Szimpátia az ördöggel 3. fejezet

3. fejezet

Éreztem, ahogyan két erős kar gyengéden szorít, aztán óvatosan leereszkedik velem valami kellemesen puha dologra. Meleg csapott meg, és jólesően elkezdte kihajtani tagjaimból a jeges érzést. Óvatosan felnyitottam a szemem, és konstatáltam, hogy a Salvatore ház nappalijában ülök, a kandalló előtt, a kanapén, Damon pedig szorosan tart maga mellett, és fejem a vállán pihen.

- Jó reggelt – köszönt rám, mikor érezte hogy magamhoz tértem, és sikerült megállnom, hogy ne hunyjam le újra pilláimat.

Megköszörültem a torkomat, hogy képes legyek megszólalni, és felszisszentem a nyakamba belehasító fájdalomtól, ahol Stefan fogai nem is olyan régen a húsomba mélyedtek.

- Hogy kerülök ide? – suttogtam halkan.

- Úgy érted, rám? – tett célzást még mindig vállán fekvő fejemre, és anélkül, hogy felnéztem volna, tudtam, hogy vigyorog.

- Te még mindig kiállhatatlan vagy – rebegtem, és megpróbáltam elhúzódni tőle. Kissé megszédültem a vérveszteségtől, de megnyugodva éreztem, hogy kissé stabilabb körvonalakban látom a dolgokat magam körül, mint eddig.

- Ugyan hagyd csak. Szóra sem érdemes, hogy megmentettelek – pimaszkodott továbbra is, én pedig a tagadhatatlan ténynek, és gyengeségemnek tudtam be, hogy most valahogy nem kívántam kitekerni a nyakát.

Óvatosan hanyatt fektetett a kanapén, aztán mikor észrevette, hogy a tűz melegének ellenére is dideregni kezdek, rám borított egy vastag takarót.

- Fázol? – rábólintottam a kérdésre – Végre – sóhajtott megkönnyebülten – az jó jel. Már kezdtem attól félni, hogy….. – elharapta a mondat végét, aztán hogy valahogy kimentse magát ebből a helyzetből, felállt, öntött egy pohár italt, és belém diktálta. A vodka égette és csípte a torkomat, de valahogyan helyrebillentett bennem mindent.

Körülnéztem a nappaliban, és úgy tűnt, hogy visszatért ide az élet. Noha nem volt még minden bútor „kicsomagolva” a takarók alól, a hely már nagyjából otthonosnak volt mondható, és a kandalló tüze, valamint egy mozgó lény csak még jobban megerősítette ezt a benyomásomat.

Sikerült ülő helyzetbe tornáznom magam, és ő is visszaereszkedett mellém. Fürkészően méregetett, aztán szemmel láthatóan megnyugodott, mikor szavak nélkül intettem, hogy most már valószínűleg rendben leszek.

- Gondolom, most jönnek a kérdéseid, ugye? – nézett rám.

- Csodálkozol rajta? – ráztam meg a fejem értetlenül. – Egyszerűen nem hiszem el, ami történt! Nem Stefan támadott meg, ugye? Damon kérlek, mondd, hogy nem!

Most rajta volt az értetlenkedés sora.

- De hiszen láttad őt, nem?

- Csak gondoltam, hogy ha nekem volt egy hasonmásom – úgy értem Katherine – akkor talán ő is valahogyan….. – próbáltam ócska kifogással menteni a menthetőt.

Sóhajtott egyet, aztán tenyerébe vette a kezem.

- Sajnálom, hogy rossz hírt kell közölnöm, de Stefan volt az. Az egyetlen, igazi, reprodukció nélküli Stefan.

Láthatta elgyötört tekintetemet, és kiolvashatott belőle mindent.

- Hogy tehette? – kérdeztem és éreztem, ahogyan a szívemből előtörő fájdalom elszorítja a torkomat – Miért tette ezt velem? Hiszen szeretett! Szerettük egymást…. legalábbis eddig azt hittem – fejeztem be, és újra jelentkeztek a szememet maró könnycseppek.

- Szeretett téged Elena. Mindennél jobban szeretett – szorította meg Damon a kezemet finoman – Ahogyan én is – tette hozzá még csendesen.

- Elhagyott engem! – emeltem fel rá könnyben úszó szemeimet.

- Tudom, hogy nagyon nehéz ezt megérteni – simogatta meg karomat vigasztalóan – de mindketten azért mentünk el Elena, mert az életünknél is jobban szerettünk téged.

- Nem tudom kit szeretett Stefan – válaszoltam halkan – de engem nem, az biztos. Az, amit ma velem tett – érintettem meg fájó nyakamat – az nem szerelem.

Kitöröltem a könnyeket a szememből

 – Én eddig ahhoz voltam szokva, hogy ha valaki szeret, akkor virágot hoz, randira hív, nem pedig egy szó nélkül lelép, vagy az életedre tör – tettem még hozzá keserűen.

- Most hagyjuk ezt. Nehéz estéd volt, pihenned kell – akart kibújni a válaszadás alól, és fel akart kelni mellőlem, de megragadtam a kezét.

- Nocsak – nézett rám meglepődve – úgy látom, tényleg kezdesz jobban lenni, ha már a makacsságod a régi.

- Ne mondd ezt rám – húztam össze a szemöldökömet – a helyemben nyilván te sem feküdnél itt nyugodtan, amíg magyarázatot nem kapsz azokra a kérdéseidre, amiket egy éve nem tudott neked megválaszolni senki!

Egy darabig az asztalon lévő vázát nézegette, mintha csak azt mérlegelte volna, hogy nyugalma érdekében csapjon-e vele kupán, aztán tanácstalanul megvonta a vállát, és visszaült mellém.

- Hát jó. Végül is igazad van. Szóval?

- Kérlek, mondj el nekem mindent. Miért így döntöttetek, hogy kivonultok az életemből? Mi történt azóta? És legfőképpen, mi történt Stefannal? Hogyan változhatott meg ennyire???

- Na jó, nézzük sorjában – adta meg magát – már mondtam, miért mentünk el. Stefan már Katherine legyőzése előtt is fontolgatta ezt a lépést.

- Hogy elhagy engem? – kerekedett ki a szemem. – Apropó, te honnan tudtál erről?

- Beszélt nekem róla – jött a válasz némileg kényszeredetten.

- ÉS TE NEM SZÓLTÁL NEKEM EGY SZÓT SEM? – emelkedett a hangom a legfelső frekvenciába.

- Elena, most őszintén, ha akkor odaállok eléd egy ilyen hírrel, hittél volna nekem? Nyilván a képembe szórtad volna, hogy így akarlak elválasztani benneteket egymástól – vonta fel a szemöldökét.

Nem válaszoltam neki, néma csendben elismertem az igazát.

- Stefan felmérte, hogy mellette sosem lehet nyugodt életed. Nem csak Katherine miatt  – kezét felemelve megelőzte, hogy megszólaljak – hanem semmilyen téren. Elena, te halandó vagy. Mi pedig nem. Előbb-utóbb látnia kellett volna, ahogyan megöregszel, ahogy betegségnek támadnak meg, vagy győznek le. Sosem lehettek volna gyerekeitek, pedig tudta, hogy mindennél jobban vágynál majd rá. Látnia kellett volna, ahogyan a kor egyre jobban hajt téged uralma alá, neked pedig végig kellett volna nézned, hogy ő mit sem változik, hogy ő ugyanolyan fiatal, egészséges, és erős marad, mint mindeddig. Gondolod, ő ilyen életet szánt neked?

- Miért nem kérdezett meg róla engem? – túrtam a hajamba kétségbeesve.

- Nyilván azért, mert tudta, hogy ha a szemedbe néz, ő sem fogja tudni meghozni ezt a döntést. Egyszerűen azt akarta, hogy egy normális, fiatal lány életét éld, aki majd egyszer boldog lehet valaki mással. Ezért hagyott el, Elena. Sokkal jobban szeretett téged, mint gondolod. Olyannyira, hogy hajlandó volt elengedni is ezért.

Próbáltam emészteni az információt, nem sok sikerrel. Egyelőre túlságosan megfeküdte a gyomromat.

- És te? – kérdeztem aztán.

- Elena, mégis mit kellett volna tennem? Miután Katherine végre kiesett a képből, és Stefan közölte, hogy elhagyja a várost, talán maradnom kellett volna? Nem volt már, ami ide kössön. Vagyis – fúrta szemembe pillantását – lett volna. Talán esélyem is lett volna rá, hogy végül az én karjaimban köss ki. De ezt én nem akartam. Ezen az áron nem. Tudom, hogy a szíved mélyén akkor is Stefant szeretted volna, én pedig nem szeretek pótlék lenni.

Hallgattam egy sort, aztán megszorítottam a kezét, jelezve, hogy még ha elfogadni nem is tudom ezt az egészet, de értem.

- És hol voltatok ennyi ideig? És hogyhogy most mindketten felbukkantatok, ilyen hirtelen? És hogyan….?

- Várj, várj – emelte fel a kezét. – Egyszerre egy kérdés, rendben?

Megkócolta amúgy is borzas haját, és tűnődve nézett rám.

- Hagyjuk a városok neveit, ez most nem is lényeges – kezdett bele – de Stefan is, és én is máshol éltünk. Próbáltunk amennyire lehet, beilleszkedni a tipikus kisvárosi életbe.

- Vámpírként? – vontam fel a szemöldököm.

- Miért ne? – válaszolta – Forbes seriffnél is bejött, nem? Ha az a szemétláda Mason nem buktat le előtte, ma sem tudja, kik vagyunk valójában.

- Na és az áldozatok? Kivérzett emberek a városban?

Értetlenkedve meresztette rám a szemét, aztán leesett neki mire is célzok. Elmosolyogta magát.

- Ki kell, hogy ábrándítsalak szívem, de már nem fogyasztok emberi vért. Vagyis egészen pontosan, élő emberből nem.

- Vérkészítmény? – csodálkoztam. Ha valakiből, hát Damonból ezt vajmi kevéssé tudtam volna kinézni.

- Konzerváru – bólintott. – Persze nem az igazi, de még mindig jobb néhány nyuszinál és mókusnál. Szóval – vette fel újra az elbeszélés fonalát – tartottuk a kapcsolatot. Hírt adtunk egymásnak magunkról, néha-néha találkoztunk is. Már éppen kezdtünk úgy élni, ahogy a normális testvérek szoktak, ha távol élnek egymástól – fintorgott.

- Azt hiszem, most jön a DE – szúrtam közbe.

- Pontosan. Ugyanis néhány hónappal ezelőtt Stefan egyszerűen felszívódott. Hiába kerestem, képtelen voltam rátalálni, vagy bármi módon elérni őt. Aztán kezdődtek azok a különös halálesetek. Ugyanúgy, mint itt Mytic Falls-ban, amikor…. szóval, amikor én megérkeztem.

Elhúztam a számat, nem szívesen nosztalgiáztam vissza Damon régi énjéhez.

- Tudtam, hogy valami baj lehet, féltettem Stefant. Keresni kezdtem, de mindig egy lépéssel le voltam maradva tőle. Annyit sikerült róla kiderítenem, hogy mostanában rengeteget látják együtt egy lánnyal. Egy olyan lánnyal, aki szintén nem halandó.

- Stefannak barátnője van? – hasított újabb sebet szívemen a láthatatlan kés.

- Nem, legalábbis én nem mondanám a szó szerinti értelmezésben vett barátnőnek. Furcsa módon ennek a lánynak a felbukkanása, a városban történt támadások, és Stefan eltűnése egy lapra tehetőek.

- Honnan tudtad meg mindezt? – kérdeztem csendesen, miközben még mindig képtelen voltam túltenni magam az iménti információn.

- Mindenhol vannak ismerőseim Elena – mosolygott – mellesleg, bármilyen titokhoz hozzá tudok férni, amihez csak akarok. Nincs mindenkinek verbánás nyaklánca.

A torkomhoz kaptam, tudtam, hogy észrevette az én láncom hiányát is.

- Hát, ennyi a történet – tárta szét a karjait – amikor hírét vettem, hogy a mi kis párosunk Mystic Falls-ba tart, fogtam magam és én is jöttem. Volt egy olyan baljós sejtelmem, hogy kell valaki aki vigyáz rád, mert veszélyben lehetsz. Aztán hallottam a hírt, hogy Jeremyt megtámadták, és tudtam, hogy ha meglátogatod a kórházban, ők is a nyomodra bukkanhatnak, ahogyan én. Már nem volt más dolgom, csak szemmel tartani téged.

- Nem igazán sikerült – érintettem meg nyakamon a két sebhelyet.

- Sajnálom – vonta össze a szemöldökét, és láttam rajta a bűnbánatot – de…fogalmazzunk úgy….hogy feltartottak kissé.

- És mi lesz, ha ide jönnek? – kiáltottam ijedten, de nem engedte, hogy eluralkodjon rajtam a pánik, továbbra is simogatta a kezemet, mígnem lassan lenyugtatott.

- Nem tudnak ide belépni. Nem csak a házba, de még a birtok határán sem tudnak átjönni. Elég nehéz volt őt innen kitiltani, de végül is sikerült összehozni – eresztette meg felém szokásos pimasz mosolyát.

- Hogyan.......? – akartam feltenni a kérdést, de mire kimondtam az első szót, már tudtam is a választ. – Aha. A mindenfelé lévő ismerőseid. Fogadjunk van közöttük jó néhány boszorkány is.

Felemelt hüvelykujjal jelezte, hogy eltaláltam a választ. Aztán felállt, kötszert hozott, és módszeresen hozzákezdett sebem bekötözéséhez. Ahogy arcom előtt matatott éppen, láttam, hogy reszket a keze, és megbűvölten mered a nyakamon lévő apró szúrt nyomokra.

Rémülten kihúztam magam kezei közül, és nyakamat a vállaim közé rejtettem.

- Azt mondtad, már nem iszol emberből – súgtam neki és nyilván meghallotta a hangomban rejlő félelmet.

- De azt egy szóval sem mondtam, hogy nincs is rám hatással – mormogta, aztán gyorsan tapaszt tett a kötésre, és jól végzett munkájának tudatával felállt mellőlem.

- Na és mit csinálunk most? – néztem fel rá.

- Nos, ami téged illet, leteszed a fejedet arra a párnára, alszol egy nagyot, és ami a legfőbb, hogy csendben maradsz. Legalább néhány percre. Ami engem illet, telefonálnom kell. Elsősorban értesíteni Alaricot mi történt, és megkérni, hogy ha Jeremyt kiengedik, Jennával együtt cuccolja át őket hozzám. Itt jóval nagyobb biztonságban vannak, mint otthon. Aztán már csak meg kell tudnunk ki ez a lány, hogy mit tett Stefannal, helyre kell hoznunk a dolgot, és azt hiszem, ezzel végeztünk is – ironizált. -  Mellesleg Eve-t sem ártana felhívnom. Egész nap nem jelentkeztem, nyilván ő is aggódik értem.

Ezer kérdés cikázott még az agyamban, amit fel akartam tenni, de Murphy törvényének megfelelően kiválasztottam a legbugyutábbat, ami csak létezett.

- Ki az az Eve? – motyogtam halkan.

- A barátnőm – jött a válasz, és legalább úgy tudta, mint én, hogy ezzel sikerült teljesen ledöbbentenie.

- A barátnőd???? – visszahangoztam hitetlenkedve.

Megállt az ajtóban, visszafordult, és most olyan komolyan nézett rám, ahogy még szinte soha.

- Elena – fúrta pillantását a szemembe – örök időkig én sem várok rád.

Sarkon fordult, kiment az előtérbe ahol hosszas telefonálásba kezdett, és teljesen magamra hagyott kusza érzéseimmel és kétségeimmel.

*****

Stefan az erdőben állt. Látta a ház tetejét, hallotta a kiszűrődő hangokat. Néha, ha a szél erősebben megremegtette a lombokat, halvány lámpafényt látott kiszűrődni az ablakokon. Lehunyta szemeit, érzékeit szabadon engedte. Szinte maga előtt látta, ahogyan a lány ott fekszik a kandalló előtt, élvezve a lángok melegét, álmosan és kimerülten a vérveszteségtől. Szemei lassan lecsukódnak, egyik keze nem talál kiutat barna hajából. Damon, telefonnal a fülén, odakinn járkál fel-alá, néha a küszöbön át egy pillantást vet a szoba belseje felé, és halványan elmosolyodik, mikor meglátja az alvó teremtést a kanapén összekuporodva.

Stefan hangosan felsóhajtott. Vágyott a lányra. Az érintésére, csókjára, mint régen. Odabújni hozzá, szerelmesen átölelni, érezni, ahogyan felforr a lány vére az érintésétől. És érezni akarta a vérét újra, hogy tomboljon és elolvadjon benne, megtöltve a testét le sem írható gyönyörökkel.

„Nem teheted! Hogy lehetnél képes erre?” – szólalt meg benne hirtelen egy halk hang. Egy édes emlék sajgott vissza a szívében. Lénye egyik része úgy érezte, belehal a vágyakozásba, a szerelembe, másik része pedig ölni, pusztítani akart. A két hang, a két lélek a testében összekeveredett, és ádáz harcot vívott egymással. Észre sem vette, ahogyan könnyei peregni kezdtek, és végigfolytak arcán.

Vége

FOLYT. KÖV.