A menedék 13. fejezet

A napok rohantak, mintha valami varázsló mozgatta volna az óra mutatóit. A hosszú órák most perceknek tűntek, szinte még annak sem. Mintha mind egy-egy múlandó pillanat lett volna, amit úgy éltünk át, hogy legszívesebben lelassítottuk volna a világ forgását.

Ian és én úgy töltöttük el a napokat, mint a vidám, játékos kisgyerekek. Miután elvégeztünk a reggeli munkát – amit legnagyobb meglepetésemre a kékszemű már olyan rutinnal végzett, mint aki egy farmon született – csak egymásnak éltünk. Lovagoltunk, kirándultunk, megmutattam neki a hely szépségeit, egyszer még a távoli hegyekbe is elvágtattunk, ahol egy kupacot is raktunk kövekből, emléke gyanánt, hogy egyszer az ő csizmája is taposta ezt a vidéket. Főzőcskéztünk a konyhában, jókat ebédeltünk, néha pedig nemes egyszerűséggel körbekergetett az udvaron, jókora kurjongatással, hogy mikor végül a karjaiba kerüljek, millió csók legyen a jutalma.

Este, mikor lepakoltuk a teli kannákat a verandára, kiültünk a csendbe. Az ölébe vont, néztük szó nélkül a csillagokat, a lassan sötétbe boruló vidéket. A kezem fogta, szép szavakat suttogott, beszélgettünk, hogy aztán az ölében vigyen be a hálóba, és átszeretkezze velem az éjszakát.

Két nap telt el így. És vészesen közelgett a harmadik nap reggele.

*****

Már a konyhába sürögtem, a reggelit készítve, mikor Ian bejött az udvarról, ahol Jimmy az istállóból befelé jövet egyszerűen kisajátította magának őt, és el sem engedte mindaddig, míg a szeretetrohama Ian iránt kissé alább nem hagyott.

- Jimmynek is hiányozni fogsz – mondtam szomorkás mosollyal, ahogy végül belépett, és kezet mosott, majd átölelt.

- Szóval neki IS – nyomta meg Ian az utolsó szócskát. – Ezt azért örömmel hallom.

- Úgy mondod ezt, mintha magadtól nem tudnád – kentem incselkedve Ian orra hegyére egy kevés tejfölt, és felkuncogtam mikor láttam, hogy úgy fest, mint a macska, aki most settenkedett ki az éléskamrából.

- Mit csinálunk ma? Hiszen holnap reggel… - nyelt nagyot, és rám nézett. – Ez az utolsó nap, amit veled töltök – suttogta. – Bár sosem érne véget.

Leeresztettem a kezeimet, és csak a vállára borultam szótlanul. Nem volt mit mondanom, de ebben a néma csendben is benne volt minden.

- Elviszel a tóhoz? – kérdezte Ian, és gyengéden felemelte a fejem, hogy a szemembe nézzen. – Oda, ahol már egyszer fürödtünk. Már láttalak meztelenül… sőt, minden porcikádat láttam – tette hozzá kajánul. – Ezúttal kipróbálhatnánk a ruha nélküli fürdőzést is.

- Benne vagyok – nevettem rá. – Segíts ezt itt befejezni – böktem fejemmel a tejfölös-kolbászos krumpli felé – és akkor sokkal hamarabb el is indulhatunk.

Mellém állt, és nem telt negyed órába, hogy a konyharuhát levegyem a vállamról, a kész ételt pedig a hűtőbe toljam.

- Ha visszaérünk csak betoljuk a sütőbe, és isteni finom ebéd lesz belőle – mondtam elégedetten.

- Desszertnek téged akarlak – harapott Ian a nyakamba vidáman, és aztán gyengéden puszilgatni kezdett, amitől a lábaim azonnal megremegtek.

- Jöjjön Miszter, mert ha ezt így folytatja, nem fogunk eljutni a tóig – kacsintottam rá, kinyújtottam a kezem, majd kivezettem a házból, és nem telt sok időbe, hogy a két ló patájának csattogása felhangozzon a birtokon.

*****

- Sosem fogom megszokni ennek a helynek a szépségét – szállt le Ian a nyeregből, és elgyönyörködött a tiszta kék vízben. – Mindig elámulok, amikor meglátom a természet érintetlen csodáit. A városi ember – a nagyvárosi – már felfedezte volna ennek a kis tónak a lehetőségeit. Kibővíti, kirándulókat hoz ide, akik feldúlják a környéket, leszedik a virágokat, teleszemetelik a sziklákat. Te pedig óvod, és véded – hajolt le, és markába merített a vízből, aztán megfordult, és vigyorogva rám locsolta az egészet.

- Szemtelenkedünk? – tettem csípőre a kezem. – Aki utolsónak ér be, az a félnótás! – kiáltottam el magam kacagva, és máris dobálni kezdtem magamról a ruhákat, Ian pedig lázas sietséggel követte a példámat.

- Győztem! – állapítottam meg elégedetten, mikor egy jókora csobbanás után felemeltem a fejem a víz felszíne fölé. Ian napbarnította, izmos teste még látszott egy pillanatig az ugrás ívében, mintha csak egy kimerevített fotót látnék, aztán egy csattanás jelezte, hogy ő is megérkezett, és felsikoltottam, ahogy a bokámba kapaszkodott.

- Aljas – mosolyogtam rá. – Megijesztettél – fröcsköltem vizet a képébe, mikor ő is felbukkant mellettem.

- Azt mondtad, élnek itt kis rákok – simította ki a haját az arcából.

- Igen, de ők nem fogják meg a bokámat. Csak ilyen picikék – mutattam hüvelyk- és mutatóujjam között. – Fogjak neked egyet?

- Ne – rázta a fejét. – Hagy éljék ők is a maguk családi életét. Gondold el, ha mondjuk anyukát, vagy valamelyik gyereket emeled ki a népből.

- Igazad van – ismertem el. – Kétségbeesés lenne belőle. Látod, ezért bírlak. Empatikus vagy.

- Csak azért? – biggyesztette le az ajkát, de a szemei vidáman csillogtak. – Egyébként… nem félsz, hogy más élőlényekkel is találkozol itt egyszer a víz alatt?

- Mire gondolsz? – kérdeztem tőle kissé döbbenten.

- Nem is tudom… - közeledett, de közben az eget tanulmányozta. – Mondjuk… khm… egy kígyóra – nézett aztán le önmagára, a víz alá, hogy véletlenül se értsem félre, hogy mire gondol.

- Aha – erőltettem magamra komolyságot, holott belülről rázott a hahota. – Nem minden kígyó veszélyes. Sőt, némelyik még kígyónak sem mondható… - legyintettem, és mire észbe kaptam volna, máris a karjaiban tartott.

- Akkor most ki is a szemtelen? – nézett a szemembe, és a vállamra nyomott egy apró csókot.

- Mondja, Miszter, nem fél tőle, hogy a nem túl meleg vízben a kígyó a házába bújik? – kérdeztem, aztán felemeltem kinyújtott mutatóujjamat, lassan elkezdtem begörbíteni, és a tekintetét látva már nem bírtam tovább, kitört belőlem a görcsös nevetés.

- Bebizonyítom, hogy nem – húztam magához a csípőmet, és attól, ami a testemnek nyomódott, azonnal elöntött a vágy. – Látod? – lihegte már kissé nehezebben véve a levegőt.

- Ne dumálj. Inkább csókolj meg – súgtam a fülébe én is, és nem kellett sokat várnom, hogy engedelmeskedjen a kérésemnek.

Keze bejárta testem minden négyzetcentijét, és addig kínzott, míg úgy nem éreztem, hogy a felhők fölött szállok, magasan, és már a lábujjam sem érinti a földet. Lassan a tavacska széléhez közeledett velem, hátam nekitámasztotta az egyik sziklának, lábaimat a dereka köré fonta, és a következő pillanatban máris bennem volt.

Fejem hátravetettem, a fellegek változó-tovarohanó alakját bámulva, és halk nyögésekkel adtam át magam az élménynek, amivel újra megajándékozott, ki tudja már hányadszor. A víz hőmérséklete mintha forradáspontig hevült volna, és a halk sikolyomba belevegyült az ő önfeledt nyögése is, mikor mindkettőnket elért a beteljesülés.

*****

- Valaki van a háznál – meresztette ki a szemét Ian, aki egy lépéssel előttem poroszkált hazafelé.

- Ez Jared – állapítottam meg, miután én is szemügyre vettem a kéklő, bár kissé kopott járművet, ami a házam előtt álldogált.

- Biztos vagy benne? Valami… fura van mögötte – motyogta Ian, és a következő pillanatban megállította a lovat, akárcsak én. Megtorpanva, zakatoló szívvel bámultuk azt, amit már mindketten felismertünk.

Ian rám nézett, és nem kellett mondania semmit. Az ő tekintete éppen azt tükrözte, amit az enyém is.

- Elkészült az autód – suttogtam, kimondva végre a nyilvánvalót. – Jared elhozta a szervízből az autódat- szorongattam izzadó tenyérrel a kantárt.

Vége

Folyt. Köv.