Bocsánat a késésért

Elnézést mindenkitől, hogy csúszok az ötödik fejezettel, de beleestem a betegségbe, és lázasan nem vagyok túl kreatív. De ígérem, a lehetőségekhez képest igyekszem, csak némi türelmet kérek szépen tőletek.

Tükröddé válva 4. fejezet

Még félálomban nyújtóztam az ágyamban reggel, mikor megcsörrent a fejem mellett hagyott telefonom. Behunyt szemmel tapogattam ki a készüléket, és csodálkoztam, mikor a várt szülői hívás helyett egy ismeretlen telefonszám villogott a kijelzőn.

- Hallo – nyöszörögtem bele álmosan a mobilba.

- Hello – köszönt bele a jól ismert hang – Damon Salvatore vagyok.És úgy hallom, pont rosszkor jelentkezem.

- Damon – ültem fel az ágyban, és megigazítottam kócos hajamat, mintha csak a vonalon keresztül is látna – dehogyis, nem hívtál rosszkor – mondtam, és próbáltam kidörgölni az álom maradékát a szememből.

- Csak a karácsonyeste miatt hívlak – folytatta ő közben.

- Meggondoltad magad? – kérdeztem, némileg csalódva.

- Dehogy gondoltam! – kiáltott bele a telefonba. – Eszembe sem jutott! Attól féltem, hogy esetleg te leszel, aki ma reggel már megbánja a tegnapi döntését.

- Attól ne félj – mosolyodtam el – Semmi esetre sem maradnék le a sütievős-tévénézős-borozós esténkről.

- Nagyszerű – és éreztem, ahogyan ő is elmosolyodik a vonal túlsó felén – csak azt szeretném tudni, hány órára menjek majd érted.

- Én arra gondoltam, inkább elbuszoznék hozzád – mondtam, közben kilendítettem a lábam az ágyból, és a konyhába csoszogtam egy reggeli kávéért. – Igazság szerint van még némi elintéznivalóm előtte. Az én autóm sajnos szervízben van – sóhajtottam.

- Egészen biztos, hogy így akarod? – kérdezte.

- Persze – bólogattam – ne aggódj, már járhatóak az utak. És nem tévedek el. A vidéki kislány kiismeri már magát a nagyvárosban.

Elnevette magát.

- Rendben, ahogy szeretnéd – és lediktálta a címet. – Meg fogod ismerni a házat. Barna épület, barna tetővel, és repkénnyel befuttatva.

- Odatalálok, ne aggódj – válaszoltam, aztán beleittam a kávéba, és éreztem, ahogy a forró folyadéktól hólyagok nőnek a nyelvemen.

- Este 6 megfelel? – kérdezte ő közben, de mintha gyanakodva hallgatta volna a fulladozó hangokat, amiket kiadtam közben.

- Istenien – nyögtem elhaló hangon. – Most mennem kell, ne haragudj – ezt már könnybe lábadt szemekkel sziszegtem.

- Angel – szólt még bele egy pillanatra a telefonba – Már nagyon várom a karácsony éjjelt – mondta újra mosolygó hangon, és ez egy pillanatra még a fájdalmat is feledtetve velem.

- Én is várom – búgtam halkan. – Akkor találkozunk Damon.

És egy halk kattanással letettem a telefont.

*****

Néhány perccel elmúlt már hat óra, mikor a buszról leszállva begyalogoltam a ház elé. Nem volt nehéz megtalálni a címet, amit adott nekem. Meglehetősen különálló épület volt, szinte az erdő szélén. Damon nemes egyszerűséggel „ház”-nak titulálta, de én inkább a kúria szót használtam volna helyében. Tátott szájjal meredtem az épületre, amely akkora volt, hogy az én családom három vagy négy generációja ellakhatott volna benne. De csodaszép volt csakugyan. A tetőgerendákon barna cserepek feszültek, barnák voltak a falak, az alapok kővel kirakva, és itt-ott – ahogy Damon is említette – felfutott a falakra a zöld színű repkény, régimódi és romantikus külsőt kölcsönözve a háznak. Olyan volt egy pillanatra, mintha csak a múltba tévedtem volna. Elsétáltam a bejárati ajtóig, és ezek után fel voltam készülve rá, hogy egy libériás inas fog majd ajtót nyitni a csengetésemre.

Léptek hallatszottak odabentről, és Damon állt a nyíló ajtó keretében. Mosolygott mikor meglátott, és hasonló mosollyal üdvözöltem.

- Már vártalak – mondta, és végignézett rajtam. - Nagyon szép vagy! – suttogta, aztán arrébb állt, hogy be tudjak lépni mellette. Most láttam először a bőrkabátja nélkül, csupán farmerban és egy fekete ingben, de tagadhatatlanul tetszett a látvány. A vállára csapott kockás konyharuha jelezte hol is tevékenykedik éppen.

Végigvezetett a főfolyosón, amely nagyjából ugyanolyan képet mutatott, mint a ház külseje, csak a repkény hiányzott a falakról. A faborításon szemmel láthatóan régi festmények függtek, és kérdés nélkül is tudtam, hogy nyilván családi ősök lehetnek, mert ráismertem egy-egy képen Damon világítóan kék szemére, vagy épp szájának ívére.

Beléptünk a nappaliba, és egy csapásra más kép tárult a szemem elé. Noha itt is a barna szín dominált, és szemmel láthatóan meghagyták a régi faburkolatot a falon, a technika mai eszközei azonnal a jelenbe hoztak vissza. A helység egyik falának közepén egy jókora televízió terpeszkedett, egy másik állványon dvdt és hangfalakat láttam, egy könyvespolcot megtöltöttek a lemezek. Hihetetlen keveréke volt ez a ház a réginek és újnak, de mégis stílusosan, és nem szemet bántóan tette ezt.

A konyhából gőz és gyomormozgató illatok szálltak kifelé. Damon elnézést kért, és visszarohant oda, ahonnan a csengetésem valószínű kirángatta. Felkapott egy fakanalat, és közben egy mozdulattal jelezte, hogy érezzem csak otthon magam.

Követtem a konyhába, és letettem a nagy tálca karácsonyi sütit az asztalra. Kíváncsian emelte fel az edény tetejét.

- Ejha – vonta fel a szemöldökét – a kedvencem – eresztette meg felém már jól ismert vigyorát, amiben most nem volt semmi kajánság, csupán jókedv villogott.

- Reméltem is, mert a fél délutánom ezzel töltöttem – mosolyogtam el magam, aztán körbenéztem. – Segítsek valamit?

- Egy tésztaszűrő nem ártana – piszkált bele fakanállal a fazékba, ami felett megállt. – Ott, abban a fiókban találsz egyet – jelezte a helyet.

Odavittem neki, és láttam, ahogy nem épp hozzáértő mozdulattal kezd neki a tészta leszűrésének.

- Hagyd csak, majd én megcsinálom – vettem ki a kezéből mindent, és átfutott rajtam valami fura érzés, mikor kezünk összeért. Rám mosolygott, ezúttal közvetlen közelről, és erősen kellett koncentrálnom arra, amit éppen teszek.

Míg a tésztával bajlódtam, egy jó nagy adag sajtot reszelt, aztán kidobott a kezéből mindent.

- Kész – jelentette ki diadalmasan – azt hiszem én vagyok az egyetlen pasi, akinek egy fél napjába telt egy spagettit elkészíteni – dünnyögte hozzá halkabban, aztán előszedett két tányért, és evőeszközöket.

- Éhes vagy? – nézett rám.

- Mint a farkas – vigyorogtam. – Nem igazán ebédeltem. A sütinek tartogattam a helyet.

Felnevetett, aztán jó adag tésztát és szószt lapátolt a tányéromra. Csendben ettünk, egymással szemben ülve az asztalnál, és csak méregettük egymást mosolyogva. Különös, jóleső csend volt ez, és mégis valami különös vibrálás hatotta át.

- Ez isteni volt – töröltem a szám szalvétába a végén, aztán össze akartam szedni az edényeket, de megállított.

- A vendég nem mosogat – csóválta a fejét – nem azért hívtalak ide. Hanem… - finoman megfogta a kezem, a nappaliba vezetett, aztán egy kis szekrényből egy üveg bort, és egy másik tálca süteményt szedett elő – Ezért – fejezte be a mondatot széles mosollyal.

- Igaz is – nevettem el magam. – A borozgatós, sütizős, tévénézős esténk következik, ha jól sejtem, ugye?

- Mmmm – mormolta – és van némi szerencsénk, éjfélkor megláthatjuk a jó öreg Santát, a tetőre leszállni rénszarvasaival.

Elképzeltem a Mikulás szánját a régi tetőn, és elnevettem magam az abszurd képzeten. Levetette magát a kanapéra, én követtem. Kitöltött két pohár bort, koccintottunk, aztán benyomta a tévé távirányítóját.

*****

Egész este beszélgettünk, bort ittunk, és sütit tömtünk magunkba a tévé halk háttérzaja mellett. Különös, de ahhoz képest, hogy megismerkedésünk első órájában szerettem volna személyesen megfojtani, most nagyon jól éreztem magam a társaságában, és láttam, hogy ő ugyanígy van ezzel. Ha éppen nem pimaszkodott, kifejezetten normális pasas volt.

Éjfélkor aztán elkezdtünk nézni egy karácsonyi vígjátékot, és nagyokat nevettünk rajta, bár én észrevettem, hogy sokszor inkább engem nézett, mint a filmet.

Hajnal kettő volt már, mikor kinyomta a tévét, és csönd borult a házra.

- Hát – néztem fel a tető irányába – azt hiszem, a Télapót elszalasztottunk.

- Úgy tűnik – bólogatott, aztán ő is felnézett, mintha azt kereste volna, hol libben meg mégis egy piros ruhaszegély, vagy egy fehér szakáll.

Aztán a kanapé párnái alá nyúlt, és egy apró csomagot nyomott a kezembe.

- Boldog karácsonyt – súgta halkan.

Szívből mosolyogtam, aztán a szatyromból én is elővarázsoltam az ajándékomat.

- Boldog karácsonyt  – suttogtam ugyanolyan halkan.

Meglepetten nézett rám, aztán úgy kezdte el letépkedni a papírt, mint egy kisgyerek.

- Ejha – füttyentette el magát, mikor kezébe csúszott egy üveg bor – látom, tudod, mi a minőség – nézett rám elismerően.

- A borozós, kandallós estékhez – néztem rá, aztán figyeltem, ahogy a másik csomagot bontogatja, és mikor meglátta az ajándékomat, egy pillanatra lederemedt.

- „A gyalogos közlekedés szabályai” – olvasta fel a kis füzet címét, aztán ugyanolyan eget rengető hahota tört ki belőle, mint a kávézóban. – Ez zseniális. Rendben, megértettem a célzást – mosolygott szélesen.

Most én voltam a soros, kinyitottam a lapos kis dobozkát, és egy cd csúszott belőle a kezembe, országom legszebb dalaival. A szívem kellős közepébe talált az ajándékkal.

- Ez… - próbáltam keresni a szavakat, de aztán csak ennyit tudtam mondani neki: - Köszönöm – és ahogy ránéztem, a szemeimből kiolvashatta azt, amit kimondani nem voltam képes.

Odahajoltam, és egy apró puszit nyomtam az arcára köszönetképpen. Egy percig még mosolyogva, félrebillentett fejjel méregetett, aztán felálltam, és nagyot nyújtóztam.

- Azt hiszem, lassan ideje lenne mennem – mondtam neki.

Kimeresztett szemekkel pislogott.

- Hajnal két órakor akarsz hazabuszozni? – kérdezte csodálkozva. – Jusson eszedbe, hogy ma éjjel ilyenkor már nincsenek buszok. Mások is ünnepelnek.

- Hívok magamnak egy taxit – oldottam meg a helyzetet néhány pillanatnyi töprengés után.

Ő is felállt, és közvetlenül elém lépett.

- Maradj itt – nézett rám – maradj itt ma éjjelre. Van üres vendégszobám, és olyan jó, hogy egy kis élet tölti meg ezt a házat – kért csendesen.

- De hát nincs nálam semmi, még egy fogkefe sem – ráztam a fejem.

- Találsz nálam mindent, ami csak kell – vont vállat. – Még pizsamát is adok. Kérlek, maradj. Esküszöm, még reggelit is csinálok neked. Vagy akár a kávédat is ágyba kérheted.

- Csábító gondolat – néztem rá – idejét sem tudom, mikor kaptam így a kávét. De jobb lenne talán, ha hazamennék.

- Gondold meg – unszolt – én szeretném, ha maradnál.

Gondolkodtam még néhány pillanatig.

- Hát jó – döntöttem el – ha csakugyan nem gond.

- Persze, hogy nem – mosolyodott el szélesen – és megfogta a kezemet. – Gyere – mondta, aztán vezetni kezdett végig a folyosón. Elfordultunk balra, és a ház egy másik részébe értünk. Kinyitott előttem egy ajtót, és egy hasonló vendégszobába léptünk, mint a nappali. A barna volt a fő szín itt is, és a piros függönyök és fehér bútorok tökéletesen kiegészítették. Jókora franciaágy terpeszkedett középen, és láttam, hogy az ágyneműt frissen húzták fel.

- Te készültél erre? – néztem rá összevont szemöldökkel. – Arra, hogy itt maradok?

Bűnbánóan bámult az arcomba.

- Haragszol rám ezért? – kérdezte és kék szemei most olyanok voltak, mint egy kölyökkutyáé.

- Képtelen vagyok, amikor így nézel rám – sóhajtottam egyet, aztán elmosolyodtam. – De a visszavágóról nem felejtkezem el.

Nevetett, aztán az ajtóra mutatott, ami a szobából nyílt.

- Ott a külön fürdőszobád – mondta – mindent megtalálsz, ami csak kell. Hozok neked egy pizsamát.

- Kösz, de nem akarlak megfosztani tőle – emeltem fel a kezem, mire kajánul vigyorogni kezdett.

- Nem csak egy van belőle – világosított fel – mellesleg, soha nem használom egyiket sem.

Megjelent lelki szemeim előtt a kép, és éreztem, ahogyan lassan vörösödni kezdek.

- Megyek – mutogattam a fürdő felé, és hál istennek volt olyan könyörületes, hogy hagyott bemenekülni.

Mire kijöttem tisztán, illatosan, egy kényelmes pizsama volt az ágyamra készítve. Belebújtam, magamba szívtam finom illatát, aztán a takaró alá kuporodtam. Arra gondoltam, milyen kiszámíthatatlan az élet. Ha valaki három nappal ezelőtt azt mondja, hogy ennek a pimasz fiúnak a házában töltöm a karácsony éjjelt, alighanem szemberöhögtem volna az illetőt.

Halk kopogás szakította félbe gondolataimat, és mikor engedélyt adtam óvatosan benyitott.

- Minden oké? – kérdezte – Szükséged van valamire?

- Minden tökéletes – ültem fel – Köszönöm ezt a szép estét – néztem rá, ahogy odaült az ágyam szélére. – Boldog karácsonyt még egyszer.

- Neked is boldog karácsonyt – súgta, aztán finoman tenyerébe vette a kezemet. Kitágult szemekkel néztem fel rá, aztán láttam, ahogy közelebb hajolt, és behunytam a szemem, ahogyan ajka az ajkamhoz ért.

Csupán néhány másodpercig tartott a csók, de valami csodálatos bizsergés futott végig minden érzékemen, és mikor szemeibe néztem utána, láttam, nála is hasonló volt a hatás.

Felállt mellőlem, aztán a küszöbről még visszafordult.

- Szép álmokat, Angel – aztán csendesen betette az ajtót maga mögött.

A párnára hajtottam a fejem, számon még égett a csókja, de mielőtt bármiféle gondolatokba belemerülhettem volna, lehunytam a szemem, és mély álomba merültem.

Vége

FOLYT. KÖV.

Tükröddé válva 3. fejezet

Damon a szatyraimat markolva sietett előttem át a fagyos szélviharon, és néhány lépés távolságból figyeltem, ahogyan úgy vitte a nehéz csomagjaimat, mintha pehely lenne mindkét kezében. Leparkolt egy terepjáró mellett, a hátsó ülésre behajigálta a cuccaimat, aztán ajtót nyitott nekem, míg ő áttrappolt a túlsó oldalra, és nemsokára néhány belibbenő hópihe kíséretében ő maga a kormány mögé csusszant. Vacogni kezdett a fogam, nem volt épp meleg az utastérben. Noha úgy tűnt, ő fel sem veszi a hideget, elértette fogaim hangos csattogását, mert azonnal indított, és maximumra tekerte a fűtést. Alig kellett hozzá néhány perc, hogy a kellemes meleg úgy járjon át, mintha egy kád forró vízbe ereszkedtem volna éppen. Addig türelmesen várakozott, az autó motorját búgatva közben.

- Minden oké? – kérdezte tőlem, mikor feltűnt, hogy fogsorom már nem ugrál kasztanyetta módjára. Haján olvadni kezdett a hó, ettől kissé vizessé vált, hosszú szempilláin is hintázott egy apró vízcsepp, és ettől még inkább ragyogni láttam valószínűtlenül kék szemeit.

- Most már igen – mondtam aztán, mire óvatosan gázt adott, kikanyarodott a parkolóból, és elindult a külváros felé.

- Mi olyan érdekes? – sandított rám szeme sarkából, mikor látta, hogy körbenézek az autóban.

- Hát…tudod…csak meglep, hogy egy terepjáró – magyaráztam – inkább valami elegáns sportautót képzeltem volna hozzád.

- Ebből is látod, hogy ne ítélj elsőre – bazsalygott rám, és úgy tűnt, örömmel látta, hogy már nem akarom minden szavára leharapni a fejét. – Zavarna a rádió? – mutatott a műszerfalra.

- Dehogy – ingattam a fejem – szeretem a zenét. És még mindig kellemesebb ezt hallgatni, mint a szél süvítését.

Eltekerte a kis készülék gombját, és a következő másodpercben egy régi karácsonyi melódia csendült fel a levegőben, és ez azonnal összeszorította a szívemet. A honvágy újult erővel rohant meg, mikor magamban csendesen dúdolni kezdtem a dalt, anyám régi kedvencét. Az ablakon keresztül kibámultam a kinn kavargó hóviharba, miközben lelki szemeim előtt a távoli otthonom fényeit láttam kigyúlni, és éreztem, ahogyan könnyek öntik el a szememet.

- Valami gond van? – fordult felém Damon, megérezve, miért hallgattam el ilyen hirtelen, és miért nézek az ablakon makacsul kifelé.

Megcsóváltam a fejemet, de nem hagyta magát lerázni. Átnyúlt hozzám, finoman megfogta az államat, és gyengéd mozdulattal maga felé fordította arcomat. Beleremegtem az érintésébe, és úgy éreztem, mintha parázs égetett volna meg ott, ahol hozzámért.

Valami hasonlót érezhetett ő is, mert – noha csak csuklója látszott ki a bőrkabát ujjából – láttam, ahogyan lassan libabőrössé válik.

- Te jó ég – sóhajtotta, mikor meglátta könnyben úszó tekintetemet – kérlek, mondd, hogy már megint nem én tettem valami rosszat.

- Dehogy – mosolyogtam el magam könnyeimen keresztül. – Csak megrohant az ünnepi hangulat – tettem hozzá magyarázatképp, mikor láttam, hogy továbbra is várakozásteljesen néz rám, de ennél többet nem akartam mondani neki.

- Aha – bólintott – te olyan karácsonyőrült vagy, ugye? – csodálkozó tekintetem láttán hátramutatott a csomagjaimra. – Kis ajándék, nagy ajándék, kis csomag, nagy csomag, fogadjunk, még a szomszéd néni is kap valamit.

- Ha jól veszem ki a szavaidból, te nem sokba nézed az ünnepet, ugye? – fanyalogtam.

- Látod, már megint hamar ítélsz – vetett felém egy oldalpillantást – szó sincs ilyesmiről. Szeretem a karácsonyt…csak éppen nem ünneplem, mert nincs kivel.

- Ezt nem értem – hökkentem meg – családod nyilván van. Talán nem?

- Dehogynem. Van egy öcsém – húzta fel a vállát – szeretjük is egymást a magunk módján. Néha találkozunk is, de…hogy mondjam…jobb nem felzavarni az állóvizet. Nem volt mindig felhőtlen a viszonyunk, és most sem az. Bár az eddigiekhez képest ideálisnak mondható – adta meg a magyarázatot nekem, mikor látta rajtam az értetlenséget.

- Akkor hogy néz ki nálad a szenteste? – érdeklődtem.

- Sétálok délután a városban, nézem az embereket. Elidőzöm a központi fa alatt, aztán otthon beülök a kandalló elé, bámulom a tévét, és kibontok egy jó üveg bort. Mint a vénemberek – vigyorgott rám.

- Akárcsak majd én – csúszott ki a számon akaratom ellenére, és most rajta volt a csodálkozás sora.

- Azt ne mondd nekem, hogy te egyedül töltöd a karácsonyt. Ezt úgysem hiszem el! – nézett rám felvont szemöldökkel.

- Pedig elhiheted – sóhajtottam akkorát, mint a kinti szél. – Az én családom Európában él, és úgy alakultak a dolgok, hogy csak tavasszal láthatjuk egymást.

- Sajnálom – mosolygott rám szomorkásan.

- Hát, valahogy majd csak túlélem – vonogattam meg a vállamat. – Azt hiszem, kipróbálom a tévénézős, borivós tippedet – nevettem el magam kicsit kényszeredetten.

Láttam, ahogy maga elé mosolyog, aztán az utat figyelve megkérdezte.

- Jól tippelem, hogy csak nemrég költöztél Manhattanbe?

- Igen, jól – válaszoltam, és egy pillanatra megdöbbentem.

- Bocs, ha olyasmibe ütöm az orrom, amibe nem kellene – fűzte tovább a szót – de bármibe lefogadom, hogy azért, mert ez tűnt a legjobb módjának, hogy lezárj egy kapcsolatot.

Éreztem, ahogyan hajam égnek kezd állni, és az a gondolat futott át az agyamon, hogy a pasi kémkedik utánam.

- Ezt meg honnan tudod? – kérdeztem kisebbet kiáltva, szemöldökömet összevonva, és meglehetős bizalmatlansággal kezdtem méregetni. Alighanem megérezte, hogy kissé tartani kezdtem tőle, mert egyik kezét felemelte a kormányról, a megadás pózába tartva.

- Ne lőj – vigyorgott – ez csak logika. Egyedül vagy, se család, se pasi, se barátok. Az ember akkor hagy ott egy várost, és megy máshová, ha örököl, vagy ha új életet akar kezdeni.

Mérlegeltem egy darabig, hogy morduljak-e rá, hogy semmi köze hozzá, vagy épp valljam be, hogy igaza van, aztán az utóbbi mellett döntöttem.

- Mondjuk, hogy eltaláltad – húztam el a számat. – De ha nem zavar, én erről nem szeretnék beszélni.

- Persze – sietett a válasszal megnyugtatni – tényleg sajnálom, ha beleártottam magam olyanba, amibe nem kellett volna.

Egy apró mozdulattal jeleztem, hogy semmi gond, de ezzel lezártnak tekintem a témát. Egy darabig csendben ültünk az autóban, hallgatva a zenét, néha egymásra néztünk, és  mosolyogtunk mindketten, mintha csak tapogattuk volna egymás határait.

Észre sem vettem, hogy beértünk a külvárosba, csak arra eszméltem fel, mikor megkérdezte:

- Most merre tovább? – és egy pillanatra lefékezett.

- Egyenesen. A következő utcában már ott is vagyunk – erőltettem szememet bele a kinti vaksötétségbe, és hófúvásba.

- Ott lakom – mutattam rá alig egy perccel később a házra, és ő leállította a motort a kerítés előtt.

- Hát…akkor köszönöm. A csokit is, és a fuvart is – mosolyogtam rá kedvesen – volna kedved esetleg…? – mutattam a ház felé.

- Bemenni? Lenne. De valami azt súgja, jobb ha sietek, és hazaérek mihamarabb, amíg valamennyire járhatóak az utak – válaszolt kissé lelombozva.

- Értem – köszörültem meg a torkom néhány pillanatnyi hallgatás után, aztán nekikészültem a kiszállásnak.

- Várj – fogta meg karomat finoman, mire csodálkozva fordultam hátra. – Lenne számodra egy ajánlatom, bár az ismeretségünk rövidségére, és körülményeire tekintettel, azt is megértem, ha nemet mondasz rá.

- Miről lenne szó? – kérdeztem higgadtan, bár a kezem ügyébe készítettem egy kiadós pofont, ha valami tisztességtelen ajánlattal szándékozott volna kirukkolni.

- Töltsd velem a szentestét – bökte ki halkan, és szemembe nézett.

- Hogy érted ezt??? – csúszott homlokomra a szemöldököm a csodálkozástól.

- Én magamban leszek karácsony éjjel, és te is egyedül. Miért kellene ennek így lennie? – magyarázta türelmesen. – Legyünk együtt aznap este! Gondoltam, esetleg magunkba tömünk egy nagy tál karácsonyi sütit, felbontunk egy üveg bort, és szétunjuk magunkat a tévéműsoron. Tudom, nem túl kecsegtető program, de…

- Rendben – vágtam a szavába mosolyogva, és most rajta volt a meglepődés sora.

- Komolyan mondod? – ismételte meg most azt a mosolyát, amit kézfogáskor is láttam rajta, és ez a mosoly valami bizsergő érzést keltett életre bennem, és láttam, ahogyan az ő szemei is felragyognak.

Előkotortam egy darab papírt és tollat a táskámból, és felírtam a számomat.

- Tessék – nyomtam a kezébe – itt a mobilom száma, itt bármikor elérsz. Ha időközben meggondolnád magad.

- Eszem ágában sincs – csóválta meg a fejét nagy vidáman.

Megeresztettünk egymás felé egy nagy vigyort, aztán kikászálódtam az autóból.

- Még egyszer köszi mindent – néztem rá vissza.

- Nincs mit. Örülök, hogy így alakult ez az egész – simogatott végig a tekintetével, aztán felemelte a kis cetlit – Három nap múlva újra látjuk egymást.

Becsaptam a kocsi ajtaját, aztán mikor kinyitottam a bejárati ajtót, a küszöbről még visszaintettem. Láttam, ahogy ő is üdvözlésre emeli a karját, aztán beindította a motort, és lassan elhajtott a ház elől.

Becsuktam az ajtót, aztán vadul dobogó szívvel támaszkodtam neki, és úgy éreztem, legszívesebben táncra perdülnék örömömben.

Vége

FOLYT. KÖV.

Tükröddé válva 2. fejezet

Kitrappoltam a buszmegállóba, a négy hatalmas szatyrot vonszolva magam után, és még odakinn az utcán is füstölögtem magamban. Nem volt elég a magam baja, még pont egy ilyen alakot sodort utamba a balszerencse! Azt viszont minden mérgem ellenére is beismertem, hogy minden pimaszsága ellenére hihetetlenül jóképű srác, az a kék szempár pedig szinte teljesen megbabonázott.

Toporogtam egy ideig a megállóban, és szinte néhány perc alatt csontig átfagytam. Most, hogy a düh lassan kezdett elszállni az agyamról, képes voltam felfogni a körülöttem lévő világot is. Míg odabenn vásároltam, kinn leszállt már az esti sötétség, és az eddigi romantikus, karácsonyidéző hóesés mostanra hóviharrá változott. Pengeéles szél borotválta az arcomat, és kristályos jégdarabokkal szórta tele a szememet szinte azonnal. Alig lézengett már néhány járókelő az úton, mindenki próbált vagy haza, vagy valami védett helyre jutni az időjárás elől.

Az órámra néztem, és valahogy nem volt kedvem háromnegyed órát ácsorogni ebben a sarkvidéki időben, és ahogy próbáltam körülnézni a hóförgetegen keresztül, egy kis kávézót vettem észre nem túl messze a megállótól. Gyorsan összenyaláboltam minden holmimat, és egy kupacnyi hó kíséretében bezuhantam a kis helyiség ajtaján.

Odabenn kellemes meleg, barátságos légkör, és karácsonyi hangulat fogadott. Egyetlen sarokban álló boksz állt szabadon, ahová gyorsan leszórtam minden holmimat, és egy jókora bögre forró csokoládét rendeltem. Ujjaimat a meleg pohárra fűztem, és hagytam, hogy átjárjon a nyugalom, és béke. Karácsony volt, és nekem nem volt kedvem az egész napom tönkretenni egy viselkedési problémás srác miatt.

Előhúztam a szatyraim egyikéből egy újságot, beletemetkeztem, és a szép szemű illető szinte azonnal ki is csúszott a gondolataimból.

*****

Talán tíz percig merülhettem bele a saját kis világomba. Halványan érzékeltem, ahogyan sűrűn nyílik és csukódik a bolt ajtaja, de igazán nem hatolt egy agyamig az információ. Hirtelen egy árnyék vetült az asztalra, elfogva előlem a lámpák színes fényét.

- Leülhetnék ide? – hallottam meg a hangot – minden hely totál tele van.

Egy mozdulattal beleborultam az újságomba, és úgy felemeltem magam előtt, hogy még a fejem búbja sem látszott ki belőle, és egyszerűen nem akartam hinni a saját balszerencsémnek.

- Khm…hello – próbálkozott újra a hang tulajdonosa, és éreztem, ahogyan lassan vörösbe váltok. Mire bármit is reagáltam volna, egy ujj jelent meg az újságom felső pereme fölött, és kíméletlen lassúsággal elhúzta előlem a biztosnak eddig sem mondható „menedéket”.

Nem tévedtem. A szépszemű illető állt az asztalom előtt, és az ő arcára épp olyan döbbenet ült ki egy pillanatig, mint az enyémre. Aztán elmosolyogta magát, és kicsit közelebb hajolt.

- Szóval, leülhetnék? Ígérem, hozzád sem érek közben.

Egy pillanatig mérlegeltem magamban a választ, de a helyiség túl zsúfolt volt ahhoz, hogy a bénák bajnoka tömeges szerencsétlenséget okozzon, ezért – kelletlenül kissé – de bólintottam.

- Kösz – dobta le magát elégedetten, és lehúzta bőrkabátja cipzárját. Mi tagadás, most valahogy nem tudott lekötni az újság, fél szemmel a fiú vetkőzőszámát figyeltem, és legszívesebben arcon csaptam volna magam, mikor rájöttem, hogy nincs ellenemre a látvány.

- Egy cappucínó vásárlás után? – nézett bele poharamba közben.

- Egy forró csoki indulás előtt – válaszoltam, és a kirakatüvegen át az épphogy kivehető buszmegálló felé böktem.

- Aha – bólintott, aztán kicsit félrebillentette fejét, és mosolyogva méregetett.

- Ha már befejezted a scannelést szólj, mert olvasnék tovább – vetettem oda neki, mire az asztalra könyökölt, és előrébb hajolt.

- Figyelj – nézett rám komolyan – tényleg bocsi, hogy fellökdöstelek. Ne haragudj ezért. Ne légy velem ilyen! Nem köthetnénk fegyverszünetet?

Kipislogtam rá az újság felett, és láttam, hogy kivételesen komolyan beszél. Sóhajtottam, aztán visszagyűrtem az újságot a szatyorba.

- Rendben – bólintottam – végül is karácsony van.

- Akkor ez azt jelenti, hogy vendégem vagy erre, oké? – mutatott a csokimra.

- A mai akciód után úgy gondolom, elfogadom – válaszoltam neki, mire elégedetten elvigyorogta magát, és egy intéssel két újabb bögre csokit rendelt, és maga elé húzta az egyiket, a másikat pedig elém tolta, aztán a csomagjaimra csúszott a tekintete.

- Szép nagy család, ugye? – kérdezte, miután számbavette az ajándékok halmazát. – Várj, kitalálom. Anyu, apu, öcsike, hugica, bátyuska, nagynénik és nagybácsik. Stimmel?

- Nem egészen – vigyorogtam el magam akaratom ellenére – anyu és öcsike stimmel. A többi nem talált.

- Nocsak. Hová lettek, akik a sorból hiányoznak? – érdeklődött.

- Miért kéne ezt pont neked elmesélnem? – kérdeztem vissza negédes mosollyal.

- Mondjuk azért, mert remek hallgatóság vagyok – dőlt hátra várakozásteli kifejezéssel az arcán.

Némán intettem nemet. Hogyisne, majd pont egy olyan alaknak fogom kipakolni a családi dolgaimat, akit alig egy órája ismerek, és legszívesebben a föld másik felére kívánnám!

- Felejtsd el – ráztam meg a fejem, mire megadóan bólintott.

- Remélem, nagy kárt nem tettem az ajándékaidban – nézett szét, aztán az egyik csomagra bökött – ha jól emlékszem, abba még talán bele is rúgtam – nézett rám bűnbánó arckifejezéssel.

- Akkor azért zörög folyamatosan – sóhajtottam, mire felemelte a dobozt, óvatosan megrázta, és hallotta, ahogyan a benne lévő dolgok halványan zörgő-zizegő hangot adnak ki.

- Ajaj – vonta össze a szemöldökét – azt hiszem, ez darabokban van. Sajnálom – és most valami sajnálatfélét tényleg felfedeztem az arcán.

- Azzal már nem segítesz rajta – csóváltam a fejem, mire a kabátjába nyúlt.

- Tényleg ne haragudj. Mondd meg az árát, és most azonnal kifizetem.

- Hagyd csak – vontam vállat.

- Szó sem lehet róla – válaszolta ellentmondást nem tűrően, aztán visszasiklott tekintete a csomagra. – Azt már meg sem merem tippelni, hány darabban lehet – motyogta.

- Én igen – tettem úgy, mint aki gondolkodik – olyan ezerötszázban. Mondtam, hogy hagyd – hárítottam el tárcát szorongató kezét – remélem minden darabja megvan, és akkor karácsonykor odarakhatom a fa alá.

Láttam, ahogy nagy szemeket kezd mereszteni rám.

- Te ezt oda akarod adni? – csodálkozott. – Így?

- Ühüm – bólintottam, miközben beleittam a csokimba, hogy el ne röhögjem magam – az öcsém majd összerakja. Szerintem tetszeni fog neki.

Úgy meregette egyre jobban nagy kék szemeit, hogy legszívesebben hangos hahotára fakadtam volna. Végül úgy döntöttem, nem szívatom tovább. Felemeltem a dobozt, és jó alaposan megráztam.

- Ez egy ezerötszáz darabos puzzle – vigyorogtam el magam győzelmem tudatában – és David imádja az ilyesmit – dőltem hátra elégedetten.

Egy pillanatig rákövült a felismerés, hogy a bolondját járattam vele, aztán hangos nevetésre fakadt, úgy, hogy a környező boxokból is mindenki minket kezdett figyelni.

- Ügyes – mondta, még mindig mosolyogva, és láttam tekintetében felcsillanni az egyenrangú ellenfélnek kijáró tiszteletet. – Rendben, most törlesztettél. Egy-egy. Indulhatnánk innentől tiszta lappal? – kérdezte.

Én is elmosolyogtam magam, és egy pillanatra átfutott agyamon, hogy úgy látszik, mégsem olyan elviselhetetlen figura, mint amilyennek először látszott. Mielőtt azonban válaszolhattam volna kinyílt a bolt ajtaja, és egy jól megtermett fekete fickó kanalazta be magát rajta, a buszvezetők egyenruhájában, és egy Himalájára való hómennyiséget szórt a padlóra.

- Hello, Tom! – köszönt rá a tulajra vigyorogva – Valami jó erőset, ami átmelegít! – ült a pult mellé.

- Már megint jókedvedben vagy, Ernie – rázta a fejét a Tomnak nevezett – nem hiszem, hogy az utasaid örülnének egy whiskytől bűzölgő sofőrnek!

- Ma már biztosan nem – vigyorgott továbbra is Ernie – Nem hallottad? – kérdezte, mikor látta Tom arckifejezésén, hogy mit sem ért – Egész Manhattenben leállították a tömegközlekedést!

A bejelentésre hirtelen csend lett. Mindenki a nyakát nyújtogatva meredt a kirakaton keresztül az utcára. Csakugyan, nemhogy buszokat, vagy taxikat, de még szinte autókat sem lehetett látni odakinn.

- Ebben a hóban katasztrófahelyzetet emlegetnek – fűzte tovább Ernie a szót – egyedül a személyautókat engedik közlekedni, saját felelősségre. Még a taxisokat is leállították! Alig néhány kószál csak belőlük az utcán. A metróba pedig teljes képtelenség lejutni. Odakinn áll a sor vége – bökött valahová az utca felé.

Hirtelen felbolydulás támadt a kávézóban, mindenki igyekezett kifelé, vagy a metró, vagy a taxiállomás irányába.

- Jaj nekem – nyöszörögtem, mikor a helyiség csaknem teljesen kiürült, és néhány – feltehetően helybelin kívül – szinte senki más nem maradt odabenn.

- Jól sejtem, hogy ez a buszodra is vonatkozik? – kérdezte a szépszemű.

- Gyanítom – sóhajtottam – csak tudnám, hogy jutok most haza??? A külvárosban lakom, a zöld részen. Az innen tíz kilométer.

A fiú belenyúlt a kabátja zsebébe, és egy slusszkulcsot halászott elő.

- És ha azt mondom, a taxid előállt? – nézett rám. – Úgy értem, én szívesen hazaviszlek. Engesztelésként a mai nap után.

- Nem is tudom… – hebegtem a gyorsan beállt helyzetet latolgatva – köszi, meg minden….de miért kellene beülnöm melléd? Nem is ismerlek. Lehetsz akár sorozatgyilkos…vagy még szatír is – böktem ki aztán.

Hátravetette fejét, és olyan hahota szakadt ki belőle, hogy azt hittem, még a csillár is leszakad.

- Nem… nem vagyok az – nyögte, mikor már szóhoz tudott jutni a nevetéstől – nem vagyok szatír.

Az utolsó szó – hajszálnyira ugyan – de kissé különös hangsúlyt kapott. Mintha azt akarta volna mondani, hogy ő valami más. Egy pillanatig összevontam a szemöldökömet, aztán meggyőztem magam arról, hogy valószínűleg képzelődtem.

- Nem nézel te kicsit sok tévét? – mosolygott a fiú továbbra is, én pedig vállat vontam, aztán szintén elmosolyogtam magam.

- Jó oké, lehet, hogy igazad van – néztem rá. – Bocs a feltételezésért.

- Vagyis akkor, elvihetlek? – zörgette meg a kulcsot, jelezve, hogy bocsánatkérés elfogadva.

- Nem hiszem, hogy lenne más választásom – bólintottam – remélem, jobban vezetsz, mint ahogy gyalog közlekedsz – szúrtam még oda egyet finoman, de nem bántó éllel.

- Bebizonyítom – mosolygott rám újra, és ez a mosoly más volt, mint az eddigiek, mert valami különös melegséggel telt meg, és kék szemei felragyogtak.

- Egyébként – szakítottam ki magam a szemek bűvköréből – ha már itt tartunk, engem Angel McCoynak hívnak – nyújtottam az asztal fölött a kezemet.

- Ne haragudj – sóhajtotta – de az én jó modorom úgy látszik, ma végképp elúszott – azzal kezébe vette a kezemet, finoman megszorította, és éreztem, ahogy valami különös vibrálás fog el az érintésétől. Aztán kimondta az a mondatot, amivel örökre megváltoztatta az életemet.

- Az én nevem Damon Salvatore.

Vége

FOLYT. KÖV.

Új folytatásos fejezetei

Sziasztok!
Nos, mivel jobban haladok a tervezettnél, és nem akarom senki idegrendszerét húzni, ezért valószínű már pénteken délután hozom az újabb fejezetet, és sűrűbben is fogom őket feltölteni, mint ahogy eddig ígértem. Remélem, most jó hírrel sikerült szolgálnom valamennyire. :)
Várlak benneteket és örülök, ha kommentben megosztjátok velem a véleményeteket is!
Kellemes olvasgatást mindenkinek.

Tükröddé válva 1. fejezet

- Tudom, anya – sóhajtottam a telefonba nagyot, és próbáltam nem érzékeltetni a csalódottságot, ami elöntött hirtelen – ne aggódj, megértelek – motyogtam utána némileg csendesebben, miközben ügyesen szlalomozva próbáltam kikerülni a jókora hókupacokat a járdán, és az emberek egyre áramló tömegét.

- Haragszol – hallottam a hangot a vonal másik végéről.

- Nem, dehogy haragszom! – kiáltottam – Csak tudod, elég vacak érzés belegondolni, milyen karácsonyom lesz, szálegyedül.

- Hidd el, ha tudnék, mennék – ismételte anyám türelmesen – de nem hagyhatom itthon felügyelet nélkül Davidet! És Mrs. Conningot, aki vigyázni szokott rá, nem rángathatom el a családja mellől, ráadásul pont karácsonykor.

- Tudom – sóhajtoztam továbbra is csendesen. David, az öcsém, 10 éve ellenére kimondottan problémás gyereknek volt mondható, és képtelenség volt őt felügyelet nélkül hagyni. Egy 12 órás utazásnak kitenni pedig még inkább.

- Nyilván tudod, hogy most én sem mehetek – meredtem magam elé keserűen – a költözés elvitte minden megtakarított pénzemet. De….ezt muszáj volt meglépnem.

- Hát persze – sietett anyám megnyugtatni  – senki nem is rója ezt most fel neked. Egyébként ne aggódj, itt nem lesz nagy felhajtás. Csak a szokásos hangulat. Rokonok, fenyőfa, ajándékbontás, ennyi.

Annak ellenére, hogy ezt lehangolónak szánta, pont az ellenkezőjét érte el nálam. Iszonyú honvágy kapott el hirtelen, és odaadtam volna Amerika minden gyönyörűségét, ha karácsony estére ott lehettem volna a családom mellett Európában.

- Az ajándékokat azért postára adom, még idejében – válaszoltam aztán, és csak azt sajnáltam, ahogy nem láthatom szeretteim arcát a kicsomagolás közben.

- Jól van kicsim, várom őket. És persze nálad is fog majd csengetni a postás – hallottam anyám hangján, hogy mosolyog. – Ne búsulj, hamar eltelnek az ünnepek, és tavasszal mindenképpen találkozunk. Ugye, kibírod addig nélkülünk?

- Van más választásom? – kérdeztem, aztán halványan én is elmosolyodtam. – Szenteste felhívlak benneteket, jó? Addig is boldog ünnepeket, és anya….nagyon szeretlek titeket – nyomtam ki a telefont egy nagy sóhajjal, aztán megálltam egy percre. Feltekintettem az égre, ahonnan hatalmas pelyhekben hullott a hó, és már most ezerszer elátkoztam magamban az idei karácsonyt.

*****

A belváros olyan volt, mint egy életre kelt karácsonyi képeslap. Az esti félhomályban fények villogtak mindenfelé, az utca szinte fényárba öltözött, a levegőben érezni lehetett a karácsony hangulatának közeledtét, mint amikor magasabbra csavarják otthon a fűtőtestet. Zene szállt az üzletek folyton meg-megnyíló ajtaja felől, és szemem előtt egymást érték az utcai árusok végtelen sorai. Minden a boldog, elégedett ünnepek ígéretét hordta magában, én voltam az egyetlen, aki nem érezte ennek a hangulatát.

Nem éltem még túl régóta Manhattan-ben, három hónapot semmiképpen nem mondanék annak. Az elmúlt időszakban nem volt könnyű életem, és reméltem, hogy a költözés talán egy új, jobb élet reményét hozza majd el nekem. Egyelőre csalódnom kellett, és csak abban bizakodhattam, hogy jövőre megváltozik majd minden.

Nagy sóhajjal vettem fordulatot az egyik áruház ajtaja felé, és már most azon töprengtem, vajon mivel tudnék legnagyobb örömöt szerezni otthon maradt szeretteimnek.

Testvéremet és engem tökéletes anyával áldott meg a sors. Holott anyám mindenért keményen megküzdött életében, sosem panaszkodott, és sosem adta fel. Egyedül nevelt fel engem, apámat sosem ismertem. Aztán még kisgyerekkoromban férjhez ment ahhoz az emberhez, akitől öcsém született, de David születése után ő is lelépett, valószínű kínosnak tartotta, hogy egy „problémás” gyereket nemzett, pedig David nem rossz gyerek a maga módján. Mi hárman voltunk egymásra utalva, és olyan családi köteléket építettünk ki, ami csak nagyon keveseknek adatik az életben, és most mindennél jobban fájt ennek a családnak a hiánya.

Annyira elmerültem gondolataimban, hogy csak arra eszméltem, ahogyan nekem rohan egy magas, bőrkabátos „oszlop”. A hirtelen ütközés erejétől alighanem egy jókora hókupacba zuhantam volna, ha az ismeretlen a könyökömnél fogva meg nem tart, míg visszanyerem az egyensúlyomat.

- Hoppá – hallottam hirtelen felcsendülni egy kellemes hangot, aztán a tulajdonosa meglehetősen közel húzott magához, hogy egészen biztosan képes legyek megállni a lábamon. Eszmélkedő pislogással felnéztem, és hirtelen úgy éreztem, mintha egy álomba csöppentem volna bele. Piszkosul jóképű srác tekintett rám, olyan, akibe szinte első látásra beleragad a tekintet. Szélfútta, kócos haj keretezte arcát, mintha csak most szállt volna ki az ágyból, és ez alól az üstök alól a legkékebb szempár ragyogott rám, amit valaha is láttam életemben.

Meglehetősen bambán nézhettem rá, mert kicsit felhúzta a szemöldökét, aztán elmosolyogta magát.

- Rendben vagy? – kérdezte, és megreszketett a lábam, mikor meghallottam a hangját – Elengedhetlek? – vigyorgott, mintha csak bezsebelte volna a külseje miatti lányos zavaromat, és ez a gesztus azonnal kijózanított engem.

- Itt lenne az ideje, igen – válaszoltam, és kihúztam könyökömet a karjából. – Megtanultam már megállni a saját lábamon, köszi.

- Ez nem kimondottan tűnt fel – biccentette félre a fejét.

- Úgy elég nehéz, ha valaki teljes erővel letarol – húztam össze a szemöldökömet.

- Bocsánat – vont vállat – tényleg nem figyeltem. Nincs harag?

- Nincs hát – igazítottam meg a táskámat a vállamon – de ha lehet, legközelebb nézz a lábad elé, rendben?

- Kívánságod parancs – suttogta ingerlően, mire megráztam a fejem, aztán elléptem mellőle, és otthagytam. A szemem sarkából még halványan láttam, ahogyan hosszasan utánam néz, de én nem fordultam vissza. Hogyisne, nem kellett most nekem az életembe semmiféle ismerkedés. Egy ilyen pimasz alakkal meg aztán végképp nem.

Mire az ösztöneimnek engedelmeskedve mégis visszanéztem az áruház bejáratából, már üres volt a tér, és a szépszemű illető eltűnt.

*****

Sosem gondoltam volna, hogy csakugyan létezik olyan, amit eddig az idióta amerikai filmekben láttam, amikor valaki négy szatyorral egyensúlyoz, mellette a postaláda tartalmát tartja a szájában mint egy jól nevelt öleb, és kezeivel pedig a kulcsa után matat. Alig egy óra elteltével sikerült ezt a produkciót élő egyenes adásban bemutatnom az áruház előterében. Jó alaposan felpakoltam ajándékokkal, a pénztáros mögött álló srác unott képpel pakolt tele a cuccaimmal négy jókora papírszatyrot. Épphogy arrébb léptem, amikor elém ugrott egy – általam grincsnek titulált – zöldbe burkolt kölyök, és szórólapokat nyomott a kezembe, ahol már nem volt hely, így mikor szólni akartam, hogy köszi, de mégsem, egy határozott mozdulattal a nyíló számba nyomta a köteget. Mindeközben valaki érezhetően a lábamra hágott, így szatyrostul, szórólapostul, és fél lábon táncikálva forogtam el a bejáratig, ahol is egy jókora ütést éreztem a hátamon, és itt már nem volt megállás, egy dicstelen hasassal elterültem a padlón, közben kiköptem a számba tömködött lapokat, és a szatyrok tartalmával beterítettem néhány négyzetméternyi területet.

Már arra sem volt energiám, hogy bosszankodjam, sóhajtozva kezdtem el összegyűjteni a szétszóródott csomagokat, mikor egy kéz jelent meg padlóra szegezett tekintetem előtt, és az egyik ajándékomat tartotta a markában.

- Azt hiszem, ez ma valahogy nem az én napom – hallottam meg a hangot, én pedig magamban némán fohászkodva behunytam a szememet, de imáim nem találtak meghallgatásra. Felnéztem, és a szép szemű illető szedegette a holmijaimat a földről, ahová juttatott, miután újfent letámadott. Ezúttal hátulról.

- Valami azt súgja, hogy ez nem is a te napod – vigyorgott rám, mikor felemelte a fejét, és ő is megismert engem. Szemtelen mosolya láttán elhagyott a béketűrés.

- Mondd, neked ez a hobbid? – kérdeztem, és csípőre tett kézzel felálltam. – Embereket fellökdösni a karácsonyi forgalomban? Mi vagy te, zsebtolvaj? – mikor ezt kimondtam, ijedten tapogattam meg tárcámat a zsebemben.

- Nem, nem vagyok – nevetett fel röviden – csak azt hiszem…ma szokatlanul béna alak.

- De legalább őszinte – bólogattam hozzá.

- Hű, de morcos valaki – vonogatta a szemöldökét még mindig mosolyogva, úgy tűnt, elég nehéz kihozni a sodrából. Éltem a gyanúperrel, hogy az idők végezetéig képes lenne folytatni ezt a társalgást úgy, hogy egy tizedet nem emelkedik a vérnyomása, és még kifejezetten élvezi is a helyzetet. Nekem viszont sem kedvem, sem erőm nem volt verbális vitába bonyolódni vele.

- Ha valakit kétszer küldesz kiütéssel a padlóra, ne várj tőle köszönetet – ráztam a fejem, miközben sikerült együttes erővel összekotorni az ajándékokat, és menetre készen újra felcuccoltam. Felemelte a földön heverő szórólapokat is, és vigyorogva a szám felé közelített vele, kérdően felvonva szemöldökét, hogy kérem-e, nyilván látta, honnan pottyantottam ki őket.

- Nyeld le – sziszegtem ekkor már csakugyan dühösen, és két hatalmas lépéssel odébb akartam állni, de ekkor elém lépett.

- Sajnálom, hogy letaroltalak. Ma már másodszor – tette hozzá – nem ahhoz vagyok szokva, hogy a nők nyilvános helyen, és ruhában dőljenek el tőlem – meredt a tekintetembe, és láttam, hogy szórakoztatja a szituáció.

- A szerencsétlenek – recsegtem felé a lesújtó véleményemet a legjegesebb hangon, amit csak elő tudtam venni.

- Várj – fogta meg vállamat, mikor elléptem mellőle, és maga felé fordított. – Tehetnék esetleg valamit érted? Engesztelés gyanánt?

- Azt hiszem, igen – válaszoltam egy másodpercnyi töprengés után. – Ma már ne akadj az utamba többet! – kiáltottam dühösen, és kicsörtettem az áruházból.

Alighanem őrjöngő rohamot kaptam volna, ha ebben a percben tudom, hogy a kívánságom nem válik valóra.

Vége

FOLYT. KÖV.

KÉSZÜLŐBEN AZ ÚJABB FOLYTATÁSOS TÖRTÉNET!

Sziasztok!
Előreláthatóan hét közepén (szerda) hozom az új folytatásos első fejezetét. A sorozat ezúttal a Tükröddé válva címre hallgat majd, és kissé másabb jellege lesz, mint az eddigi történeteknek. Damon fanok ezúttal abszolút előnyben. :)
A történet dióhéjban:
Angel McCoy három hónapja él Manhattenben, ahová zűrös kapcsolata lezárásaként menekült. Közeleg a karácsony, és Angel borzasztó egyedül érzi magát mindaddig, míg egy különös véletlen (vagy talán nem is olyan különös) egy nap többször is az útjába sodor egy pimasz, ám vonzó idegent. (Damon Salvatore). Angel jól érzi magát a fiú társaságában, mindaddig, míg ki nem derül Damon vámpír mivolta. Angel sosem akarja többé látni őt, mégis egymásra lesznek utalva, és kénytelenek lesznek összefogni, mikor Angelt egy olyan veszély fenyegeti, ami a múltból érkezik, és ami egy régi családi titokra derít fényt.
Remélem azzal, hogy némileg más körülmények közé helyezem a cselekményt, tetszeni fog nektek a történet! A véleményeket pedig természetesen nagyon kíváncsian várom.

Szimpátia az ördöggel 11. fejezet

11. fejezet

(befejező rész)

Nem tudtunk megszólalni, még csak mozdulni sem. Amitől féltünk, ami elől menekültünk, most itt állt előttünk. Nem kellett keresnünk, ő maga jött el hozzánk, hogy pusztulást és halált szórjon ránk. Láttam, ahogy Jenna arcára rákövült a félelem, láttam, ahogyan Jeremy izmai pattanásig feszültek, ahogy feszülten kereste a helyzetre a megoldást, és jéghideg ujjaimat csillapítóan a karjaira fűztem, hogy visszatartsam attól az őrültségtől, hogy Kristinre vesse magát. Némán átkoztam magunkat az őrültségünkért, hogy a három fiút elengedtük magunk mellől. Kristinnek nyilván látnia kellett őket távozni, és tökéletes alkalmat talált arra, hogy meglepjen minket. Ugyan mit kezdhettünk volna vele mi négyen?

Mindez néhány másodperc alatt játszódott le a fejemben. Kristin még mindig megszállottan mosolygott, de nyilván úgy találta, elég volt a szemezésből, mert egyetlen mozdulattal eldobta magától Bonniet. A lány a falnak ütközött, homlokán jól láthatóan berepedt a bőr, vérrel árasztva el arcát, ő maga pedig eszméletlenül csúszott a fal tövébe, a földre. Kristin ott állt előttünk, gyilkolásra készen, és nem hagyott kétséget a sorsunk felől.

A következő pillanatban Jeremy kitépte magát a kezemből, és rárontott a lányra. Minden erejének megfeszítésével próbált megvédeni legalább bennünket tőle, de Kristin úgy fogta le őt, mintha csupán egy játék lett volna, amely nem rendelkezik saját erővel, vagy szabad akarattal. Megragadta a fiú vállát, velünk szembe fordította, hogy lássuk Jeremy arcát, mikor a fogak a húsába hatoltak, és Kristin egyetlen mozdulattal feltépte a torkát. Néhány másodperc elteltével Jeremy lassan összecsuklott, Kristin pedig úgy rúgta őt félre, mint egy haszontalanná vált tárgyat.

A lány lassan közeledett felénk, arcán és ajkán még ott csillogott Jeremy vére. Jenna, Eve és én lassú hátrálásba kezdtünk, és láttam Jenna arcán, hogy mennyire retteg, nem csupán magunkért, de Jeremy életéért is.

Kristin elértette a pillantását, hátrafordult, megnézte magának Jeremyt, akinek mellkasa csigalassúsággal emelkedett és süllyedt le. Aztán visszanézett ránk, és torz vigyor ült ki az arcára.

- Nem, nem öltem meg – nézett rá Jennára félrebiccentett fejjel – tényleg úgy gondolod, hogy nem fogok még ennél is többet játszani az étellel? Van fogalmad, mennyire fogom élvezni, amikor majd amikor mindhárman ugyanígy fogtok a földön heverni, mint ő….véresen….gyengén…. egy föld alatti barlang mélyén, még hosszú-hosszú hetekig. És én addig fogok táplálkozni belőletek, amíg kedvem tartja, és élvezettel fogom nézni, ahogyan az élet csak nagyon lassan száll majd ki belőletek. És még jobban fogom élvezni, ahogyan Damon és Stefan ott lesz majd mellettetek, a barlang falához láncolva, és végig kell nézniük a roppant hosszú és fájdalmas haláltusátokat, azzal a tudattal, hogy nem tudnak segíteni. Hogyan is segíthetnének majd, amikor ők maguk is lassú kiszáradásra lesznek ítélve? – kuncogott elégedetten.

- Én erre azért nem vennék mérget – hangzott fel egy hang hirtelen az ajtóból, és mind odakaptuk a fejünket, és bennem szétáradt az öröm, látva, hogy Damon ott áll a küszöbön, Alaric és Stefan társaságában. Éreztem, ahogy a könnyek kiperdülnek a szememből, az áldott megkönnyebbüléstől.

Jenna kihasználta a pillanatot, odarohant és térdre rogyott az eszméletlen Bonnie és Jeremy mellett, és védően borult rájuk, mikor a három férfi elsétált mellette, lassú visszavonulásra késztetve ezzel Kristint.

A lány arcán látszott, hogy tudja, a játszmát valószínűleg elveszítette, de összeszedte minden erejét, és láttam rajta, hogy elszánta magát rá, hogy ő itt ma vagy győztessé válik, vagy halottá.

Rick nekirohant Kristinnek, de mire a lány mozdulhatott volna, már Damon és Stefan is a nyakán voltak. Kristin egymaga – idősebb és erősebb lévén – elbánhatott Damonnal, de a három férfi együttes ereje már neki is sok volt. Nem láttam túl sokat a karok és lábak kaotikus halmazából, de hallottam a kiáltásokat, a lány sikolyát, és csak azt vettem észre, hogy Kristin a következő pillanatban a kandallónak szédül. Ruhája elejét vér borította, de nem tudtam, vajon kinek a vére ez, övé, vagy valaki olyané, akit szeretek. Megkapaszkodott a kandallópárkányban, mert lábai már alig tartották, de aztán a fogódzkodó sem használt, mert lassan a földre csúszott, a szőnyegre hanyatlott, egyre sápadtabban, és reményvesztetten. Damon kihasználta az alkalmat, felkapta a kandalló melletti piszkavasat, magasra emelte hogy lesújtson vele, a lány szívének kellős közepébe, vártam a pillanatot, feszült figyelemmel néztem, nem akartam elszalasztani Kristin halálának látványát. Eve a kezemre kulcsolta a karját, és láttam, ahogyan ő maga is ugyanarra vár. Damon a földön fekvő lány szemébe nézett, és csak azt láttam, ahogy a halált hozó mozdulat megtorpan, és a kar lassan lehanyatlik.

Kristin szeméből könnyek peregtek, és amerre lecsorogtak, tisztára mosták a vérrel borított arcot. Felnézett fektében Damonra, és arcán megjelent valami, ami merőben eltért az eddigi érzelmektől, amiket rajta láttam. Hitetlenkedve meredtem a földre magam is, és nem hittem a saját szememnek. Kristin sírt.

- Mire vársz? – suttogta ő közben Damonnak – Tedd meg. Kérlek, könyörgöm neked, tedd már meg. Szabadíts meg engem. Nekem nincs meg az erőm hozzá.

- Miért?- kérdezte tőle Damon lassú, vontatott hangon, és egy kisebb jéghegy csikorgott a hangjában. Éreztem, hogy Kristin nem tudja őt megszédíteni, úgy, ahogyan Stefant, de rá is hatással volt a lány mostani viselkedése. – Miért tetted ezt Kristin? Mire volt jó ez az egész?

- Katherine-ért – jött a halk válasz – Ti öltétek meg őt. Ti, mindannyian. És láttam őt álmaimban, meglátogatott engem mikor pihentem, a fülembe suttogott, és kérte, hogy bosszuljam meg a halálát. Azért itattam Stefannal a vérét, mert azt akartam, hogy ő ölje meg mindazokat, akiket szeretett. A halandóknak a halál, Stefannak pedig az örök fájdalom járt, amikor rájön, hogy elvette az életét azoknak, akik egykor mindennél többet jelentettek neki.

- De mi közöd neked Katherine-hez? – szólt le hozzá Alaric, és Damonra nézett, aki még mindig ugrásra készen tartotta a piszkavasat.

- Az én nevem Kristin Petrova – jött a halk válasz a szőnyegről – és Katherine Petrova unokahúga vagyok.

Döbbent csend és néma pillantások következtek.

- Damon…. – hangzott Kristine csendes hangja – kérlek, ne várj tovább. Kérlek, add meg nekem a halált. Jobb lesz ez így mindenkinek. Nekem nem volt a világon senkim, csak Katherine. És ha mindenki gyűlölte is, ha ki is érdemelte, én szerettem őt, és ő szeretett engem. Nem akarok magányosan, egyedül élni tovább.

Damon belenézett a lány szemébe, és a földre dobta a vasat. Mindannyian elkerekedett szemekkel meredtünk rá, Rick arcáról pedig sütött a meggyőződés, hogy Damon teljesen meghibbant.

- Menj – mondta halkan Damon, lehajtott fejjel, és elfordult Kristintől – menj el innen. Menj el a városból úgy, hogy ne tudjam hol vagy, vagy mit teszel éppen, mert ha bárhol rád találok, azonnal megöllek. Kaptál egy kis időt a sorstól. Vagy ha úgy tetszik, egy újabb lehetőséget. Én a helyedben ezt kihasználnám.

Kristin lassan, remegve feltápászkodott. Damonnal egymás szemébe néztek, és láttam, hogy valami végbement közöttük, valami, amit csak ők ketten értettek, és mi nem voltunk képesek nevet adni ennek. Aztán egyetlen mozdulat, egy aprócska rebbenés, és a következő pillanatban Kristin már nem volt sehol.

*****

Rick a földön kuporgó Jenna mellé sietett, és lerogyott Jeremy mellé, aki már képes volt félig-meddig fel is ülni, aztán a lassan szintén eszméletre térő Bonniet segítette fel hasonló helyzetbe. A két fiatal lassú eszmélkedéssel pislogott, aztán összenéztek, és halványan egymásra vigyorogtak, ami Jenna és Rick arcán is a tagadhatatlan megkönnyebbülés kifejezését váltotta ki.

- Nem értelek, Damon – nézett rá Stefan, és sosem láttam még ilyen komornak, mint most. Eve közben felállt a földről, ahol eddig kuporogtunk, Stefan mellé sietett, és a fiúra borult. Stefan átölelte, és finoman megszorította, én pedig – még mindig ülve – csak bambán csodálkozni tudtam a látványon. Aztán hirtelen mindketten zavarba jöttek, mint én, mikor Damon búcsúzott tőlem egy csókkal, és feltűnően kerülni kezdték mindenki pillantását. A kissé feszült helyzetet Rick mentette meg.

- Khm… szóval azt hiszem, én sem értelek – vette át a szót, és megpróbálta elterelni a figyelmet a lassan vörösbe váltó Stefan-Eve párosról – miért kellett őt elengedned? Láttad, mit tett! Végigélted te is, ahogyan az életünket fenyegette! A kezedben volt a lehetőség, miért nem éltél vele?

- Én tudom, miért – szóltam közbe csendesen, és Damonhoz léptem – mert önmagadra emlékeztetett. Ugye? Valaha ugyanilyen voltál te is. És a sorstól te is kaptál egy új esélyt.

- Mindenkinek jár egy lehetőség, úgy hiszem – válaszolta lassan, lehajtott fejjel, és nem nézett a szemembe. – Tudom, milyen valakit szeretni, és ezt a valakit elveszíteni is. Tudom, mit tesz az emberrel, ha nincs mellette a család, vagy bárki, akitől megkaphatja azt az érzést, ami nélkül nem lehet élni. Még a mi fajtánknak sem.

Megérintettem a karját. Rám nézett, szeme könnyfátyolon át csillogott. Nem mert mozdulni felém, félt, hogy ellököm magamtól. De hogyan is lettem volna rá képes?

Átöleltem, és mikor arcomba nézett, gyengéden megcsókoltam. Karjaiba simultam, átadtam magam neki, és még önmagamon is csodálkoztam egy pillanatig, mikor eszembe jutott a régi Damon, a félelem, amit éreztem iránta, mellette, de nem gondolkodtam sokáig. Nem akartam a régi énjére gondolni, most ez az új Damont akartam magam mellett tudni, és szeretni őt, a nap minden percében.

Jenna, Rick, és a földön fekvő két sérült hangos csörömpölésbe és beszélgetésbe kezdett, megpróbáltak minket figyelmen kívül hagyni, de ha meredten bámultak volna ránk sem zavartattuk volna magunkat. Damon rám nézett, mosolygó arccal, és szemeiben láttam azt a vidám kajánságot, amit annyira szerettem.

- Na és most mi lesz? – kérdeztem tőle, nagy levegőt véve. – Innen hogyan tovább?

- Elena, ez egyedül rajtad múlik – válaszolta, és szeme lassan simogatta végig arcomat. – Ez a te döntésed kell, hogy legyen. De azt nyilván te is tudod, hogy én mit szeretnék – szorított magához finoman, és újra elmosolyodott.

- Na és a duma, a halandó-vámpír kapcsolat reménytelenségéről, és a hasonló hülyeségek? – kérdeztem tőle én is mosolyogva.

- Hát, ez sajnos csakugyan így van – bólintott keserűen – ha úgy döntesz, hogy te is akarod ezt az egészet, tisztában kell lenned azzal, hogy el fog jönni az az idő, amikor szembesülnöd kell azzal, hogy feletted eljár a kor, felettem pedig nem. Képes leszel megbirkózni ezzel?

- Szerinted ők képesek lesznek rá? – kerültem ki a kérdést, szememmel a Stefan-Eve páros felé vágva.

- Nem tudom, sor fog-e kerülni köztük erre a kérdésre – nézett oda ő is egy pillanatra – de azt hiszem, a legjobb úton haladnak felé, nem gondolod?

- De igen – válaszoltam, és karjaiba bújtam – és ha nekik menni fog, hát akkor nekem is. Nem akarok arra gondolni, mi lesz majd, sok év múlva. Nem akarok gondolni semmire, csak a jelenre. És rád – felemeltem fejem válláról, és a szemeibe néztem.

- Damon Salvatore – suttogtam halkan, hogy csak ő hallhatta – remélem tudod, hogy nagyon szeretlek.

Magához szorított, és csak ennyit suttogott a fülembe.

- Tudom Elena. Már olyan régóta tudom.

Aztán szemembe nézett, és rám  mosolygott.

- Igazából mindig is tudtam.

VÉGE

Szimpátia az ördöggel 10. fejezet

10. fejezet

Ott ültem a félhomályba burkolt szobában az ágy szélén kuporogva, Damon pedig még mindig átölelve tartott, és lágyan simogatta a hátamat. Kezemben szorongattam a kiürült poharat, amiben pár perccel ezelőtt egy italt hozott. Hogy a whisky feloldó mámora tette-e, vagy hogy szívem szerint végre jól kisírhattam magam, nem tudom, de a könnyeim lassan elapadtak, és már csak a reszkető sóhajtás remegett még bennem.

- Biztos vagy benne Elena, hogy ezt akarod? – kérdezte Damon, miután néhány szóban elzokogtam az előbb a teraszon történt beszélgetés részleteit. – Meggondoltad ezt jól? Tényleg abba akarod hagyni Stefannal?

- Mi mást tehetnék? – suttogtam. – Képtelen vagyok már azt érezni iránta, amit kellene. Tudom, hogy nem akart bántani, de nem tudom magam elengedni a közelében, mert tartok tőle. Nem volt rossz ötlet a verbéna - tettem hozzá néhány pillanatnyi hallgatás után.
- Nincs verbéna - vigyorodott el Damon.- Az volt az utolsó, amit Stefannal megitattam. De gondoltam, blöffnek nem rossz.
- Mindegy - vontam vállat a néhány pillanatnyi döbbenet elmúltával. - Nem tudok uralkodni ezen az érzésen, és nem tudom legyőzni. De még ha sikerülne is…képtelen vagyok túltenni magamat azon, hogy önző módon elhagyott engem.

- Önző módon? – kérdezte halkan Damon – Nem volt önző, Elena. Tudod jól, miért tette.

- Tudom – bólintottam – hiszen elmondtad. De ez nem volt önző cselekedet szerinted? Meg sem fordult a fejében, hogy én mit érezhetek? Hogy én úgy érezhetem, nincs értelme semminek nélküle? Hogy élem az életem, nap nap után, mint egy gép, és csak azt érzem, a nap minden percébe belehalok? – újra kibuggyant a szememből néhány könnycsepp, és végigszántotta az arcomat.

- Túl leszel majd ezen – adott gyengéd puszit a homlokomra Damon, és újra átölelt – meglátod, menni fog, és akkor újra úgy lesz majd minden köztetek, mint ahogyan régen volt.

- Nem Damon. Amit Stefan iránt éreztem, annak már vége – ráztam meg a fejem.

- Azért itatod az egereket? – kérdezte mosolyogva, de most nem a kaján mosolyát vette elő, hanem azt, amitől valami megbizsergette a szívemet.

- Tévedsz – néztem rá – amit siratok, az nem más, mint a múltam. Nem a szerelem fáj, hanem a keserűség, és a csalódás. Ezzel a néhány könnycseppel most lezárok mindent. És ezzel ennyi – félrehajtottam a fejem, mikor láttam, hogy szó nélkül csak a fejét csóválja.

- És egyébként is, nekem ott van Roger – vágtam ki az adut.

- Az a Roger, akit az elmúlt három napban eszedbe sem jutott felhívni? – kérdezte Damon, és láttam, ahogy arcán kiszélesedik a mosoly.

Egy pillanatra meghökkentem, aztán csodálkoztam önmagamon mikor észrevettem, hogy most eszem ágában sem volt a pokolra kívánni, amiért a szemembe mondta az igazságot.

- Igaz – hajtottam le a fejem – úgyis tudod. Ő nekem nem jelent a világon semmit. Igazából soha nem is jelentett.

Damon rendületlenül tovább mosolygott, és én értetlenül meredtem rá.

- Mi van ezen olyan mulatságos? – kérdeztem.

- Úgy tűnik, ez egy ilyen nap – válaszolta vállat vonva – ugyanis mielőtt bezuhantál ide, nem sokkal korábban Eve kopogott az ajtómon. Azt akarta, hogy bocsássak meg neki, és próbáljuk meg újrakezdeni.

A döbbenet egy pillanatra a saját lelki nyavalyámat is kiütötte a fejemből.

- Na és a gyerek? – nyögtem aztán.

- Nincs gyerek – rázta meg kócos fejét – vaklárma volt.

Néhány pillanatig hallgattam.

- És akkor most te és ő újra…..? – kérdeztem halkan, és szívem olyan őrült dörömbölésbe kezdett a választ várva, hogy féltem, hogy még a ház másik végében is hallani lehet.

- Nem – nézett rám Damon, és végigsimította arcomat – olyan, hogy ő és én, már soha többé nem lesz. Az egyik oka az, hogy nem vagyok bábu, akit akkor és úgy rángatnak, ahogyan jólesik.

- És a másik ok? – motyogtam alig hallhatóan.

- A másik ok az – fogta két tenyere közé arcom, és közelről a szemembe nézett – hogy nem vagyok belé szerelmes. Egészen pontosan, én nem belé vagyok szerelmes – mondta halkan és lehajtotta a fejét, mint aki egy pillanatra megbánta az őszinteséget.

Nem kellett kérdeznem semmit, a csend elmondta azt, amit már tudtam ezelőtt is, olyan régen.

Félreérthette a hallgatásomat, mert szomorú mosollyal megveregette a kezemet, aztán éreztem, hogy készül felállni mellőlem. Finom mozdulattal megfogtam a karját, és visszahúztam, mire meglepetten nézett rám.

- Ne menj – kértem suttogva – kérlek, maradj még. Maradj itt mellettem.

Ölébe fúrtam magam, és éreztem, ahogyan újra átfonja rajtam karjait. Csodálatos, hihetetlen megkönnyebbülés fogott el ahogyan mellkasára hajtottam fejem. Valami mintha muzsikálni kezdett volna benn a szívem mélyén, és azon kaptam magam, hogy legszívesebben a karjaiban maradnék örökre.

Hallottam, ahogyan szíve egyre erősebb ütemben és egyre gyorsabban kezd verni, mikor kezemet gyengéden végighúztam a hátán, és egy finom, végtelenül gyengéd csókot nyomtam a nyakára.

- Elena – súgta és megremegett – Elena, mit csinálsz?

- Azt – válaszoltam miközben egy újabb apró csókot adtam az előbbi helyre – amit már olyan régen kellett volna.

Megmozdult, én pedig felemeltem fejemet a válláról. Szemembe nézett, és láttam, ahogyan pupillája kitágult, és légzése jól hallhatóan elnehezült.

- Nem akarom, hogy őrültséget csinálj – lehelte arcomba – nem akarom, hogy olyat tegyél, ami…. – nem tudta befejezni a mondatot, mert ujjamat a szájára tettem, jelezve, hogy ne ellenkezzen, és elmosolyogtam magam, mikor szinte önkéntelenül is megcsókolta ujjam hegyét.

- Ne beszélj – mondtam szavakkal is, aztán egészen közel hajoltam hozzá – azt hiszem, inkább meg kellene csókolnod, nem? – súgtam lehelet halkan, és éreztem, ahogyan ajkai finoman a számhoz érnek. Olyan gyengéden érintett meg, mintha attól félne, hogy egy álomkép vagyok, ami egy erőteljesebb mozdulatra is szilánkokra törne, csupán a fájó csalódást hagyva maga után. Éreztem, ahogyan erős karjaival magához szorít, és egyetlen érzésben robbant ki belőle mindaz, amit eddig magába fojtott, és ez az érzés engem is teljesen birtokába vett. Amikor nyelvünk találkozott, elvesztettem a fejem. Lassan végigvándorolt a szám az arcán, és mikor nyelvem hegyével a fülét simítottam végig, halk nyögdécselésbe kezdett. Egyre jobban markába kapott minket a vágy, a mozdulatok egyre merészebbek lettek, a levegő egyre forróbbá vált körülöttünk. Hagytam, hogy apránként levegye rólam a ruhákat, és készséggel segítettem neki megszabadulni a saját ruháitól is. Amikor meztelen teste hozzám simult, megéreztem, hogy nem maradtam rá hatás nélkül, és ez kimosott a fejemből minden maradék gondolatot is. Semmi mást nem akartam már, csak őt. Félig rám feküdt, kezével és ajkaival végigkényeztette testemet, én pedig finoman tarkójára tettem a kezemet, és fejét a nyakamhoz húztam.

- Úristen, Elena – suttogta, szavak nélkül is értve mit kérek tőle – miért akarod, hogy ezt tegyem?

- Hagy legyek a tiéd – suttogtam halkan, miközben a szemébe néztem – hagy legyek a tiéd IGY IS.

Nyakamba temette fejét, de nem bántott, egy apró csók után újra szemembe nézett, és megdöbbentem, hogy mennyire képes uralni az éhségét.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet – zihálta rekedten, és láttam, ahogyan minden akaraterejével próbálja féken tartani magát – ha holnap meglátják a nyomokat rajtad, én leszek a leghamarabb megkarózva.

Lágyan elmosolyodtam, és fejét finoman lefelé kezdtem irányítani. Nem kellett mondanom neki semmit, azonnal megértett. Finom mozdulatokkal kezdte el melleimet kényeztetni, gyengéd csókokkal hintette meg, és éreztem, ahogyan fogai a puha húsba mélyednek. Halkan felkiáltottam a hirtelen fájdalomtól, holott tudtam, hogy annyira óvatos volt, amennyire csak lehetett, mégis fájt, és ez az érzés különös, de jól esett. Hallottam, ahogyan apró kortyokban nyeli a véremet, és ekkor elmúlt belőlem minden fájdalom. Magamhoz szorítottam a fejét, és azt akartam, hogy ez az érzés soha ne érjen véget, mert a fájdalom egy valamivé vált csak bennem, mindent elsöprő vággyá.

Mellkasára tettem kezemet, engedelmesen dőlt hanyatt, én pedig lábamat átvetettem csípőjén, és felsóhajtottam, mikor megéreztem ahogyan finoman belém csusszan, majd egy pillanatra mozdulatlanná váltunk. Ez volt a tökéletes örökkévalóság, a tökéletes momentum, ahol csak ő és én léteztünk. Csodás élmény volt, testünk és lelkünk eggyé vált ebben a pillanatban, és csak heves lélegzetvételünk jelezte, hogy még mindketten a szobában vagyunk, és nem a mennyország egy apró pontján. Igy maradtam volna örökre, de hamar úrrá lett rajtunk a vágy.  Megfogta a csípőmet, finoman irányítani kezdett, megadva a ritmust. Nem sietett el semmit sem, nem rohant, ki akart élvezni, és ki akart velem is élveztetni minden pillanatot. Magához húzott, és csókolt szinte véget nem érően. Szép szavakat suttogott közben, simogatta minden porcikámat, én pedig próbáltam kapaszkodni a világba, nem akartam, hogy véget érjen, azt akartam, hogy tartson örökké, de tudtam, hogy nem vagyok messze a megsemmisüléstől.

- Elena – sóhajtotta fülembe, és halkan felnyögött – nagyon…..nagyon szeretlek.

Nem bírtam tovább, szívmelengető szavai megadták nekem az utolsó lökést, és halk sikollyal átléptem a határt, ami a földet elválasztja a mennyországtól, és mikor lenéztem, láttam az arcán a minden elsöprő kéjt, és éreztem, ahogyan egy utolsó mély lökéssel teste izmai pattanásig feszültek, és ő is követett engem a fellegek közé.

Percekig csak feküdtünk egymáson, próbáltunk visszatalálni ebbe a világba, aztán karjaiba vont, betakart mindkettőnket, és még félálomban is éreztem, ahogyan gyengéden simogatja hátamat. Élveztem az érzést, ami elöntött mellette, a biztonságot, a nyugalmat, és szívem egyre nyugodtabbá váló dobogása közben vert bennem gyökeret az érzés, hogy visszavonhatatlanul beleszerettem Damon Salvatoreba.

*****

Kicsit később, mikor már sikerült magunkat némileg összeszedni, halkan kilopakodtam a szobájából. Az ajtóig kísért, egy gyöngéd csókra még visszahúzott magához, aztán kisétáltam a nappaliba, és ő néhány perccel később követett. Egyelőre nem akartuk felfedni magunkat mindenki előtt, nem szerettünk volna Stefannak és Evenek fájdalmat, családomnak megbotránkozást okozni, bár tudtuk, hogy eljön az idő, mikor minderre sor kerül.

A többiek a nappaliban üldögéltek, és mikor egymás után megjelentünk, helyet szorítottak nekünk. Néhány apró szó, semmitmondó beszélgetés hangzott el, egyedül Rick emelte fel a fejét, és nézett ránk felváltva, összehúzott szemekkel, és láttam az arcán a halvány sejtést. Észrevétlenül, némileg könyörgő arccal megráztam a fejem, kérve, hogy ne tegyen semmit, ne szóljon semmit. Olyan arcot vágott, mint akit fejbeütöttek hirtelen, aztán vállat vont, mintha azt mondta volna, hogy nem szívesen hallgat, de ha már így történt, ez nem az ő dolga.

- Szóval – vette fel az elveszített beszélgetés fonalát, és Damonhoz fordult – épp azon tanakodtunk, meddig fogunk még a házba zárva élni, és meddig kell még ezt a kis ribancot kerülgetnünk.

- Nem sokáig – nézett rá Damon, és határozottság csendült a hangjában. - Ugyanis én most elmegyek, és egyszer és mindenkorra leszámolok vele.

- Te megőrültél – állt fel Rick – egyszer már ízelítőt kaptál az erejéből, nem emlékszel? Tényleg úgy gondolod, képes leszel őt legyőzni?

- Igen – válaszolta halkan Damon, és feltűnően kerülte a pillantásomat – mert már van, ami erőt ad nekem – tette hozzá ugyanilyen csendesen.

Rick egy pillanatra elnémult, aztán megállt Damon mellett.

- Nyilván tudod, hogy elment minden józan eszed, ha önszántadból meg akarsz vele küzdeni – rázta a fejét – szóval, ne gondold, hogy egy őrültet hagyok majd az utcán kóborolni. Veled megyek – tette hozzá mosolyogva, mikor meglátta Damon meghökkent tekintetét.

- Nem – emelte fel a kezét Damon – te is legalább úgy tudod mint én, hogy a visszatérés….hogy is mondjam….nem garantált.

- Igy igaz – bólogatott Rick rendületlenül – de nekem is meg kell védenem mindazokat, akiket szeretek – fűzte tovább a szót mosolyogva, és ez a mosoly mindent elmondott Damonnak. Egy halvány vigyor jelent meg az ő szája szélén is, aztán egy mozdulattal felhúzta a vállát, ami annyit jelentett, hogy hát ha Alaric így akarja, ám legyen.

- Engem se felejtsetek itthon – állt melléjük Stefan.

- Sajnálom, de nem lehet – nézett rá Damon – te is tudod, hogy mit hozott ki belőled ez a lány. Nem akarom, hogy az életünk azon múljon, hogy a döntő pillanatban te képes leszel-e megtenni azt, amit kell.

- Pontosan ezért kell jönnöm – válaszolt halkan Stefan – add meg nekem az esélyt, hogy a magam módján én is leszámoljak vele.

Damon Rickre nézett, aki némi tétovázás után apró bólintott, aztán egyetértése jeleként Damon ismét megrántotta a vállát, jelezve, hogy részéről rendben.

Rick a zsebében kezdett kotorászni a kocsikulcs után, aztán Jennához lépett, erősen a karjaiba zárta, gyöngéden megcsókolta, aztán néhány meghitt pillanat után megállt Jeremy előtt, és egy erőteljes, szinte apai kézfogással búcsúzott tőle. Damon a maga módján odabiccentett Jennának és Evenek, aztán mikor Rick kifelé indult, utána szólt.

- Természetes van egy feltétele annak, hogy velem gyere – mire Alaric csodálkozva visszafordult.

- Én vezetek! – tette hozzá Damon, mire Rick egy halk nevetéssel odadobta neki a slusszkulcsot, aztán mindhárman kiléptek a nappaliból. Az ajtóból Damon még egy pillanatra visszafordult. Belenézett könnyáztatta szemembe, és tekintete elmondta nekem mindazt, amire szavakkal nem volt képes. A következő pillanatban már nem tudtunk uralkodni magunkon, visszarohant hozzám, egy öleléssel a karjaiba kapott, és gyengéden megcsókolt, de mire viszonozhattam volna a csókját, már el is tűnt mellőlem, és nem hallottunk semmi mást, csak az elhajtó autó hangját, és utána a néma, süket csendet.

*****

Hosszú órák óta ültünk szó nélkül mi hárman a nappaliban, és csak az óra egyhangú ketyegését hallgattuk, és néztük, ahogyan a percmutató csigalassúsággal hozza el az újabb és újabb órákat.

Miután Damon, Rick és Stefan távozott, nem mertem Evere nézni. Jenna felől is csak a határtalan megdöbbenést éreztem, de tudtam, hogy bármit tegyenek, vagy mondjanak is, tudom mit érzek Damon iránt, és nem fogom hagyni, hogy ezt az érzést bárki tönkretegye. Ha velük kell szembeszállnom a szerelmemért, hát meg fogom tenni.

Most egyelőre ez még azonban váratott magára. Iszonyatos feszültséget hordott magában az idegtépő csend. Felváltva hol leültünk, hol felálltunk, tettünk néhány lépést oda-vissza a szobában, hogy aztán céltalanul kószáljunk össze-vissza, és alig néhány méterrel arrébb foglaljunk újra helyet.

Jenna épp kifelé indult egy teát készíteni, időhúzás gyanánt, amikor is léptek kopogása hangzott fel odakintről. Mindannyian a megkönnyebbülés halk sóhajával siettünk az ajtó felé, de a döbbenet néhány lépés után a padlóhoz ragasztotta a lábunkat, és ekkor már tisztán ki tudtuk venni, hogy a kinn beszélgető két hang nem férfiakhoz tartozik.

A következő pillanatban Kristin berúgta az ajtót, maga előtt tolva a véres homlokú és ajkú Bonniet, akinek karját szorosan hátracsavarva tartotta kezében. Arcán megszállott vigyor jelent meg, mikor végighordozta tekintetét reszkető alakunkon.

- Bocsáss meg, Elena – suttogta minden ízében remegve Bonnie, könnyáztatta arccal – de nem volt más választásom.

Vége

FOLYT. KÖV.

(befejező rész jön)

Szimpátia az ördöggel 9. fejezet

9. fejezet

- Minden rendben? – kérdeztem halkan Damont, és ösztönösen megsimogattam a karját, aztán amikor észrevettem az önkéntelen mozdulatot, a fejem búbjáig elvörösödtem. Rám nézett, és bólintott egy aprót.

- Menjünk fel – mondta, és egyre inkább kezdte összeszedni magát – majd ott elmondok mindent – és egy pillanatra éreztem, ahogyan végigsimítja belém kapaszkodó keze a vállamat.

Lassan kifelé indultunk a pincéből, Stefan pedig csendben visszaült az ágyra, és némán nézett utánunk. Eve az ajtóból visszafordult.

- Na és ő? – kérdezte Stefanra nézve. – Nem maradhat itt! Úgy értem, ha már nem vagyunk veszélyben, miért kellene újra bezárni?! Nem egy állatról van szó! – kiáltotta hevesen, mire mind meglepetten néztünk össze, egyedül Damon szája sarkában játszott egy aprócska mosoly.

- Nem akarsz jönni?- kérdezte alig leheletnyi mosollyal, mire Stefan meglepetten megrándult.

- Azt hittem…. – dadogta.

- Mondtam, addig maradsz itt, amíg szükséges – tárta szét a karjait Damon. – Alig van már valami benned a vérből, és tudom, hogy a saját lényed soha nem fog rátámadni senkire. Mellesleg, elég elhibázott lépés is lenne, mivel napok óta mindenki ételébe és italába verbénakivonatot teszek – mondta aztán csendesen.

Stefan feltápászkodott, és kilépett közénk. Végignézett az arcokon, és semmi mást nem látott rajtuk, csak megértést. Felsóhajtott, és végigömlött rajta a nyugalom. Úgy érezte, mint aki egy hosszú-hosszú út után most végre hazaérkezett.

*****

Odafenn mind a kandalló köré kuporodtunk, szinte körülbástyáztuk a középen üldögélő Damont.

- Igazság szerint már akkor gyanús lett nekem a dolog, amikor az a szuka Jeremy kis akciója közben rám támadt – hordozta végig rajtunk Damon a tekintetét, és mikor látta az értetlenséget, halványan elmosolyodott.

- Én vagyok az egyetlen, akinek feltűnt, hogy vámpír létére fényes nappal jött ide? – kérdezte.

Elképedve bámultunk egymásra. Olyannyira hozzászoktunk a napközben is aktív Salvatore fiúkhoz, hogy fel sem tűnt nekünk, hogy egy másik vámpír sincs a sötétség leple alá kényszerítve.

- Kifejted mire gondolsz egészen pontosan? – kérdezte Jenna.

- Persze – bólintott Damon. – Elég nyilvánvaló volt számomra, hogy aki egy ilyen gyűrűt birtokol – emelte fel kezét, amin megvillant az ezüst foglalatba öntött kék kő – az valószínűleg ismerhette Katherinet.

- De hát miért? – értetlenkedett Jeremy.

- Azért, mert ezeknek a gyűrűknek a birtokosai mind egy szálig Katherine ismerősei. Nem is vagyunk túl sokan, de ha végigveszed a listát – Stefan, én, Pearl és Anna – mindannyian Kat közelében éltünk, és mindannyiunk gyűrűjét Emily készítette el. Nem hallottam még senki másról életem 167 éve alatt, akinek a birtokában lett volna hasonló erővel bíró gyűrű, vagy bármilyen ékszer. Nyilván ennek a lánynak, Kristinnek, vagy hogy hívják – fordult Stefan felé, aki rábólintott – szintén maga Emily alkotta meg ezt a kis csecsebecsét. Ergo…

- Katherint is ismernie kellett – vonta le Rick a végkövetkeztetést.

- És most, amikor megkóstoltam Stefan vérét, beigazolódott, amitől féltem – sóhajtott nagyot Damon. Ránézett Stefanra, és csak ennyit mondott neki.

- Ez a rohadt ribanc Katherine vérével tömött tele téged.

Hatalmas csend támadt, olyan nagy, hogy hallani lehetett a fa halk ropogását a kandallóban.

- Ez elég valószínűtlen – rázta fejét Stefan – biztos, hogy helyesen következtetsz?

- Teljesen biztos – grimaszolt Damon – Katherine vérének az ízét ezer közül is megismerném.

- Nem is tudom – szólt bele vontatottan Rick – de anno mindketten ittátok a vérét, hiszen így változhattatok át. Hogy lehet, hogy Stefan nem ismerte fel, amikor Kristin hónapokon keresztül ezzel a vérrel itatta őt?

- Azt hiszem, erre is tudom a választ – fordult felé Damon. – Ne feledjük el, hogy én annak idején tökéletesen tisztában voltam mindennel, ami körülöttem folyik. Tudtam, hogy ki Katherine, saját jószántamból ittam a vérét, és készültem az átváltozásra. Stefannak fogalma sem volt minderről, őt Katherine bűvölte meg, hogy igyon a véréből, aztán kitörölte az emlékeit, így nyilván nem maradt emléke ennek a vérnek az ízéről sem.

Próbáltunk felfogni azt az információdömpert, amit most Damon néhány másodperc alatt elénk tárt. Bármennyire is próbáltunk küzdeni a lehetőség ellen, de be kellett látnunk, hogy a fiúnak tökéletesen igaza van.

- Na és akkor Kristin most mit akar tőlünk? – tettem fel a kérdést mindannyiunk helyett.

Az agyak néhány másodpercig csendben jártak, aztán Stefan felemelte a fejét, és csak egyetlen mondatot  mondott.

- Bosszút akarni állni rajtunk Katherine-ért.

***** 

Már besötétedett odakinn, és mindannyian a szobánkba vonultunk, de tudtuk, hogy közülünk senkinek nem jön álom a szemére, és mindenki ébren forgolódva próbálja feldolgozni ezt az előállt helyzetet. Stefan visszakapta a régi szobáját, én leköltöztem a utolsó üres vendégszobába. Stefan ugyan nem akarta engedni, de hajthatatlan voltam, arról pedig, hogy megosszam vele a szobát, hallani sem akartam. Nem tudom hogyan gondolta a kettőnk közti viszonyt mindezek után, de én nem tudtam úgy viselkedni vele, mintha mi sem történt volna.

Képtelen voltam a szobában megmaradni. Kiültem a verandára, egy pohár forró teával a kezemben. Néztem a csillagokat, hallgattam a szél zúgását, magamba szívtam a késő nyári éjszaka minden szépségét, és most először valahogyan nem gondoltam arra, hogy Kristin, mint egy zsákmányra vadászó keselyű kinn kering, a vonalon kívül, várva a lehetőségre, amikor lecsaphat ránk. Tudtam, hogy most, hogy kiderült a veszély mibenléte, félnem és reszketnem kellene, de képtelen voltam rá. Damon mellett különös módon a biztonság érzete fogott el, tudtam, hogy mindaddig, amíg ő velünk van, nem kell félnem, mert meg fog tenni mindent, nemcsak értem, de a többiekért is, hogy túléljük ezt az egészet.

Halkan megnyikordult az ajtó, és felálltam a székből, mikor láttam, hogy Stefan lépett ki mellém. Az arca ugyanolyan volt, mint amilyennek egykoron megszoktam. Kedves, szelíd, és amikor a szemeibe néztem, egy pillanatra a régi Stefant láttam magam előtt, és átfutottak agyamon az együtt töltött boldog idők pillanatai.

Megállt előttem, és láttam, hogy szinte áradatként fog belőle kitörni mindaz, amit eddig magába kellett fojtania.

- Elena – kezdte halkan, mintha csak attól félt volna, hogy dühödten félbeszakítom – beszélni szeretnék veled.

Visszaültem a székbe, jelezvén, hogy hallgatom a mondandóját. Ő is leült, tisztes távolságra tőlem.

- Bocsáss meg nekem, Elena – suttogta megtörten – mindenért, amit veled tettem. Nem akartalak elhagyni. Ha tudtam volna, hogy neked ez legalább akkora fájdalmat okoz, mint nekem, sosem tettem volna meg. És kérlek, ne haragudj rám azért, amiért rád támadtam. Én magam nem bántanálak. Ezt te is tudod nagyon jól.

- A régi Stefan nem bántott volna. Ezzel tisztában vagyok – válaszoltam ugyanolyan halkan – de hogy te mire vagy képes, arról még csak fogalmam sincs. – ingattam a fejemet.

Láttam, ahogyan fájdalommal telve néz rám.

- Megváltoztál, Stefan – súgtam halkan – és ez nemcsak Kristin műve. Úgy érzem, hogy a régi Stefan eltűnt azon a napon, amikor kiléptél az életemből. Tudom, hogy ez fáj most neked, ugyanúgy, ahogyan nekem is fáj, de ez az igazság, és jogod van hozzá, hogy ezzel tisztában légy.

- Meg fogsz tudni valaha bocsátani nekem? – kérdezte néhány másodperces hallgatás után, olyan halkan, hogy alig hallottam a hangját.

- Már megtettem, Stefan – mosolyodtam el szomorkásan – hidd el, megtettem. De hogy elfeledjek mindent, amit tettél, arra ne kérj.

Felálltam, ő is követett, elém lépett, és a hirtelen mozdulattól meghökkenten hátraléptem. Nem jött közelebb, csak nézett rám némán, láttam a megértést a szemeiben, és jómagam döbbenten észleltem, hogy ugyanazt a halvány félelmet érzem a közelében, amit annak idején Damon társaságában éreztem.

- Nem gyűlöllek, nem is foglak soha – néztem fel rá, és éreztem, ahogyan egy forró könnycsepp végigszántja az arcomat – de azt, ami közöttünk volt, soha senki és semmi nem fogja már visszahozni. Vége, Stefan. Örökre vége.

Látásom elhomályosult a könnyektől, de még homályosan érzékeltem, ahogyan lehajtott fejjel állt előttem, aztán bólintott egyet, mint aki tudomásul vette szavaimat. Megfordultam, elindultam befelé mindaddig, amíg képes voltam visszatartani a belőlem felkívánkozó görcsös zokogást, és a küszöbön Eve-be futottam bele. Nem érdekelt, nem álltam meg magyarázkodni, siettem a szobám felé, s ahogy a nappali végéből hátrapillantottam az ablakra, láttam, ahogyan Eve megáll Stefan előtt, a fiú pedig a vállára borul, és láttam, ahogyan Eve kedvesen, megértően vigasztalni kezdi.

Végigrohantam a folyosón, és nem bírtam tovább, feltört belőlem a sírás. Megálltam, próbáltam levegőt venni, megnyugodni kissé, amikor kinyílt az orrom előtt egy ajtó, és Damon állt előttem. Nem szólt semmit, csak rám nézett, és tudtam, hogy ő az egyetlen, aki képes lesz engem megérteni. Rá emeltem a tekintetem, ő kinyújtotta felém a karját, és magához húzott, én pedig reszketve fészkeltem magam ölelésébe, és miközben egyik kezével becsukta magunk mögött az ajtót, másik kezével gyengéden simogatni, és csitítgatni kezdett.

*****

Kristin mélyen behúzódva állt a kapualjban. Szinte az egész napját itt töltötte, figyelve a lányt. Látta, ahogyan megérkezik, látta sétálgatni, beszélgetni, nevetgélni a barátaival, és egész nap nyomában járt, mint az árnyék, várva a megfelelő alkalomra, amikor lecsaphat rá.

Késő este volt már, mikor a lány kilépett a szórakozóhelyről, vidáman búcsút intett a többieknek, és könnyed léptekkel elindult hazafelé. Egy fiú sétált mellette, egy szőke srác, akit szinte egész nap a lány nyomában látott. Szemlátomást jól érezték magukat együtt, olyan könnyű volt őket követni, oly könnyű prédájává válhatott volna mindkettő, de ennek nem jött még el az ideje. Előbb még szükség volt rájuk, mindkettőjükre.

Egy kihalt útszakaszon rászánta magát a cselekvésre. Szinte villámként rontott rájuk, a lányt ereje teljéből megütötte, a fiút hátulról zárta karjai szorításába, és érezte, ahogyan a halandó ereje szinte nevetségesen eltörpül az övé mellett.

A lány lassan feltápászkodott a földről, ahová az ütés ereje sodorta, letörölte ajkáról a vért, és döbbent rémülettel meredt Kristinre, és a karjaiban vergődő fiúra.

Kristin felhúzta ínyét, és megmutatta hegyes fogait, alig néhány centire a rémült fiú nyakától.

- Segíteni fogsz nekem – sziszegte Kristin, és egyetlen szava sem hagyott kétséget afelől, hogy mindenre el van szánva. – Segíteni fogsz, különben Matt barátodat a szemeid előtt fogom darabokra tépni. Ugye, megértettük egymást? – kérdezte, és Bonnie dermedten csak rábólintott a kérdésre.

Vége

FOLYT. KÖV

Szimpátia az ördöggel 8. fejezet

8. fejezet

Arra ébredtem, hogy valami kellemetlenül szúrja az arcomat, és csiklandozza államat. Odakaptam néhányszor, fél lábbal állva még az álom és ébrenlét határán, és egy durva szövésű takarót tapintottam ki, amelyet valaki rám boríthatott az éjszaka. Felültem, és felnyögtem a fejembe hasító fájdalomtól, számban pedig éreztem a whisky fanyar ízét, amitől most elfogyott a rosszullét. Körülnéztem, de még csend volt a házban, nem hallottam mozgást sehonnan. Feltápászkodtam, és lázas matatással kerestem egy gyógyszert a konyhában lüktető fejfájásom ellen, aztán próbáltam a fürdőben emberi külsőt kölcsönözni magamnak, több-kevesebb sikerrel.

Mikor már némileg felébredve és csillapodó fejfájással visszajöttem a nappaliba, eszembe jutott a pincében raboskodó Stefan. Tudom, hogy senki nem helyeselte volna, ha lemegyek hozzá, de a szívem azt diktálta, látnom kell őt.

Annak ellenére, hogy tudtam, súlyos vasajtó tartja maga mögött, és le van gyengülve a verbénától, torkomban dobogott a szívem, mikor lefelé tartottam az ősi, idő koptatta lépcsőkön, és megborzongtam, mikor megéreztem a pince nyirkos hidegét. Óvatosan léptem az ajtó elé, és benéztem a kis rácsos ablakon, mint egy mesebeli börtönőr.

Stefan az ágy szélén ült. Sápadt volt az éhségtől, és szeme szinte lázasan csillogott. Fel sem emelte a fejét, de tudta, hogy ott állok előtte, mert halkan megszólalt.

- Szia Elena – köszöntött mozdulatlanul.

- Jó reggelt Stefan – suttogtam vissza szinte mozdulatlan szájjal, és remegni kezdtem. Borzalmas érzés volt mikor megértettem, hogy egészen egyszerűen félek tőle.

- Kérlek Elena, ne félj. Nem akarlak bántani – emelte fel most Stefan a fejét, és egyenesen belenézett a szemembe. – Soha nem is akartalak – tette hozzá olyan halk suttogással, hogy alig értettem meg.

- De hát akkor miért? – kérdeztem hasonlóan halkan. – Miért tetted velem ezt Stefan? – érintettem meg nyakamon a két apró sebhely már begyógyult nyomát. – Csaknem megöltél- perdült ki szememből akaratom ellenére egy apró könnycsepp.

- Elena, ezt most úgyis nehezen értenéd meg, ha elmagyaráznám – rázta meg fejét keserűen.

- Azért meg lehetne próbálni – sóhajtottam – nem vagyok gyengeelméjű.

Rám nézett, és halkan felszusszant.

- Elmondom, de nem akarom számtalanszor ismételni önmagam – motyogta – hívd a többieket is ide. Szeretném, ha mind meghallgatnátok a történetemet.

Bólintottam szavaira, és lassan hátrálni kezdtem az ajtó elől. Mikor elértem a lépcsőkig, úgy rohantam fel rajta, mint akit űznek, és nem tudtam eldönteni, vajon a félelem, vagy a kíváncsiság adott-e lábaimra szárnyakat.

Az első, akiknek a konyhában nekiütköztem Damon és Alaric voltak. Mindketten csodálkozva néztek rám, de nem hagytam nekik időt a kérdezősködésre. Vadul dobogó szívemre szorítottam kezemet, és csak ennyit tudtam súgni nekik:

- Stefan magához tért, és beszélni akar velünk.

*****

- Hát ennyi –fejezte be Stefan az elbeszélést, és maga mellé dobta a kiürült vérkészítményes tasakot, és megtörölte a száját. Most, hogy az éhség már nem gyötörte annyira, kezdett visszatérni a színe.

A pincében szorongtunk mindannyian, ahányan csak voltunk. Jeremy és Rick biztosították az ajtót, mindketten egy jó adag verbénás oldatot, és karót szorongatva, hogy szükség esetén bármikor közbeléphessenek.

- És tényleg nem gondoltad, hogy valami nem stimmel ezzel a lánnyal? – kérdeztem tőle mikor egy percre csend állt be. – Nem érezted, hogy nincs minden rendben?

- Nem, Elena – válaszolta csendesen. – Voltak rá indokaim, hogy miért vagyok vele, de ezeket most inkább nem fejteném ki.

- Rajta, tedd csak meg – biztattam, és felkészítettem magam rá, bármit is kell hallanom most tőle.

Egy pillanatig homlokát ráncolva meredt maga elé, aztán felemelte a fejét és a szemembe nézett.

- Elena, van fogalmad milyen érzés volt itthagyni téged? Van fogalmad, hogy ordítottam éjjelként a párnámba a fájdalomtól, mert minden porcikámmal csak rád vágytam? És tudtam, hogy meg kell állnom, hogy távol kell tartanom magam tőled, hogy élhesd végre azt az emberi életet, amit megérdemelsz. Kapaszkodtam mindenbe és mindenkibe, aki menekülési lehetőséget mutatott nekem ez elől az érzés elől. Kristinbe is kapaszkodtam.

Elhallgattam, és lesütöttem a szemem, erre nem voltak szavaim, amikkel válaszolhattam volna.

- Mellesleg azt se feledjük, hogy annak idején Katherine is el tudott bűvölni bennünket, és még csak soha nem is gyanakodtunk rá, hát miért ne történhetett volna meg mindez még egyszer? – vetette fel Damon, mintegy védelmébe véve Stefant.

- És nem fordult meg soha a fejedben, hogy amikre ez a lány rávesz, azok nem éppen rendben lévő dolgok? – szólalt meg Alaric is az ajtóból.

- Nem is tudom – választ Stefan csendben eltűnődve – néha éreztem valamit, valami nem volt rendben. Néha elgondolkodtam, mit keresek mellette, miért vagyok egyre inkább olyan, mint ő, de ha kétségeim támadtak mindig volt módszere, ahogyan meggyőzhetett.

- Én inkább nem akarom tudni, hogyan – vetettem közbe fagyosan.

Stefan vállat vont, és tett egy határozatlan mozdulatot, amiben az volt benne, hogy többek között az általam elképzelt módozat is szerepelt benne.

- Vagyis – foglalta össze Rick az elhangzottakat – azt akarod mondani, hogy rájöttél, hogy ez a lány nemcsak a saját vérével itatott téged, hanem valami mással is?

- Másfajta vérrel, igen – bólintott Stefan – nem tudom miért tette, amit tett, nem tudom miféle vér volt az, de úgy éreztem, ha ebből nem kaphatok többet meg fogok őrülni, vagy ki fogom irtani az egész világot, és megtettem volna bármit azért, ha ezáltal hozzájuthattam volna akár egyetlen cseppjéhez is.

- Olyasmi lehet ez, mint a drog – jegyezte meg halkan Jenna, mire Stefan keserűen elmosolyodott.

- Fogalmam sincs, az milyen lehet. Anno a mi időnkben olyan még nem volt, ma már pedig nem lenne hatással rám.

- Nem szólalnál meg esetleg végre? – fordultam Damonhoz, aki hosszú percek óta ült néma csendben, maga elé merengve.

- Van valami elképzelésed erről az egészről? – kérdezte Jeremy Damonhoz fordulva.

- Ami azt illeti, igen – vett Damon nagy levegőt – és csak remélni tudom, hogy amire gondolok, nem fog beigazolódni.

- Miről beszélsz? – lépett közelebb Jenna, és mind – Stefan is – érdeklődve néztük a töprengő férfit.

- Mikor ittál utoljára ebből a vérből? – fordult Damon egyenesen az öccséhez, figyelmen kívül hagyva a kérdést.

- Tegnap este – jött a halk válasz.

- Vagyis van még belőle a szervezetedben – nyugtázta Damon. Előreléptem, és megragadtam a vállát.

- Mégis, elárulnád nekünk végre, mire gondolsz? – vontam kérdőre.

- Igen – állt fel, és megfordulva a szemembe nézett. – Ahhoz hogy rájöjjek, helytálló-e amire gondolok, egyetlen út vezet. Innom kell Stefan véréből.

*****

- Neked elment az eszed – fogalmaztam meg mindannyiunk helyett, de Rick csak a homlokát ráncolta.

- Nem is akkora őrültség – bólintott csendesen Damon felé, és láttam, hogy a két férfi tökéletes összhangban megérti egymást.

- De hát miért? – kérdeztem egyre inkább kétségbeesve, és Jenna arcán is látszott a totális elképedés. – Láttad Stefanból mit csinált! Miért akarsz te is ilyenné válni?

- Elena – fogta meg vállaimat határozottan – Stefan meglehetősen nagy mennyiségben kapta ezt a vért. Nekem mindössze egyetlen kortyra van szükségem. Megvan a kockázata, belátom, de nem tehetek mást!

- Na és ő? – lépett előre Eve is és Stefanra mutatott – Mindaddig amíg veled leszünk elfoglalva, mi a biztosíték, hogy nem fog ránk támadni?

Damon intett Ricknek, mindketten odaléptek Stefan elé. Rick felhúzta a fiú szemhéját, és Damon összevont szemöldökkel fürkészte őt.

- Nem, azt hiszem nem lesz gond – jelentette ki aztán – a vér egyre inkább kiürül a szervezetéből, és minél több távozik belőle, úgy tér vissza az igazi Stefan. Tőle pedig távol áll az emberekre való rátámadás.

- Egyébként – szólt közbe Stefan is – túlerő ide vagy oda, de ha bántani akarnálak titeket, most is megtehettem volna – mondta csendesen.

Damon ránézett, aztán a két testvér egy pillanatra összemosolygott. Fura érzés kapott el, soha nem láttam még őket ennyire közel állni egymáshoz, még ha ez csupán egy pillanat töredékéig tartott is.

Aztán lassan helyet cseréltek, Damon állt oda Stefan helyére, megfogta a falhoz rögzített láncokat, és mutatta Ricknek, hogy kezdje el rácsatolni őket.

- Erősebben – tette hozzá, mikor Alaric tessék-lássék módon húzta meg a láncra kapcsolt bőrbilincseket.

A hajam minden szála égnek állt ezt látván, és nem bírtam megállni, odasiettem hozzájuk.

- Minek ez Damon? – kérdezte tőle halkan suttogva, miközben Rick a másik csuklójára is elkezdte felcsatolni a szíjakat.

- Elena – simogatta meg arcomat Damon – nem tudom, belőlem mit fog kiváltani a vér, de Stefan példájából kiindulva, semmi jót. Hogyan kockáztathatnám, hogy bajotok essen? Megőrülnék, ha magamhoz térve azt látnám, hogy bárkinek baja esett. Legfőképpen neked – tette hozzá alig hallhatóan, mire Alaric tapintatosan elfordult és ellépett onnan.

Nem tudtam mit mondani erre, de szememből kiolvashatta a választ. Mosolyogva bólintott, és ránézett Stefanra.

Jeremy Stefan kezébe nyomott egy poharat, a fiú pedig egy harapást ejtett a saját csuklóján, és vérének néhány cseppjét belefolyatta. Aztán a harmadáig telt pohárral Damonhoz lépett, és feszült arccal kezébe nyomta az azt.

Damon nagy levegőt vett, és felhajtotta a vért. Láttam, ahogy beleborzong az érzésbe, mikor a folyadék lecsúszott a torkán. Lehajtotta a fejét, de előtte egy pillanatra láttam az arcán, hogy önfeledten átadja magát az íznek, és tiszta gyönyör csillogott az arcán. Aztán előrehajolt, mint akinek komoly fájdalma van. Szemei elsötétültek, arcán megjelentek a fekete erek, fogai kivillantak ínye alól. Nagy levegőt vett, teste remegni kezdett, és mindannyian láttuk, és éreztük, ahogyan küzd az őt uralmuk alá hajtó ösztönök ellen.

- Damon – suttogtam neki halkan – Damon, ne engedd őt. Állítsd meg.

Nem tudtam, hall-e engem egyáltalán. Lassan a padlóra kuporodott, tehetetlen nyögés szakadt fel a torkából. Keze ökölbe szorult, láttam, ahogyan arca visszaváltozik önmagává, de mielőtt megkönnyebbülten fellélegezhettem volna, ismét megjelentek rajta a fekete erek. Öklével tehetetlenül a földet kezdte püfölni maga előtt, testében az izmok pattanásig feszültek, aztán légzése lassan egyre rendezetebbé vált, és néhány perc alatt lecsillapodott. Fejét felemelte, szemei ismét normálisak voltak, fogai visszahúzódtak, de a fájdalom és a kimerültség ott ült az arcán.

Mielőtt bárki megakadályozhatott volna odasiettem, letérdeltem mellé, egy gyengéden simogatni kezdtem vállát, és hátát. Belémkapaszkodott, lassan talpra vergődte magát, és mutatta Ricknek, hogy szedje le róla a láncokat.

- Igazam volt – súgta rekedten Alaric néma kérdésére, és körbehordozta tekintetét arcukon, míg végül rajtam állapodott meg a szeme. – Tudom, milyen vért kapott Stefan. De azt hiszem, nem fogtok örülni a válasznak.

Vége

FOLYT. KÖV