A menedék 17. fejezet

- Megjegyeztél mindent? – kérdeztem Jaredet. – Tudod, hogy a takarmány hol van…. És a tojások, el ne felejtsd összeszedni… csak a kotlós alatt hagyd meg….és… jaj nekem…. – tördeltem a kezem, miközben fel-alá sétálgattam – egész pontosan futkostam – a konyhában.

Jared eddig a széken ült, és csodálkozással vegyes jókedvvel nézett rám, de most felállt, és megfogta a vállamat, én pedig úgy álltam meg, mintha hirtelen a földhöz szögezték volna a lábamat.

- Mona, nyugodj meg – dörmögte, kivette a pipáját a zsebéből, aztán a szigorú tekintetemre nyomban vissza is dugta. – Nem a kivégzésedre indulsz.

- Vagy ki tudja – motyogtam. – Fogalmam sincs hogy viselkedjek majd vele, ha elutasít engem is, és a gyereket is – ráztam a fejem, a padlóra meredve.

- Okos lány vagy te, megoldod, abban biztos vagyok – kacsintott rám Jared. – De egyet ígérj meg nekem szépségem. Ha így lenne, a nevemben utalj ki neki egy jókora pofont, rendben?

- Imádlak, ugye tudod? – bújtam oda Jaredhez, aki megveregette a hátamat, majd kinyitotta előttem a konyhaajtót. – Tégy úgy, mint a telepes őseink a meghódítandó terület előtt. Isten nevében, vágjunk neki – nevetett Jared, kiterelgetett a házból, aztán kulcsra zárta az ajtót mögöttem.

- Holnap estére itt leszek. Akár így, akár úgy – ültem be a kocsijába, de előtte megvakargattam Jimmy fülét. – Addig ugye boldogulsz itt?

- Édesem, úgy csinálsz mintha nem egy olyan emberrel beszélnél, aki évtizedek óta itt él – forgatta a szemeit öreg barátom. – Andy és Danny itt lesz reggel, meg este is. Boldogulunk. Én meg itt alszom, és ha mégis hamarabb hazajönnél, hát csak hívj fel, és érted megyek az állomásra. Akár az éjszaka közepén is – szállt be mellém Jared, és beindította a motort.

- Minden rendben, Mona? – nézett rám hunyorogva.

- Igen, most még igen – bólogattam gépiesen, és nagy levegőt vettem. – Akkor, ahogy mondtad: Isten nevében, vágjunk neki! – mutattam előre, és az autó csakhamar meg is ugrott alattunk.

*****

Órák óta robogott már velem a busz, és kényelmesen belesüppedtem a puha székbe. Odakinn a nap még csak most emelkedett a hegyek fölé, vakító ragyogásával egyre inkább elöntve a földeket. Csakhamar teljes pompájában szórta a világra a melegét, és őszinte szerelemmel néztem a földeket, és a louisianai nyár minden szépségét az ablakon át.

Lehunytam kis idő elteltével a szemem. Bármennyire is igyekeztem megnyugodni, a szívem iszonyúan dobogott a félelemtől. Gyerekkoromban éreztem így magam, mikor Joana néni elé valami vérszegény osztályzattal kellett odabátortalankodnom. Féltem, mert nem tudtam, hogy csak egy elnéző fejcsóválás, vagy büntetés lesz a jussom.

- Jövő nyáron már te is itt leszel velem – néztem le a hasamra, aztán elővettem a táskámat, és kiszedtem az ultrahangképeket a borítékból.

Néhány nappal ezelőtt orvoshoz is elmentem. Én ugyan bíztam a tesztekben, és a csalhatatlan ösztönökben, de Jared unszolására kerestem egy dokit, aki megállapította a terhesség tényét, immár megkérdőjelezhetetlenül.

Bámultam a kis fekete pacát a képeken, ami a fiam, vagy a lányom volt, és gyengéd mozdulattal végigsimítottam rajta. Elképzeltem, ahogy néhány év múlva egy apró láb szapora dobogása hangzik majd fel a ház fa padlóján. Láttam magam előtt egy arctalan kisgyereket, ahogy először ül lóhátra, félve, mégis cowboy őseinek rettenthetetlen bátorságával. Nem tudtam még ki lesz ő, vagy milyen lesz, de egyet tudtam. Már most szeretem őt. Szívem minden szeretetével szeretem, és senkinek nem fogom engedni, hogy egy hibás döntéssel elvegye őt tőlem.

Elaludhattam, mert arra eszméltem, hogy megszólalt a tetőre erősített mikrofon, és ezzel egyidejűleg nagyot döccent a busz. Káprázó szemekkel néztem fel, és láttam, hogy pontosan akkor gördültünk el St. Chapdel üdvözlőtáblája mellett.

Az előbbi gyomorgörcs most visszatért, egyre hevesebb hullámokban. Vitézül igyekeztem, hogy ne hányjam el magam, bár ennek most nem a terhesség, csupán a félelem volt az oka.

A busz a fékek nyikorgása közepette megállt, és halk szusszanással kinyíltak az ajtók, hogy nemsokára ott álljak a betonon egyedül, egy kis táskával a kezemben, és fejem forgatva próbáljak rájönni, jó helyre sikerült-e érkeznem.

 Felbámultam a kávéházra, ami pont előttem állt, és míg azon gondolkodtam, idekinn vagy odabenn várjam-e Iant, egy kéz nehezedett a vállamra, és a hátam mögül egy hang a fülembe suttogott.

- Szia vidéki kislány – csiklandozta a lehelet a fülemet. – Most először jársz a nagyvárosban?

Tágra nyílt szemekkel megperdültem, és amikor megláttam a rám nevető Iant, a pulzusom azonnal kétszázra emelkedett.

- Szia – mosolyogtam el magam, és minden félelmem ellenére elöntött a boldogság. Olyan jó volt látni őt… Néztem a fekete haját, a szép vonalú arcát, az égszínkék szemeit, és legszívesebben a nyakába ugrottam volna.

Mintha csak olvasott volna a gondolataimban, félrebillentette a fejét, és szomorkás arckifejezéssel nézett rám.

- Már meg sem ölelsz? Ennyire nem hiányoztam? – kérdezte, és a következő pillanatban már rajta csimpaszkodtam, szinte levakarhatatlanul.

- Ez így mindjárt más – suttogta a hátam simogatva. – Bár még valami hiányzik a tökéletes üdvözléshez – motyogta, és mire reagálhattam volna bármit, már csókolt is. Szenvedélyesen, hevesen, és saját testemen éreztem az ő szívének őrült ütemét is.

- Huhhhh – vett nagy levegőt, mikor elváltunk egymástól. – Ez már nagyon hiányzott – mosolygott rám, és megfogta a kezem, így nézett rám a boldogságtól csillogó szemekkel.

- Nem félsz, hogy valaki meglát? – néztem körbe. – Elég egy paparazzi, és máris kész a lebukás – mondtam, de csak legyintett.

- Tanultam tőled valamit – vigyorgott. – Hogy az emberek nem fogják elhinni, hogy egy ilyen városban, és pont egy kávéház előtt látnak engem – ölelt meg újra egy pillanatra, aztán ő is a kávézóra emelte a tekintetét.

- Amikor utoljára itt jártam, a világ legjobb cappucinóját ittam, és a világ legfinomabb krémes süteményét ettem. Lenne kedved kipróbálni?

- Hát persze! – vágtam rá. – Mostanában mindennél jobban kívánom az édességet – pirultam el kissé, mikor észbe kaptam, hogy csaknem elszóltam magam. Nem ebben a percben akartam még vele közölni a hírt.

- Akkor gyere – ragadta meg Ian a kezemet, betessékelt az ajtón, és szinte a fél süteményespultot megrendelte nekem, aztán boldog elégedettséggel nézte, hogyan tömöm magam.

- Nagyon hiányoztál nekem Mona – nyúlt át az asztalon, és megfogta a kezem, mikor végre pukkadásig telve letettem a villát. – Olyan boldog vagyok, hogy most itt lehetünk. Egyszerűen képtelen vagyok elfelejteni a veled töltött napokat – nézett a szemembe kedves gyengédséggel. – Kereshetnénk kicsit később egy szállodát – tette hozzá azzal a pimasz kis szemöldökrándítással, amit már úgy ismertem.

- Nekem is hiányoztál – mosolyogtam rá szívem minden érzelmével. – De ami azt illeti, van másik oka is annak, hogy látni akartalak. Valamit mondanom kell neked – tért vissza a gyomorgörcs egy másodperc alatt, és idegesen gyűrögetni kezdtem a szalvétámat.

*****

Mikor elhallgattam, Ian úgy ült az asztalnál, mint akit egy mázsás súllyal kólintottak fejbe. Már nem kívánt, láttam az arcán, hogy teljesen elfehéredett.

- Ez nem lehet… - nyögte végül rekedten. – Ez már biztos? – meredt rám úgy, mintha csak azt várná, hogy április elsejét kiáltok.

- Igen, teljesen biztos – bólintottam komolyan, és elővettem a borítékot, az ultrahangképekkel. – Ez itt ő – mutattam rá a kis fekete foltra.

- Azt hiszem, nekem innom kell egy pohár töményet – motyogta Ian, és egy tequilát rendelt. – Az sem érdekel, ha megbüntet a rendőr… - mondta már csak önmagának, és egy lendülettel behúzta az italt.

- De hát nem lehet! – fakadt ki néhány másodperces hallgatás után. – Hiszen mi… védekeztünk – súgta már csak halkan az utolsó szót, még idejében észbe kapva.

- Igen, védekeztünk – sóhajtottam. – Kivéve az első éjszakát, és azt az alkalmat a tónál – elevenítettem fel a jelenetet.

- Igazad van – ismerte el Ian, miután ő maga is visszajátszotta fejében a történteket.

- Hét hetes – mutattam néhány számra a kép egyik sarkában. – Ha visszaszámolsz… pont akkora esik, mikor nálam voltál. Nincs tévedés. Apa leszel – dőltem hátra. Én letudtam a dolgok leggyomorszorítóbb részét. Most már ő volt a soros, hogy reagáljon valamit.

- Nem – rázta a fejét úgy, mintha ezzel meg nem történtté tudná tenni a dolgot. – Nem, nem lehet. Én még nem… nem állok erre készen! – emelte fel a kezét, és beletúrt a hajába. – Nem akarok gyereket. Nem most, nem ilyen gyorsan, és nem... – harapta el a mondatot.

- És nem tőlem – fejeztem be tárgyilagosan. Különös, de a gyomorgörcs elszállt. Helyette valami hűvös, sosem tapasztalt nyugalmat éreztem minden porcikámban. Annak idején valami ilyesmi érzésekkel állhattak a vérpadon a keresztény mártírok.

- Én ezt nem úgy értettem – motyogta Ian, miközben az egyik sütemény piskótájából már komplett morzsahegyet alkotott. – És most mit akarsz csinálni? – kérdezte végül.

- De igen, pontosan úgy értetted – válaszoltam csendesen, és ha nem ilyen komoly témáról beszéltünk volna, akkor azon csodálkoztam volna, hogyan cserélt helyet köztünk a félelem és a nyugalom. – És a választ a kérdésedre azt hiszem, már te is tudod a szíved mélyén. Megtartom a babát. Semmilyen erőnek nem fogom hagyni, hogy elvegye tőlem.

Felálltam, és felvettem a táskámat.

- Most már tudod az igazat – mondtam, és megbántva lenéztem rá. – Eltitkolhattam volna előled, de nem tettem. Nem tudom mit is vártam, mit reagálj… talán a lelkem mélyén bíztam némi örömben. De ezt a mérhetetlen ijedtséget látva benned, már tudom, hogy bolond voltam. Mondhatnám, hogy az én hibám ez a helyzet, de ez így nem igaz. Egyedül én ehhez kevés lettem volna. Te is ott voltál, és tevékeny részed volt benne, hogy ez a gyerek megfoganjon – beszéltem folyamatosan. – Nem várom el tőled, hogy most dönts, te mit szeretnél. Adok időt, amennyit csak akarsz. Nem akarom teljesen feldúlni az életed.

- Ha ez a gyerek megszületik – nyelt nagyot Ian, és ő is felkelt – fel fogod dúlni az életem. Elég, ha egy valaki megneszeli, és nekem végem. Nina megöl, és hozzám vágja a gyűrűt, az biztos.

- Gyűrűt? – hasított a szívembe valami, és egy pillanatra lehunytam a szemem. – Ezt elfelejtetted említeni nekem akkor, mikor az ágyamba cipeltél. Ha ezt tudom, akkor talán… - ráztam meg a fejem lemondóan, és legyintettem egyet. – Mindegy, a dolgokon ez már nem változtat. De azt hittem, hogy ami akkor hozzám kötött téged, még ha csak néhány napig is, az… kicsit több volt egy ágytornánál.

- Mert így is volt, Mona – ragadta meg Ian a kezemet. – Ne mondd, hogy nem érezted!

- Már nem tudom, hogy mit érezzek. Két vasat tartasz a tűzbe, de csak az egyiket foghatod meg örökké – húztam el a kezem, és vállamra vettem a táskát. – Köszönöm a süteményeket. A telefonszámom tudod. Ha eldöntötted, hogy te mit szeretnél, bármikor elérsz. Nem foglak rákényszeríteni semmire. Ha vállalod a gyereket, örömmel fogadlak majd az életében. Ha nem, akkor sem lesz belőle baj. Egyedül is felnevelem, és ha úgy akarod, még hallani sem fog rólad. De ezt a döntést én nem hozhatom meg helyetted.

- Mona, várj! – fogta meg a vállam Ian. – Én nem akarom, hogy megszüld ezt a gyereket! Adok pénzt, és…

- Nem! – kiáltottam ekkor már hangosan, és az sem érdekelt, hogy a kávéház személyzete kíváncsian lesi a pult mögül az élő szappanoperát. – Ne merd ezt kimondani! Ha az ég a földdel helyet cserél, akkor sem fogom ezt megtenni!

Hátat fordítottam, de ekkor eszembe jutott valami. Visszanéztem Ianra, és egy pillanatra még az emésztő dühöm ellenére is megsajnáltam, olyan szerencsétlenül, és leforrázva álldogált az asztalnál.

- Tettem Jarednek egy ígéretet, ha ez lenne a reakciód – mondtam, és visszakézből pofon vágtam. – Az egyiket Jared küldi neked – néztem rá hidegen. – A másikat pedig tőlem kapod, a gyereked nevében – sziszegtem.

Egy másodpercig még néztem a szemébe, próbálva felfedezni benne valamit, amit eddig láttam, de most nem volt abban a tekintetben, csak a rémült döbbenet. Szomorúan elmosolyogtam magam, aztán kisétáltam a kávéházból.

A sarokról még visszanéztem. A kirakatüvegen át láttam az alakját. Még mindig ott állt az asztal mellett mozdulatlanul, mintha sóbálvánnyá változott volna az ütésem nyomán.

Vége

Folyt. Köv.

A menedék 16. fejezet

Kis csend támadt a konyhában. Jared döbbenten meredt rám, még a szája is nyitva maradt néhány másodpercre.

- Mona… - kezdett bele tétován – egészen biztos vagy benne? Nem tévedsz? – tette le a bögrét az asztalra.

- Én még talán tévedhetnék – sóhajtottam. – De voltam benn a városban. Vettem tesztet, hármat is. Három különfélét. Mind megcsináltam, és mind ugyanazt mutatja. Tényleg babát várok, Jared.

- Biztos, hogy…. – akarta kérdezni Jared, de a mondat közepén már ő is rájött a kérdés ostoba voltára.

- Hogy Ian az apja? – nevettem fel kissé keserűen. – Úgy kérdezed, mintha nem ismernéd az életemet. Évek óta ő az egyetlen férfi, és ezzel te is tisztában vagy.

- Bocsáss meg… - dörmögte az öreg farmer, aztán levette a kalapját, és úgy nézett bele, mintha tanácsadók tömkelege ugrálna ki belőle.

- És most mihez akarsz kezdeni? – nézett aztán rám újra. – Bár előbb adhatnál inni valami erősebbet. Erre a sokkra muszáj lehajtanom egy pohárral.

A fejem csóválva, de mosolyogva nyitottam ki a konyhaszekrényt, és öntöttem neki egy pohár whiskyt, amit szinte azon nyomban be is dobott.

- Oké, azt hiszem kissé már jobb – dünnyögte. – Szóval… mi lesz ezek után?

- Nem kell rajta gondolkoznom. Igazából egyetlen pillanatig sem kellett. Megtartom a kicsit. Senki ne is próbáljon meggyőzni az ellenkezőjéről – jelentettem ki határozottan.

- Bátor döntés, igaz, nem is vártam rosszabbat tőled – fogta meg a kezem Jared kedvesen. – Nem lesz könnyű, ugye tisztában vagy vele? De ne aggódj. A környéken mindenki kedvel téged Mona. Bárki segít majd, akit kérsz, és én is itt leszek neked. Vagyis nektek – javította ki magát. – Fura, nekem sosem volt családom. Benned leltem egy fogadott unokát, és most lesz egy dédunokám is – melegedett meg a mosolya.

- Ejha – nevettem fel. – Ez a kicsi még meg sem született, máris hatással van rád, te vén medve – böktem vállba szeretetteljesen Jaredet. – Ilyen monológot sem hallottam még tőled évek hosszú sora alatt.

- Na és a városi ficsúr? – kérdezte öreg barátom. – Neki mikor fogod elmondani?

- Hát ez az – motyogtam. – Nem tudom azt sem, hogy egyáltalán elmondjam-e az igazat.

- Hogyan? – hökkent meg Jared szemmel láthatóan. – Mona EL KELL neki mondanod. Joga van tudni róla, hogy apa lesz.

- Igen, de… - túrtam a hajamba idegesen – ő elment, vissza a saját világába. Ahol mellesleg barátnője van, akivel most rendezgeti a kapcsolatát. Nem dúlhatom fel egy ilyen hírrel az életét.

- Kicsim, ti ketten máris feldúltátok egymás életét – nézett a szemembe Jared, és a ráncos arcból sütött felém becsületes tekintete. – Láttam, hogy nézel rá, de azt is, hogy ő hogyan néz rád. Bolond volt, hogy elment innen… - tette hozzá, de ezt már csak csendes magánvéleményként.

- Félek elmondani neki az igazat – vallottam be őszintén, az asztal lapját bámulva. – Félek, hogy azt akarná, hogy ez a gyerek soha ne szülessen meg. És félek attól… attól a legjobban… - nyeltem nagyot, és Jared befejezte helyettem a mondatot.

- ….hogy csalódnál benne, mert másképp viselkedne, és más ember lenne, mint ahogy te megismerted – bólogatott. – Kicsim, ez is megtörténhet. De te bátor lány vagy. Bármit is mondjon ő, neked kell majd ezt a gyereket felnevelned. A végső döntés a tiéd – veregette meg az öreg a kezemet. – Szóval, hallgatsz rám? Elmondod neki?

- Igen – szedtem össze magam. – Megígérem, hogy beszélek vele. De ezt talán nem telefonon kellene. Próbálok majd alkalmat találni arra, hogy a szemébe mondjam. Csak adj nekem egy kis időt, jó?

- Hát persze. De lehetőleg ne két héttel a szülés előtt tájékoztasd, jó? – mormogott Jared, aztán hozzám lépett, és óvatosan átölelt.

- Köszönöm, hogy mellettem állsz… nagypapi – kuncogtam a fülébe. – De attól, hogy babát várok, még nem lettem törékenyebb – mondtam, mire kaptam egy kissé csontropogtatóbb ölelést.

- Igy már mindjárt más – kacsintottam. – És erről a dologról ha lehet, senkinek ne tegyél egyenlőre említést.

- Úgy mondod, mintha nem ismernél, hogy általában lakat van a számon – tette vissza Jared a kalapját, aztán az órára nézett. – Mennem kell a tejjel. Holnap reggelre itt leszek. Még ma elmegyek néhány farmra, és keresek neked segítséget. Próbáld nem megerőltetni magad, és pihenj, amennyit lehet – nyomott egy csókot az arcomra. – Ugye nem lesz bajod?

- Nem lesz, ne aggódj – nyugtattam meg. – Erősek vagyunk… mindketten – mutattam a hasam felé, mire Jared csak egy sóhajjal kilépett, feldobta a tejes kannákat az autóra, és két perc múlva már nyomát sem láttam.

*****

Jared állta a szavát. Még késő délután – legnagyobb meglepetésemre - visszazötyögött hozzám a kopott kék autó, és a platóján Danny meg Andy Harris üldögélt, akik úgy ugrottak le a motorzaj elhaltával, mint a katonák.

Mosolyogva fogtam kezet a két, 18-20 év körüli fiúval. Ismertem jól őket, a szomszédos farmon éltek, és dolgoztak. Jólelkű, jószívű, becsületes fiúk voltak. Őket találta hát nekem Jared kisegítők gyanánt.

A konyhába vonultunk, kávéval kínáltam őket, és két percen belül, korrekt összegért elvállalták, hogy reggel és este átjártnak hozzám, és segítséget nyújtanak az állatok ellátásában.

- Nem kell aggódnia, kisasszony. Gyüvünk aztán megyünk – bólogatott Andy, az öccse pedig élénken egyetértett vele. – Nem lesz velünk gondja, majd meglássa – melengette meg a szívemet a louisianai tájszólás, és mindkét fiú kapott egy-egy ölelést, amit pironkodva de hálásan fogadtak.

Felhajtották a kávét, és máris kifelé indultak, csakhamar az istállóból hallottam a hangjukat.

- Jó fiúk, ne aggódj – mondta Jared a konyhaszekrényemnek támaszkodva. – Nem lesz velük baj. Tisztességes, rendes gyerekek.

- Igen, tudom – bólintottam. – Láttam néha őket vasárnap, ahogy a templomba lovagoltak. Ők tökéletesek lesznek, ebben biztos vagyok – mosolyogtam hálásan öreg barátomra, aki kihasználta az alkalmat, és egy dobozt nyomott a markomba.

- Ajándékot is hoztam ám  - dörmögte. – Lehet, hogy nem a legmodernebb, mert én annyira nem értek hozzá, de működik, és az a lényeg.

Csodálkozva téptem le a papírt a dobozról, hogy mikor kinyissam, egy mobiltelefon hulljon a kezembe.

- Ez bármikor jól jöhet – nézte a kis készüléket Jared. – A babád nemsokára nőni kezd, és nem fogsz tudni mindig belovagolni a városba, ha beszélned kell valakivel. Különben is, ha beindul a szülés majd, jó ha tudsz hívni segítséget – piszkálta körmével az asztal lapját, én pedig felkeltem, és egy hálás csókot nyomtam az arcára.

- Én ugyan nem akarok beleszólni a dolgaidba – emelte fel az öreg farmer a tekintetét az asztallapról, és a szemembe nézett – de azt hiszem te magad is tudod, kit kellene hívnod leghamarabb – dünnyögte. – Én most megyek, segítek a fiúknak – köszörülte meg a torkát, és kiballagott az istálló felé.

Ott maradtam egyedül, a csendben, kezemben a telefonnal, és tudtam, hogy Jarednek igaza van. Nem halogathatom a döntést túl sokáig…

Nagy levegőt vettem, aztán lekaptam a hűtőről Ian kissé gyűrött céduláját. Reszketett a kezem miközben beütöttem a számokat, a gyomrom pedig olyan görcsbe kapódott, hogy féltem, ezúttal nem a terhesség, hanem az idegesség hozza ki belőlem az ebédemet.

- Tessék, Ian Somerhalder vagyok – szólt bele az az egyedi hang a vonalba, és a pulzusom azonnal kétszáz fölé emelkedett.

- Én… én… - nyögtem, aztán összeszedtem magam. – Szia Ian. Én Mona vagyok – leheltem halkan.

- MONA! – rikkantott Ian lelkesen, és hallottam a hangjában az őszinte örömöt. – Milyen jó hallani téged… ez valami telepátia lehet. Éppen most gondoltam rád.

- Ennek örülök – mosolyogtam. – Látod, csak kívánnod kell, és valóra is válik.

- Tudod, a múltkor már arra gondoltam, küldök neked egy telefont – sóhajtotta Ian. – Akkor sokkal többet beszélhetnénk, mintha nagy ritkán a városba lovagolsz.

- Lekésted. Nincs negyed órája, hogy kaptam egyet Jaredtől – mondtam büszkén, de nagyon jól esett, hogy Ian is gondolt rám. – Egyébként, egyedül vagy most? Tudunk… kicsit nyugodtan beszélni?

- Egyedül ülök az autómban, Los Angeles legnagyobb dugójának közepette – nevetett. – Igen, azt hiszem, tökéletesen ráérek.

- Arról lenne szó – lélegeztem mélyet, és még a szemem is lehunytam – hogy találkozni szeretnék veled. Lehet róla szó?

- Hát persze! – jött a válasz gondolkodás nélkül. – De… hogy gondoltad? Idejössz Los Angelesbe? – hökkent meg aztán érezhetően.

- Nem, nem igazán szeretnék – ráztam a fejem a telefonba, mintha Ian látna is, nem csak hallana. – Nem szeretnék beesni egy olyan lakásba, ahol ott a barátnőd. És amúgy is, nem hagyhatom itt ki tudja meddig a farmot. Ez pedig igencsak hosszú út lenne.

- Igazad van – mormogta Ian halkan. – Akkor menjek én? Szabaddá teszem magam, amint lehet.

- Nem is tudom – hezitáltam. – Jobban szeretnék semleges környezetben találkozni veled. Ha idejönnél… olyan lenne, mintha megismétlődne a boldog időszak… és amikor elmész… én nem akarom még egyszer ugyanazt érezni. Ugye érted ezt az összevisszaságot, amit beszélek? – hebegtem.

- Igen, értelek – jött a válasz kedvesen. – Van egy ötletem. Két hét múlva hazamegyek a szüleimet meglátogatni Covingtonban.  Covington és a farmod között pont félúton van St. Chapdel. Tipikus louisianai kisváros. Ha ott találkoznánk, jó lenne neked?

- Igen, ott tökéletes lesz – nyugtáztam. – Felülök egy buszra, és elvisz. Jared majd addig vigyáz az állatokra, ha szépen megkérem.

- Jól van – mondta Ian, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Amint a busz beér a városba, az első megállója pont egy kávéház előtt van. Találkozzunk ott. Vendégem leszel bármire, amit csak szeretnél.

- Szavadon foglak – nevettem.

- Akkor maradjunk annyiban, hogy ha meglesz a pontos időpont mikor megyek, felhívlak. Ezen a számon most már elérlek, ugye? – jött a kérdés.

- Igen, itt elérsz. De kérlek, szólj egy vagy két nappal előtte. Jaredet is értesítenem kell.

- Meglesz, ígérem – mondta Ian, és még az éteren át is hallottam, hogy a gázba taposott.

- Hallom, a dugó végre beindult – sóhajtottam. – Jobb, ha most leteszem a telefont.

- Ugyan már – és szinte láttam magam előtt, ahogy legyint – fél kézzel is tökéletesen vezetek.

- Lehet, de én nem venném a szívemre, ha felkenődnél valahová – motyogtam. – Nemsokára úgyis látjuk egymást.

- Igen, látjuk – melegedett meg a hangja, és amit éreztem belőle, szinte teljesen kihúzta a lábam alól a talajt. – Már alig várom Mona, hogy újra a karomban tartsalak – súgta kedvesen.

- Nekem most mennem kell – néztem az istálló felé, ahonnan kiléptek a fiúk Jared kíséretében. – Várom a hívásodat Ian. És… hiányzol – bukott ki belőlem még búcsúzóul, aztán kinyomtam a telefont, még mielőtt válaszolhatott volna.

Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet. A dolgok első része kipipálva. De a neheze még csak most következik…

Néma csendben felálltam, tojásokat vettem ki a hűtőből, forró zsírba ütöttem. Sajtot, tejet, kenyeret készítettem az asztalra, és míg a három férfi besétált a konyhámba azon töprengtem, hogy az igazság tudatában is így fog-e majd örülni Ian a találkozásnak.

Vége

Folyt. Köv.

Kérem kommenteljetek! J

A menedék 15. fejezet

Hat hét. Egy hosszú, kínkeserves hónap, és még egy fél. Ennyi idő telt el azóta, hogy Ian fekete autója eltűnt a farmom végében, és ezzel kilépett az életemből a boldogság. Nem is tért vissza azóta sem, és tudtam, hogy ez már így marad. Bármennyire fájjon is, de hozzá kell szoknom ehhez a gondolathoz.

Olyanná váltam, mint valami gép. Automatikusan végeztem el a munkámat az állatoknál, a házban, sütöttem-főztem, ahogy máskor is. De valahogy nem volt már értelme semminek. Hiszen nem volt mellettem az, akinek akár egyetlen csókjáért is a lelkem üdvét adtam volna.

Jared minden reggel hűségesen eljött a tejért. Nem kellett soha rákérdeznie, mi van velem, vagy hogy érzem magam. Ehelyett csak némán átölelt, és hagyta, hogy a vállán zokogjam ki magamból a bánatot. Vigasztalt a maga öreges módján, kérges tenyerével a kezemet simogatta, de mikor ő is útjára ment, újra rám hullt a magány. Hiába kapcsoltam be a rádiót, a zene sem tudta elűzni tőlem a rossz gondolatokat. Ha felcsendült egy-egy country dal, amit a bárban hallottunk, vagy amire táncoltunk, az alig-alig összeforrt szívem azonnal újabb ezer darabra szakadt.

Másfél hónap alatt kétszer hallottam Ian hangját. Egyik reggel megkértem Jaredet, vigyen be a városba, és miután kijöttem a műszaki boltból, kerestem egy telefonfülkét. Előkotortam zsebemből a cetlit, amire Ian a számát írta, és reszkető kezekkel tárcsáztam. Kattant a telefon, megnyílt a vonal, és a fülke üvegének kellett támaszkodnom, mert féltem, hogy nem tart meg a lábam. Amikor meghallottam azt az összetéveszthetetlen hangot, a szívem úgy kezdett verni, hogy féltem, még a ruhámon át is meglátszik.

- Ian – suttogtam, aztán rájöttem, hogy jobb, ha összeszedem magam. – Mona vagyok.

- Mona! – hallottam a hangját, amin éreztem az örömöt. – Tényleg felhívtál… alig hiszem el. Olyan jó hallani téged – simogatott a lágy bariton hang a vonalon át.

- Nehezen szántam rá magam – piszkálgattam cél nélkül a telefon zsinórját.

- De hát miért? – értetlenkedett Ian az éterben.

- Mert fogalmam sem volt róla, akarsz-e hallani rólam egyáltalán – vallottam be.

Meghökkent csend következett odaát, aztán egy nagy sóhaj követte.

- Legszívesebben minden percben rólad hallanék – mondta, kissé rekedtes hangon. – Ugye jól vagy? Rendben mennek a dolgaid?

- Egyben vagyok –válaszoltam. – Igyekszem visszaszokni a régi életembe. Amit nélküled éltem. De nem könnyű.

- Ahogy nekem sem – jött a vonal másik végéről. – Annyira hiányzol Mona. Nagyon. Még álmodni is szoktam rólad – mondta, és szinte láttam előtt, ahogy kedvesen elmosolyogja magát.

- Remélem szépeket – mondtam, mire kicsit elnevette magát. – És a te életed? Úgy értem, rendben van? Minden téren? – érdeklődtem.

- Igen, úgy nagyjából – recsegett meg a vonal egy pillanatra. – A munkám megvan, sőt több, mint eddig bármikor. Éjt nappallá téve forgatunk. És ami Ninát illeti… úgy tűnik, képesek leszünk rendezni a dolgainkat. Bár sok munka lesz még ezzel, de rajta vagyunk a témán.

- Ennek örülök – mondtam ki a féligazságot. Egyrészt örültem, hogy legalább az ő élete sínen van, másrészt az utolsó mondataitól nyöszörögve vertem volna a fejem a fülke falába.

- Megyek már! – kiáltott Ian, nem a kagylóba, hanem valahová máshová, és én is hallottam az őt sürgető férfi hangját. - Forgatáson vagyok – tette hozzá, ezt már nekem címezve.

- Értem – nyugtáztam. – Menj csak, ne álljon miattad a jelenet.

- Az sem érdekel, ha a Föld forgása megáll – súgta Ian gyengéden. – Mona… kérlek, ígérd meg, hogy keresel még. Nagyon szeretném. Nagyon hiányzol nekem – vallotta be csendesen.

- Megígérem – tettem a szívemre a kezem, mintha látta volna. – Azt hiszem, én sem vagyok ezzel másképpen. Ian, én…. – kezdtem bele, de el is akadtam a néhány szó után, aztán – mint a bűnös, akit rajtakaptak – lecsaptam a telefon kagylóját.

Beszálltam az autóba Jared mellé, aki hűségesen őrizte a frissen vásárolt tévémet. Egész idő alatt, míg hazavitt, egy szava sem volt hozzám. De a tekintete elárulta, hogy mélyen megértett. Ő tudta azt, amit én még képtelen voltam bevallani önmagamnak is. Hogy végérvényesen, visszavonhatatlanul beleszerettem Ian Somerhalderbe.

*****

Egy dolog volt ami segített, hogy kissé könnyebbek legyenek számomra a napok, és hetek. A jó öreg IDŐ. Dolgozott a maga módján, és halvány réteget simított a szív sebeire. Igaz, ez a réteg néha még át-átszakadt, de már hozott magával örömöt is, nem csak szomorúságot. Már képes voltam elmosolyodni is néha, ahogy a legelőn lovagolva megláttam a kitört, szögesdróttal megfoltozott kerítést. Mosolyogtam akkor is, mikor kilovagoltam a tóhoz fürödni, és a víz alatt megláttam az apró rákokat. Mindenről Ian jutott eszembe. A boldog emlékek, amiket – jöjjön bármi is –  senki nem fog tudni tőlem elvenni. Hanyatt feküdtem a vízen, éreztem bőrömön a louisianai nyár napfényét, néztem a felhők alakját, és azt kívántam, bár örökre így maradhatnék, ebben a testetlen lebegésben.

Hetente egyszer leültem a tévé elé, és néztem a férfit, aki feltűnt a képernyőn. A fekete hajat, a szépen formált szájat, a tökéletes arcot, és már nem tudtam, hol jár a történet. Mert a szemem behunyva, visszaképzeltem magam az együtt töltött éjszakákba.

*****

- Ó, te jó ég! – sóhajtottam nagyot, mikor megláttam Jimmyt egyik hajnalban az istállóban. – Mondd, muszáj volt neked pont trágyában hemperegni? – kérdeztem lemondóan, és két marék szalmával lecsutakoltam a nagy fülű állatot. – Iszonyatos vagy – korholtam közben folyamatosan. – Csak a gondom van veled. Direkt csinálod, mi? Ez a bosszú, mert megdolgoztatlak napjában kétszer? – kérdeztem tőle.

Jimmy csak szelíd pislogással tűrte a korholást, és sűrűn nézegetett hátrafelé.

- Mi az, ennyire mehetnéked van? – csóváltam a fejem, mígnem leesett a filléres. – Vársz valakit? – kérdeztem csendesen, elkomolyodva. – Szóval… neked is ennyire hiányzik? – kérdeztem, belenézve az állat okos, barna szemébe.

- Mert nekem iszonyúan – perdült le néhány könnycsepp a szememből, hogy mikor Jimmy hízelegve hozzám dugja nagy, busa fejét, szívszaggató zokogássá váljon. Nyeltem a könnyeimet, mindaddig, míg a gyomrom meg nem elégelte a sós cseppeket, és a pajta mögé kirohanva kiadtam magamból a reggelit.

Egész nap járt az agyam, és éjjel is ébren forgolódtam az ágyban. Alig aludtam néhány órát, már jóval pirkadat előtt talpon voltam. Elláttam az állatokat, kissé korábban, mint szoktam, aztán felnyergeltem Lizzyt, és benyargaltam a városba. Most nem volt szükségem Jared segítségére. Csak egyetlen dolgot kellett vásárolnom. Az elfért a kabátom zsebében is.

*****

- Jó reggelt csillagom – törölgette Jared a lábát a küszöbön, aztán benyitott a konyhába.

- Neked is hasonló jó reggelt – válaszoltam. – Kérsz egy kávét? Épp most lett készen.

- Az az illat csalogatott be – nevetett fel az öreg farmer – reméltem is, hogy megkínálsz.

Fejcsóváló mosolygással öntöttem két nagy bögrével, aztán leültünk az asztalhoz.

- Jared – kezdtem nagy levegővel, a bögrén melengetve az ujjaimat. – Meggondoltam, amit mondtál. Még mindig úgy tartod, kapkodják a sajtomat?

- Mondtam én valaha olyat, ami nem igaz? – dörmögte Jared. – Ha kétszer ennyi lenne is percek alatt széthordanák. Sokan csinálnak sajtot a környékbeli farmokon, de olyat mint a tiéd, sehol nem kapnak, ezt bizton állítom. És a városi népek is tudják – bökött fejével a jelzett irányba.

- Veszek juhokat – szaladt ki a számon a régóta dédelgetett gondolat. – Úgy gondoltam, még hússzal bővítem a létszámot. Nem sok, de ahhoz elég, hogy kissé több sajt legyen, és kissé nagyobb bevétel.

- Okos kislány – veregette meg a kezem Jared. – Ez az első lépés. A többit majd meglátod utána.

- Viszont lenne egy kérésem – ittam bele a kávémba. – Szeretnék felvenni két embert. Két embert, aki besegít nekem a gazdaságba. Te ismered a környékbelieket, hogy ki megbízható, és ki nem. Segíts nekem ebben.

- Szívesen, de…ennyivel több dolgod azért nem lesz – hökkent meg az öreg barátom. – Oké, kissé több időt köt le a fejés, meg az etetés… egy vagy két órával. De hát belefér a délelőttbe, nem? – tárta szét a kezét.

- Igen, ezt én is tudom – piszkálgattam az asztal fáját. – De nem akarok túl sokat dolgozni. Jobb lesz, ha vigyázok – emeltem fel a fejem, és láttam Jared meghökkent, mit sem értő tekintetét.

- Terhes vagyok – vallottam be csendesen az igazat. – Kb hét hetes terhes. Kisbabát várok Iantől.

Vége

Folyt. Köv.

A menedék 14. fejezet

- Adjisten – bökött a kalapja felé Jared, mikor odaérve leszálltunk a lovakról, aztán a háta mögé, Ian kocsijára mutatott. – Kenny szólt még délelőtt, hogy el lehet hozni a járgányt. Gondoltam, minek töltse az időt még az ide-oda futkosással, hát elhoztam én.

- Rendes dolog volt magától – mondta Ian, szemlátomást nem repesve az örömtől.

Jared néhány másodpercig jártatta a szemét köztem, és Ian közt, aztán megköszörülte a torkát, átvéve Rosie és Lizzy kantárját.

- Én bekötöm a lovakat. Maga meg addig nézze át, nem hiányzik-e valami… meg hogy tényleg rendben van-e a tragacs – indult meg Jared az állatokkal az istálló felé.

Ian kinyitotta a kocsija ajtaját, bedugta a fejét a kesztyűtartóba is, aztán beült, beindította a motort, mire az autó úgy kezdett el dorombolni, mint egy kiscica.

- Tökéletes – biccentett Ian a visszatérő Jared felé. – Jobb szinte nem is lehetne – eresztett el egy apró mosolyt.

- Akkor perkáljon, Miszter – tartotta Jared a markát. – Ki is fizettem maga helyett. Itt a számla – nyúlt inge zsebébe, és egy gyűrött papírlapot halászott onnan elő.

- Szép összeg! – füttyentett Ian elismerően, mikor meglátta a végösszeget. – Most már értem, miért Kenny az egyetlen szerelő a környéken. A turistákon is simán megszedi magát.

- Mondtam én, hogy a legjobbat kapja – vont vállat Jared. – A legjobbnak pedig ára van. És szerintem ebbe az árba beleszámolta a maga kis titkát is – hunyorgott aztán ránk.

- Elmondta neked? – jött meg végre az én hangom is, kissé háborogva.

- Édesem, ha én rágyújtok bárki orra alatt a pipámra, az bevallja még azt is, amit nem követett el – derült Jared magában. - Bár azt eddig is tudtam, hogy színész, csak azt nem, hogy nagyágyú.

- De ugye senkinek… – kezdett Ian bele, de Jared csak legyintett egyet.

- Ugyan már. Ha szóltam volna bárkinek is, maga most mozdulni se tudna a fotósok hadától – mormogta. – Na, ideadja végre a pénzemet, vagy a maga orra alá is füstöljek?

- Bocsánat! – kapott Ian észbe. – Csekk megfelel? – kotorászott a kesztyűtartóban, mire az öreg farmer hangos nevetésre fakadt.

- Hát, nemigen van itt bank, ahol beválthatnám. Maradjunk csak a ropogós zöldhasúaknál – mondta.

- Akkor egy perc. A tárcám odabenn van – bökött Ian a ház felé, és nemsokára el is tűnt az ajtó mögött.

- Mi a gond Mona? – dörmögte Jared, kihasználva, hogy ketten maradtunk. – Nem is örülsz, hogy visszatér az életed a régi kerékvágásba, és megszabadult ettől a ficsúrtól? – kérdezte, és mikor ráemeltem kissé könnyes tekintetem, látta benne a választ. – Ajaj – rázta a fejét. – Azt hiszem, van itt valami, amibe jobb, ha nem ütöm bele azt a vén orromat. De tudod, hogy bármikor meghallgatlak. Vigasztallak is, ha sírni van kedved – veregette meg biztatóan a kezem, mikor Ian újra felbukkant.

- Tessék – számolta ki az összeget hiánytalanul Jared kérges tenyerébe, aztán belenyomott még egy bankót. – Ezt köszönetképp a szolgálataiért. Amiért vesződött a kocsimmal.

- Nem Miszter – mondta Jared határozottan, és visszaadta az utolsó bankjegyet Ian kezébe. – Azt mondjuk úgy, Mona kedvéért tettem. Ha meg akarja köszönni, egy képpen teheti.

- Csak mondja meg, hogyan – bólintott Ian mosolyogva.

- Ha elmegy… - vette elő az öreg farmer a pipáját, és komótosan rápöfékelt – ne törje össze túlzottan Mona szívét. Ne mondjon semmit – legyintett, látva Ian képét – öregebb vagyok, mint maguk, és tapasztaltabb. Mellesleg, nem is vak. Látom, amit látok.

- Jared…- kezdtem bele elhaló hangon, de elhallgattam. Nem tudtam, mit is kellene most mondanom.

- Igaz, nem az én dolgom – eresztett kisebb füstfelhőt ki az öreg a száján. – Szóval, akkor én megyek is.

- Várjon még egy percet! – állította meg Ian sietve, aztán újabb motoszkálás után a kesztyűtartóban, kiemelt egy darab papírt, és valamit firkantott rá.

- Kérem, adja ezt oda Kennynek, ha arra jár. Az unokahúgának ígértem – nyújtotta át Jarednek az autogramot.

- A lányok nem változnak – mosolygott halványan Jared. – Legfeljebb nővé érnek. De a szíve… mindnek törékeny. Vigyázzon rájuk, Miszter. Akármennyit is hoz útjába a sors – ült be Jared a kopott kocsijába. – Menjen, és hozza rendbe az életét. Minden jót hozzá – lépett a gázba, otthagyva bennünket a louisinai napfényben. Alig egy perc múlva elhalt az autó zúgása, és csak a csend maradt utána. Fojtó, szívet tépő csend.

Ian rám nézett, és közel lépett hozzám.

- Nem hiszem el – súgtam neki halkan. – Nem akarom, hogy itt és most… Hogy így érjen véget.

Átölelt csendesen, és lágyan ringatni kezdett.

- Van még időnk – válaszolta rekedten. – Ha szeretnéd… mert én nagyon… csak reggel indulnék. Töltsd velem még ezt az utolsó éjszakát – nézett a szemembe, és látva benne a választ, nemes egyszerűséggel az ölébe kapott, és megindult velem a hálószoba felé.

*****

Nem aludtunk szemhunyást sem. Végigszeretkeztünk az éjszakát, hogy a hajnal is összekapaszkodva, egymás ölelésében találjon ránk. Nem beszélgettünk. Nem volt miről, és nem is volt értelme. Ez a csend éjszakája volt. A beteljesülésé… és a búcsúzásé.

Hajnalban felkeltünk, és elvégeztük az istállóban a munkát. Az utolsót, mi ketten. Aztán Ian elment, hogy a saját ruháit vegye át, én pedig gépiesen pakolni kezdtem a konyhában.

- Milyen fura most a régi cuccaimban lenni – eresztett el Ian egy apró mosolyt, ahogy a konyhába lépett, kezében a táskájával, és újra azt a férfit láttam magam előtt, aki nem is olyan régen segítségért kopogott az ajtómon.

- Megváltoztat a ruha – léptem oda hozzá, és végigsimítottam a mellkasát fedő anyagon.

- De én nem változom benne, Mona – súgta Ian halkan, végigsimítva az arcomon, aztán letette a kezében hozott inget és csizmát a székre. – Megtennél nekem valamit? Nekem adod ezt? – emelte fel a cowboykalapot. – Emlékbe. Hogy ha ránézek… akár hosszú évek múlva is… mindig emlékezzek rád.

- A tiéd – bólintottam. – Vigyázz rá nagyon.

- Ez ígéret nélkül is így lesz, ugye tudod? – tette a fejére Ian a kalapot, aztán felvett egy darab papírt a konyhaasztalról. Írt rá valamit, és a cetlit két mágnessel a hűtőre erősítette.

- Ez a telefonszámom – magyarázta. – A legelső városban veszek egy telefont a tönkrement helyett. A kártyám megvan, szóval a számom nem fog változni. Néha adj nekem hírt magadról, jó? – kérte csendesen. – Szeretném tudni, jól élsz-e. Szeretném egyszer-kétszer hallani a hangodat. Ha a városban jársz, telefonközelben, keress meg. Akár éjjel, akár nappal… mindig örülni fogok neked – lépett vissza hozzám. – Bárcsak láthatnálak is majd közben – sóhajtotta, és magához ölelt. Szorosan, szinte kétségbeesetten, és magam is úgy kapaszkodtam bele, mintha ő lenne a világom, ami – ha ő kilép az ajtón – szinte azonnal meg is semmisül.

- Ne sírj – simogatta a hátamat. – Rövid boldogság volt. De a miénk, kettőnké, és ez elvehetetlen. Örökre velünk marad – nyugtatgatott.

- Veszek egy tévét – szipogtam. – Hogy legalább ott láthassalak.

- Egyszer még eljövök, és ellenőrizni fogom, így van-e – emelte fel Ian a fejemet, és letörölte arcomról a könnyeket. – Mennem kell Mona. Eljött az idő.

Bólintottam csendesen, és egy kis dobozt nyomtam a markába.

- Vidd magaddal. A kedvenc sajtjaid vannak benne. Amiket én készítek. Igaz, ez nem örök emlék… de talán kitartanak Hollywoodig – próbáltam megereszteni egy szomorkás mosolyt magam is.

Ian nagyot sóhajtott, aztán felemelte a cuccait, és kilépett a konyhaajtón, én pedig követtem őt. Lesétáltunk a verandán, felnyitotta a csomagtartót, bepakolva oda mindent, aztán némán végighordozta szemét a farmon, majd rám nézett.

- Ne… - ráztam a fejem. – Csak azt ne mondd, hogy isten veled. Az olyan, mint… a végleges búcsúzás. Muszáj belekapaszkodnom legalább abba a minimális esélybe, hogy egy nap talán még újra látjuk egymást – kértem. – Mondd inkább, hogy viszlát, Mona.

Ian elém lépett, és megcsókolt. Hosszan, szenvedéllyel, és éreztem a saját sós könnyeim ízét az ajkán. Úgy éreztem, hogy ebben a percben szakad meg a szívem…

- Viszlát, Mona – súgta halkan Ian, mikor elszakadt tőlem. – És köszönöm neked eddigi életem talán legnagyobb boldogságát – simogatta meg az arcom kedvesen.

Lassan a kocsijához sétált, beindította a motort, és távolodni kezdett.

A farm szélénél még megállt egy pillanatra. Megnyomta a dudát, mintegy utolsó üdvözlésképpen, aztán a fekete autó eltűnt a szemem elől a fordulóban.

Vége

FOLYT. KÖV.

Szeretnék kommenteket kapni! :)

A menedék 13. fejezet

A napok rohantak, mintha valami varázsló mozgatta volna az óra mutatóit. A hosszú órák most perceknek tűntek, szinte még annak sem. Mintha mind egy-egy múlandó pillanat lett volna, amit úgy éltünk át, hogy legszívesebben lelassítottuk volna a világ forgását.

Ian és én úgy töltöttük el a napokat, mint a vidám, játékos kisgyerekek. Miután elvégeztünk a reggeli munkát – amit legnagyobb meglepetésemre a kékszemű már olyan rutinnal végzett, mint aki egy farmon született – csak egymásnak éltünk. Lovagoltunk, kirándultunk, megmutattam neki a hely szépségeit, egyszer még a távoli hegyekbe is elvágtattunk, ahol egy kupacot is raktunk kövekből, emléke gyanánt, hogy egyszer az ő csizmája is taposta ezt a vidéket. Főzőcskéztünk a konyhában, jókat ebédeltünk, néha pedig nemes egyszerűséggel körbekergetett az udvaron, jókora kurjongatással, hogy mikor végül a karjaiba kerüljek, millió csók legyen a jutalma.

Este, mikor lepakoltuk a teli kannákat a verandára, kiültünk a csendbe. Az ölébe vont, néztük szó nélkül a csillagokat, a lassan sötétbe boruló vidéket. A kezem fogta, szép szavakat suttogott, beszélgettünk, hogy aztán az ölében vigyen be a hálóba, és átszeretkezze velem az éjszakát.

Két nap telt el így. És vészesen közelgett a harmadik nap reggele.

*****

Már a konyhába sürögtem, a reggelit készítve, mikor Ian bejött az udvarról, ahol Jimmy az istállóból befelé jövet egyszerűen kisajátította magának őt, és el sem engedte mindaddig, míg a szeretetrohama Ian iránt kissé alább nem hagyott.

- Jimmynek is hiányozni fogsz – mondtam szomorkás mosollyal, ahogy végül belépett, és kezet mosott, majd átölelt.

- Szóval neki IS – nyomta meg Ian az utolsó szócskát. – Ezt azért örömmel hallom.

- Úgy mondod ezt, mintha magadtól nem tudnád – kentem incselkedve Ian orra hegyére egy kevés tejfölt, és felkuncogtam mikor láttam, hogy úgy fest, mint a macska, aki most settenkedett ki az éléskamrából.

- Mit csinálunk ma? Hiszen holnap reggel… - nyelt nagyot, és rám nézett. – Ez az utolsó nap, amit veled töltök – suttogta. – Bár sosem érne véget.

Leeresztettem a kezeimet, és csak a vállára borultam szótlanul. Nem volt mit mondanom, de ebben a néma csendben is benne volt minden.

- Elviszel a tóhoz? – kérdezte Ian, és gyengéden felemelte a fejem, hogy a szemembe nézzen. – Oda, ahol már egyszer fürödtünk. Már láttalak meztelenül… sőt, minden porcikádat láttam – tette hozzá kajánul. – Ezúttal kipróbálhatnánk a ruha nélküli fürdőzést is.

- Benne vagyok – nevettem rá. – Segíts ezt itt befejezni – böktem fejemmel a tejfölös-kolbászos krumpli felé – és akkor sokkal hamarabb el is indulhatunk.

Mellém állt, és nem telt negyed órába, hogy a konyharuhát levegyem a vállamról, a kész ételt pedig a hűtőbe toljam.

- Ha visszaérünk csak betoljuk a sütőbe, és isteni finom ebéd lesz belőle – mondtam elégedetten.

- Desszertnek téged akarlak – harapott Ian a nyakamba vidáman, és aztán gyengéden puszilgatni kezdett, amitől a lábaim azonnal megremegtek.

- Jöjjön Miszter, mert ha ezt így folytatja, nem fogunk eljutni a tóig – kacsintottam rá, kinyújtottam a kezem, majd kivezettem a házból, és nem telt sok időbe, hogy a két ló patájának csattogása felhangozzon a birtokon.

*****

- Sosem fogom megszokni ennek a helynek a szépségét – szállt le Ian a nyeregből, és elgyönyörködött a tiszta kék vízben. – Mindig elámulok, amikor meglátom a természet érintetlen csodáit. A városi ember – a nagyvárosi – már felfedezte volna ennek a kis tónak a lehetőségeit. Kibővíti, kirándulókat hoz ide, akik feldúlják a környéket, leszedik a virágokat, teleszemetelik a sziklákat. Te pedig óvod, és véded – hajolt le, és markába merített a vízből, aztán megfordult, és vigyorogva rám locsolta az egészet.

- Szemtelenkedünk? – tettem csípőre a kezem. – Aki utolsónak ér be, az a félnótás! – kiáltottam el magam kacagva, és máris dobálni kezdtem magamról a ruhákat, Ian pedig lázas sietséggel követte a példámat.

- Győztem! – állapítottam meg elégedetten, mikor egy jókora csobbanás után felemeltem a fejem a víz felszíne fölé. Ian napbarnította, izmos teste még látszott egy pillanatig az ugrás ívében, mintha csak egy kimerevített fotót látnék, aztán egy csattanás jelezte, hogy ő is megérkezett, és felsikoltottam, ahogy a bokámba kapaszkodott.

- Aljas – mosolyogtam rá. – Megijesztettél – fröcsköltem vizet a képébe, mikor ő is felbukkant mellettem.

- Azt mondtad, élnek itt kis rákok – simította ki a haját az arcából.

- Igen, de ők nem fogják meg a bokámat. Csak ilyen picikék – mutattam hüvelyk- és mutatóujjam között. – Fogjak neked egyet?

- Ne – rázta a fejét. – Hagy éljék ők is a maguk családi életét. Gondold el, ha mondjuk anyukát, vagy valamelyik gyereket emeled ki a népből.

- Igazad van – ismertem el. – Kétségbeesés lenne belőle. Látod, ezért bírlak. Empatikus vagy.

- Csak azért? – biggyesztette le az ajkát, de a szemei vidáman csillogtak. – Egyébként… nem félsz, hogy más élőlényekkel is találkozol itt egyszer a víz alatt?

- Mire gondolsz? – kérdeztem tőle kissé döbbenten.

- Nem is tudom… - közeledett, de közben az eget tanulmányozta. – Mondjuk… khm… egy kígyóra – nézett aztán le önmagára, a víz alá, hogy véletlenül se értsem félre, hogy mire gondol.

- Aha – erőltettem magamra komolyságot, holott belülről rázott a hahota. – Nem minden kígyó veszélyes. Sőt, némelyik még kígyónak sem mondható… - legyintettem, és mire észbe kaptam volna, máris a karjaiban tartott.

- Akkor most ki is a szemtelen? – nézett a szemembe, és a vállamra nyomott egy apró csókot.

- Mondja, Miszter, nem fél tőle, hogy a nem túl meleg vízben a kígyó a házába bújik? – kérdeztem, aztán felemeltem kinyújtott mutatóujjamat, lassan elkezdtem begörbíteni, és a tekintetét látva már nem bírtam tovább, kitört belőlem a görcsös nevetés.

- Bebizonyítom, hogy nem – húztam magához a csípőmet, és attól, ami a testemnek nyomódott, azonnal elöntött a vágy. – Látod? – lihegte már kissé nehezebben véve a levegőt.

- Ne dumálj. Inkább csókolj meg – súgtam a fülébe én is, és nem kellett sokat várnom, hogy engedelmeskedjen a kérésemnek.

Keze bejárta testem minden négyzetcentijét, és addig kínzott, míg úgy nem éreztem, hogy a felhők fölött szállok, magasan, és már a lábujjam sem érinti a földet. Lassan a tavacska széléhez közeledett velem, hátam nekitámasztotta az egyik sziklának, lábaimat a dereka köré fonta, és a következő pillanatban máris bennem volt.

Fejem hátravetettem, a fellegek változó-tovarohanó alakját bámulva, és halk nyögésekkel adtam át magam az élménynek, amivel újra megajándékozott, ki tudja már hányadszor. A víz hőmérséklete mintha forradáspontig hevült volna, és a halk sikolyomba belevegyült az ő önfeledt nyögése is, mikor mindkettőnket elért a beteljesülés.

*****

- Valaki van a háznál – meresztette ki a szemét Ian, aki egy lépéssel előttem poroszkált hazafelé.

- Ez Jared – állapítottam meg, miután én is szemügyre vettem a kéklő, bár kissé kopott járművet, ami a házam előtt álldogált.

- Biztos vagy benne? Valami… fura van mögötte – motyogta Ian, és a következő pillanatban megállította a lovat, akárcsak én. Megtorpanva, zakatoló szívvel bámultuk azt, amit már mindketten felismertünk.

Ian rám nézett, és nem kellett mondania semmit. Az ő tekintete éppen azt tükrözte, amit az enyém is.

- Elkészült az autód – suttogtam, kimondva végre a nyilvánvalót. – Jared elhozta a szervízből az autódat- szorongattam izzadó tenyérrel a kantárt.

Vége

Folyt. Köv.

A menedék 12. fejezet

Álmosan gombolgattam magamon épp a felsőmet, mikor a konyhába léptem.

- Jó reggelt – mosolyogtam a tüsténkedő Ianre zavartan, és éreztem, hogy még a fülem is vöröslik. Elég különös volt ez a helyzet, és alighanem ő maga is megérezhette a zavaromat.

- Neked is jó reggelt – lépett hozzám, és magától értetődő természetességgel megölelt. – Mi a baj Mona? – nézett rám mosolyogva. – Tűzvörös a fejed. Ugye nem valami allergia? – kajánkodott. – És ugye nem rám?

- Nem, dehogy… - nevettem el magam. – Csak nem nagyon tudom, hogy kéne viselkednem, és mit kell mondanom ilyenkor. Úgy értem, egy ilyen éjszaka után.

- Hát, általában azt szokták, hogy milyen fantasztikus volt, hogy élvezted, és hogy sosem volt még az ágyadban olyan nagyszerű szerető, mint én vagyok – domborította ki a mellkasát. – Vagy valami más baj van? Megbántad? – kérdezte elkomolyodva.

- Nem, dehogy! – mondtam hevesen. – Egyáltalán nem bánom. És ami azt illeti, csodálatos volt, fantasztikus, és még sosem járt az ágyamban olyan szerető, mint te – haraptam a szám sarkába, egy elfojtott vigyorral.

- Csak éppen? – nézett Ian a szemembe. – Látom, hogy van ott valami más is. Ki vele, mondd el bátran. Nem harapok, csak finoman – érintette meg fogával a nyakamat, és átszaladt rajtam a már jól ismert boldogító bizsergés.

- Csak éppen még sosem volt egy éjszakás kapcsolatom – vallottam be őszintén. – Furán érzem magam emiatt. Nem tudom, mi jár olyankor egy férfi fejében, ha egy éjszakára megkap egy nőt. És a teljes igazság az, hogy azt sem tudom, mi jár az én fejemben.

Ian vállam felett a levegőbe nézett, és elgondolkodva beszélni kezdett.

- A dolog egyik részében segíthetek. A férfiak fejében…na jó, ennek a bizonyos férfinak a fejében – mutatott magára – az jár, hogy ezt az éjszakát szeretné megismételni még többször is. Ahányszor csak lehet – simogatta meg az arcomat kedvesen. – De a te fejedbe nem láthatok bele. Hogy ott mi van, azt magadnak kell látni, és a helyére pakolni.

- Biztos egy romlott nőszemélynek fogsz gondolni ha azt mondom, hogy én is nagyon szeretném – csúszott ki a számon a mondat.

Ian elmosolyodott, hosszan megcsókolt, majd magához ölelt.

- Látod, megy ez neked – súgta a fülembe, aztán elengedett. – Készítettem reggelit – mutatott aztán az asztalra, ahol kenyér, sonka, sajt és zöldségek kellették magukat, a gyomrom pedig a puszta látványtól hangos korgásba kezdett. – A tükörtojást simán, vagy átforgatva szereted? – lépett a tűzhelyen melegedő olajhoz, és csak a hangos sercegést lehetett hallani, ahogy a tojások egymás után a serpenyőbe kerültek.

- Átforgatva kérem – ültem le az asztalhoz, és boldogan néztem rá. – Azt hiszem, ezt a luxust meg tudnám szokni – mosolyogtam. – De előbb ellátom az állatokat. Már így is jól elaludtunk.

- Mmmm – helyeselt Ian. – Elég, ha megeteted őket. Minden mást elintéztem – fordult felém, és megdörgöltem a fülemet, mert azt hittem, rosszul hallok.

- Hogy mondtad? – meredtem rá.

- Még sötét volt, amikor felkeltem. Olyan édesen aludtál, hogy nem volt szívem felébreszteni téged. Kimentem, befogtam Jimmyt, kihordtam a koszos almot, vittem friss szénát, és láss csodát, még meg is fejtem.

- Álmodom – motyogtam teljesen elvarázsolva. – Bekerültem egy párhuzamos dimenzióba, és álmodom – csíptem aztán a kezembe, és rájöttem, hogy ébren vagyok. – TE ELINTÉZTÉL MINDENT, EGYEDÜL?

- Tanulékony vagyok – bólogatott Ian büszkén. – Láttam, hogy te mit, és hogyan csinálsz. Ha képes vagyok megtanulni több száz oldal szöveget, akkor ez is megy. Ott van a tej – mutatott a terasz felé, ahol már elő voltak készítve a teli kannák.

Felkeltem a székről, odaléptem hozzá, és szótlanul megöleltem, aztán megcsókoltam, így köszönve meg neki a segítséget.

- Értem még soha senki nem tett ennyit – súgtam a bőrébe. – Kivéve talán Jaredet. Ez nagyon kedves tőled. Bárcsak… - kezdtem a mondatba, de még idejében észbe kaptam, és elharaptam a végét.

- Tudom – válaszolta Ian rekedten. – Én ugyanezt érzem. Bárcsak soha ne kellene elmennem innen.

- A te életed nem itt van, és ezt mindketten tudjuk – emeltem fel a fejem, hogy a szemébe nézzek, és megeresztettem egy szomorkás mosolyt.

Ian tekintete végigsiklott az arcomon, kisimogatta a hajam a homlokomból, és komolyan nézett rám.

- El kell majd mennem. Ez nem lehet másképpen. Az életem máshová, és más emberekhez köt, ezt nem tagadhatom. De azt, amit itt kaptam, soha nem fogom elfelejteni. Mindig a szívemben lesz. Igérem – puszilta meg a homlokomat. – És ami az éjszakát illeti… gyönyörű volt. Hajnalban, mikor felkeltem, csak feküdtem melletted. Nem tettem semmit, csak néztem, ahogy boldogan, mélyen aludtál… és valamit éreztem Mona. Valamit, amit éreztem már eddig is, még ha nem is tudtam néven nevezni. Valami elkezdődött köztünk, és ez több, mint a puszta testiség. Nem tudom néven nevezni, mert nem tudom mennyire valós, vagy mennyire mély. Értesz valami abból, amit beszélek? – kérdezte aztán kis vigyorral.

- Tökéletesen – mondtam csendesen, és csak akkor bontakoztam ki az öleléséből, mikor meghallottam Jared autójának zúgását, ahogy lassan a ház elé ért.

- Megyek, megetetem a jószágot – igazítottam meg a hajam, aztán próbáltam teljesen természetesen viselkedni, mikor kiléptem a verandára.

- Szia Jared! – nyomtam egy puszit a ráncos, pipafüstös arcra, és cserébe kaptam egy csontropogtató ölelést az öreg farmertől.

- Szia szépségem – dörmögte a fülembe. – Minden rendben Mona? A városi fiú jól viselkedik?

- Tökéletesen – nyugtattam meg. – Megyek etetni – intettem az istálló felé, mire Jared szemöldöke felkúszott a csodálkozástól. – Tegnap a country bárban voltunk – piszkáltam egy göröngyöt a csizmám orrával – és ma reggel elaludtam. Ian rendbe tett az istállóban mindent, csak etetni nem tudott. Menj csak be, készített reggelit, tarts velünk. Nemsokára itt leszek – hadartam, és az istálló felé siettem, de közben folyamatosan éreztem a hátamban Jared csodálkozó-gyanakvó tekintetét.

*****

- Köszönöm, ez igen jól esett – törölte meg a száját Jared komótosan, miután a reggeli utolsó morzsái is eltűntek az asztalról. – Félreismertem magát. Sosem gondoltam volna, hogy a saját kezével képes elkészíteni egy reggelit. Mindig azt hittem, hogy a hollywoodi ficsúrokat libériás inasok szolgálják ki – bányászta elő a roppant büdös pipáját, de aztán a ránk való tekintettel vissza is dugta a zsebébe, míg Ian és én egymásra néztünk, és felnevettünk az abszurd képzeten.

- Igaz is, egy üzenetet is hoztam – állt fel aztán Jared a székből, fejébe nyomva viharvert kalapját. – Kenny üzent ma hajnalban a szervízből. Három nap múlva mehet a kocsijáért, Miszter – biccentett Ian felé. – Még egyszer köszönöm a reggelit – kezelt le vele, aztán megölelt engem. Odakinn felcsapta a kannákat az autó platójára, és egy perc múlva már csak a némaság vett minket körbe.

- Három nap – ismételtem el, és  a torkom összeszorult. – Már csak három nap…

Ian a hátam mögé lépett, derekamra fűzte a karját, az állát pedig a vállamra hajtotta, így néztünk ki a louisianai verőfénybe.

- Három nap, de ez csodás három nap lesz – suttogta kedvesen. – Nem akarok szomorú lenni, amíg nem muszáj, hogy az legyek. És azt szeretném, hogy te se légy az. Ezt a három napot boldogan akarom eltölteni. Nevetéssel, lovaglással, egy újabb fürdéssel a tóban… és sok-sok szeretkezéssel. Benne vagy? – fordított maga felé, és csak egy széles mosollyal adtam neki választ.

Vége

Folyt. Köv.

Vámpírnaplók szerepjáték 3. évad

Újonnan indult szerepjáték keres játékosokat. Felveheted bármelyik sorozatbeli karaktert, vagy hozhatsz saját szereplőket is. Csak a fantáziád szab határt...

http://freeforum4u.hu/forums/forums.php?forum_id=2214

Csatlakozz, játssz, és érezd jól magad Mystic Falls rejtélyekkel teli, vérszomjas világában.

A menedék 11. fejezet

Figyelem, 18 év fölötti tartalom!

- Én… idejét nem tudom, mikor éreztem magam ilyen jól – mondtam csendesen, mikor a lovak nyergéből leszállva kinyitottam a konyhaajtót, és benavigáltam a két félfa között. – Azt hiszem, kicsit sokat ittam – vigyorogtam el magam úgy, hogy Ian lássa rajtam, hogy noha csúnya dolgot tettem, valahogy mégsem bánom. – Te jó ég, bekötöttük a lovakat? – nyílt aztán a szemem kerekre.

- Mona, bekötöttük – nyugtatgatott Ian. – Időkiesés? – nevetett aztán rám. – Két perce jöttünk be az istállóból – veregette meg a kezem, aztán el sem engedte tenyeremet a markából.

- Tényleg – jutott eszembe az eddig elfeledettnek hitt mozzanat. – Ne hidd, hogy én szoktam inni. Legalábbis nem ennyit – próbáltam aztán menteni a menthetőt.

- Sejtettem – ismerte el Ian. – Akkor nem ütött volna ki ennyire. Én többet ittam, mint te, még sincs semmi bajom. Igaz, az a közjáték, amikor úgy tettél, mintha pisztollyal lövöldöznél hazafelé, utolérhetetlen volt – harapott Ian a szájába, hogy elfojtsa a vigyorát, de láttam a szája sarkát megrándulni.

- Örülök, hogy kellemes perceket szereztem – hajoltam meg előtte, mint a régi úrinők. – Mondd, lekapcsolnád a villanyt? Bántja a szemem – kértem csendesen.

Az ajtóhoz lépett, bezárta éjszakára, aztán egy halk kattanással sötétségbe borult a konyha.

- Azt hiszem, ezt nem gondoltam át eléggé – tettem hozzá kis szünet után. – Mert most meg nem látok.

- Én igen. És ha akarod, kapaszkodhatsz belém – lépett közvetlen közelembe Ian, aztán mire kettőt pislogtam volna, máris átölelt úgy, ahogyan a bárban táncoltunk egymással.

- Itt most nem szól a zene – leheltem halkan, mert közelsége szinte a hangomat is azonnal elvette.

- Hunyd be a szemed, és akkor hallani fogod a dalt. Bármelyiket, amelyiket csak szeretnéd – súgta a fülembe, aztán csendesen dúdolni kezdte annak a lassú számnak a dallamát, amire utoljára táncoltunk.

- Te is arra gondolsz most, amire én? – simította végig az arcomat, és meglepett, milyen rekedten szól most a hangja.

- Azt hiszem, nem tudom mire gondolok – ismertem el. – Vagyis, túl sok mindenre. Olyan fura összevisszaság van a fejemben – dadogtam kábán, és felnéztem az arcába. – De ebből az összevisszaságból valami mégis kiválik. És azt a legkevésbé sem bánom – mondtam ki nyíltan, és őszintén.

- Akkor nem bánod, ha újra megtörténik? – hajolt Ian egyre közelebb, de már nem tudtam válaszolni, mert ajkai újra a számhoz értek, és ez az érzés egyszerre mosta el bennem az alkohol mámorát, és takarta ködbe minden gondolatomat.

Úgy csókoltam, mint ahogy még talán soha senkit. Mámorosan, eszemet vesztve. Tudtam, kimondatlanul is tudtam, hogy nem lesz rá sok alkalmam. Az ő élete nem itt van, és egyszer, nem is sokára, vissza fog térni a saját világába. Tudtam, hogy barátnője van, aki fontos neki., tisztában voltam mindennel. De most nem érdekelt semmi. Az okvetetlenkedő gondolatokat félresöpörtem. Ma nem akartam mást, csak boldognak lenni, és ha csak egy villanásnyi ideig tart is, már akkor megérte.

Ian elszakadt a számtól, és felsóhajtottam, ahogy forró ajkai a nyakamra kúsztak. Végigcirógatta nyelvével az ütőeremet, és minden mozdulata után egy-egy apró puszit nyomott a bőrömre.

- Mona – súgta halkan. – Ha nem akarod, akkor még most… - hallgatott el, mikor ujjamat gyengéden, mégis figyelmeztetően a szája elé tettem. Nem mondtam semmit, csak tekintetemmel üzentem, hogy talán még soha senkit nem akartam úgy, ahogy most őt.

Ian halványan elmosolyodott, megcsókolta az ujjamat, aztán megfogta a kezem, és a vállam felé haladt a puszikkal, hogy mikor vállgödrömbe nyomja a száját, megborzongjak a jóleső érzéstől. Rég elfeledett vágyak keltek bennem életre, amikről azt hittem, már senki nem fogja tudni lángra gyújtani bennem…

Ajkai továbbra is vállamon csapongtak, de kezei már a hasamon játszottak. A bőröm forró volt, mégis éreztem az ő ujjainak forróságát, ahogy megoldotta a hasamon megkötött ing csomóját, és nagyot nyelt, mikor a lenge anyag szétnyílt rajtam. Egy pillanatra zavarba jöttem, és eltakartam magam, de finoman elhúzta a kezem.

- Ne… - mormolta. – Gyönyörű vagy Mona… - legeltette szemét melleimen, amit még a fehérnemű takart, aztán tenyerébe vette a halmokat, és felnyögtem, mikor ujjai a melltartó alá bújtak, és rátaláltak a mellbimbóimra.

Nem akartam adósa maradni, hát reszkető kezekkel szétnyitottam az ingét, és láttam milyen jólesően hunyja be a szemét, mikor végigsimítottam kidolgozott mellkasán, aztán hasa kockáit tapogattam végig, hogy végül a medencecsontján nyugtassam meg kósza ujjaimat.

Levegőért kapkodva nézett rám, majd heves légzése elnehezült, kék szemeiben pedig már ott lángolt ugyanaz a vágy, ami az enyémben is.

- Gyere – súgta nekem kedvesen, megfogta a kezem, és csalhatatlan ösztönökkel vezetett a sötétségen át a szobámig.

*****

Nem emlékszem, mikor kerültek le rólunk a ruhák, csak azt jutott el halványan az agyamig, hogy a párna puha csücske az arcomhoz ért. A vágy kimosott a fejemből minden mást, csak a sürgető érzést hagyta meg, hogy akarom, mindennél jobban akarom ezt a férfit…

Tetőtől talpig végignézett rajtam, és csak a puszta tekintetével mintha parazsat gyújtott volna a bőrömön. Rám hajolt, én pedig beletúrtam hajába, mikor mellbimbóimat a szájába vette, és nyelvét lassan jártatni kezdte rajta. Már megszűnt az idő, megszűnt a világ körülöttünk, és azt kívántam, bár tartana ez az egész az idők végezetéig.

Keze a lábaimat simogatta, egyre feljebb és feljebb, én pedig készségesen engedtem utat a combjaim között tapogatózó ujjainak, hogy a szemem lehunyva zihálni kezdjek, amint rátalált testem legérzékenyebb pontjára, és simogatni kezdte.

- Ha látnád, milyen szép vagy… - mormolta a fülembe kedvesen, aztán csókjaival haladni kezdett lefelé, és mikor mohó nyelve vette át kezétől az előbbi feladatot, mintha a világ is felrobbant volna körülöttem.

Kegyetlen volt, nem kényeztetett így sokáig, nem engedte, hogy elszálljak a felhők fölé. Helyette pimasz kis mosollyal újra a mellemig kúszott, és mikor csípőjét hozzám nyomta, megérzem kőkemény izgalmát. Nem kellett kérnie semmire, anélkül is tudtam mit szeretne, és boldogan tettem eleget a kimondatlan vágyának. Lágyan, mégis erőteljesen kulcsoltam kezem a merevségére, finom mozdulatokkal kezdve kényeztetni őt, és elégedetten hallgattam a jóleső nyögését. Élveztem, hogy tőlem borzong meg a teste, hogy én juttatom őt egyre közelebb a mámorhoz, és némán csodáltam a tökéletes arcot, amin ott játszott egymást kergetve a vágy és a remény.

Egy hirtelen mozdulattal megállított, és csak csodálkozni tudtam a hihetetlen gyorsaságon, amivel máris rajtam feküdt, és arcomat két kezébe fogva a szemembe nézett.

- Mona… - lihegte utolsó erejével visszafogva magát, de nem volt szükség a szavakra. A tekintetemből kiolvashatta a választ.

Lassan csúszott belém, és ezt az érzést nem lehetett hasonlítani semmi máshoz. A színtiszta gyönyör azonnal markába szorította a testemet. Éreztem, ahogy apró moccanásokkal mozogni kezd, hallottam zihálását, halk nyögéseit, és halk sikkantásokkal tudattam vele, hogy milyen jó, amit most velem tesz. Irányított, vezetett engem a gyönyör felé vezető úton, én pedig testestül-lelkestől rá bíztam magam, hogy tegyen velem bármit, amit akar. Tegye azt, ami a boldogságot hozza el nekünk.

Teste néha megremegett, mozdulatai egyre gyorsabbá váltak, verejtékes homlokát az enyémnek támasztotta, és halk szisszenéssel tűrte, hogy hátába vájjam körmömet a kéj szédült pillanatában. Megszűnt a világ körülöttem, de a saját gyönyörömön át is éreztem, hogy egy halk hördüléssel őt is markába kapja a gyönyör, és mozdulatlanul a testemre zuhant.

Csak öleltük egymást izzadtan, fáradtan, valami különös boldogsággal, amire mindketten csak vágytunk, és most megkaptuk. Néhány perc múlva mellém feküdt, szavak nélkül, csak szemei mondták el nekem azt, amire a mondatok úgysem lettek volna képesek, én pedig bódult fejemet a mellkasára hajtva cirógatni kezdtem a hasát.

Vége

Folyt. Köv.

Ugye kommenteltek? :)

A menedék 10. fejezet

Ian a nadrágjába törölte az izzadtságtól kissé nyirkos kezét mikor megtapsoltuk a zenekart, a ki tudja hányadik végigtáncolt dal végén.

- Komolyan mondom, nagyon jó ez a csapat! – kiáltotta Ian a fülembe a zajban és hujjogásban, amit néhányan még füttyel is megtoldottak. – Idején nem tudom, mikor táncoltam ennyit utoljára.

- Kifulladtál? – nevettem rá, de már az én homlokomon is gyöngyözött a verejték.

- Igen, meglehetősen – jött a válasz. – De ne reméld, hogy menekülhetsz! – kapta el a karomat, és Willie Nelson If you’ve got the money dalára kezdtük újra ropni. Néha kipörgetett, máskor közel húzott magához, és egy idő után úgy belendültünk, hogy életveszély volt a közelünkbe jönni. A többiek a parketten szép széles helyet hagytak nekünk, és hangosan nevetve biztattak bennünket, míg végül levegőt sem kapva Ian nyakába zuhantam, pont akkor mikor a dal utolsó ritmusai elhaltak.

- Tessék, ma mi is kaptunk tapsot – leheltem a nyakába csillogó szemekkel, és a derekamra fonta a kezét, úgy nézett rám az örömtől és a melegtől kipirult arccal.

- Hé veszélyes páros, a vendégeim vagytok egy italra! – lépett hozzám valaki, és egy jókora vállveregetéssel kísérte a mondandóját. – Szia Mona! – köszöntött aztán még mielőtt hátrafordultam volna.

- Kenny! – mosolyodtam el, mikor végül sarkon fordulva megláttam az adakozó szándékú vendéget, és odahajolva két puszit nyomtam az arcára. – Honnan tudtad, hogy én vagyok?

- Mert egy átlag lány egy ilyen vállveregetéstől már a földön fetrengene, elhaló sikolyok közepette – nevetett rám az említett, majd mikor levette magáról a kalapot, félresöpörte az arcába hulló szőke haját.

- Oh – jutott eszembe a mellettem ácsorgó Ian, és bemutattam őket egymásnak. – John… ő itt Kenny Stevens. Kenny, ő pedig egy jó barátom, John.

- Ahha – nyomta meg Kenny a szót, és tekintete elidőzött Ianen. Végigmérte tetőtől talpig, majd homlokát ráncolva meredt az arcába, végül tanácstalanul megrázta a fejét, és kezet ráztak Iannel.

- Mi az Kenny? Máris sokat ittál? – évődtem.

- Csak hasonlított valakire a cimborád. Nyilván beképzeltem – vont vállat. – Nos, menjetek igyatok valamit, ha kedvetek tartja. Jacknek mondjátok, hogy írja a számlámra.

- Kösz Kenny. Még mindig imádlak – nevettem, majd megérintettem a vállát. – Mondd csak… vittek hozzád a szervízbe nemrég egy autót, ugye? Egy autót, törött első tengellyel.

- Igen – válaszolta. – Az öreg Jared vontatta be. Egy fekete autó. Nem semmi a járgány – füttyentett elismerően. – Kérdezgettem Jaredet, megütötte-e a lottó főnyereményt, de csak annyit mondott, ha beleütöm az orrom, a pipájával tömi be. Hiszen ismered, milyen – vigyorgott Kenny.

- Igen, hogyne ismerném – hahotáztam hangosan. – És őt ismerve simán meg is teszi. Engem csak az érdekelne, hogy áll az autó.

- Lassacskán készen – lökte Kenny a tarkójára a kalapját. – Néhány nap. Maximum egy hét, és viheti is az öreg. Aztán kinyithatja a pénztárcáját. Nem lesz olcsó mulatság – bólogatott.

- De még mindig te vagy a legjobb – válaszoltam neki, az agyamban közben ott motoszkált, hogy egy hét… és utána mindennek vége.

- Mintha nem lennél boldog a hírtől – nézett rám Kenny összevont szemöldökkel, aztán Ianre pislogott. – Na jó, tiszta vizet a pohárba. Ilyen autó errefelé nem terem – tette hozzá hirtelen, és kissé közelebb lépett. – És valami azt súgja, hogy az előbbi sejtésem sem a sörök és whiskyk eredménye – vizsgálgatta Ian arcát, és szemeit.

- Elmagyarázom, csak kérem, legyen diszkrét – hökkent meg Ian kissé, de Kenny csak hátrább lépett, és széttárta a kezét.

- A titkok azok titkok. Én meg Mona barátja vagyok, szóval bármi is történik, hallgatok, mint a sír – mondta. – De csak egy feltétellel. Amikor elviszi a kocsiját, adjon nekem egy autogrammot. Az unokahúgom totálisan bomlik magáért – kacsintott egyet cinkosan.

- Kösz Kenny – ölelgettem meg csontropogtatóan. – Rendes tőled.

- Hé, ez a munkám. Behoztak egy autót, és rendbe vágom. A többibe nem ütöm az orromat, mert Jared a pipájával tömi be – nevetett fel Kenny, aztán újra lekezelt Iannel. – Legyen nyugodt, a titka jó helyen van nálam. Mellesleg, ha nem látom az autóját, sosem hittem volna el, hogy maga tényleg az, aki.

- Igen, Mona is ezzel győzött meg hogy jöjjünk el ma este – mosolygott rám Ian.

- Okos kislány – puszilta meg a homlokomat Kenny. – Mennem kell – sóhajtott aztán. – Erin talán már kijött a wc-ről. Stacyvel együtt. Hogy a nőknek ezt miért mindig együtt kell csinálni? – kérdezte már a levegőtől, és egy búcsúintéssel eltűnt a tömegben.

- Jó fej a haverod – nézett utána Ian elismerően. – Ezek szerint az ő kezeire bíztam a kocsit.

- A legprofibb munkát kapod majd, meglátod – fogtam meg a kezét. – Ami azt illeti, én most szomjas vagyok. Kenny pedig meghívott. Illene elfogadni, nem? – böktem a bárpult felé, és Ian széles vigyorral követett.

*****

- …és akkor a rendező benyögi, hogy felvétel – magyarázta Ian, már az ötödik pohár whisky kortyolgatása közben. – Én nekifutok, rohanok, ahogy a szerep megkívánja. Csakhogy összeakadtak a lábaim… és egyenesen belevágódtam abba a rohadt tóba. Fejjel előre, gondolhatod – mutatta a mozdulataival is, hogy képzeljem el a dolgot, én pedig a hasamat fogtam, úgy mulattam rajta. – Felállok nagy keservesen…. Mindenhol az a büdös iszap borít be. A fejemről nád, sás, meg mindenféle kosz lóg lefelé… csak a szemem látszik ki abból a feketeségből. Úgy néztem ki, mint egy mocsári szörny. A stábtagok meg ahelyett hogy segítettek volna, esze nélkül fotóztak – fejezte be. – Hülye helyzet volt – húzta le aztán az italt maga is nevetve. – Oké, akkor most te jössz!

- Egy hülye helyzet? – gondolkoztam el, és megtörölgettem a nevetéstől könnyes szemeimet. – Még kezdő farmer voltam – kezdtem bele. – Rosiet akkor vettem. De ő még nem volt túl kezes, én meg nem voltam túl tapasztalt. Kinn a mezőn… - mutattam az említett irányba – lehajoltam valamit megnézni a földön. Rosie meg pont mögöttem állt. Felemelte a két lábát, és hátsón billentett. Érted? A kőkemény patáival fenékbe rúgott – panaszoltam, míg Ian azt hittem lefordul a székből a röhögéstől. – De ez még semmi – ráztam a fejem. – Simán berepültem a legközelebbi csalánosba. Fehérneműben lovagoltam haza. Ruha nélkül… - ingattam a fejem, aztán belőlem is kitört a hahota. Úgy viháncoltunk, mint két eszement, és már éreztem, hogy – Ianhez hasonlóan – én sem vagyok teljesen józan.

- Most már érted, miért jönnek ide sokan lóval – emeltem fel az ujjamat, amit ő megfogott, és lágyan puszilgatni kezdte.

- Mit csinálsz? – hökkentem meg.

- Csak szépek az ujjaid. Nem tehetek róla – nézett rám kissé homályosan.

- Tényleg? –csodálkoztam, és magam elé emeltem a kezem, de én semmi extrát nem láttam rajta. – Lehet, hogy lassan mennünk kéne – néztem az órára, ahol már jóval éjfél után jártunk. – Nem akarom annyira kiütni magam, hogy kínszenvedés legyen a holnapi nap.

- Igen, igazad van – engedett nekem Ian, aztán felkelt a bárszékből, és kifizette az italokat. – Klassz este volt, nem? – mosolygott rám, és olyan őszinte boldogság csillogott az arcán, amitől azonnal megmelegedett a szívem tája.

- Az volt. Egy nagyon klassz este – helyeseltem halkan.

- Még mielőtt hazamennénk – lépett hozzám Ian közelebb – mit szólsz egy utolsó tánchoz? – intett a parkett felé.

- Benne vagyok! – csillant fel a tekintetem, és egy perccel később már ott is álltunk a parkett közepén. – Rosszkor jöttünk! – vihogtam fel, mikor a zenekar épp akkor hagyta abba az előbb játszott dalt.

- Szerintem pontosan jókor jöttünk – súgta Ian, ahogy felcsendültek Kenny Rogers We’ve got tonight-jának kezdő akkordjai.

Zavartan a fülem mögé tettem a hajam, de Ian keze megakasztotta a mozdulatot. Hozzám lépett, mellkasa nekem simult, és gyengéden átfogta a derekamat, ahogy magához húzott. – Ez az este legszebb pillanata – motyogta halkan, és a szemembe nézett.

Lassan lépegetni kezdtünk a zene hangjára, és mellkasára hajtottam a fejem, míg ő lágyan simogatta a hátamat, és a saját szívem őrült ritmusa összekeveredett fülemben az ő szívének gyors dobbanásaival.

Nem beszéltünk. Nem volt szükség rá. A pillanat a maga némaságában teljesedett ki teljesen. A dal körüllengett bennünket, mintha puha vattába süllyedtünk volna bele. Megszűnt a világ, nem volt senki, és semmi. Csak mi ketten, boldog ölelésben összekapaszkodva.

- Mona – suttogta Ian halkan, és felemeltem a fejem. – Köszönöm – néztek rám a valószínűtlenül kék szemek. – Köszönöm, amit adtál nekem. Sosem voltam még életemben olyan boldog, mint most veled – fogta meg az államat finoman, és már tudtam, mi fog következni…de a legkevésbé sem bántam.

A csókja édes volt, mint a méz. Bódítóan, szédítően édes… és azon kaptam magam, hogy még többet akarok kapni belőle. Átfogtam a nyakát, és viszonoztam a mozdulatot. Nyelvével finoman bebocsátást kért az ajkaim közé, és én készséggel engedelmeskedtem. Lágy volt, mégis szenvedéllyel teli, mikor megtalálta az én nyelvemet.

- Mit… mit csinálunk? – hebegtem kissé bambán, mikor levegőhöz jutottam.

- Amit már olyan régen szerettem volna – válaszolta ő hasonló stílusban. – Megbántad? Ne haragudj, ha túlságosan…

- Fogd be a szádat – mosolyogtam rá kedvesen, és ezúttal én tapadtam az ő ajkaira. Ez volt minden válaszom…

Vége

Folyt. Köv.

VÁROM A KOMMENTEKET!

A menedék 9. fejezet

- Mit szólsz, így megfelelek? – állt meg Ian a konyha közepén, és széttárt karokkal lassan körbefordult.

- Tökéletes! – mondtam elégedetten, óvatosan legeltetve a szemem az alakján.

- Akkor jó – nyugodott meg. – Kicsit másképp érzem magam a saját ruháimban – magyarázta, és felsóhajtottam.

- A saját farmerod volt rajtad eddig is. Most az a saját ing annyit számít? Ráadásul még csak semmi extra sincs benne. Csak sima fekete – vontam vállat. – Tényleg, Mr. Hollywood, miért nem csillog valahol arany meg gyémánt rajta? Vagy a vörös szőnyeg egy darabja beleszőve? – incselkedtem vele, mire válaszul a fejéhez emelte két ujját, és fújtatni kezdett, mint egy bika.

- Oké, nem szóltam – vigyorogtam el magam, aztán kimásztam a kamraajtó takarásából, ahonnan eddig csak a fejem látszott ki, és Ian tekintete elkerekedett.

- Mi a gond? – kérdeztem, játszva az ijedtet, és végignéztem magamon.

Testhez simuló fekete nadrág, egy fehér ing, a mellem alatt megkötve, és felül is jó alaposan kigombolva, ez volt minden, amit felhúztam. Tudtam, hogy tökéletesen láttatja a vonalaimat, a csípőm lágy ívét, és a hasamat.

- Föld hívja Ian Somerhaldert – zökkentettem ki a nagymenőt a masszív bámulásból. – Rendben van minden?

- Igen, teljesen – bólintott. – Csak… egyszerűen gyönyörű vagy, Mona – lehelte felém, és elmosolyogta magát. – A hétköznapi farmer, és kockás ing helyett is hordhatnád ezt.

- Hát, az állatoknak mindegy, miben fejem őket – nevettem. – És ez a hacuka nem munkához való, hanem szórakozáshoz – rántottam fel a western csizmámat, fejembe nyomtam a kalapomat, és Ian is így tett.

- Még mindig biztos vagy abban, hogy ha belépünk valahová, nem lihegnek majd körbe az újságírók?

- Abszolúte – nyugtattam meg. – Én ismerem a kisvárosi emberek gondolkodását. Fel fognak figyelni rád, az tény. Már csak a puszta tényből kifolyólag is, hogy én férfitársasággal jelenek meg – motyogtam kissé halkabban. – Biztosan lesznek, akiknek feltűnik, hogy te mintha te lennél. De aztán el fogják vetni az ötletet. Mert úgy fogják gondolni, hogy „nem, az nem lehet, hogy Ő pont itt van. Egy híres színész, egy porlepte kisváros country bárjában… lehetetlen. Ez nem lehet Ő. Csak nagyon hasonlít rá” – fejeztem be a monológomat, és Ianre pislogtam. – Most már csak az a kérdés, hogy tényleg bízol-e bennem annyira, hogy ezt elhidd.

- Miután ezt ennyire szemléletesen vázoltad, bolond lennék nem bízni benned – nevetett fel Ian röviden. – Viszont egy kérdés. Ha nincs autód, akkor mivel megyünk? – kérdezte a hátamtól, miközben eloltottam a villanyt, és kulcsra zártam a ház ajtaját, aztán mikor látta a tekintetem az istálló felé fordulni, már tudta is a választ.

*****

- Mint a régi cowboyok! – rikkantotta Ian lelkesen, ahogyan megláttuk feltűnni a country bár világító feliratát. – Esküszöm, mintha visszaugrottunk volna az időben – bámult azt látva, hogy néhány megkötött ló már állt az épület mellett.

- Nem csak a kisvárosi emberek járnak ide – adtam meg a magyarázatot, és leszálltam a nyeregből, aztán Rosie kantárát a felállított korláthoz kötöztem. – A környéken van jó néhány farm, és a gazdák az egész heti munka után szívesen jönnek kikapcsolódni – válaszoltam, miközben ő is lekászálódott Lizzy nyergéből.

- Oké, de nekik sincs kocsijuk, ahogy neked? – ingatta Ian a fejét hitetlenkedve.

- Dehogy nincs – vigyorogtam el magam szélesen. – De mindaddig, míg az ittas vezetést bünteti a törvény, az ittas lovaglásra még nem hoztak szabályokat – tártam szét a kezem jókedvűen.

- Ravasz, nagyon ravasz! – biccentett Ian elismerően.

- A kisvárosi népek ilyenek. Erősek, okosak, és élelmesek – válaszoltam, és ő finoman megfogta a kezemet, mikor benyitottunk a bár ajtaján.

Alig néhány másodperc csend következett, aztán mintha csak a mi köszöntésünkre történne, a zenekar belekezdett George Strait All my exes című dalába, és a hangerő, valamint a dal azonnal megadta az alaphangulatot.

- Ez klassz! – mondta Ian a fülembe. – Jó a banda! És ezt a dalt nagyon szeretem. – vigyorgott, és végigjártatta szemét a bár belsején. – Nem is gondoltam volna, hogy ekkora – jegyezte meg elismerően.

- Pedig még ez csak a főhelyiség – válaszoltam. – Van még néhány kisebb terem is. Játékgépek, meg biliárd. És még egy, amit most nem árulok el. Legyen meglepetés ma este – néztem rá. – Nos Mr, mit szólna egy italhoz?

- Örömmel – fogta meg a kezemet. – De csak egy feltétellel. Ma este te leszel az én vendégem.

- Ellenállhatatlan ajánlat. Nem fogom elutasítani – bólintottam rá, és a vendégek között araszolva megindultunk a bárpult felé.

- Szia Tony! Hol hagytad Josie-t? Hello Ben – köszöngettem az ismerősöknek, akik távolról integettek, és kíváncsian, de nem ellenségesen végigmérték Iant is.

- Végre – zuttyantam le egy bárszékre. – Túl vagyunk az első akadályon. A táncoló tömeg mindig olyan, mint egy aknásított terület. Néha nem lehet eljutni az ajtótól a pultig úgy, hogy valaki ne kapjon el rázni egyet – mosolyogtam, és Ian szintén felkapaszkodott egy székre.

- Hello Mona – köszönt rám Jack, a csapos, a szájába lógó nagy bajusz alól. – Rég láttalak.

- Sok a dolgom, de hát te is tudod – könyököltem a pultra. – Jack, ő itt egy jó barátom…

- John – fejezte be Ian, és a pult fölött kezet fogott Jackkel. – Örvendek.

- Szintúgy – jött a válasz. – Szóval, akkor mit adhatok?

- Nekem egy whiskyt – válaszoltam, és Ian bólintva jelezte, hogy neki szintúgy. – Nem félsz, hogy megbánod a felajánlást, miszerint a vendéged vagyok? – hajoltam Ian füléhez vigyorral az arcomon.

- Soha nem fogom megbánni – jött a válasz, és a következő percben megéreztem, ahogy lassan, óvatosan átfogja a derekamat. – Köszönjük – biccentett oda Jacknek, mikor megkaptuk az italunkat.

Kissé meglepődtem, milyen kellemesen meleg a karja, de nem volt ellenemre az érzés. Miért ne engedhetném el magam én is néhanapján?

- Egészségedre – emeltem fel a poharamat, és koccintottunk. – Isten hozott az én világomban.

- Mivel nem csak munka van benne, hanem pia is, tetszik a világod – jött a válasz, és lehajtottuk az italunkat. - Csak inni szoktál a pultnál, vagy igénybe veszed a bár teljes szolgáltatását? – hordozta végig Ian a tekintetét a helyiségen, bár a táncolók fejétől sok mindent nem láthatott.

- Nem, ha itt vagyok kiszórakozom magam. A játékgépeket nem szeretem, de a biliárdban verhetetlen vagyok.

- Milyen eljönni egyedül? – szaladt ki Ian száján. – Hiszen annyi pár van itt – motyogta.

- Igen – bólintottam. – Az első pár percben mindig kicsit magányosnak érzem magam. De aztán rájövök, hogy tele van baráttal és ismerőssel a bár. Innentől pedig már sínen vagyok. Szóval, túlzottan nem zavar. De az nagyon jó, hogy most veled lehetek – tettem hozzá olyan halkan, hogy a hangos zenében nem biztos, hogy Ian hallhatta.

- Én vagyok boldog, hogy elkísérhettelek – hajolt a fülemhez, és simogatni kezdte a derekamat. – Idejét nem tudom, mikor éreztem magam utoljára ilyen jól. És szabadon – nézte a szemem és a szám felváltva, a tekintete pedig különösen csillogott.

Néma csend ült le közénk, amiben ott lapult valami, amit egyikünk sem tudott megnevezni. Belesüllyedtünk, mint egy puha fotelba, és éreztük a jóleső, boldogító melegét. Ian elengedte a derekamat, és megfogta a kezem. Kedvesen, mégis birtoklóan, jelzésként, hogy ha máskor nem is, de ma este ő és én összetartozunk.

- Még egy italt? – kérdezte néhány perccel később, de Jacknek bőven volt dolga, hát csak nemet intettem.

- Azt hiszem, kicsit inkább később – mondtam, és rávigyorogtam. – Mint említettem belépéskor, hogy van itt terem, de nem mondtam el, mi is van benne. Lenne kedved megnézni?

- Persze, menjünk – állt fel a bárszékről, és teljes természetességgel nyújtotta nekem oda a kezét. – Vezess.

Megfogtam az ujjait, és magammal húztam egy hátsó terem felé.

- Mielőtt belépnél, lenne itt még egy kis elintéznivaló. Csak fél perc – fordultam felé, és ajtóban üldögélő fickóhoz léptem, aki jókora papírlapot szorongatott a kezében, és odahajolva súgtam valamit a fülébe, ő pedig a papírra véste az általam mondottakat.

- Hiába nyújtogatod a nyakad – léptem vissza Ianhoz, aki kíváncsian próbált benézni a fa szalagfüggönyön, ami a két helyiséget elválasztotta egymástól. – De nemsokára behívnak. Akkor megmutathatod, milyen nagymenő vagy – mosolyogtam rá. – Ugye bármi is lesz ott, nem fogsz haragudni rám? – néztem aztán rá kissé félve.

- Mona… ha a tűzokádó sárkánnyal kell megküzdenem odabenn, akkor sem haragudnék rád – mondta kedvesen, és magához húzott. Közvetlen közelről bámultunk egymás szemébe. Mellkasa az enyémnek nyomódott, éreztem felgyorsult szívverését, és ez az apró pillanat mintha hosszú percekig tartott volna.

- Most pedig következik John! – hallottam bentről a mikrofonban a hangot, ami bennünket hívott. – Új fiú, szóval ne nagyon várjunk csodát. Vagy mégis? Hiszen volt már rá példa! Következzen hát…. JOHN! – kiáltotta, én pedig a szemöldökömet pimaszul megemelve áthúztam Iant a küszöbön, és majd’ megszakadtam az arckifejezésén, mikor meglátta a rá váró műbikát.

- Ez most komoly? – nézett rám nevetéssel vegyes csodálkozással, miközben a körben állók egy rövid tapssal buzdították.

- Emlékszel, hogy azt mondtam revansot veszek a ruhában való fürdésért? – mosolyogtam rá. – Akkor itt az alkalom. Pattanjon fel Mister – mutattam a bikára, mire ő fejcsóváló nevetéssel elindult, és megpróbált elhelyezkedni a műszörny hátán.

Nem tartott sokáig a menet. A lassú mozgásból egyre gyorsuló körök lettek. Ian eleinte még együtt mozgott a bikával, aztán hosszú karjaival úgy kezdett hadonászni, mint egy szélmalom. A tömegből taps, fütty, és nevetés kísérte minden mozdulatát, aztán Ian egy dicstelen puffanással terült el a bika alatt lévő puha szivacsszőnyegen.

- Nem is volt olyan rossz! – állapítottam meg mikor leverte magáról a port, és ő maga lihegve megállt előttem, aztán kirobbant belőlem a hahota, miközben a tömeg már az újabb jelentkezőt buzdította lelkesen.

- Örülök, ha megadtam az alapot a jókedvednek – mondta ő maga is nevetve, aztán megtapogatta az ülepét. – Fájdalmas lesz a lovaglás visszafelé. Akkor ezúttal egy-egy az eredmény? – érdeklődött. – Megvolt a visszavágó.

- Igen, egyenlítettem – bólintottam büszkén, aztán közel hajoltam az arcához, és végigsimítottam az állán. – Jó lecke volt Mr. Somerhalder, hogy soha ne akarjon legyőzni egy country lányt – szélesedett ki a mosolyom kajánul.

- Megjegyzem – dörmögte, és magához szorított kedvesen, aztán kifelé hallgatózott, ahol már Dolly Parton If you ain’t got love- ját játszotta a banda.

- A táncban tehetségesebb vagyok, mint a bikalovaglásban. Ha gondolod, bebizonyítom – intett a fejével kifelé.

- Nagyon szívesen táncolok veled – válaszoltam örömmel, aztán teljes egyetértésben, kézenfogva sétáltunk vissza a fő helyiségbe, utat törve magunknak a tömegben a parkett közepére.

Vége

Folyt. Köv.