat pedig azonnal megrohanta az érzékeimet.

- Csodálatos! – szippantottam nagyot a levegőből, és a hordó mellé álltam én is.

- Akkor egészségére – adta Klaus a poharat a kezembe.

Anélkül, hogy összebeszéltünk volna, szinte áhítattal közeledtünk a pohár tartalma felé. Két-három illatvétel… körbelötyögtetés a pohárban… mígnem megízleltem a bort, és azt hittem, helyben elalélok az érzéstől.

- Ez… ez egyszerűen… - dadogtam, mire bólintott. – Édes, mégis kissé fanyar… olyan ez a bor, mintha… mintha a múltba tekintenék általa – mondtam ki az első gondolatot, ami eszembe jutott. – Bocsánat, ez nyilván kissé ostobán hangzik.

- Egyáltalán nem – rázta a fejét Klaus. – Sokkal inkább elvarázsol, amit Ön érez – mosolygott, majd nemsokára megállt mellettem egy újabb üveggel.

- És hogy ne érje hátrányos megkülönböztetés a vöröset sem – ütötte ki a dugót a palackból - jöjjön most egy 1945-ös Romanée-Conti Domaine – öntött újra, ezúttal két másik pohárba. – Száraz bor, a csokoládé édes utóízével kombinálva – koccintotta poharamat az enyémhez, és belekortyoltunk az újabb italba.

- Ne, ne mondja – rázta a fejét. – Látom anélkül is – mulatott. – Tényleg finom. A hely, és a társaság pedig… csak még élvezetesebbé teszi – fogta meg a hordón pihenő kezemet lágyan.

Lehajtottam a fejem, és éreztem, hogy a két pohár bor milyen gyorsan a fejembe száll. A gyertya fénye legalábbis néha már megkettőződött a tekintetem előtt.

- Köszönöm, Klaus – leheltem halkan. – Sosem gondoltam volna, hogy ilyen jól fogom ma érezni magam.

- Engem tesz boldoggá ezzel, Rea – súgta Klaus felém a nevemet, első ízben szólítva így, és közel lépett hozzám.

Felnéztem, tekintete az enyémbe fúródott. Szinte simogatott a pillantásával. Tudtam, hogy mire vágyik, és énem egyik része alig várta ajka érintését a számon, énem másik része – a józanabbik – meg sikítozva rázta az elsőt, hogy térjen észhez.

- Talán… nem kellene… - suttogtam erőtlen ellenkezéssel, de jelenleg ez inkább biztatásnak hangzott.

- Tudom – jött a válasz ugyanolyan halkan – nem vagyok olyan, aki lerohan bárkit is, de én most… - hallgatott el, és hirtelen kiszakadt tekintete az enyémből. Kissé felriadva bámultam magam is az ajtó felé, ahonnan egyre közelebb kopogó léptek hallatszottak fel.

Klaus gyorsan elfújta a gyertyákat, majd a vaksötétben biztos léptekkel – csodálkoztam is, hogy képes erre – kezemnél fogva az ajtóhoz húzott.

- Mi a fene… - hallatszott fel az ajtó elől egy férfihang. – Devon, valaki nyitva hagyta a pincét! – kiáltotta el magát a hang gazdája, majd morogva belökte az ajtót, és egyenesen szembe találta magát velünk.

- Hát maguk meg… - kezdte döbbent csodálkozással, de Klaus nem adott neki időt a kérdés befejezésére. A kezem szorosan fogta, míg kivágtattunk mellette, és egészen a kastély bálterméig rohantunk, hogy végül kifulladva álljunk meg az udvaron.

- Mr. Mikaelson, Ön ma este a bűn útjára terelt engem – nevettem, és megigazítottam hajamat, majd a cipőt a lábamon. – És azt hiszem, felelős néhány vízhólyagért is – sziszegtem. – Nem könnyű magassarkúban rohanni, elhiheti.

- Ön mégis tartotta a tempót – vigyorogott Klaus. – Szegény ember, biztos azt hitte, a pince réme jött el érte egyenesen.

- Ha az a rém ilyen varázslatos, szerintem neki sem lenne ellenére – csúszott ki számon a mondat, de ezúttal már nem jöttem zavarba.

Klaus elém állt, és hátam a falat érintette.

- Az előbb a pincében… - kezdte, nehezen véve a levegőt – volt egy pillanat, mikor szerettem volna megtenni valamit. Nem tudom miért… nem szokásom a tolakodás, és nem vall rám az egész, de mégis…olyan volt…

- Tudom, milyen volt – fogtam meg gallérját, és lágyan közelebb húztam magamhoz. – Mr. Mikaleson mondja…. Nem csókolna már meg végre? – mosolyogtam rá, és szinte felemelkedtem a földről, mikor megérzem száját a saját számon.

Vége

Folyt. Köv.

KOMMENTEKET KÉRNÉK SZÉPEN! J