A menedék 14. fejezet

- Adjisten – bökött a kalapja felé Jared, mikor odaérve leszálltunk a lovakról, aztán a háta mögé, Ian kocsijára mutatott. – Kenny szólt még délelőtt, hogy el lehet hozni a járgányt. Gondoltam, minek töltse az időt még az ide-oda futkosással, hát elhoztam én.

- Rendes dolog volt magától – mondta Ian, szemlátomást nem repesve az örömtől.

Jared néhány másodpercig jártatta a szemét köztem, és Ian közt, aztán megköszörülte a torkát, átvéve Rosie és Lizzy kantárját.

- Én bekötöm a lovakat. Maga meg addig nézze át, nem hiányzik-e valami… meg hogy tényleg rendben van-e a tragacs – indult meg Jared az állatokkal az istálló felé.

Ian kinyitotta a kocsija ajtaját, bedugta a fejét a kesztyűtartóba is, aztán beült, beindította a motort, mire az autó úgy kezdett el dorombolni, mint egy kiscica.

- Tökéletes – biccentett Ian a visszatérő Jared felé. – Jobb szinte nem is lehetne – eresztett el egy apró mosolyt.

- Akkor perkáljon, Miszter – tartotta Jared a markát. – Ki is fizettem maga helyett. Itt a számla – nyúlt inge zsebébe, és egy gyűrött papírlapot halászott onnan elő.

- Szép összeg! – füttyentett Ian elismerően, mikor meglátta a végösszeget. – Most már értem, miért Kenny az egyetlen szerelő a környéken. A turistákon is simán megszedi magát.

- Mondtam én, hogy a legjobbat kapja – vont vállat Jared. – A legjobbnak pedig ára van. És szerintem ebbe az árba beleszámolta a maga kis titkát is – hunyorgott aztán ránk.

- Elmondta neked? – jött meg végre az én hangom is, kissé háborogva.

- Édesem, ha én rágyújtok bárki orra alatt a pipámra, az bevallja még azt is, amit nem követett el – derült Jared magában. - Bár azt eddig is tudtam, hogy színész, csak azt nem, hogy nagyágyú.

- De ugye senkinek… – kezdett Ian bele, de Jared csak legyintett egyet.

- Ugyan már. Ha szóltam volna bárkinek is, maga most mozdulni se tudna a fotósok hadától – mormogta. – Na, ideadja végre a pénzemet, vagy a maga orra alá is füstöljek?

- Bocsánat! – kapott Ian észbe. – Csekk megfelel? – kotorászott a kesztyűtartóban, mire az öreg farmer hangos nevetésre fakadt.

- Hát, nemigen van itt bank, ahol beválthatnám. Maradjunk csak a ropogós zöldhasúaknál – mondta.

- Akkor egy perc. A tárcám odabenn van – bökött Ian a ház felé, és nemsokára el is tűnt az ajtó mögött.

- Mi a gond Mona? – dörmögte Jared, kihasználva, hogy ketten maradtunk. – Nem is örülsz, hogy visszatér az életed a régi kerékvágásba, és megszabadult ettől a ficsúrtól? – kérdezte, és mikor ráemeltem kissé könnyes tekintetem, látta benne a választ. – Ajaj – rázta a fejét. – Azt hiszem, van itt valami, amibe jobb, ha nem ütöm bele azt a vén orromat. De tudod, hogy bármikor meghallgatlak. Vigasztallak is, ha sírni van kedved – veregette meg biztatóan a kezem, mikor Ian újra felbukkant.

- Tessék – számolta ki az összeget hiánytalanul Jared kérges tenyerébe, aztán belenyomott még egy bankót. – Ezt köszönetképp a szolgálataiért. Amiért vesződött a kocsimmal.

- Nem Miszter – mondta Jared határozottan, és visszaadta az utolsó bankjegyet Ian kezébe. – Azt mondjuk úgy, Mona kedvéért tettem. Ha meg akarja köszönni, egy képpen teheti.

- Csak mondja meg, hogyan – bólintott Ian mosolyogva.

- Ha elmegy… - vette elő az öreg farmer a pipáját, és komótosan rápöfékelt – ne törje össze túlzottan Mona szívét. Ne mondjon semmit – legyintett, látva Ian képét – öregebb vagyok, mint maguk, és tapasztaltabb. Mellesleg, nem is vak. Látom, amit látok.

- Jared…- kezdtem bele elhaló hangon, de elhallgattam. Nem tudtam, mit is kellene most mondanom.

- Igaz, nem az én dolgom – eresztett kisebb füstfelhőt ki az öreg a száján. – Szóval, akkor én megyek is.

- Várjon még egy percet! – állította meg Ian sietve, aztán újabb motoszkálás után a kesztyűtartóban, kiemelt egy darab papírt, és valamit firkantott rá.

- Kérem, adja ezt oda Kennynek, ha arra jár. Az unokahúgának ígértem – nyújtotta át Jarednek az autogramot.

- A lányok nem változnak – mosolygott halványan Jared. – Legfeljebb nővé érnek. De a szíve… mindnek törékeny. Vigyázzon rájuk, Miszter. Akármennyit is hoz útjába a sors – ült be Jared a kopott kocsijába. – Menjen, és hozza rendbe az életét. Minden jót hozzá – lépett a gázba, otthagyva bennünket a louisinai napfényben. Alig egy perc múlva elhalt az autó zúgása, és csak a csend maradt utána. Fojtó, szívet tépő csend.

Ian rám nézett, és közel lépett hozzám.

- Nem hiszem el – súgtam neki halkan. – Nem akarom, hogy itt és most… Hogy így érjen véget.

Átölelt csendesen, és lágyan ringatni kezdett.

- Van még időnk – válaszolta rekedten. – Ha szeretnéd… mert én nagyon… csak reggel indulnék. Töltsd velem még ezt az utolsó éjszakát – nézett a szemembe, és látva benne a választ, nemes egyszerűséggel az ölébe kapott, és megindult velem a hálószoba felé.

*****

Nem aludtunk szemhunyást sem. Végigszeretkeztünk az éjszakát, hogy a hajnal is összekapaszkodva, egymás ölelésében találjon ránk. Nem beszélgettünk. Nem volt miről, és nem is volt értelme. Ez a csend éjszakája volt. A beteljesülésé… és a búcsúzásé.

Hajnalban felkeltünk, és elvégeztük az istállóban a munkát. Az utolsót, mi ketten. Aztán Ian elment, hogy a saját ruháit vegye át, én pedig gépiesen pakolni kezdtem a konyhában.

- Milyen fura most a régi cuccaimban lenni – eresztett el Ian egy apró mosolyt, ahogy a konyhába lépett, kezében a táskájával, és újra azt a férfit láttam magam előtt, aki nem is olyan régen segítségért kopogott az ajtómon.

- Megváltoztat a ruha – léptem oda hozzá, és végigsimítottam a mellkasát fedő anyagon.

- De én nem változom benne, Mona – súgta Ian halkan, végigsimítva az arcomon, aztán letette a kezében hozott inget és csizmát a székre. – Megtennél nekem valamit? Nekem adod ezt? – emelte fel a cowboykalapot. – Emlékbe. Hogy ha ránézek… akár hosszú évek múlva is… mindig emlékezzek rád.

- A tiéd – bólintottam. – Vigyázz rá nagyon.

- Ez ígéret nélkül is így lesz, ugye tudod? – tette a fejére Ian a kalapot, aztán felvett egy darab papírt a konyhaasztalról. Írt rá valamit, és a cetlit két mágnessel a hűtőre erősítette.

- Ez a telefonszámom – magyarázta. – A legelső városban veszek egy telefont a tönkrement helyett. A kártyám megvan, szóval a számom nem fog változni. Néha adj nekem hírt magadról, jó? – kérte csendesen. – Szeretném tudni, jól élsz-e. Szeretném egyszer-kétszer hallani a hangodat. Ha a városban jársz, telefonközelben, keress meg. Akár éjjel, akár nappal… mindig örülni fogok neked – lépett vissza hozzám. – Bárcsak láthatnálak is majd közben – sóhajtotta, és magához ölelt. Szorosan, szinte kétségbeesetten, és magam is úgy kapaszkodtam bele, mintha ő lenne a világom, ami – ha ő kilép az ajtón – szinte azonnal meg is semmisül.

- Ne sírj – simogatta a hátamat. – Rövid boldogság volt. De a miénk, kettőnké, és ez elvehetetlen. Örökre velünk marad – nyugtatgatott.

- Veszek egy tévét – szipogtam. – Hogy legalább ott láthassalak.

- Egyszer még eljövök, és ellenőrizni fogom, így van-e – emelte fel Ian a fejemet, és letörölte arcomról a könnyeket. – Mennem kell Mona. Eljött az idő.

Bólintottam csendesen, és egy kis dobozt nyomtam a markába.

- Vidd magaddal. A kedvenc sajtjaid vannak benne. Amiket én készítek. Igaz, ez nem örök emlék… de talán kitartanak Hollywoodig – próbáltam megereszteni egy szomorkás mosolyt magam is.

Ian nagyot sóhajtott, aztán felemelte a cuccait, és kilépett a konyhaajtón, én pedig követtem őt. Lesétáltunk a verandán, felnyitotta a csomagtartót, bepakolva oda mindent, aztán némán végighordozta szemét a farmon, majd rám nézett.

- Ne… - ráztam a fejem. – Csak azt ne mondd, hogy isten veled. Az olyan, mint… a végleges búcsúzás. Muszáj belekapaszkodnom legalább abba a minimális esélybe, hogy egy nap talán még újra látjuk egymást – kértem. – Mondd inkább, hogy viszlát, Mona.

Ian elém lépett, és megcsókolt. Hosszan, szenvedéllyel, és éreztem a saját sós könnyeim ízét az ajkán. Úgy éreztem, hogy ebben a percben szakad meg a szívem…

- Viszlát, Mona – súgta halkan Ian, mikor elszakadt tőlem. – És köszönöm neked eddigi életem talán legnagyobb boldogságát – simogatta meg az arcom kedvesen.

Lassan a kocsijához sétált, beindította a motort, és távolodni kezdett.

A farm szélénél még megállt egy pillanatra. Megnyomta a dudát, mintegy utolsó üdvözlésképpen, aztán a fekete autó eltűnt a szemem elől a fordulóban.

Vége

FOLYT. KÖV.

Szeretnék kommenteket kapni! :)