A menedék 19. fejezet

Befejező rész

Az ősz lassan lopózott be Tabita Springs hegyei közé. Először csak a levelek színe kezdett változni, aztán a szél lett keményebb, és lelkesebb, ahogy lekopasztotta a fákat, mint a bátor, de amatőr fodrász. Sárga-piros napfelkelték és naplementék jellemezték a hajnalt és estét. Az autók kipufogójának szagát már csak elvétve sem lehetett érezni a város felől, mert a hűvösebb levegő elnyomott minden illatot. Meleg volt még, napsütés, de már kellett a behúzott kabát. Megérkezett csendesen az indián nyár.

Három hónap. Ennyi telt el azóta, hogy otthagytam Iant a kávéház asztalánál. Nagy idő, és mégsem nagy. Három hónap alatt nem történik szinte semmi, és mégis mennyi minden. Három hónap alatt fejlődni kezd egy emberi lény.

A hasam bizony már jól láthatóan mutatta, hogy lakozik valaki odabenn. Nagyjából a terhesség felénél járhattam, és már érezhetően kissé nehezebb volt mozognom, vagy épp reggel felkelnem. A reggeli rosszullétek már elmúltak, nem is sírtam őket vissza, de helyette beköszöntött a hátfájás időszaka.

A három hónap alatt Ian kétszer próbált meg keresni. Először dobogó szívvel felvettem a telefont. Nem is tudom, miben reménykedtem, talán valami csodában? Ami persze nem érkezett meg. Szinte pontosan megismétlődött közöttünk a kávéházi beszélgetés, de Ian most bátrabb volt. Telefonon át nehéz lett volna felpofoznom….

Vitával váltunk el, és így nyomtam ki a telefont. A második alkalommal már fel sem vettem. Nem volt bennem már bánat, csak valami iszonyú düh. Itt vagyok én, akit elszédített, akivel játszott, mert kedve épp úgy hozta. De ez nem számít, nem is érdekel. A saját történetemmel majd megbirkózom valahogy. De itt van ez a gyerek, akit az apja nem akar. Neki mit fogok majd mondani, ha valaha rákérdez, miért nő csonka családban?

*****

Csendesen kikeltem az ágyból, felvettem a ruháimat, és konstatáltam, hogy még jó hogy vannak a házban férfifarmerek is, bár a nadrágok dereka lassan így is szűk lesz rám. Valahogy nem kimondottan tudtam elképzelni magam ruhában, de biztos voltam benne, hogy annak is el fog jönni az ideje.

Hangos, csörömpölő ténykedésbe kezdtem a konyhában, és az ablakon kitekintve elmosolyogtam magam, látva a kinn dolgozó Andyt és Dannyt.

A két fiú a hónapok alatt olyanná vált számomra, mintha a sors megajándékozott volna két testvérrel. Tényleg tiszta szívű, jó szándékú fiúk voltak. Sosem volt könnyű gyerekkoruk, és megtanulták megbecsülni mindazt, amit a saját két kezük munkájával elértek. És ebbe az emberek szeretete is beletartozott…

- Fiúk, elkészült a reggeli! – kiáltottam ki nekik, a fejem csak egy pillanatra dugva ki az ajtó nyílásán, mégis élvezettel szippantva bele az őszi levegőbe.

Két barátságos intés érkezett válaszul, és nem is telt sok időbe, mire mindketten, hosszas csizmatörölgetés után leültek a konyhaasztalhoz.

- A kisasszony nem eszik velünk? – nézett rám Danny, én pedig felsóhajtottam.

- Mondtam már, hogy hívjatok Monának, és tegezzetek – tettem fel a teát egy jókora edényben. – Nem a munkásaim vagytok, hanem a barátaim.

- Tudjuk mink, tudjuk – bólogatott Andy is. – Csak olyan nehezen áll rá a szájunk. De majd észben tartjuk… Mona – tette hozzá kis vigyorral, és én is elnevettem magam.

- Ez a beszéd – biccentettem, és mintegy erre a jelre felhangzott odakinn Jared autójának jellegzetes csörgése.

- Az öreg farmernek sem ártana már új kocsi – jegyezte meg Andy. – Ha eccer ez szétesik a fara alatt, hát maj megnézheti magát – csóválta a fejét, majd oldalba bökte Dannyt, és mindketten felálltak.

- Csak segítünk neki a kannákat feltenni, aztán visszagyüvünk – igazította meg a ruháját Danny, és kitrappoltak az ajtón.

Nem kellett hozzá sok idő, hogy újra megjelenjenek a konyhában, ezúttal már Jared hangja is az övékébe vegyült, és újabb tányért tettem az asztalra.

- Jó reggelt, vén lókötő – mosolyogtam Jaredre, de meg is hökkentem, mikor mindhárman úgy álltak az ajtóban, mint a gyerekek a Télapó előtt.

- Valami baj van? – ráncoltam össze a szemöldökömet, de csak három fejrázás érkezett.

- Mona – nézett rám Jared. – Tudjuk, hogy nagyon erős lány vagy, és nem szorulsz segítségre. Mégis… szeretnénk adni neked valamit. Mi hárman – nézett végig magukon. – Ha nem tetszene, hát ne haragudj. De nekünk férfiaknak sosem lesz olyan ízlésünk, mint egy nőnek – dörmögte, aztán félreálltak, és a hátuk mögött, a konyhaajtó küszöbén megláttam a világ legszebb kiságyát, amit csak valaha készítettek.

- Ezt…. Hogyan… nekem? – meresztettem ki a szemeimet, és úgy közeledtem a kis bútordarab felé, mintha attól félnék, hogy a közelemben köddé válik. – Ezt tényleg nekem? – csodálkoztam, mire Andy kissé elvigyorogta magát.

- Hát, mi egészen pontosan a gyereknek szántuk – mondta, mire felnevetett mindenki, köztük én magam is.

- Kisasszony… vagyis Mona – folytatta Danny. – Keresünk mink pénzt szépen, itten is, meg a másik farmon is. Hát úgy gondoltuk, hogy azt akarjuk, hogy annak a kicsinek legyen meg mindene. Hát fogaggya el tőlünk, ajándékba – nézett rám, de ekkor nekem már érezhetően gombóc nőtt a torkomban, és a könnyek sem várattak sokáig magukra.

A nyakukba borultam, kis nehézség árán, de sikerült átölelnem mindhármunkat. Az a tény, hogy a nálam keresett pénzüket arra fordították, hogy NEKÜNK vegyenek belőle valamit, elvette a szavamat.

- Köszönöm… - suttogtam boldogan. – Én igazán… nem is tudom, mit kellene mondanom. Csak azt, hogy nagyon köszönöm… - pusziltam meg mindhármuk arcát, mire Jared meghatottan dörmögött, a két fiú pedig fülig pirult.

- Mondhatnád, hogy Jared, itt a reggelid, mert kilyukad a gyomrom – jegyezte meg öreg barátom, én pedig boldog szipogással elé toltam a komplett reggelis tálat.

*****

A reggeli végeztével a fiúk bevitték a szobámba a kiságyat, és az én ágyam mellé állították, hogy akár egy karnyújtással is elérjem. Aztán távoztak, ki-ki a saját dolgára, de szigorúan a lelkükre kötöttem, hogy a vacsorát is nálam fogják eltölteni, hát üres gyomorral érkezzenek.

Mikor eljött a délután, lázasan gondolkodtam, mit is készítsek nekik majd, ami kicsit különlegesebb, mintegy köszönetképpen, és mikor megvolt az ötlet, a fél hűtőmet a konyhapultra pakolva lázas ténykedésbe kezdtem. Ezt csak az szakította félbe, mikor átlag negyedóránként berohantam a szobába, hogy az ajtóban állva gyönyörködjek a kiságyban, és letöröljek néhány boldog könnycseppet.

Épp a tojásokat törtem fel, mikor az udvarról meghallottam egy autó hangját, aztán a tornácon felhangzó lépteket. Mivel a rádió meglehetősen jókora hangerőn szólt, nem is próbáltam kikiabálni, lehet nem hallottuk volna egymást, hát vártam, hogy Jared belépjen.

- Ennyire hiányoztam, vén… - kezdtem bele, de a kezemből a padlóra koppant a markomban tartott tojás, mikor a konyhaajtó üvegén át Iant láttam meg.

Mintha a történtek ismételték volna önmagukat. Ugyanígy láttam meg annak idején is. Ilyen váratlanul, ilyen másodperc tört része alatt változott meg az életem, mikor a sorsomba lépett.

Lassan közeledtem az ajtó felé, félve attól, hogy a terhesség az agyamra is ráhúzódott, és képzelgek. De mikor a képzelgés tárgya meg is szólalt, már tudtam, hogy amit látok, az a valóság.

- Te… mit keresel itt? – tátogtam döbbenten, és nem tudtam, hogy a meglepetésem, vagy a dühöm legyen-e nagyobb. Annyit mindenesetre megtettem, hogy a küszöbön nem engedtem átlépni.

- Hozzád jöttem – válaszolt Ian csendesen, végigmérve alakomat, és tekintete elidőzött a kidomborodó hasamnál.

- Milyen nagy már – mondta, de én csak dühösen vállat vontam.

- Nem hiszem, hogy pont Ő érdekel téged – vetettem oda fagyosan. – Szóval halljam, miért vagy itt? Egyáltalán, hogyhogy leléptél? Ha megint baleseted volt, megadom Kenny telefonszámát, és a városban találsz szállodát.

- Miattad jöttem, Mona – nézte a földet Ian. – Vagyis… miattatok. Még akkor is, ha ez hihetetlen.

Egy darabig gondolkodtam, hogy rúgjam-e erőteljesen bokán, aztán úgy döntöttem, ha már elmondta, amit akart, és nem tetszik a szöveg, még mindig megtehetem.

- Hát jó, hallgatlak – vágtam marcona arcot, és a karom a mellkasom előtt összefonva, zordul méregettem. – Ha azért jöttél, hogy nem akarod a gyereket, akár már most vissza is szállhatsz a kocsiba, és hazamehetsz a barátnődhöz.

- Ez nehézségbe fog ütközni – vont vállat Ian. – Nina kidobott. Két héttel azután, hogy mi ketten a kávéházban találkoztunk. Hosszú történet. Mondd, bemehetnék?

- Nem – válaszoltam szemrebbenés nélkül, miután túltettem magam a másodpercnyi csodálkozáson. – Ha mondandód van, akkor itt mondd el.

Rövid csend következett, láttam, Ian hogy viaskodik, hogy felszínre hozza magából a lassan formálódó szavakat.

- Bocsáss meg nekem! – tört ki belőle hirtelen, és a vakító kék szemek szinte fogva tartották az én szemeimet. – Olyan bolond voltam! Olyan váratlanul jött ez az egész…. Te, a farm, és a kicsi. Egyszerűen nem tudtam, mit tegyek, még azzal sem voltam tisztában, hogy irántad mit érezzek – vallotta be halkan. – De valamiben tévedtél Mona, és ezt hidd el nekem, mert szívemből mondom. Sokkal többet jelentettél nekem egy ágygyakorlatnál.

Nagyot nyeltem, és éreztem, hogyan kezd veszettül verni a szívem.

- Mondd csak tovább – biztattam, de a hangomból a fagyos élt mintha elfújta volna valami.

- Amikor elmondtad, hogy gyerekünk lesz… egyszerűen bepánikoltam. Én nem… én nem élhetek itt veled. Más az utam, és más a sorsom. Féltem, hogy azt akarod majd, hogy hagyjam ott az eddigi életem. És féltem attól, hogy ha Nina megtudja mi történt, kidob. Ahogy ez meg is történt – fintorodott el.

- Aha. Na és ki köpött be nála? – érdeklődtem kíváncsian.

- Én, saját magamat – sóhajtott fel Ian. – Hazamentem, leültettem, és elmondtam neki az igazat. A színtiszta igazat. Meglepődött, de nem túlzottan. Érezte, hogy az érzelmeim nem ugyanazok, amik eddig voltak, mert… mert valaki más felé irányulnak már – piszkálgatta Ian a dzsekije cipzárját. – Bár, az igazat megvallva, ez már csak az utolsó csepp volt a pohárban. A ruháit már két napja pakolta akkor összefelé. Hiába, ami nem megy, azt nem kell erőltetni – dünnyögte, de ezt már csak magának, aztán várakozásteljesen rám nézett.

- És most mi a dolog lényege? – ráztam meg a fejem, elveszítve a fonalat, de harag vagy ellenséges érzések már nem igazán voltak bennem, csak a döbbent kíváncsiság.

- Az a lényeg, hogy akarom ezt a gyereket. Bármit is tettem, bármit is mondtam, mégis akarom. Ő az enyém… és nem fogom őt megtagadni – nézett rám Ian őszinte tekintettel.

- Azt mondtad, nem lennél képes ide költözni – mondtam lassan, és egy bólintás jött válaszul. – De azt tudnod kell, hogy én pedig képtelen lennék elhagyni a farmot.

- Igen, ezzel is tisztában vagyok – szögezte le Ian. – Tudom, hogy a fiam… vagy lányom… itt fog felnőni.

- Lányod fog születni – suttogtam halkan, kissé könnyes szemekkel. – Lányod, akinek szüksége lesz az apjára.

- És az apja itt is lesz – lépett kissé közelebb Ian mikor látta, hogy nem készülök leütni a fejét a helyéről. – Amikor csak lehet, amikor csak tud, itt lesz majd. Látni szeretné felnőni, és szeretne segíteni is ebben. Nem tudom mikor, de kéthetente biztosan itt lennék vele. Nem várom el tőled, hogy megtűrj a farmodon. Kiveszek egy szállodai szobát, és akkor több napot is itt tudnék tölteni veletek. Vele – szedte össze minden bátorságát, és megfogta a hasamat. – Feltéve, ha még nem rontottam el mindent, és még nincs mindehhez késő – nyelt egy nagyot, és könyörgően tekintett a szemembe.

- Azt hiszem, soha semmihez nincs késő – suttogtam, és apró mosollyal visszanéztem rá. – Mondd…van kedved  itt maradni vacsorára? – kérdeztem, és kinyitottam előtte a konyha ajtaját.

VÉGE