A magányosság varázslója 1. fejezet

Egy halk csendüléssel felvillant a leszállás közben dohányzást tiltó jelzés, és egy megkönnyebbült sóhajjal összecsaptam a könyvemet. Végre valahára… Nem mintha olvastam volna, a szemem úgy futott végig a sorokon, hogy általában középtájon jöttem rá, egy szót sem fogtam fel az egészből. Nem érdekelt most a könyv. Gondolatban teljesen máshol jártam.

A stewardess kedves mosollyal végigjárta a gépet, aztán leült a saját székébe, és beszíjazta magát. A gép lassú ereszkedésbe kezdett, és éreztem, hogy a gyomrom hogyan kúszik fel egyre és egyre jobban a nyelőcsövemen.

- Hogy én ezt a részt mennyire utálom – motyogtam halkan, mire a mellettem ülő jókora fekete férfi először bólintott, bár meglehetősen tésztaszínű arccal, aztán simán belehányt az Observerbe.

A tekintetem elfordítva próbáltam küzdeni magam is az émelygéssel. Új hazám földjét inkább egy üveg pezsgővel, és nem egy kiadós rókázással ünnepeltem volna meg.

A férfi bocsánatkérően rávigyorgott az odasiető stewardessre, aki elvette tőle az összekoszolt újságot, majd csak legyintett egyet.

- Nem fogja elhinni, de én a Washington Post-al vagyok ugyanígy – mosolygott, és ez a mondat kissé feloldotta a feszültséget.

A gép érezhetően újra egyenesbe került, és az ablakon kinézve megláttam a kifutópálya szürke vonalát, ahogy iszonyú sebességgel, alig néhány méterre rohant alattunk.

- Csak érjek földet, és soha többé nem repülök! – fogadkoztam némán, és alig néhány perc, és egy-két zökkenés után a pilóta mindenkinek megköszönte az utat, kifejezve vágyát, hogy legközelebb is találkozunk egy Boing 747-es járaton.

- Azt leshetik! – mondtam félhangosan, mire – immár újságmentes – szomszédom felnevetett, majd felkelt mellőlem, és a csomagját lerángatva távozott. Szaporán követtem magam is a példáját. Igaz, kezem kissé reszketett. 27 éves vagyok, és ilyenkor felrúgni az eddig megszokott életem, hogy egy másikba kezdjek bele, sosem egyszerű. De valahogy úgy éreztem, most nem volt sok választásom. Aki nem kockáztat, soha nem is nyer.

Elvonszoltam a táskámat a repülő immár nyitott ajtajáig, és nagy levegőt véve kinéztem a repülőtér termináljára. Számomra ott nyílik az új élet kapuja.

- Isten hozta Londonban – mosolygott rám a stewardess. – Érezze jól magát.

- Köszönöm – válaszoltam gépiesen. – Remélem, hogy így lesz.

*****

Idegenül éreztem magam a terminál nyüzsgésében. Nem mintha New Yorkban nem lettem volna hozzászokva az emberek tömegéhez, de az mégis más volt. Hazai pálya, ismerős világ. Ott el tudtam igazodni. Itt még nem igazán ment. Noha tudtam az új címemet, mégis, sokért nem adtam volna, ha valaki feltűnik, kalauzol, és mellettem áll… legalább néhány órán át.

Megigazítottam a vállamon a táskát, mikor a szemembe ötlött egy nyurga, szőke, kefehajú fiatalember, aki „DAVENPORT” feliratú táblával a kezében álldogált, mintha csak a betonba öntötték volna a lábát.

- Én vagyok Astrea Davenport – léptem oda hozzá felcsillanó szemekkel, és megkönnyebbült vigyorral kezet nyújtottam neki.

- He… Hello… vagyis üdvözlöm – nézett a srác bamba képpel a kezemre, majd megrázta. Kis megdöbbenést láttam az arcán. Mire számított talán, valami nyugdíjas korú bányarémre?

- A csomagjaim… - néztem hátrafelé, de a fiú megrázta a fejét, és a mellette álldogálóra mutatott.

- Nem, Miss Davenport. Henryk majd elintézi őket, azért van itt. Én pedig azért, hogy hazavigyem Önt. A nevem Basil O’Bryan.

- Basil? – kérdeztem vissza, és ki tudja miért, de nekem azonnal egy színes cserépbe bújtatott, ablakpárkányon napfürdőző, konyhakerti növény jelent meg képzeletemben. – Különös név.

- Nálunk nem – mosolygott rám a fiú. – Kérem Miss Davenport...erre – vette el tőlem a táskát, és mutatni kezdte az irányt.

- EZ? – kerekedett el a szemem, mikor megláttam a betonon álldogáló gépkocsi csodát. – Ezzel megyünk? – örültem, mint egy kisgyerek. – Hát ez oltári. Még sosem utaztam Rolls-on! – nyúltam a kilincs után, de Basil megakadályozott.

Úgy termett előttem, mint egy felhúzható játék, és máris kinyitotta az ajtót, hogy csak kényelmesen be kellett csúsztatnom a bőrülésre a hátsó részemet. Kissé elvörösödve köszöntem meg a kedvességét. Hiába, én nem ehhez voltam szokva.

Hallottam a csomagtartó csapódását, majd Basil a volán mögé ült, és lassan elindultunk, kifelé a reptérről.

- Jó útja volt, Miss Davenport? – érdeklődött Basil, a visszapillantó tükörből nézve rám.

- Igen, tűrhető – bólintottam. – Még jobb lett volna, ha nem tart tíz órán át, és a legvégén nem kell azt látnom, ahogy a mellettem ülő lehányja az újságját.

Láttam, hogy Basil a szája szélébe harapva kissé elvigyorodik.

- Már Angliában van, Miss Davenport. Biztosíthatom, hogy mi britek még ezt is kulturáltabban műveljük, mint az amerikaiak – mondta, és most rajtam volt a sor, hogy elnevessem magam.

- Meséljen nekem valamit! – biztattam a fiút, és hátradőltem az ülésben. – Semmit nem tudok az örökségemről.

- Hát, az is csak egy egyszerű ház, és birtok – válaszolta Basil, miközben az én szemem mohón itta a Big Ben, a Buckingham palota, és a londoni élet minden látványosságát. – Sosem járt még Londonban? – húzta össze a szemöldökét, mikor rájött a nyilvánvalóra.

- Nem, még soha – tapadtam rá az ablakra, mikor elhúzott mellettünk egy piros emeletes busz. – Én már az Államokban születtem. Ahogy a szüleim is. A nagyszüleim éltek itt utoljára – dőltem aztán vissza, és nyilvánvaló volt, hogy lassan elhagytuk a várost. Az épületeket zöld fák, és mezők váltották fel.

- Legalább süt a nap – nyitottam meg kissé az ablakot, kidugva a kezem. – Azt hittem, itt mindig esik az eső.

- Lesz bőven, arra mérget vehet – nevetett Basil. – Most nálunk is nyár van. Ha beköszönt az ősz, az embernek szinte kedve sincs kimozdulni a kandalló elől – vett az autó éles kanyart. – Nemsokára megérkezünk, Miss Davenport.

- Jaj istenem… - motyogtam halkan, és újra elkapott a gyomorgörcs. Pedig már nem volt miért…

- Ne izguljon. Nincs oka rá – mosolygott a fiú, és az autó egyenesbe került. Murvával felszórt úton haladtunk, kétoldalt úgy álltak a fák, mintha díszőrséget adnának.

- Kihalt környék, nem? – nézelődtem.

- New Yorkban nyilván máshoz volt szokva – bólintott Basil. – Mi ezt itt Angliában nem kihaltnak, csupán nyugodtnak hívjuk. A régi nemesség mindig ilyen helyen építette a birtokait. Sokkal jobb, mintha a város bűzét kellene szagolnia, majd meglátja – igazította meg magán a ruhát, begördült az örökségem elé, majd a motort leállítva kiszállt, és nekem is kinyitotta az ajtót.

- Isten hozta itthon, Miss Davenport – mosolygott.

Kikecmeregtem az autóból, és az első reakcióm az volt, hogy leesett az állam. Némán hápogtam egy kis ideig, de rájöttem, hogy úgy festhetek, mint egy szellemi fogyatékos.

- Azt mondta, hogy csak egy ház – meredtem Basil-ra döbbenten. – Ez nem egy ház. Ez egy palota! Ez egyszerűen… HATALMAS! –  kapkodtam a levegőt, és kitört belőlem a legidiótább kérdés, amit csak fel lehetett tenni. – Hogy fogom én ezt takarítani?

Basil először elnevette magát, majd lassan csodálkozóba fordult az arca.

- Sehogy – rázta a fejét olyan arccal, mint aki nem érti, mi a problémám. – Azért van a személyzet. Már szolgálatra készen állnak. Remélem, megfelelnek majd Önnek, természetesen fennáll a joga a változtatásra. Ha valamelyikük nem nyeri el az Ön tetszését, akkor… - darálta el Basil, de felemelt kézzel elhallgattam.

- Oké, én ehhez nem értek. Mondjuk úgy, hogy ezt Önre bízom – vontam vállat.

- Köszönöm a bizalmát, Miss Davenport – bólintott felém, majd kivette a táskámat a csomagtartóból.

- Most komolyan… - fordultam felé. – Muszáj nekünk olyannak lenni, mint egy ósdi könyv? Csaknem egykorúak vagyunk, ahogy tippelem. Tegeződjünk, jó? – nyújtottam kezet. – Hívj csak simán Astreának, vagy Reának.

Basil döbbenten meredt a kezemre, aztán tiszteletteljesen, de megrázta a fejét.

- Köszönöm a megtiszteltetést, de nem lehet – mondta határozottan. – Hogy is tegezhetnénk én egy igazi Davenportot? – kérdezte olyan hangon, mintha azt mondta volna, hogy-hogy nem tudok róla, hogy forog a Föld.

- Engem azért rendeltek Ön mellé, hogy a sofőrje legyek, és a segítsége, hogy itteni életébe berendezkedjen – mondta Basil. – Bármilyen gondja vagy problémája van Miss Davenport, ott lakom – mutatott a „kastély” egyik szárnya felé. – Ott találja a cselédszobákat tette hozzá magyarázón. - Miss Davenport, kérem, tekintse meg új otthonát – tett egy mozdulatot a bejárat felé.

- Tekintem – mormogtam, és már most tudtam, hogy nem is lesz itt olyan könnyű az élet.

Vége

FOLYT. KÖV.