A menedék 6. fejezet

 - Elárulod, hol tanultál meg lovagolni? – érdeklődtem, mikor csendes ügetésbe fogtunk a mező szélén, de Ian csak sejtelmesen mosolygott. – Na gyerünk már, ki vele! – nógattam. – Aki most ült először lóháton, nem így mozog – ingattam a fejem.

- Ahhoz meg kellene ismerned a gyerekkoromat – fogta vissza a lovat lassú poroszkálásba, és én is így tettem. – Ami viszont nem fair, mert én rólad nem tudok semmit.

- A gyerekkoromból nem is fogsz – nevettem. – Nincs rajta mit mesélni. Átlag család, átlag szülők, átlag élet. Ennyi.

- Látod, máris meséltél – állapította meg ő elégedetten. – De ha már itt tartunk… én is itt születtem, Louisianában – tolta hátra a kalapját, és hunyorgott a napfényben.

- Te csaló! – húztam össze a szemöldökömet. – Úgy csináltál, mintha sosem jártál volna egy farmon!

- Nem vagyok csaló, tényleg nem jártam – fordította Ian felém a fejét, és a kék szemek őszintén csillogtak. – Covingtonban születtem. Ott nem voltak farmok.

- Az az állam másik vége – vetítettem magam elé a térképet. – És elég nagy város. Igazat mondasz – ismertem el. – De hát akkor….?

- Lovardák azért voltak a közelben. A gazdag családok gyerekeinek. Nem, mi nem voltunk azok – találta ki a gondolatomat. – De a nagybátyám az egyik ilyen lovardában dolgozott. És ha elmentek a vendégek, mindig belógtam egy kis szórakozásra. Ott tanultam meg lovagolni is. Tessék, kiderült életem nagy titka. Ha egy újságírónak elmondanád, úgyis le fogom tagadni – vágott felém kötekedő fintort.

- Nagyon vicces, Mr. Los Angeles – válaszoltam hasonló fintorral. – Akkor megmutatod, mire vagy képes? – kérdeztem, és a néhány száz méterre lévő magas fára mutattam.

- Benne vagyok – csillant meg a tekintete. – Egy…kettő…HÁROM! – kiáltotta el magát, és vágtába kapta a lovát, én pedig követtem a példáját.

Nem is gondoltam volna róla, de tényleg tökéletes lovas volt. Olyan összhangban mozgott teste a lóéval, amit csak versenyeken láttam eddig. Mert ami azt illeti, volt időm és lehetőségem hátulról megnézni őt, ahogy néhány méterrel előttem száguldott. Figyeltem a széles vállat, az ing alatt is látszó, kidolgozott izmok játékát, a kerek feneket, amin most megfeszült a farmer, és olyan gyengeség hasított belém, hogy féltem, lehuppanok Rosie hátáról. Hogy kissé összeszedjem magam, én is egyre erősebb vágtára fogtam a lovat, és egyszerre értünk a fa alá.

- Döntetlen! – nevettem fel. – Igazán szép egy nagyvárosi fiútól.

- Tőled sem volt semmi. Nem sokan vertek meg eddig lovaglásban – nevette el magát, és közelebb kormányozta hozzám a hátast.

- Nem vertelek meg – ingattam a fejem, és meglegyeztem magam a kezemben tartott kalapommal. – Pedig igyekeztem, elhiheted.

- Preztizskérdés? – vigyorgott, aztán kinyújtotta a kezét, és végigsimított a fejemen. – A szél… - motyogta. – Nagyon összefújta a hajad – tette hozzá még halkan, és beállt a néhány másodpercig tartó csend, ahol egyikünk sem tudta, mit kellene mondania.

Rosie nyerítése szakított ki bennünket a különös helyzetből, és megcsörrentek a hátizsákba pakolt szerszámok.

- Itt… itt van a kerítés – szakítottam ki magam a szemei sugarából, és leugrottam a lóról, aztán a fához kötöztem a kantárt.

- Valami azt súgja, hogy én tettem tönkre, rám vár hogy helyre is hozzam, ugye? – szállt le ő is a földre, és leemelte magáról egy halk szisszenéssel a saját hátizsákját.

- Azt hiszem, elég fizetség volt, hogy ez egész idő alatt a hátadat szurkálta – vettem elő a zsákjából egy köteg szögesdrótot.

- Kegyetlen vagy – ingatta a fejét, de nem haragosan, és mikor kivette a kezemből a szerszámokat, meglepett, milyen forró a bőre érintése. Mintha lázas lett volna… bár tudtam, hogy ez elvileg lehetetlen.

- Iszonyú a hőség – motyogta, és ekkor már én is fejembe nyomtam a kalapomat, míg Ian a kerítést vizsgálgatta.

- Szerintem néhány szöggel megoldható – nézett rám, mikor odaértem. – Látod, még rombolás közben is úriember vagyok – bökött a földön heverő deszkára, ami úgy nyílt szét középen, mintha csak fűrészelve lett volna. – Nem csináltam túl nagy kárt. Szóval, visszafizethetsz valamit a munkámból.

- Jó, de nem feledkezz el a kazalról – intettem a hátam mögé. – Még mindig te tartozol nekem.

Ian hangosan elnevette magát, és nekitámaszkodott a kerítésnek.

- Mondták már, hogy nehéz veled? – kérdezte. – Öntudatos, és erős nő vagy. Ilyet még nem is láttam. De ez tetszik nekem – fordított aztán hátat, és mikor felegyenesedett, szögekkel volt megtűzdelve a szája, és a kezében tartott kalapáccsal szapora kopogásba fogott.

- Mondd, minden nővel ilyen bátor vagy? – tettem csípőre a kezem.

- Mmmmm – jött a válasz, mert a szögektől nem tudta kinyitni a száját, én pedig megforgattam a szemem.

- Ezt igennek veszem – bólintottam, és nagyot sóhajtott, mikor az utolsó szög is kikerült a fogai közül.

- Ezt még azért húzzuk ki… a biztonság kedvéért – tekertem le a szögesdrótot, és két perc múlva a kerítés már rendben is volt.

- Viszont most már keressünk árnyékot… könyörgöm – törölte meg a homlokát Ian, és nem esett nehezemre észrevenni a vizes foltot a háta közepén.

Gyorsan behúzódtunk a fa lombja alá, és leültünk a földre.

- Milyen jó itt – súgta Ian halkan, és hátradőlt, kalapját maga mellé téve. A fa lombjain át megcsillanó fény és árnyék játszott a bőrén, és a tökéletes béke kifejezésével az arcán lehunyta a szemeit.

- Igazad volt tegnap – szólalt meg kis idő után. – Mennyivel másabb közelről hallgatni a természetet. Még behunyt szemmel is tudom, hogy madarak szállnak felettünk, tücskök ciripelnek a mezőn. Érzem a száradó fű illatát… - fordult aztán felém, és fél könyökére támaszkodott. – És ezerszer jobban érezném magam, ha nem lenne olyan meleg, mint a pokolban.

- Ha jó fiú leszel – néztem rá évődve – ha NAGYON jó fiú leszel, mutatok valamit, ami szerintem tetszeni fog neked – mosolyogtam.

- Mindig jó fiú vagyok – jelent meg arcán a már ismert csibészes vigyor. – Mutathatsz!

- Akkor álljon talpra, Mr – tápászkodtam fel, és nagy keservesen ő is követett engem, mikor visszakapaszkodtam a ló nyergébe.

- Hová igyekszünk? – érdeklődött, mikor ügetni kezdtem.

- Nem messzire. Csak kövess. A többi legyen meglepetés – sarkantyúztam meg Rosie oldalát, és felhangzott mögöttem Lizzy patájának mély dübörgése is.

*****

- Tessék, ez az a hely – vetettem le magam a nyeregből, és Rosie szinte azonnal bele is dugta a vízbe az orrát.

- Ejha! – füttyentett Ian elismerően, és jó alaposan megnézte a kis tavacskát, amit néhány szikla vett körbe.

- Nem nagy. A medencéd otthon nyilván nagyobb. Feltéve, ha van – vontam vállat.

- Igen, ez igaz – bólogatott Ian, és megállt a 5x5-ös területű kis tavacska partján. – De a vize kristálytiszta – ámélkodott. – Sosem láttam még ilyen tiszta vizű tavat! – fordult aztán felém.

- Egy forrás táplálja – mutattam az egyik sziklára. – És a sziklák, meg a kövek kiszűrik az iszapot, és a koszt. Ezért ilyen tiszta. És ezért kavicsos az alja – hajoltam le, és megmostam az arcom a vízben.

- Fürödni is lehet? – nézett rám Ian és a hangja megtelt sóvárgással.

- Úgy csinálsz, mint egy cukorkára ácsingózó kisfiú – kacagtam fel. – Igen, lehet. Én legalábbis szoktam, ha erre járok.

- Fürödjünk! – indítványozta csillogó szemekkel, mire meghökkenten bámultam rá. – Miért ne? Borzalmas meleg van. Jól fog esni a víz.

- Igen, ez tény. De ha nem tűnt volna fel, nem hordok a gönceim alatt fürdőruhát – tártam szét a kezem. – Egyedül más, de így… inkább kihagyom, azt hiszem – motyogtam, ahogy magam elé képzeltem a jelenetet.

- Ígérem, behunyom a szemem, és oda sem nézek – tette Ian a szívére a kezét.

- Hát hogyne! – bólintottam olyan hangsúllyal, amiben benne volt, hogy ne is álmodjon róla, hogy ezt elhiggyem.

- Hát jó – morogta csalódottan, és máris lerúgta magáról a csizmákat. – Akkor legalább a lábunkat lógassuk bele.

- Abban benne vagyok – tettem én is így, és elfordulva kigomboltam az ingem néhány alsó gombját, hogy a mellem alatt megköthessem az egészet. A fedetlen has látványa még nem a világ…

Hirtelen hátulról két erős kar kulcsolódott körém, és éreztem, hogy egy meztelen mellkas simul a hátamhoz.

- Van a zsebedben bármi, ami értékes, és baja lehet? – hajolt hozzám, hogy a fülembe suttogjon. Forró lehelete megborzongatta jólesően minden érzékemet, és ha akartam volna sem tudtam volna menekülni a karok erőteljes, mégis gyengéd szorításából.

- Nem, nincs – válaszoltam reflexből. – Mégis, mit… - nyögtem, de már nem jutottam el odáig, hogy befejezzem a kérdést, mert Ian felkapott, mint pelyhet a szél, és a következő pillanatban hatalmas csobbanással – magával húzva engem is – a vízbe vetette magát.

Vége

Folyt. Köv.

KOMMENTEKET KÉREK!