A magányosság varázslója 6. fejezet

Csak akkor tértem vissza a valóságba, mikor Klaus ajka elvált az enyémtől, és néhány nagy levegőt vettem, kevéssel innen a megfulladás határán.

- Te jó ég – motyogta Klaus, olyan ábrázattal, mint akit fejbevágtak, és rájöttem, hogy én sem igazán festhetek másképpen. Zavartan lesimítottam a hajam, és éreztem, hogy – fránya pirulás – már megint újra vörösben játszom.

- Én….én… - kezdtem bele hebegve, aztán erőt vettem magamon. – Nem tudom mi ütött belém… nem szokásom azonnal… sajnálom.

- Én a legkevésbé sem sajnálom – vigyorgott Klaus. – Ha úgy hiszed, bármi rosszat feltételezek rólad egy hirtelen jött csók után, tévedsz. Az egyetlen amire gondolok az, hogy szívesen megismételném.

- Az talán most nem lenne helyénvaló – próbáltam kerülni a tekintetét, mert féltem, hogy ha belenézek a szemébe, nem fogok megállni a csóknál.

- Mi a baj? – kérdezte, finoman megfogva az államat, és nem volt kecmec, maga felé fordította a fejem. – Megbántad? – tette hozzá elkomorodva.

- Nem, a legkevésbé sem – ráztam a fejem. – Csak… kissé hirtelen jött nekem ez az egész. Anglia, a bál, és most… TE – böktem ki a végén, magam is tegeződésre váltva, mikor is – anélkül, hogy összebeszéltünk volna – békésen sétálni kezdtünk vissza a bálterem felé. – Csak most azt hiszem, összezavarodtam egy kicsit. Ennyi az egész.

- Vagyis akkor nem velem van a baj? – fogta meg Klaus a kezemet kedvesen.

- Semmi baj nincs veled – mosolyogtam rá. Olyan volt most, mint egy cukorkáért esengő kisgyerek. – És velem sincs baj. Csak az időzítéssel.

Klaus válaszolni akart valamit, de csak egy hatalmas sóhaj tört ki belőle, meglátva a felénk érkezőt.

- NIK! ASTREA! –óbégatta Celia torka szakadtából, ahogy közeledett. – Magukat kerestem egész idáig. Hol voltak? – hordozta a tekintetét egyikünkről a másikra.

- Csupán megmutattam a kertet Miss Davenportnak – válaszolta Klaus úgy, mintha nem is egymást csókoltuk volna néhány perccel ezelőtt. – Továbbá megígértettem vele, hogy a távoli jövőben sem foszt meg bennünket becses társaságától – villantott egy mosolyt felém is.

- Helyes, helyes! – kacarászott Celia. – Most viszont jöjjenek kérem. A bál zárótánca következik! Ha öt perc múlva sincsenek benn, botrányt csinálok! – kiáltotta vissza felénk, vicces fenyegetőzéssel, ahogy már futott is vissza a terem felé, ott hagyva minket, kettőnket.

- Mondd – néztem Klausra, a Celia távozása utáni áldott csendben – hogy bírod elviselni ezt a nőt?

- Ha jól láttam a szemedben, te az előbb gondolatban már a haját tépted – mulatott Klaus. – Jó ötlet, de előtte kösd be a száját. Igy is visít állandóan, gondold csak el abban a helyzetben – emelte meg a szemöldökét, én pedig elnevettem magam.

- Nem tudtam, hogy a bálokon zárótánc is szokott lenni – tértem át másik témára.

- Szintén keringő – adta meg a választ Klaus. – És bízom benne, hogy most is elfogadsz partnernek.

- A mai este után ez nem is lehet másképpen – mondtam csillogó szemekkel, mire lágyan megfogta a kezem, és elindult velem a kastély belseje felé.

*****

- Jaj, ne már – nyögtem a párnába bosszúsan, és csúnya tekintetet vetettem az ablakpárkányon teli tüdővel óbégató rigó felé. – Hess már… hess innen! Reszeld a torkod máshol – húztam a fejemre a takarót, de a madár addig folytatta a műsort, amíg mérgesen fel nem ültem az ágyban. Akkor aztán leszállt a nem messze lévő fára, de még onnan is láttam a kéjes örömöt az arcán.

- Beszerzek egy tucat macskát! Azok majd megtépik a színes fenekedet! – fenyegetőztem, és ahogy az órára néztem láttam, hogy jócskán belealudtam a délutánba. Ami nem is csoda…

Már a nap halvány korongja is feltűnt az ég alján, mikor Klaus az elém érkező Basilhez kísért, és mély meghajlással, és egy forró kézcsókkal búcsúzott tőlem, olyan tüzes pillantást vetve közben rám, hogy azt hittem, az aszfalt is megolvad a lábam alatt.

- Ne feledd, alkut kötöttünk – súgta nekem közben. – Még ma teljesítem a rám eső rész első szakaszát. Estig megtudod hogyan – kacsintott egyet. – Köszönöm a kellemes estét, Miss Davenport – váltott aztán hangosba. – Örömömre szolgált, hogy a partnere lehettem.

- Enyém volt a megtiszteltetés, Mr. Mikaelson – válaszoltam hasonló hangnemben. – Már most alig várom – súgtam még oda, aztán mosolyogva beszálltam az autóba. Basil biccentett egyet Klaus felé is, aztán beszállt a volán mögé, és alig két perc alatt a kastély, és vele életem első bálja múlttá változott.

Nagy nyújtózással kimásztam az ágyból, magamra dobtam a legközelebb első ruhadarabokat – mint később rájöttem farmert, és egy pólót – aztán úgy ahogy voltam, kócosan és ásítozva a konyha felé indultam.

- A szentségit! – tört belőlem elő az amerikai átlagpolgár, mikor a konyhába lépve hangos zajjal egy komplett hadsereg ugrott fel a konyhaasztal mellől. – A frász jött rám – markolgattam a szívem környékét, és értetlenül néztem rájuk. – Öhm…én egy kávét szeretnék. Vagy kettőt. És ütőset… - nyögtem, mikor rájöttem, hogy valószínűleg a személyzet ebédjébe sikerült belerontanom. – Üljenek csak le… folytassák, kérem… - jöttem zavarba. Ahogy ők is. Hülye helyzet volt. Ők nyilván meg voltak botránkozva a viselkedésemen, én meg azon, hogy úgy éreztem magam, mintha nem nemes, hanem hadvezér lennék.

- Nem, adja csak ide – nyújtottam a kezem, mikor az egyik szobalány szertartásosan tálcát keresgélt. – Nem kell bele semmi, feketén szeretem – legyintettem, majd az asztalra támaszkodtam. Láttam hogy mind elég különösen méregettek, de most még túl fáradt, és túl álmos voltam a magyarázkodáshoz.

Megfordultam, és kezemben a kávémmal, szó nélkül a nappaliba vonultam, és elkínzott nyögéssel lerogytam a kandalló előtti fotelba, egy puha zsámolyon nyugtatva lábaimat, amik eléggé megsínylették a körömcipőt.

Legszívesebben visszamentem volna az Államokba, már ma délután. Nem nekem való ez a földbirtokosdi… Valószínűleg olyan lehetek itt Angliában, ebben a környezetben, mintha egy texasi cowboy beszabadulna a Lordok Házába.

Egy ok volt, amiért mégis képtelen lettem volna repülőre szállni. És ez az ok a tegnap este volt, és Klaus.

Különös, sosem voltam olyan, aki fejest ugrott érzelmekbe, vagy kapcsolatokba. De emlékeztem arra a pillanatra, amikor először megláttam őt, ahogy a bálon rám nézett, és olyan érzés fogott el, mintha az életem legutolsó darabja egy kattanással a helyére került volna. Lehet, hogy bárdolatlan vagyok a főuraknak, lehet hogy elsiettem egy csókot, de mégis… ha azokra a kék szemekre gondolok rájövök, hogy egyetlen pillanatig sem bántam meg.

- Tessék – válaszoltam, mikor a gondolataimból halk kopogás riasztott fel, és Frederick faarca jelent meg az ajtóban. Besétált, és egy ezüsttálcán egy apró levélkét nyújtott át, egy fél pár kesztyűvel.

- Levél? Nekem? Kitől? – forgattam a borítékot értetlenkedve, aztán felnyitottam, és csupán néhány kézzel írt sort fedeztem fel benne.

„ Rea, szavatartó ember vagyok. És ha megfelel, holnap reggel teljesítem az alku első részét. Találkozzunk reggel 8-kor Burry Creek mezején. Alig várom a pillanatot, hogy újra lássalak.

UI: hozd magaddal a kesztyűt.

Klaus”

- Ez meg mi? – kérdeztem egyre bambábban, a fél pár kesztyűt nézegetve. – Minek fél pár kesztyű? Hol a másik fele?

- Miss Davenport, Mr. Mikaelson sofőrje odakinn a válaszra vár – mondta kimérten Frederick.

- Oh… - emeltem fel a szemem a papírról. – Kérem, mondja meg neki, hogy a válaszom IGEN – feleltem, mire Frederick némán meghajolt, és csendben távozott.

- Mi a fenének ez? – kérdeztem önmagamtól, még mindig a kesztyűt forgatva. – Mit csinálunk majd? Betörünk valahová? – kérdeztem a tüzet, de nem jött felelet.

*****

Klaus a villájában üldögélt, a lábát az ágyon pihentetve. Kezében egy pohár gint szorongatott, és élvezte az ital kesernyés-fanyar ízét és illatát.

- Igen? – szólt bele unott hangon a telefonjába, mikor az megcsörrent, majd még szorosabban fogta a füléhez a készüléket. – Celia… - mormogta, felismerve a hívó hangját. – Minek köszönhetem ezt a kétes örömöt? – kérdezte, de a nő nem vette a maró gúnyt.

- Hogy ment? – érdeklődött hevesen.

- Egész jól. Sőt, kimondottan jól – válaszolt Klaus csendesen. – Kedves, közvetlen… és naiv lány.

- Vagyis akkor nem lesz probléma – jött a következtetés a telefonban. – Vigyázz Nik, tudod, hogy szorít minket az idő.

- Ne aggódj Celia – vont vállat Klaus. – Rajta vagyok a problémán – tette le a telefont egy mozdulattal, majd újra a tűzbe bámult, és elgondolkodva forgatta a pohárban az italát.

Vége

Folyt. Köv.