A menedék 15. fejezet

Hat hét. Egy hosszú, kínkeserves hónap, és még egy fél. Ennyi idő telt el azóta, hogy Ian fekete autója eltűnt a farmom végében, és ezzel kilépett az életemből a boldogság. Nem is tért vissza azóta sem, és tudtam, hogy ez már így marad. Bármennyire fájjon is, de hozzá kell szoknom ehhez a gondolathoz.

Olyanná váltam, mint valami gép. Automatikusan végeztem el a munkámat az állatoknál, a házban, sütöttem-főztem, ahogy máskor is. De valahogy nem volt már értelme semminek. Hiszen nem volt mellettem az, akinek akár egyetlen csókjáért is a lelkem üdvét adtam volna.

Jared minden reggel hűségesen eljött a tejért. Nem kellett soha rákérdeznie, mi van velem, vagy hogy érzem magam. Ehelyett csak némán átölelt, és hagyta, hogy a vállán zokogjam ki magamból a bánatot. Vigasztalt a maga öreges módján, kérges tenyerével a kezemet simogatta, de mikor ő is útjára ment, újra rám hullt a magány. Hiába kapcsoltam be a rádiót, a zene sem tudta elűzni tőlem a rossz gondolatokat. Ha felcsendült egy-egy country dal, amit a bárban hallottunk, vagy amire táncoltunk, az alig-alig összeforrt szívem azonnal újabb ezer darabra szakadt.

Másfél hónap alatt kétszer hallottam Ian hangját. Egyik reggel megkértem Jaredet, vigyen be a városba, és miután kijöttem a műszaki boltból, kerestem egy telefonfülkét. Előkotortam zsebemből a cetlit, amire Ian a számát írta, és reszkető kezekkel tárcsáztam. Kattant a telefon, megnyílt a vonal, és a fülke üvegének kellett támaszkodnom, mert féltem, hogy nem tart meg a lábam. Amikor meghallottam azt az összetéveszthetetlen hangot, a szívem úgy kezdett verni, hogy féltem, még a ruhámon át is meglátszik.

- Ian – suttogtam, aztán rájöttem, hogy jobb, ha összeszedem magam. – Mona vagyok.

- Mona! – hallottam a hangját, amin éreztem az örömöt. – Tényleg felhívtál… alig hiszem el. Olyan jó hallani téged – simogatott a lágy bariton hang a vonalon át.

- Nehezen szántam rá magam – piszkálgattam cél nélkül a telefon zsinórját.

- De hát miért? – értetlenkedett Ian az éterben.

- Mert fogalmam sem volt róla, akarsz-e hallani rólam egyáltalán – vallottam be.

Meghökkent csend következett odaát, aztán egy nagy sóhaj követte.

- Legszívesebben minden percben rólad hallanék – mondta, kissé rekedtes hangon. – Ugye jól vagy? Rendben mennek a dolgaid?

- Egyben vagyok –válaszoltam. – Igyekszem visszaszokni a régi életembe. Amit nélküled éltem. De nem könnyű.

- Ahogy nekem sem – jött a vonal másik végéről. – Annyira hiányzol Mona. Nagyon. Még álmodni is szoktam rólad – mondta, és szinte láttam előtt, ahogy kedvesen elmosolyogja magát.

- Remélem szépeket – mondtam, mire kicsit elnevette magát. – És a te életed? Úgy értem, rendben van? Minden téren? – érdeklődtem.

- Igen, úgy nagyjából – recsegett meg a vonal egy pillanatra. – A munkám megvan, sőt több, mint eddig bármikor. Éjt nappallá téve forgatunk. És ami Ninát illeti… úgy tűnik, képesek leszünk rendezni a dolgainkat. Bár sok munka lesz még ezzel, de rajta vagyunk a témán.

- Ennek örülök – mondtam ki a féligazságot. Egyrészt örültem, hogy legalább az ő élete sínen van, másrészt az utolsó mondataitól nyöszörögve vertem volna a fejem a fülke falába.

- Megyek már! – kiáltott Ian, nem a kagylóba, hanem valahová máshová, és én is hallottam az őt sürgető férfi hangját. - Forgatáson vagyok – tette hozzá, ezt már nekem címezve.

- Értem – nyugtáztam. – Menj csak, ne álljon miattad a jelenet.

- Az sem érdekel, ha a Föld forgása megáll – súgta Ian gyengéden. – Mona… kérlek, ígérd meg, hogy keresel még. Nagyon szeretném. Nagyon hiányzol nekem – vallotta be csendesen.

- Megígérem – tettem a szívemre a kezem, mintha látta volna. – Azt hiszem, én sem vagyok ezzel másképpen. Ian, én…. – kezdtem bele, de el is akadtam a néhány szó után, aztán – mint a bűnös, akit rajtakaptak – lecsaptam a telefon kagylóját.

Beszálltam az autóba Jared mellé, aki hűségesen őrizte a frissen vásárolt tévémet. Egész idő alatt, míg hazavitt, egy szava sem volt hozzám. De a tekintete elárulta, hogy mélyen megértett. Ő tudta azt, amit én még képtelen voltam bevallani önmagamnak is. Hogy végérvényesen, visszavonhatatlanul beleszerettem Ian Somerhalderbe.

*****

Egy dolog volt ami segített, hogy kissé könnyebbek legyenek számomra a napok, és hetek. A jó öreg IDŐ. Dolgozott a maga módján, és halvány réteget simított a szív sebeire. Igaz, ez a réteg néha még át-átszakadt, de már hozott magával örömöt is, nem csak szomorúságot. Már képes voltam elmosolyodni is néha, ahogy a legelőn lovagolva megláttam a kitört, szögesdróttal megfoltozott kerítést. Mosolyogtam akkor is, mikor kilovagoltam a tóhoz fürödni, és a víz alatt megláttam az apró rákokat. Mindenről Ian jutott eszembe. A boldog emlékek, amiket – jöjjön bármi is –  senki nem fog tudni tőlem elvenni. Hanyatt feküdtem a vízen, éreztem bőrömön a louisianai nyár napfényét, néztem a felhők alakját, és azt kívántam, bár örökre így maradhatnék, ebben a testetlen lebegésben.

Hetente egyszer leültem a tévé elé, és néztem a férfit, aki feltűnt a képernyőn. A fekete hajat, a szépen formált szájat, a tökéletes arcot, és már nem tudtam, hol jár a történet. Mert a szemem behunyva, visszaképzeltem magam az együtt töltött éjszakákba.

*****

- Ó, te jó ég! – sóhajtottam nagyot, mikor megláttam Jimmyt egyik hajnalban az istállóban. – Mondd, muszáj volt neked pont trágyában hemperegni? – kérdeztem lemondóan, és két marék szalmával lecsutakoltam a nagy fülű állatot. – Iszonyatos vagy – korholtam közben folyamatosan. – Csak a gondom van veled. Direkt csinálod, mi? Ez a bosszú, mert megdolgoztatlak napjában kétszer? – kérdeztem tőle.

Jimmy csak szelíd pislogással tűrte a korholást, és sűrűn nézegetett hátrafelé.

- Mi az, ennyire mehetnéked van? – csóváltam a fejem, mígnem leesett a filléres. – Vársz valakit? – kérdeztem csendesen, elkomolyodva. – Szóval… neked is ennyire hiányzik? – kérdeztem, belenézve az állat okos, barna szemébe.

- Mert nekem iszonyúan – perdült le néhány könnycsepp a szememből, hogy mikor Jimmy hízelegve hozzám dugja nagy, busa fejét, szívszaggató zokogássá váljon. Nyeltem a könnyeimet, mindaddig, míg a gyomrom meg nem elégelte a sós cseppeket, és a pajta mögé kirohanva kiadtam magamból a reggelit.

Egész nap járt az agyam, és éjjel is ébren forgolódtam az ágyban. Alig aludtam néhány órát, már jóval pirkadat előtt talpon voltam. Elláttam az állatokat, kissé korábban, mint szoktam, aztán felnyergeltem Lizzyt, és benyargaltam a városba. Most nem volt szükségem Jared segítségére. Csak egyetlen dolgot kellett vásárolnom. Az elfért a kabátom zsebében is.

*****

- Jó reggelt csillagom – törölgette Jared a lábát a küszöbön, aztán benyitott a konyhába.

- Neked is hasonló jó reggelt – válaszoltam. – Kérsz egy kávét? Épp most lett készen.

- Az az illat csalogatott be – nevetett fel az öreg farmer – reméltem is, hogy megkínálsz.

Fejcsóváló mosolygással öntöttem két nagy bögrével, aztán leültünk az asztalhoz.

- Jared – kezdtem nagy levegővel, a bögrén melengetve az ujjaimat. – Meggondoltam, amit mondtál. Még mindig úgy tartod, kapkodják a sajtomat?

- Mondtam én valaha olyat, ami nem igaz? – dörmögte Jared. – Ha kétszer ennyi lenne is percek alatt széthordanák. Sokan csinálnak sajtot a környékbeli farmokon, de olyat mint a tiéd, sehol nem kapnak, ezt bizton állítom. És a városi népek is tudják – bökött fejével a jelzett irányba.

- Veszek juhokat – szaladt ki a számon a régóta dédelgetett gondolat. – Úgy gondoltam, még hússzal bővítem a létszámot. Nem sok, de ahhoz elég, hogy kissé több sajt legyen, és kissé nagyobb bevétel.

- Okos kislány – veregette meg a kezem Jared. – Ez az első lépés. A többit majd meglátod utána.

- Viszont lenne egy kérésem – ittam bele a kávémba. – Szeretnék felvenni két embert. Két embert, aki besegít nekem a gazdaságba. Te ismered a környékbelieket, hogy ki megbízható, és ki nem. Segíts nekem ebben.

- Szívesen, de…ennyivel több dolgod azért nem lesz – hökkent meg az öreg barátom. – Oké, kissé több időt köt le a fejés, meg az etetés… egy vagy két órával. De hát belefér a délelőttbe, nem? – tárta szét a kezét.

- Igen, ezt én is tudom – piszkálgattam az asztal fáját. – De nem akarok túl sokat dolgozni. Jobb lesz, ha vigyázok – emeltem fel a fejem, és láttam Jared meghökkent, mit sem értő tekintetét.

- Terhes vagyok – vallottam be csendesen az igazat. – Kb hét hetes terhes. Kisbabát várok Iantől.

Vége

Folyt. Köv.