A magányosság varázslója 4. fejezet

Hogy az éjszaka tette-e, vagy a természet nem tudom, de különös, édes és bódító illatok szálltak a kertben. A virágok szirmain megcsillant a hold fénye, és a borókabokrok titokzatos leheletükkel vontak be mindkettőnket, ahogy lassú léptekkel róttuk a murvával felszórt keskeny utat.

- Hihetetlen ez a kert – szólalt meg Klaus a csendben. – Minden évben látom, és mégis minden évben rabul ejt – szippantott nagyot a levegőbe.

- Tényleg gyönyörű – helyeseltem, aztán oldalra néztem, és halványan elmosolyogtam magam. – Persze ez nem jelenti azt, hogy elfelejtem miben is maradtunk. Mesélnie kell magáról, megígérte.

- Ön aztán nem az a típus, aki könnyen feladja, ugye? – eresztett meg egy elismerő vigyort Klaus, majd egy fehérre festett kerti pad felé mutatott. – Volna kedve leülni?

Bólintottam, majd kényelmesen elhelyezkedtem, ő pedig csatlakozott hozzám, de előbb még meztelen vállamra borította a zakóját.

- Noha most kellemes az idő, ez nálunk akár percek alatt is képes változni. Majd megszokja – mosolygott rám, és mellém ült. A Hold az arcába világított, és ettől szemei különös csillogást kaptak.

- Köszönöm – mondtam kedvesen, jó mélyen beleburkolózva a zakóba, és éreztem rajta arcszeszének kesernyés-fanyar illatát. Mi tagadás, eléggé elbódította a fejemet…de persze hamarabb haltam volna meg, minthogy ezt még akár magamnak is beismerjem.

- Szóval, mire kíváncsi velem kapcsolatban? – tárta szét a karjait Klaus. – Figyelmeztetem, nem szoktam megnyílni senkinek. Ez itt most a vissza nem térő alkalom – hunyorított rám tréfálkozva, mire felnevettem.

- Akkor legyen vele tisztában, hogy élni fogok vele! – igazítottam hajam a fülem mögé. – Azt mondta nekem alig néhány perce, hogy egyike a legősibb nemesi családok leszármazottainak.

- Igy is van – bólogatott. – Az őseim annak idején az elsők között vándoroltak az Államokba. Persze, akkor azt a földet még nem így hívták – vigyorgott. – Aztán… ki tudja mi oknál fogva… néhány visszatértek ide, az őshazába. A családunk azóta is itt él. Generációk óta. Sok-sok generáció óta.

- És a nemesi cím? – érdeklődtem.

- Az őseim roppant jó szolgálatokat tettek az épp aktuális uralkodóknak. És hát valljuk be, remekül értünk a meggyőzéshez is – mondta valami kaján kifejezéssel az arcán.

- Ennyi? – kérdeztem, mikor elhallgatott. – Nem, ennyivel nem ússza meg – ráztam a fejem.

- Pedig tényleg ennyi – vont vállat. – Van négy testvérem. Három öcsém és bátyám, és egyetlen hugom. Velük nem igazán tartok kapcsolatot. Van, aki közülük nem is él már, és a maradék is… mondjuk úgy, hogy szétszóródott a világban. Egyedül vagyok, mint az ujjam. Bár engem nem zavar. Megszoktam, sőt, megszerettem a magányt. Nincs, ami kontrollál. Bármit elérhetek, amit csak szeretnék – dőlt hátra a padon, aztán őszinte érdeklődéssel nézett a szemembe.

- Teljesítettem az alku rám eső részét. Ön jön – biztatott a mesélésre, és az ölembe tett kezeimet néztem, míg összeszedtem a gondolataimat.

- Bevallom, nem kutattam még utána a családfámnak. Vagyis, kutatnom nem kell, hiszen rendelkezésemre áll az anyag, de mindeddig nem volt okom rá, hogy behatóan foglalkozzam vele – gyóntam meg halkan. – Annyit tudok csak, amit apám elmesélt nekem. A nagyapám és a testvére, vagyis a nagy-nagybácsim voltak a Davenport örökösök a században. Aztán mikor beütött a 1929-es válság, nagyapám úgy döntött, odaát folytatja életét az Államokban. Nehéz idők voltak, de a vagyon segített neki talpon maradni, és beindítania a saját vállalkozását. Ott ismerte meg nagyanyámat, és a szüleim már vérbeli jenkinek születtek. Aztán jöttem én… - mutattam magamra. – A nagyszüleim már meghaltak, és a szüleim sem élnek elég régóta – komorodtam el egy pillanatra. – És amint látja, most itt vagyok – fejeztem be végül kissé szerencsétlenül.

- Nincsenek testvérei? – kérdezte Klaus érdeklődve.

- Nem, egyke vagyok – mosolyogtam. – Ami azt illeti, átok rossz gyerek voltam. Szerintem elijesztettem a szüleimet egy második gyerek puszta gondolatától is – vallottam be, mire Klaus őszintén felnevetett.

- Azt hiszem ez a rész az, amiről még majd bővebben szeretnék hallani – mondta, mire kis hezitálás után bólintottam.

- Jó, de ennek nem most jött el az ideje – válaszoltam.

- És az itteni rokonai? Senki nincs a Davenport klán angliai szárnyából? – tette fel a kérdést Klaus.

- Amennyit tudok – húztam össze a szemöldökömet, hogy előkotorjam a történetet a fejemből – a nagy-nagybátyámnak és feleségének csak egyetlen fiuk volt. Ő viszont a család meglehetősen nyugtalan vérmérsékletű ágának vérét örökölte. Főiskolára ment, ahol belekeveredett a politikába. Mindaddig, míg 1971-ben a Véres Vasárnapon Londonderryben le nem lőtték. Egyike volt a 14 áldozatnak – fejeztem be. – Neki magának nem volt még gyereke, és a szülei beleroppantak a tragédiába. Szóval – vettem nagy levegőt – jelen állás szerint úgy fest, hogy bizony én vagyok az egyetlen Davenport örökös – mosolyogtam.

- Fél tőle, ugye? – tapintott Klaus az elevenemre. – Attól, amivel jár a rang.

- Igen, egy kissé – sóhajtottam. – Tudja, az Államokban ugyan meglehetősen vagyonosnak számítottunk, de nem éltük a felső tízezer életét. Apám mindig azt mondta, hogy nem a pénz vagy a származás mutatja meg kik vagyunk, hanem a tetteink. És most alig két hónap alatt belezuhantam valamibe, amiről eddig fogalmam sem volt milyen is lehet. Maximum filmen láttam, vagy könyvekben olvastam, mikor a távoli, szabad élethez szokott rokonból hirtelen vagyonos nemes lett. Csak félek, ez kissé más lesz, mint a filmeken – ismertem el, és értetlenül néztem Klausra,  mikor láttam, hogy szünet nélkül vigyorog.

- Mi olyan mulatságos? – csúszott a homlokomba a szemöldököm.

- Nos, ami azt illeti, eszembe jutott valami – nézett rám féloldalasan. – Alkut ajánlok – és ő maga is felnevetett, ahogy kitört belőlem a hahota. – Ugyan már… - unszolt – már egész jó alkudozóknak számítunk.

- Na és most mi legyen az alku tárgya? – érdeklődtem.

- Mit szól ehhez: én segítek beilleszkedni Önnek az új életébe. Megtanítom a szokásokra, és mindenre, amit egy nemesnek tudnia kell. Cserébe pedig Ön mesél nekem arról az átok rossz gyerekkoráról. Ez fölöttébb érdekelne engem – mosolygott Klaus.

- Részemről áll az alku – mulattam hangosan, és ő is csatlakozott hozzám mindaddig, míg egy harang kondulása fel nem hangzott.

- Miért….? – tettem fel kimondatlanul a kérdést elkomolyodva.

- Ez a jel arra, hogy a bál fő tánca, a keringő tíz percen belül kezdődik. Ezt a park egész területén kódorgók hallják. Többek közt mi is, szóval illő lenne csatlakoznunk a bentiekhez – állt fel, és kissé meghajolt előttem.

- Miss Davenport – nézett a szemembe. – Megtisztelne, hogy a keringőn én lehetnék a partnere.

- Örömmel – álltam fel magam is, és visszaadtam a zakóját.

- Bocsásson meg a kérdésért – hajolt Klaus kissé közelebb a fülemhez, miközben felöltötte az öltönye felsőjét – de ugye tud keringőzni?

- A válaszom igen – igyekeztem megőrizni a komolyságomat. – Ez történetesen hozzátartozik a neveltetésemhez.

- Akkor… adjunk egy fricskát a bentieknek – kacsintott rám Klaus. – Mutassuk meg, hogy csinálják ezt a vérbeli nemesek – nyújtotta a karját szertartásosan, és karomat a karjába fűzve visszasétáltunk a kastély ódon falai közé.

*****

A párok odabenn már felsorakoztak, mikor mi is közéjük álltunk, és nem telt egy percbe, hogy besorjázzunk a fő terembe.

A falakon pompás festmények lógtak, zászlós drapériák varázsolták múltbelivé a helyet. Fenn a hatalmas csillárokon apró kövek ezrei villogtak, és a fény rajtuk megtörve szinte gyémánttá változtatta a padlót a lábunk alatt. Körben pedig tekintetek százai kísérték a párok minden mozdulatát, mikor is felcsendült a zene, és megkezdődött a tánc.

http://www.youtube.com/watch?v=t_No9V1y0vI

Klaus főt hajtott előttem, amit mély pukedlivel viszonoztam. Hozzám lépett, egyik kezével az én kezem fogta meg, másik kezét derekamra csúsztatta, míg én finoman vállát fogtam meg, és máris lépegetni kezdtünk a keringő forgásának mámorában.

A zene minden porcikámat átjárta. Felszabadított, elragadott, és éreztem, hogy libabőrös a karom a szenvedélytől, amit minden egyes ritmus árasztott magából. Klaus szemei az én szemem mélyét kutatták, és ez az élmény felkavaróbb és magával ragadóbb volt minden másnál. Mintha ő és a zene együttesen kiragadtak volna a táncolók tömegéből, elvittek volna messze innen, egy másik világba. Egy titokzatos, rejtélyekkel teli, mégis varázslatos világba, ahonnan nem volt menekülés, de nem is akartam menekülni. Nem akartam semmi mást, csak hogy ez az érzés, ez a pillanat soha nem érhessen véget.

Percek múlva aztán a zene elhalkult, majd elhalt teljesen. Vonakodva visszatértem a valóságba, a kastély falai közé, és zavart mosollyal köszöntem meg a közönség tapsát, a többi táncossal egyetemben.

- Miss Davenport… - hallottam Klaus hangját, és mikor ránéztem megdöbbentem az érzelmek kavalkádjától, amit ott láttam lángolni a szemeiben – őszinte leszek Önhoz. Azt hiszem, ez volt egész életem legszebb tánca.

Vége

Folyt. Köv.