A magányosság varázslója 3. fejezet

Éreztem ahogy arcom lassan vérvörösbe vált, mikor a kíváncsi tekintetek pásztázni kezdték az ajtóban álldogáló alakomat, mintha valami vándorcirkusz fő látványossága lennék.

Zavartan helyezkedtem egyik lábamról a másikra, és már azon gondolkoztam, hogy megfordulok, és szégyenszemre kimenekülök, mikor a tömegből felcsendült egy női hang.

- Miss Davenport! – sietett hozzám egy fekete hajú, kék ruhás nő, és barátságosan rám mosolygott. – Üdvözlöm a köreinkben. Már alig vártam a pillanatot, hogy végre megismerhessük! – csicseregte vidáman, és egy pohár pezsgőt nyomott a kezembe. – Celia Rhodes vagyok, a polgármester felesége – nyújtotta kezét, én pedig megkönnyebbülten megráztam a felém tartott jobbot.

- Én is üdvözlöm – eresztettem meg egy halvány mosolyt. – És köszönöm… ez igazán kedves fogadtatás.

- Ó, nem kell köszönnie – kezdett el befelé vezetni a kastély fő termébe, és amerre elhaladtunk, engedelmesen megnyílt a tömeg, és váltakozó reakciók kísértek. Leplezetlenül kutató, bámuló, vagy épp kíváncsi tekintetek, esetleg halk moraj.

- Be kell hogy valljam, borzalmasan zavarban vagyok – bukott ki belőlem az őszinteség. – Még sosem voltam ilyen helyzetben. Épp hogy megérkeztem, már bele is futottam ennek az egésznek a közepébe – mutattam körbe. – Egyébként a hely egyszerűen mesés, ezt beismerem – hordoztam végig menet közben a pillantásomat a falakon, és a dekoráción.

- Régi családi örökség – legyintett Celia. – Már úgy értem, a férjem családjáé. És nem kell aggódni – hajolt közelebb, a fülembe suttogva. – Ami azt illeti, én is szívesebben lennék máshol, de hát a tradíciók köteleznek – sóhajtott fel, és megtorpant két, nekünk háttal álló férfi mellett.

- Drágám, hagy mutassam be neked Miss Astrea Davenportot, a Davenport vagyon és birtok örökösét. Ő pedig férjem, a jelenlegi polgármester, George Rhodes – fuvolázta, mire az alacsonyabbik, kopaszodó férfi megfordult, és rám mosolygott.

- Miss Davenport – biccentett felém, amit én kissé zavart mosollyal honoráltam.

- Ő pedig egy régi, kedves barátunk – mutatott Celia egy tőlünk néhány méterre álldogáló alak felé. - Kérem, Nik! – kiabált a férfinak, aki halk beszélgetésbe merült. – Hagyja most a politikát… van itt valaki, akivel meg kell ismerkednie!

A kiabálás persze tökéletes volt ahhoz, hogy a környéken minden szempár felénk forduljon, és kezdtem úgy érezni, hogy most azonnal megnyílik alattam a föld, és elsüllyedek, mikor is a Nik-ként említett férfi megfordult, és a szemembe nézett.

Hirtelen mintha megállt volna az idő forgása. Egyetlen pillanatig eltűnt a tér és az idő… csak ezek a szemek léteztek. Kéklő tekintet, ellenállhatatlan erő sugárzott belőlük. A lelkem beleremegett az érintésébe, ahogy végigsimította a két szem sugara a bőrömet. Éreztem, hogy most valami történt. Mint mikor egy kulcs beletalált a megfelelő zárba, és kattan egyet. Nem tudom mi történt ebben a pillanatban, de mintha egy híd ívelt volna át köztünk, és ezen a hídon a férfi közeledni kezdett. 

- Nik, ismerje Miss Astrea Davenportot – mutatott rám Celia, mire a férfi kis főhajtással köszöntött. – Miss Davenport, ez az úr Mr. Niklaus Mikaelson – hallgatott el Celia, a jól végzett munka elégedettségével a hangjában.

- Miss Davenport – fogta meg kezem Niklaus, és könnyed csókot lehelt rá. – Elbűvölően néz ki, ha megengedi, hogy ismeretségünket ezzel a mondattal kezdjem el – tekintett fel rám a kézfejemről, aztán felegyenesedett.

- Barátom, maga aztán tökéletesen ért a nőkhöz, azt meg kell hagyni! – kortyolt bele a kezében tartott pohár pezsgőbe a polgármester.

- Én csak őszinte vagyok, polgármester úr – mosolygott Niklaus tökéletes úriember módján.

- Na és hol van a kísérője, kedvesem? – érdeklődött Celia nekem címezve a kérdést, fel-alá tekintgetve a teremben.

- Nincs kísérőm – vallottam be kínban. – Igazság szerint csak tegnap délelőtt érkeztem, és kaptam meg a ma esti meghívót. Elnézést is kérek, ha kissé alulmúlom az elvárásokat, de délelőtt alig volt néhány órám vásárlásra, és szépítkezésre. Ezért is érkeztem egyedül. Ennyi idő alatt nem ismertem meg senkit, kivéve persze a személyzetet.

- Nos, ha nem volt ideje a szépítkezésre, akkor viszont isten adta szépség! – állapította meg a polgármester. – És remekül áll Önnek, mikor elpirul – tette hozzá kedvesen.

- Hát nem tökéletes véletlen? – csicseregte Celia. – Nik is egyedül érkezett ma a bálba! Ugyan Nik, legyen olyan jó, és legyen ma estére Miss Davenport partnere! A keringőt mégsem járhatja egyedül! – unszolta a szőke férfit, én pedig kezdtem úgy érezni, hogy még egy szó, és ezt a nőt belefojtom a csokiszökőkútba, ami a terem közepén álldogált.

- Számomra megtiszteltetés – mosolygott rám Nik. – Feltéve, ha Miss Davenportnak nincs ellene kifogása.

- Ó én….igazán nem akarok… tényleg nem… - dadogtam szinte teljesen megsemmisülve, mire Celia a hátamra tette a kezét, és szinte Nik karjaiba lökött.

- Hát ez csodálatos! Szórakozzanak jól, Miss Davenport! – lelkendezett, majd férjestől arrébb vonult, és nemsokára már a terem másik végéből hallottam a hangját.

- Bocsássa meg a viselkedését – szólalt meg Niklaus. – Celia mindig is meglehetősen szertelen teremtés volt. És ezen a legelőkelőbb angol iskolák sem voltak képesek változtatni. Mindazonáltal, igazat mondott, egyedül érkeztem ma este. És ha elfogad társaságának, hát boldoggá tenne vele.

- Azt hiszem, életemben nem voltam még olyan zavarban, mint most – nyögtem vörös fejjel, kerülve a kék szemeket, és a padlót fürkésztem a talpam alatt. – Senkinek nem szeretnék a terhére lenni.

- Miss Davenport, nekem nem lenne terhemre, efelől biztosíthatom – lépett közelebb Nik. – És ha a partnere lehetek este, megkíméli önmagát attól, hogy kíváncsi tekintetek kísérjék. Vagy attól, hogy Celia ezerszer rosszabb kísérőt találjon Önnek ma estére – vigyorogta el magát. – Oh igen, higgye el, hogy képes rá – biztosított, mire elmosolyogtam magam.

- Úgy mondja ez, mintha ez a bál amolyan szörnyek gyülekezete lenne – nevettem fel, és kissé kezdtem oldottabban érezni magam.

- Nem komplett gyülekezet, de akadnak néhányan – hajolt kissé közelebb Nik, és halkabbra fogta. – És ha nem hisz nekem, akkor készséggel bemutatom Willow Burry grófjának. Bár félő, hogy ebben az esetben már holnap visszamenekülne az Állomokba.

- Ön ezt is tudja rólam? – kérdeztem meglepődve, és elvettem egy újabb pohár pezsgőt egy arra sétáló pincér tálcájáról. – Meglepően felkészült ahhoz képest, hogy még csak alig két perce ismer.

- Ez igaz, viszont a híre megelőzte – vont vállat Nik. – Már mindenki hallott az amerikai Davenport örökösről. Az itt jelenlévők figyelme egy hónapja már Ön felé fordult, még akkor is, ha erről eddig nem tudott.

- Akkor köszönöm a felvilágosítást – mosolyogtam.

- Bármikor, amikor kívánja – érkezett a válasz. A tekintetünk hirtelen találkozott, és valami érthetetlen okból kifolyólag mindketten felnevettünk.

- Egyébként, szólítson csak Astreának, vagy Reának. Nem vagyok hozzászokva a Miss Davenporthoz, és nem is kedvelem. Túl hivatalos – kortyoltam a pezsgőbe.

- Nos, csak azzal a feltétellel, ha én sem leszek az Ön számára Mr. Mikaelson. Jobb szeretem a Niket, vagy a Klaust.

- Klaus… milyen érdekes név – állapítottam meg. – Viszont tetszik nekem, illik Önhöz – hajtottam a fejem félre. – És ha már a körülmények így összejátszanak ellenünk, hát szövetkezzünk.

- Ez a beszéd! – nevetett fel Klaus. – És hogy ne érezze magát zavarban ennyi ember között, szívesen elkalauzolom, ki kicsoda. Úgy látom, hadilábon áll a helyi nemességgel.

- Azt nagyon megköszönném! – válaszoltam. – Mert ami engem illet, a pincéreket is csak a tálcákról tudom megkülönböztetni. Nem venné ki túl jól magát, ha egy lordtól kérnék kaviárt – mondtam, és a zavar egy másodperc alatt lehullott rólam, mikor meghallottam Klaus őszinte, vidám nevetését.

*****

- Soha nem hittem volna, hogy az angol felső tízezer minden tagja képviselteti itt magát ma este – motyogtam kissé később káprázó szemekkel. – Igazság szerint már az első tíz lordnál és grófnál elvesztettem a fonalat.

- Sose bánja – legyintett Klaus. – Igazából kevés közöttük az, aki csakugyan figyelemre méltó. A többség a rangjából él, méghozzá nem is rosszul, és visszasírja azokat az időket, mikor az átlagpolgár kalaplevéve köszöntötte őket az utcán.

- Ezt úgy mondja, mintha elítélné mindannyiukat – állapítottam meg, mikor a lassú séta közben megálltunk az udvarra vivő ajtóban.

- Mert ez így is van. Legalábbis részben. Soha nem a rang határozza meg, kik is vagyunk, hanem önmagunk, és tetteink.

- Lenézi a nemeseket? – mosolyogtam. – Különös ember Ön, ezt elismerem.

- Lenézem… elítélem… megvetem…nem is tudom, melyik rá a jobb szó – töprengett Klaus. – Mindez roppant különös annak tükrében, hogy családom az egyik legősibb nemesi névvel büszkélkedhet – mondta, mire hajszál híján félrenyeltem a pezsgőt.

- Ön aztán a meglepetések embere! – mondtam elismerően. – Mondja, mit tudok még az este folyamán?

- Bármit, amire csak kíváncsi – tárta szét a kezét. – És ha már szövetkeztünk, alkut is ajánlok. Mesélek magamról. Cserébe minél többet szeretnék tudni Önről is.

- Akkor áll az alku – kacsintottam Klausra vidáman. – És ezennel átadom a kezdés jogát Önnek. Rajta, meséljen!

Vége

Folyt. Köv.