A menedék 17. fejezet

- Megjegyeztél mindent? – kérdeztem Jaredet. – Tudod, hogy a takarmány hol van…. És a tojások, el ne felejtsd összeszedni… csak a kotlós alatt hagyd meg….és… jaj nekem…. – tördeltem a kezem, miközben fel-alá sétálgattam – egész pontosan futkostam – a konyhában.

Jared eddig a széken ült, és csodálkozással vegyes jókedvvel nézett rám, de most felállt, és megfogta a vállamat, én pedig úgy álltam meg, mintha hirtelen a földhöz szögezték volna a lábamat.

- Mona, nyugodj meg – dörmögte, kivette a pipáját a zsebéből, aztán a szigorú tekintetemre nyomban vissza is dugta. – Nem a kivégzésedre indulsz.

- Vagy ki tudja – motyogtam. – Fogalmam sincs hogy viselkedjek majd vele, ha elutasít engem is, és a gyereket is – ráztam a fejem, a padlóra meredve.

- Okos lány vagy te, megoldod, abban biztos vagyok – kacsintott rám Jared. – De egyet ígérj meg nekem szépségem. Ha így lenne, a nevemben utalj ki neki egy jókora pofont, rendben?

- Imádlak, ugye tudod? – bújtam oda Jaredhez, aki megveregette a hátamat, majd kinyitotta előttem a konyhaajtót. – Tégy úgy, mint a telepes őseink a meghódítandó terület előtt. Isten nevében, vágjunk neki – nevetett Jared, kiterelgetett a házból, aztán kulcsra zárta az ajtót mögöttem.

- Holnap estére itt leszek. Akár így, akár úgy – ültem be a kocsijába, de előtte megvakargattam Jimmy fülét. – Addig ugye boldogulsz itt?

- Édesem, úgy csinálsz mintha nem egy olyan emberrel beszélnél, aki évtizedek óta itt él – forgatta a szemeit öreg barátom. – Andy és Danny itt lesz reggel, meg este is. Boldogulunk. Én meg itt alszom, és ha mégis hamarabb hazajönnél, hát csak hívj fel, és érted megyek az állomásra. Akár az éjszaka közepén is – szállt be mellém Jared, és beindította a motort.

- Minden rendben, Mona? – nézett rám hunyorogva.

- Igen, most még igen – bólogattam gépiesen, és nagy levegőt vettem. – Akkor, ahogy mondtad: Isten nevében, vágjunk neki! – mutattam előre, és az autó csakhamar meg is ugrott alattunk.

*****

Órák óta robogott már velem a busz, és kényelmesen belesüppedtem a puha székbe. Odakinn a nap még csak most emelkedett a hegyek fölé, vakító ragyogásával egyre inkább elöntve a földeket. Csakhamar teljes pompájában szórta a világra a melegét, és őszinte szerelemmel néztem a földeket, és a louisianai nyár minden szépségét az ablakon át.

Lehunytam kis idő elteltével a szemem. Bármennyire is igyekeztem megnyugodni, a szívem iszonyúan dobogott a félelemtől. Gyerekkoromban éreztem így magam, mikor Joana néni elé valami vérszegény osztályzattal kellett odabátortalankodnom. Féltem, mert nem tudtam, hogy csak egy elnéző fejcsóválás, vagy büntetés lesz a jussom.

- Jövő nyáron már te is itt leszel velem – néztem le a hasamra, aztán elővettem a táskámat, és kiszedtem az ultrahangképeket a borítékból.

Néhány nappal ezelőtt orvoshoz is elmentem. Én ugyan bíztam a tesztekben, és a csalhatatlan ösztönökben, de Jared unszolására kerestem egy dokit, aki megállapította a terhesség tényét, immár megkérdőjelezhetetlenül.

Bámultam a kis fekete pacát a képeken, ami a fiam, vagy a lányom volt, és gyengéd mozdulattal végigsimítottam rajta. Elképzeltem, ahogy néhány év múlva egy apró láb szapora dobogása hangzik majd fel a ház fa padlóján. Láttam magam előtt egy arctalan kisgyereket, ahogy először ül lóhátra, félve, mégis cowboy őseinek rettenthetetlen bátorságával. Nem tudtam még ki lesz ő, vagy milyen lesz, de egyet tudtam. Már most szeretem őt. Szívem minden szeretetével szeretem, és senkinek nem fogom engedni, hogy egy hibás döntéssel elvegye őt tőlem.

Elaludhattam, mert arra eszméltem, hogy megszólalt a tetőre erősített mikrofon, és ezzel egyidejűleg nagyot döccent a busz. Káprázó szemekkel néztem fel, és láttam, hogy pontosan akkor gördültünk el St. Chapdel üdvözlőtáblája mellett.

Az előbbi gyomorgörcs most visszatért, egyre hevesebb hullámokban. Vitézül igyekeztem, hogy ne hányjam el magam, bár ennek most nem a terhesség, csupán a félelem volt az oka.

A busz a fékek nyikorgása közepette megállt, és halk szusszanással kinyíltak az ajtók, hogy nemsokára ott álljak a betonon egyedül, egy kis táskával a kezemben, és fejem forgatva próbáljak rájönni, jó helyre sikerült-e érkeznem.

 Felbámultam a kávéházra, ami pont előttem állt, és míg azon gondolkodtam, idekinn vagy odabenn várjam-e Iant, egy kéz nehezedett a vállamra, és a hátam mögül egy hang a fülembe suttogott.

- Szia vidéki kislány – csiklandozta a lehelet a fülemet. – Most először jársz a nagyvárosban?

Tágra nyílt szemekkel megperdültem, és amikor megláttam a rám nevető Iant, a pulzusom azonnal kétszázra emelkedett.

- Szia – mosolyogtam el magam, és minden félelmem ellenére elöntött a boldogság. Olyan jó volt látni őt… Néztem a fekete haját, a szép vonalú arcát, az égszínkék szemeit, és legszívesebben a nyakába ugrottam volna.

Mintha csak olvasott volna a gondolataimban, félrebillentette a fejét, és szomorkás arckifejezéssel nézett rám.

- Már meg sem ölelsz? Ennyire nem hiányoztam? – kérdezte, és a következő pillanatban már rajta csimpaszkodtam, szinte levakarhatatlanul.

- Ez így mindjárt más – suttogta a hátam simogatva. – Bár még valami hiányzik a tökéletes üdvözléshez – motyogta, és mire reagálhattam volna bármit, már csókolt is. Szenvedélyesen, hevesen, és saját testemen éreztem az ő szívének őrült ütemét is.

- Huhhhh – vett nagy levegőt, mikor elváltunk egymástól. – Ez már nagyon hiányzott – mosolygott rám, és megfogta a kezem, így nézett rám a boldogságtól csillogó szemekkel.

- Nem félsz, hogy valaki meglát? – néztem körbe. – Elég egy paparazzi, és máris kész a lebukás – mondtam, de csak legyintett.

- Tanultam tőled valamit – vigyorgott. – Hogy az emberek nem fogják elhinni, hogy egy ilyen városban, és pont egy kávéház előtt látnak engem – ölelt meg újra egy pillanatra, aztán ő is a kávézóra emelte a tekintetét.

- Amikor utoljára itt jártam, a világ legjobb cappucinóját ittam, és a világ legfinomabb krémes süteményét ettem. Lenne kedved kipróbálni?

- Hát persze! – vágtam rá. – Mostanában mindennél jobban kívánom az édességet – pirultam el kissé, mikor észbe kaptam, hogy csaknem elszóltam magam. Nem ebben a percben akartam még vele közölni a hírt.

- Akkor gyere – ragadta meg Ian a kezemet, betessékelt az ajtón, és szinte a fél süteményespultot megrendelte nekem, aztán boldog elégedettséggel nézte, hogyan tömöm magam.

- Nagyon hiányoztál nekem Mona – nyúlt át az asztalon, és megfogta a kezem, mikor végre pukkadásig telve letettem a villát. – Olyan boldog vagyok, hogy most itt lehetünk. Egyszerűen képtelen vagyok elfelejteni a veled töltött napokat – nézett a szemembe kedves gyengédséggel. – Kereshetnénk kicsit később egy szállodát – tette hozzá azzal a pimasz kis szemöldökrándítással, amit már úgy ismertem.

- Nekem is hiányoztál – mosolyogtam rá szívem minden érzelmével. – De ami azt illeti, van másik oka is annak, hogy látni akartalak. Valamit mondanom kell neked – tért vissza a gyomorgörcs egy másodperc alatt, és idegesen gyűrögetni kezdtem a szalvétámat.

*****

Mikor elhallgattam, Ian úgy ült az asztalnál, mint akit egy mázsás súllyal kólintottak fejbe. Már nem kívánt, láttam az arcán, hogy teljesen elfehéredett.

- Ez nem lehet… - nyögte végül rekedten. – Ez már biztos? – meredt rám úgy, mintha csak azt várná, hogy április elsejét kiáltok.

- Igen, teljesen biztos – bólintottam komolyan, és elővettem a borítékot, az ultrahangképekkel. – Ez itt ő – mutattam rá a kis fekete foltra.

- Azt hiszem, nekem innom kell egy pohár töményet – motyogta Ian, és egy tequilát rendelt. – Az sem érdekel, ha megbüntet a rendőr… - mondta már csak önmagának, és egy lendülettel behúzta az italt.

- De hát nem lehet! – fakadt ki néhány másodperces hallgatás után. – Hiszen mi… védekeztünk – súgta már csak halkan az utolsó szót, még idejében észbe kapva.

- Igen, védekeztünk – sóhajtottam. – Kivéve az első éjszakát, és azt az alkalmat a tónál – elevenítettem fel a jelenetet.

- Igazad van – ismerte el Ian, miután ő maga is visszajátszotta fejében a történteket.

- Hét hetes – mutattam néhány számra a kép egyik sarkában. – Ha visszaszámolsz… pont akkora esik, mikor nálam voltál. Nincs tévedés. Apa leszel – dőltem hátra. Én letudtam a dolgok leggyomorszorítóbb részét. Most már ő volt a soros, hogy reagáljon valamit.

- Nem – rázta a fejét úgy, mintha ezzel meg nem történtté tudná tenni a dolgot. – Nem, nem lehet. Én még nem… nem állok erre készen! – emelte fel a kezét, és beletúrt a hajába. – Nem akarok gyereket. Nem most, nem ilyen gyorsan, és nem... – harapta el a mondatot.

- És nem tőlem – fejeztem be tárgyilagosan. Különös, de a gyomorgörcs elszállt. Helyette valami hűvös, sosem tapasztalt nyugalmat éreztem minden porcikámban. Annak idején valami ilyesmi érzésekkel állhattak a vérpadon a keresztény mártírok.

- Én ezt nem úgy értettem – motyogta Ian, miközben az egyik sütemény piskótájából már komplett morzsahegyet alkotott. – És most mit akarsz csinálni? – kérdezte végül.

- De igen, pontosan úgy értetted – válaszoltam csendesen, és ha nem ilyen komoly témáról beszéltünk volna, akkor azon csodálkoztam volna, hogyan cserélt helyet köztünk a félelem és a nyugalom. – És a választ a kérdésedre azt hiszem, már te is tudod a szíved mélyén. Megtartom a babát. Semmilyen erőnek nem fogom hagyni, hogy elvegye tőlem.

Felálltam, és felvettem a táskámat.

- Most már tudod az igazat – mondtam, és megbántva lenéztem rá. – Eltitkolhattam volna előled, de nem tettem. Nem tudom mit is vártam, mit reagálj… talán a lelkem mélyén bíztam némi örömben. De ezt a mérhetetlen ijedtséget látva benned, már tudom, hogy bolond voltam. Mondhatnám, hogy az én hibám ez a helyzet, de ez így nem igaz. Egyedül én ehhez kevés lettem volna. Te is ott voltál, és tevékeny részed volt benne, hogy ez a gyerek megfoganjon – beszéltem folyamatosan. – Nem várom el tőled, hogy most dönts, te mit szeretnél. Adok időt, amennyit csak akarsz. Nem akarom teljesen feldúlni az életed.

- Ha ez a gyerek megszületik – nyelt nagyot Ian, és ő is felkelt – fel fogod dúlni az életem. Elég, ha egy valaki megneszeli, és nekem végem. Nina megöl, és hozzám vágja a gyűrűt, az biztos.

- Gyűrűt? – hasított a szívembe valami, és egy pillanatra lehunytam a szemem. – Ezt elfelejtetted említeni nekem akkor, mikor az ágyamba cipeltél. Ha ezt tudom, akkor talán… - ráztam meg a fejem lemondóan, és legyintettem egyet. – Mindegy, a dolgokon ez már nem változtat. De azt hittem, hogy ami akkor hozzám kötött téged, még ha csak néhány napig is, az… kicsit több volt egy ágytornánál.

- Mert így is volt, Mona – ragadta meg Ian a kezemet. – Ne mondd, hogy nem érezted!

- Már nem tudom, hogy mit érezzek. Két vasat tartasz a tűzbe, de csak az egyiket foghatod meg örökké – húztam el a kezem, és vállamra vettem a táskát. – Köszönöm a süteményeket. A telefonszámom tudod. Ha eldöntötted, hogy te mit szeretnél, bármikor elérsz. Nem foglak rákényszeríteni semmire. Ha vállalod a gyereket, örömmel fogadlak majd az életében. Ha nem, akkor sem lesz belőle baj. Egyedül is felnevelem, és ha úgy akarod, még hallani sem fog rólad. De ezt a döntést én nem hozhatom meg helyetted.

- Mona, várj! – fogta meg a vállam Ian. – Én nem akarom, hogy megszüld ezt a gyereket! Adok pénzt, és…

- Nem! – kiáltottam ekkor már hangosan, és az sem érdekelt, hogy a kávéház személyzete kíváncsian lesi a pult mögül az élő szappanoperát. – Ne merd ezt kimondani! Ha az ég a földdel helyet cserél, akkor sem fogom ezt megtenni!

Hátat fordítottam, de ekkor eszembe jutott valami. Visszanéztem Ianra, és egy pillanatra még az emésztő dühöm ellenére is megsajnáltam, olyan szerencsétlenül, és leforrázva álldogált az asztalnál.

- Tettem Jarednek egy ígéretet, ha ez lenne a reakciód – mondtam, és visszakézből pofon vágtam. – Az egyiket Jared küldi neked – néztem rá hidegen. – A másikat pedig tőlem kapod, a gyereked nevében – sziszegtem.

Egy másodpercig még néztem a szemébe, próbálva felfedezni benne valamit, amit eddig láttam, de most nem volt abban a tekintetben, csak a rémült döbbenet. Szomorúan elmosolyogtam magam, aztán kisétáltam a kávéházból.

A sarokról még visszanéztem. A kirakatüvegen át láttam az alakját. Még mindig ott állt az asztal mellett mozdulatlanul, mintha sóbálvánnyá változott volna az ütésem nyomán.

Vége

Folyt. Köv.