A menedék 5. fejezet

- Kész vagyok. Nem bírok többet – nyögte Ian, és eltolta a tányérját maga elől, aztán megtörölte a száját. – Isteni vacsora volt.

- Szívesen – bólintottam. – Átlagos vacsora volt. Csak a szabad levegő meghozza az étvágyat – mosolyogtam.

- És ezek után? Úgy értem, mit szoktál csinálni? Nincs tévéd, és semmi ilyesmi. Milyen programot lehet találni este, fürdés és vacsora után?

- Kiülök a teraszra – adtam meg a választ. – Egy üveg sörrel, mint a nap jól megérdemelt nyugalmával. Nézem, ahogy feltűnnek a csillagok, és sötétségbe borul a világ. Gondolkodom az életem dolgain, aztán bejövök, bezárom az ajtót, és már alszom is.

- Izgalmas program – mondta kissé gúnyosan Ian.

Felvontam a szemöldökömet, és csodálkozva néztem rá.

- Miért? Mert nem nézek bamba műsorokat, amikkel teletömik a fejem? Vagy mert nem járok rendezvényekre, ahonnan hajnalban részegen tántorgom haza? Mondd, próbáltál már csak ülni, és hallgatni az éjszakai csendet? – érdeklődtem, de az arcára nézve máris megkaptam a választ. – Sejtettem – sóhajtottam, majd a hűtőhöz lépve felbontottam két üveg sört, és a kezébe nyomtam az egyiket.

- Gyere velem – nyitottam ki a veranda ajtaját, majd lekapcsoltam a konyhai világítást.

Ahogy a fából ácsolt verandán leültünk az ottani székekre, a napvilágból már csak egy halvány, világos csík képviselte magát a szemben lévő hegyek fölött, és a piros-aranyban játszó égen jól kivehető volt a Nap fakuló korongja.

- Nem kell tenned semmi mást, csak figyelni. Nézni azt, ami körülötted van. Olyan dolgokat is észre fogsz venni, amik mellett eddig elmentél, mert természetesnek tartottad – mondtam halkan.

Néhány perces csend következett, csak az törte meg a néma mozdulatlanságot, mikor bele-beleittunk a sörbe mindketten.

- Tényleg, milyen hihetetlen a csend – súgta Ian. – Hatalmas a nyugalom, és mégsem az – mutatott a rét felé, ami felett már nekifogtak vadászatuknak a denevérek, a kabócák pedig olyan koncertet csaptak, mint a bécsi filharmónikusok és a száz tagú cigányzenekar összesítve.

- Látod? – kérdeztem mosolyogva. – Néha ezeket is megéri meglátni, és meghallani. A város csak elnyomja az élet apró zajait – néztem fel az égre, ahol lassan feltűnt a göncölszekér csálén álló rúdja.

- Azt én is ismerem. A Nagy medve csillagkép. Az ott pedig… a Cassiopeia – magyarázta, és mutogatta a csillagokat. Én is értek azért valamihez – vigyorgott rám, és a leszálló sötétségben a kék szemek jobban világítottak felém, mint a Hold.

- Ezt megjegyzem – motyogtam halkan, és minden eszemet össze kellett szednem, hogy elszakítsam magam a tekintetétől. – Khm… - álltam fel aztán a torkom köszörülve, és követte a példámat. – A szobádat már tudod, hol találod. Aludd ki magad, holnap reggel kíméletlen leszek, és korán felverlek.

- Rendben – sóhajtott egyet megadóan. – Be is fogsz jönni a szobába? – érdeklődött.

- Nem, nem hiszem – pislogtam nagyon értetlenül. – Miért kérdezed?

- Csak mert általában nincs szükségem pizsamára – adta meg a választ egy kaján vigyorral, és örültem, hogy leszállt az éjjel, mert legalább eltakarta a gyorsan vörössé váló fejemet.

- Szép álmokat Ian – suttogtam, aztán pánikszerűen bemenekültem a szobámba.

*****

- Megérkezett Jared – dugtam ki a fejem a konyhaajtón, miután a reggeli programokat letudtuk, és bevonultunk enni valamit.

Ian nem kelt fel könnyen, de becsületére legyen mondva, hogy a folyamatos ásítozás, és bedagadt szemei ellenére sem morgott. Úgy dolgozott mellettem, mintha fizettem volna neki érte, bár tekintettel a keze állapotára, csupán a reggeli fejést és etetést bíztam rá, az almozást megtartottam magamnak. Mindenesetre egy éjszaka alatt némi változáson ment át, mert már nem ugrott hátra minden fél percben, ha valamelyik tehén mozdult egyet, sőt, még az előbotorkáló, és kordé előtt álldogáló Jimmy fülét is képes volt megvakarni.

- Akkor én most eltűnök valahol – mutatott Ian a szobája felé, és eltolta maga elől a reggelijét. – Nem akarom, hogy lássanak.

- Pedig muszáj lesz, szóval maradj – tettem a kezét a karjára. – És Jared előtt különben sincs titkom. Az életemet is rá bíznám. Majd te is megismered őt.

A konyhaajtó kinyílt, és az öreg farmer a kalapját levéve besétált.

- Jó reggelt csillagom – köszönt rám, aztán meghökkenve állt meg, mikor meglátta Iant a székben üldögélni.

- Jared, ő itt Ian – mutattam be őket egymásnak. – Ő pedig Jared, a barátom – és néztem, ahogy Ian keze szinte eltűnik Jared darabos markában, aztán az öreg farmer kérdő tekintettel nézett rám.

- Dióhéjban? – ültettem le, és elé tettem egy pohár boros teát. – Színész, aki némi szabadságra vágyik. Belerohant a kerítésembe, és most úgy döntött, hogy ledolgozza a kárt. Plusz nálam megkapja a nyugalmat, és a szabadságot, amire vágyott. Kérdésed van?

- Nem – mondta Jared némi hallgatás után, mikor már megemésztette az információkat. – Igaz, a felét sem értem a dolognak, de tudod, hogy hallgatok. Már csak azért is, mert ezt nekem úgysem hinné el senki – dörmögte, és közben Iant fürkészte.

- Szóval színész, mi? – mormogta, de nem bántóan, csak tényeket megállapítva. – Láttam már a tévében. Ekkora fogai voltak – mutatta hunyorogva.

Ian elnevette magát, és ezt a hangot most először hallottam én is a szájából.

- Igen, pontosan. AZ a színész vagyok – bólogatott vidáman.

Jared nem szólt többet, de láttam az arcán, hogy a bizalmatlanság kissé mintha megtört volna a ráncok között.

- Viszont lenne még egy kis probléma – öleltem meg Jared vállát. – Az autója elég rossz állapotban van. El kellene vinni a városba a szervízbe. Szóval, ma mindenképp be kell mennünk – néztem az órát, és számolgattam az időt, hogyan is osszam be a délelőttöt.

- Dehogy kell – legyintett Jared. – Majd én bevontatom. Ha a barátod bújócskázni akar, talán nem a legjobb a városba mennie. Bevontatom, kitalálok valami sztorit hozzá, és majd a saját nevem alatt megjavíttatom. De az árát nem én fizetem! – nézett Ianre.

- Tényleg megtennéd? – ragyogott fel az arcom az ajánlatot hallva.

- Tudod csillagom, hogy érted bármit – paskolta meg a kezem Jared. – Akkor is, ha nem hízelegsz nekem – nézett a vállán lévő kezemre, és reszelősen elnevette magát.

- Ezt tényleg én is megköszönöm – bólintott Ian. – De mégis be kellene mennem. Telefonálnom is kell. A menedzserem nem tudja, hová tűntem. És a barátnőmnek sem ártana szólni – motyogta már halkabban.

Megköszörültem a torkom, és legszívesebben hasra vetettem volna magam, hogy a padlóba verjem a fejem. Hogy gondolhattam azt, hogy senkije nincs? Pont egy ilyen pasinak ne lenne?

- Tessék, használhatja ezt, feltéve ha rövidre fogja – tett Jared az asztalra egy régi mobilt. – Vigye, de ha tovább beszél néhány percnél, megfizettetem! – kiabált a vigyorgó Ian után, aztán mikor ketten maradtunk a konyhában, hozzám fordult.

- Biztos vagy a dolgodban, Mona? Mégis csak egy idegen. Bízhatsz benne? – simogatta a kezem aggodalommal.

- Tudom, mire gondolsz – sóhajtottam. – De benne bízom. Nem tudom miért… de az első percben éreztem, hogy ő jó. Nem kell félnem attól, amire most gondolsz – hajoltam oda, és egy puszit nyomtam Jared arcára, mire kaptam egy csontropogtató ölelést.

- Jaj, a nők… azok tesznek tönkre minket, férfiakat – dörmögte Jared, de tovább nem jutott, mert Ian visszajött, és köszönettel Jared markába nyomta a telefont.

- Nincs mit – jött a válasz, aztán Jared lassan feltápászkodott. – Kössük a szekér után azt a kocsit, és hagy menjek, mielőtt túró válik a tejből – lépett ki a konyhából, és miután együttes erővel mindent elrendeztük, a verandán állva néztük, ahogy elhajt, magával vonszolva Ian autóját, és nemsokára csak egy fekete ponttá vált a távolban.

- Rendes kisöregnek tűnik – fordult felém Ian. – Szerencsés vagy, hogy ilyen barátaid vannak.

- Igen, az vagyok – ismertem el. – Az élet mindig kárpótol. A rosszért, ha bátran elviseled, mindig kapsz jutalmul valami jót is – mondtam.

- Hogy érted ezt? Miféle rosszért? – kérdezte Ian, és a keze az enyémhez ért.

- Az… az nem számít – dadogtam, és elhúztam a kezem, igaz, néhány másodpercig élveztem a keze melegét. – Akkor most – vettem nagy levegőt, és visszatértem a felhők közül a farmra – hogy a délelőtt felszabadult, el kellene mennünk megcsinálni a kerítést, amit voltál szíves felaprítani – mondtam. – Mondd, ültél már lóháton? – kérdeztem, és ahogy a vidám, mosolygó arcára néztem, valami érdekesen megmoccant a szívemben.

Vége

Folyt. Köv.

VÁROM A KOMMENTEKET!