A menedék 4. fejezet

- Hogy mit csináljak? – kérdezte Ian, és meredt rám, mintha súlyos elmebajban szenvednék.

- Mondtam nem? Segíts nekem. De ha gondolod, elismételhetem még néhányszor. Nem tudom, a hallásoddal, vagy a felfogásoddal vannak-e problémák – mosolyogtam rá kedvesen.

- Én nem vagyok farmer! – tárta szét a karjait. – Fogalmam sincs róla, hogy működnek az… az ilyen állatok! – ült vissza a székre. – De van választásom, nem?

- Persze, hogy van – nyugtattam meg. – Az egyik alternatíva az, amit felajánlottam. A másik az, hogy bevontatom a kocsidat a legközelebbi városba. Mennyi idő, amíg megjavítanak egy ilyen sérülést? Három hét, talán négy? Ki kell venned ott egy hotelszobát. Persze nem ülhetsz ott hetekig bezárva… ki kell mozdulnod. Egyre többen és többen ismernek fel… jönnek az újságírók… tévések… meg a menedzsered, aki majd szét akarja rúgni a… - fejeztem be, és oldalra billentett fejjel néztem rá.

Úgy méregetett, mint a kígyó a békát, aztán láttam a tekintetén, hogy győztem.

- Ez aljas volt tőled – nyögte.

Először vállat vontam, aztán ráztam egyet a fejemen.

- Nem hiszem. Neked is szükséged van valamire, nekem is. Neked búvóhelyre, nekem némi segítségre. Ez egyszerű üzlet, semmi más. Szóval, áll az alku? – nyújtottam ki a kezem, és némi hezitálás után belecsapott a tenyerembe.

- Áll az alku – motyogta.

- Rendben – tápászkodtam fel. – A reggeli teendőkről már lekéstél. Ha van cuccod a kocsiban, hozd be. A járgányodról majd holnap gondoskodunk. Megmutatom a szobát, ahová beköltözhetsz. Pihenj még kicsit, ha van kedved. És szedd össze az erődet estig! – nevettem fel, és míg kiballagott a kocsijához, salátát kezdtem keverni az ebédhez.

*****

A csizmáimat húztam fel éppen, és fürkésztem a kinti délutánt.

- Szeretem a tavaszt. Egyre később sötétedik. A napfény olyan, mint a felbecsülhetetlen kincs – magyaráztam az egyre közelebb kopogó lépteknek, és mikor Ian belépett, eltátottam a számat.

- Valami nem jó? – kérdezte, és körbeforgott.

- Te tényleg ebben a Los Angelesi pompában akarsz az istállóba sétálni? – csóváltam a fejem. – Nagy hiba lenne.

- Valami városban akartam kikötni, nem egy farmon – morogta, és a tarkójára lökte a kalapját.

- Majd mindjárt orvosoljuk a problémát – sóhajtottam, hogy néhány perc múlva visszatérjek egy inggel és egy csizmával.

- Tessék, vedd fel ezeket. A farmer maradhat – nyújtottam felé a ruhadarabokat.

- Eszem ágában sincs női ruhákat felvenni! – tiltakozott élénken.

Elnevettem magam, és kezébe nyomtam a holmikat.

- Ez férfi ing, és férfi csizma. Remélem a méret jó lesz mindkettőből.

- Mintha azt mondtad volna, hogy egyedül élsz itt – nézett rám, de engedelmesen vetkőzni kezdett, és ahogy lebontotta az inget magáról, minden erőmre szükség volt, hogy ne kezdjem el mereven bámulni a mellkasát.

- Így is van – válaszoltam aztán, mikor már éreztem, hogy ura vagyok a saját hangomnak. – Ez hosszú történet – legyintettem, miközben ő felrántotta a csizmát, és máris farmerré vedlett előttem.

- És most? – kérdezte, és először láttam egy széles, őszinte vigyort az arcán.

- Majdnem tökéletes – bólintottam, aztán előhalásztam egy cowboykalapot, és a fejébe nyomtam. – A sajátod helyett hordd ezt. Jobban jársz, meglátod.

Elsétált a falon lévő tükörig, és tetszéssel nézegette önmagát.

- Ez elég jó, nem? Kemény vagyok – nézett rám a tükörből jókedvűen.

Felsóhajtottam, és megforgattam a szemem.

- Jól van kemény fiú. Akkor most mutasd meg, mire vagy képes – terelgettem magam előtt kifelé. – Kezdjük az istállóval – nyitottam be az ajtón, és magam előtt betuszkoltam, aztán villanyt kapcsoltam.

- Ez ISZONYÚ BÜDÖS! – nyögte az előbbi kemény legény, és az inge ujját az orra elé szorította. – Miért van itt ilyen szag?

- Mert ez nem Los Angeles – adtam meg a választ. – Megmutatom, hogy kell a kordé elé fogni Jimmyt – böktem a szamárra, aki a nevét hallva hozzánk ballagott, és érdeklődéssel szemlélte Iant. – Utána elmegyünk a csűrbe, szalmát pakolunk fel. És kihordjuk innen az állatok alól a mocskot – vázoltam a „programot”, és magamban hangosan hahotáztam, ahogy láttam a lefehéredett képét. – Aztán megfejheted a teheneket – adtam meg a kegyelemdöfést, és itt már nem volt megállás, hangosan is elnevettem magam.

Engedelmesen ballagott utánam, míg Jimmy odakinn már beállt a kordé elé.

- Ilyet sem láttam még – biccentettem, ámélkodva nézve a szokatlanul engedelmes szamárra. – Szerintem neked akar imponálni – fordultam Ian felé.

- Akkor ez egy egyoldalú kapcsolat – motyogta, és közelebb lépett hozzám.

- Jól van – fogtam meg a szerszámokat. – Ezt a nyakába akasztod… ezt áthúzod a hasa alatt. Látod? Ezt a kocsihoz kötöd. Húzd meg jó erősen… és ennyi – fejeztem be a műveletet. – Nem boszorkányság. Pattanj fel – ütögettem meg az ülést magam mellett, mikor már fenn ültem.

Felkapaszkodott mellém, és mindaddig halotti csendben volt, míg át nem zötyögtünk a pajtához.

- Tessék – nyomtam egy vasvillát a kezébe, és – mintha csoda történt volna – néma csendben kezdett el dolgozni, és dobálni a szénakötegeket a kordéra.

- Egyre inkább úgy érezem, hogy álmodom – egyenesedtem fel. – Jimmy nógatás nélkül is a kordé elé áll, te pedig jajongás és sápítozás nélkül is csinálod amit kell – csodálkoztam.

- Mert félek, hogy ha kinyitom a számat, hányok – nyögte Ian, és az arca erőteljesen váltakozott zöldből a fehérbe, és vissza. – Sosem gondoltam, hogy egy istállóban ilyen büdös lehet.

- Ezzel jár – bólintottam. – De aggódj, ha kihordtuk a mocskot, majd más lesz – próbáltam vigasztalni, mire megadóan felsóhajtott, aztán szisszent egy hatalmasat.

- A kezem – motyogta, és ahogy elém tartotta a tenyerét, egy vízhólyagot láttam rajta.

- A fenébe! – átkoztam a saját hülye fejemet. – Elfelejtettem neked kesztyűt adni – kotorásztam a zsebemben, és egy pár munkáskesztyűt nyomtam a tenyerébe. – Tessék, húzd fel. Talán még nem késő. Az almozást majd megcsinálom egyedül. Ma már ne fogj vasvillát. Holnap reggelre majd jobb lesz – ültem vissza a kocsira, miután bezártam a csűr ajtaját.

- Szerinted milyen fickó lennék, ha hagynám, hogy egy nő csinálja mindezt egyedül? – kapaszkodott mellém ismét, én pedig inkább lenyeltem a nem túl kedves választ.

*****

Hiába, két ember mégis több, mint egy. Röpke fél óra alatt kihordtuk az állatok alól a piszkos szénát, igaz Iannek néha ki kellett rohannia levegőért kapkodva. Ilyenkor fél füllel hallottam a dühösen elnyögdécselt monológját, hogy inkább menne be bármelyik városba, és tépnék szét a fotósok és a rajongók… aztán néhány perc múlva visszatért, és némán dolgozott tovább.

- Ez kész – bólintottam elégedetten, miután bő vacsorával is elláttuk az állatokat, aztán a jó gazda büszkeségével néztem szét a bégető és bőgő gyülekezeten. – Most már csak a teheneket és birkákat kell megfejni. Ezzel mára vége – gyűrtem fel az ingem ujját.

Ian felém fordult, és olyan szerencsétlen pillantást vetett rám, hogy szívből megsajnáltam.

- Ne aggódj – könyörültem meg rajta. – Van fejőgép – görgettem elő a masinát, míg ő a másikat hozta el a sarokból. – Csak ennyi a dolgod – mutattam meg a birkákon, és a gép azonnal halk zümmögésbe kezdett. – Ha megáll, akkor csak leveszed, átviszed a másikhoz, beindítod, és ennyi. Hamar végzünk, meglátod – biztattam.

Ian úgy merészkedett a tehenek közelébe, mintha a tűzokádó sárkány lenne kikötve az istállóban, és nem tudtam megállni hangos hahota nélkül, amikor a tehén legkisebb mozdulatára mindannyiszor úgy ugrott hátra, mint a szöcske.

- Ne félj, nem bántanak. Behemót állatok, de ártalmatlanok – nyugtattam, míg ő köpködve igyekezett eltávolítani a tehén csapkodó farkát a képéből.

Helyre tettem a fejőgépet, aztán a tejet a kannába öntöttem, és segítettem neki a fejésben.

- Látod, ennyi volt az egész – szorítottam meg a kezét elismerően, mikor a tehenek teje is kannába került. – Ezt még elvisszük a verandáig, ott lepakoljuk, és mára ennyi volt.

Egyetlen szó nélkül vonszolta magát mellettem, és minden mozdulatából ordított a halálos fáradtság.

- Elsőre kemény volt, mi? – kérdeztem mikor letettem a kalapomat a konyhában, és lerúgtam magamról a csizmát. – Tudom, hogy fárasztó, de vedd elismerésnek, hogy derekasan helyt álltál. Az öklendező rohamaidtól eltekintve – vigyorogtam el magam, ha eszembe jutott a jelenet.

Leereszkedett a konyhaszékre, és felém nyújtotta a kezét, rajta a kesztyűkkel.

- Segítenél levenni? – kérdezte, és döbbenten láttam, hogy a kesztyűn vérfoltok vannak.

- A rohadt életbe – motyogtam döbbenten, és mikor megláttam a puszta tenyerét, az asztalba vertem a fejem. – Miért nem szóltál? – kérdeztem tőle riadtan, és néztem a két felszakadt, véres hólyagot a tenyerében.

- Mert alkut kötöttünk. Üzletet. Én meg nem szegem meg a szavam – mormogta, miközben előszedtem a gézt, és lassan, óvatosan megtisztítottam a tenyerét, hogy elkezdjem bekötözni.

- Ami azt illeti, volt még egy okom, amiért nem szóltam – bökte ki egy perces néma hallgatás után, és ahogy felkaptam a fejem, láttam, hogy a kék szemek vidáman csillognak felém.

- Azt hiszem, még soha semmit nem élveztem úgy, ahogy ezt – vigyorgott Ian jókedvűen.

Vége

Folyt. Köv.