A menedék 16. fejezet

Kis csend támadt a konyhában. Jared döbbenten meredt rám, még a szája is nyitva maradt néhány másodpercre.

- Mona… - kezdett bele tétován – egészen biztos vagy benne? Nem tévedsz? – tette le a bögrét az asztalra.

- Én még talán tévedhetnék – sóhajtottam. – De voltam benn a városban. Vettem tesztet, hármat is. Három különfélét. Mind megcsináltam, és mind ugyanazt mutatja. Tényleg babát várok, Jared.

- Biztos, hogy…. – akarta kérdezni Jared, de a mondat közepén már ő is rájött a kérdés ostoba voltára.

- Hogy Ian az apja? – nevettem fel kissé keserűen. – Úgy kérdezed, mintha nem ismernéd az életemet. Évek óta ő az egyetlen férfi, és ezzel te is tisztában vagy.

- Bocsáss meg… - dörmögte az öreg farmer, aztán levette a kalapját, és úgy nézett bele, mintha tanácsadók tömkelege ugrálna ki belőle.

- És most mihez akarsz kezdeni? – nézett aztán rám újra. – Bár előbb adhatnál inni valami erősebbet. Erre a sokkra muszáj lehajtanom egy pohárral.

A fejem csóválva, de mosolyogva nyitottam ki a konyhaszekrényt, és öntöttem neki egy pohár whiskyt, amit szinte azon nyomban be is dobott.

- Oké, azt hiszem kissé már jobb – dünnyögte. – Szóval… mi lesz ezek után?

- Nem kell rajta gondolkoznom. Igazából egyetlen pillanatig sem kellett. Megtartom a kicsit. Senki ne is próbáljon meggyőzni az ellenkezőjéről – jelentettem ki határozottan.

- Bátor döntés, igaz, nem is vártam rosszabbat tőled – fogta meg a kezem Jared kedvesen. – Nem lesz könnyű, ugye tisztában vagy vele? De ne aggódj. A környéken mindenki kedvel téged Mona. Bárki segít majd, akit kérsz, és én is itt leszek neked. Vagyis nektek – javította ki magát. – Fura, nekem sosem volt családom. Benned leltem egy fogadott unokát, és most lesz egy dédunokám is – melegedett meg a mosolya.

- Ejha – nevettem fel. – Ez a kicsi még meg sem született, máris hatással van rád, te vén medve – böktem vállba szeretetteljesen Jaredet. – Ilyen monológot sem hallottam még tőled évek hosszú sora alatt.

- Na és a városi ficsúr? – kérdezte öreg barátom. – Neki mikor fogod elmondani?

- Hát ez az – motyogtam. – Nem tudom azt sem, hogy egyáltalán elmondjam-e az igazat.

- Hogyan? – hökkent meg Jared szemmel láthatóan. – Mona EL KELL neki mondanod. Joga van tudni róla, hogy apa lesz.

- Igen, de… - túrtam a hajamba idegesen – ő elment, vissza a saját világába. Ahol mellesleg barátnője van, akivel most rendezgeti a kapcsolatát. Nem dúlhatom fel egy ilyen hírrel az életét.

- Kicsim, ti ketten máris feldúltátok egymás életét – nézett a szemembe Jared, és a ráncos arcból sütött felém becsületes tekintete. – Láttam, hogy nézel rá, de azt is, hogy ő hogyan néz rád. Bolond volt, hogy elment innen… - tette hozzá, de ezt már csak csendes magánvéleményként.

- Félek elmondani neki az igazat – vallottam be őszintén, az asztal lapját bámulva. – Félek, hogy azt akarná, hogy ez a gyerek soha ne szülessen meg. És félek attól… attól a legjobban… - nyeltem nagyot, és Jared befejezte helyettem a mondatot.

- ….hogy csalódnál benne, mert másképp viselkedne, és más ember lenne, mint ahogy te megismerted – bólogatott. – Kicsim, ez is megtörténhet. De te bátor lány vagy. Bármit is mondjon ő, neked kell majd ezt a gyereket felnevelned. A végső döntés a tiéd – veregette meg az öreg a kezemet. – Szóval, hallgatsz rám? Elmondod neki?

- Igen – szedtem össze magam. – Megígérem, hogy beszélek vele. De ezt talán nem telefonon kellene. Próbálok majd alkalmat találni arra, hogy a szemébe mondjam. Csak adj nekem egy kis időt, jó?

- Hát persze. De lehetőleg ne két héttel a szülés előtt tájékoztasd, jó? – mormogott Jared, aztán hozzám lépett, és óvatosan átölelt.

- Köszönöm, hogy mellettem állsz… nagypapi – kuncogtam a fülébe. – De attól, hogy babát várok, még nem lettem törékenyebb – mondtam, mire kaptam egy kissé csontropogtatóbb ölelést.

- Igy már mindjárt más – kacsintottam. – És erről a dologról ha lehet, senkinek ne tegyél egyenlőre említést.

- Úgy mondod, mintha nem ismernél, hogy általában lakat van a számon – tette vissza Jared a kalapját, aztán az órára nézett. – Mennem kell a tejjel. Holnap reggelre itt leszek. Még ma elmegyek néhány farmra, és keresek neked segítséget. Próbáld nem megerőltetni magad, és pihenj, amennyit lehet – nyomott egy csókot az arcomra. – Ugye nem lesz bajod?

- Nem lesz, ne aggódj – nyugtattam meg. – Erősek vagyunk… mindketten – mutattam a hasam felé, mire Jared csak egy sóhajjal kilépett, feldobta a tejes kannákat az autóra, és két perc múlva már nyomát sem láttam.

*****

Jared állta a szavát. Még késő délután – legnagyobb meglepetésemre - visszazötyögött hozzám a kopott kék autó, és a platóján Danny meg Andy Harris üldögélt, akik úgy ugrottak le a motorzaj elhaltával, mint a katonák.

Mosolyogva fogtam kezet a két, 18-20 év körüli fiúval. Ismertem jól őket, a szomszédos farmon éltek, és dolgoztak. Jólelkű, jószívű, becsületes fiúk voltak. Őket találta hát nekem Jared kisegítők gyanánt.

A konyhába vonultunk, kávéval kínáltam őket, és két percen belül, korrekt összegért elvállalták, hogy reggel és este átjártnak hozzám, és segítséget nyújtanak az állatok ellátásában.

- Nem kell aggódnia, kisasszony. Gyüvünk aztán megyünk – bólogatott Andy, az öccse pedig élénken egyetértett vele. – Nem lesz velünk gondja, majd meglássa – melengette meg a szívemet a louisianai tájszólás, és mindkét fiú kapott egy-egy ölelést, amit pironkodva de hálásan fogadtak.

Felhajtották a kávét, és máris kifelé indultak, csakhamar az istállóból hallottam a hangjukat.

- Jó fiúk, ne aggódj – mondta Jared a konyhaszekrényemnek támaszkodva. – Nem lesz velük baj. Tisztességes, rendes gyerekek.

- Igen, tudom – bólintottam. – Láttam néha őket vasárnap, ahogy a templomba lovagoltak. Ők tökéletesek lesznek, ebben biztos vagyok – mosolyogtam hálásan öreg barátomra, aki kihasználta az alkalmat, és egy dobozt nyomott a markomba.

- Ajándékot is hoztam ám  - dörmögte. – Lehet, hogy nem a legmodernebb, mert én annyira nem értek hozzá, de működik, és az a lényeg.

Csodálkozva téptem le a papírt a dobozról, hogy mikor kinyissam, egy mobiltelefon hulljon a kezembe.

- Ez bármikor jól jöhet – nézte a kis készüléket Jared. – A babád nemsokára nőni kezd, és nem fogsz tudni mindig belovagolni a városba, ha beszélned kell valakivel. Különben is, ha beindul a szülés majd, jó ha tudsz hívni segítséget – piszkálta körmével az asztal lapját, én pedig felkeltem, és egy hálás csókot nyomtam az arcára.

- Én ugyan nem akarok beleszólni a dolgaidba – emelte fel az öreg farmer a tekintetét az asztallapról, és a szemembe nézett – de azt hiszem te magad is tudod, kit kellene hívnod leghamarabb – dünnyögte. – Én most megyek, segítek a fiúknak – köszörülte meg a torkát, és kiballagott az istálló felé.

Ott maradtam egyedül, a csendben, kezemben a telefonnal, és tudtam, hogy Jarednek igaza van. Nem halogathatom a döntést túl sokáig…

Nagy levegőt vettem, aztán lekaptam a hűtőről Ian kissé gyűrött céduláját. Reszketett a kezem miközben beütöttem a számokat, a gyomrom pedig olyan görcsbe kapódott, hogy féltem, ezúttal nem a terhesség, hanem az idegesség hozza ki belőlem az ebédemet.

- Tessék, Ian Somerhalder vagyok – szólt bele az az egyedi hang a vonalba, és a pulzusom azonnal kétszáz fölé emelkedett.

- Én… én… - nyögtem, aztán összeszedtem magam. – Szia Ian. Én Mona vagyok – leheltem halkan.

- MONA! – rikkantott Ian lelkesen, és hallottam a hangjában az őszinte örömöt. – Milyen jó hallani téged… ez valami telepátia lehet. Éppen most gondoltam rád.

- Ennek örülök – mosolyogtam. – Látod, csak kívánnod kell, és valóra is válik.

- Tudod, a múltkor már arra gondoltam, küldök neked egy telefont – sóhajtotta Ian. – Akkor sokkal többet beszélhetnénk, mintha nagy ritkán a városba lovagolsz.

- Lekésted. Nincs negyed órája, hogy kaptam egyet Jaredtől – mondtam büszkén, de nagyon jól esett, hogy Ian is gondolt rám. – Egyébként, egyedül vagy most? Tudunk… kicsit nyugodtan beszélni?

- Egyedül ülök az autómban, Los Angeles legnagyobb dugójának közepette – nevetett. – Igen, azt hiszem, tökéletesen ráérek.

- Arról lenne szó – lélegeztem mélyet, és még a szemem is lehunytam – hogy találkozni szeretnék veled. Lehet róla szó?

- Hát persze! – jött a válasz gondolkodás nélkül. – De… hogy gondoltad? Idejössz Los Angelesbe? – hökkent meg aztán érezhetően.

- Nem, nem igazán szeretnék – ráztam a fejem a telefonba, mintha Ian látna is, nem csak hallana. – Nem szeretnék beesni egy olyan lakásba, ahol ott a barátnőd. És amúgy is, nem hagyhatom itt ki tudja meddig a farmot. Ez pedig igencsak hosszú út lenne.

- Igazad van – mormogta Ian halkan. – Akkor menjek én? Szabaddá teszem magam, amint lehet.

- Nem is tudom – hezitáltam. – Jobban szeretnék semleges környezetben találkozni veled. Ha idejönnél… olyan lenne, mintha megismétlődne a boldog időszak… és amikor elmész… én nem akarom még egyszer ugyanazt érezni. Ugye érted ezt az összevisszaságot, amit beszélek? – hebegtem.

- Igen, értelek – jött a válasz kedvesen. – Van egy ötletem. Két hét múlva hazamegyek a szüleimet meglátogatni Covingtonban.  Covington és a farmod között pont félúton van St. Chapdel. Tipikus louisianai kisváros. Ha ott találkoznánk, jó lenne neked?

- Igen, ott tökéletes lesz – nyugtáztam. – Felülök egy buszra, és elvisz. Jared majd addig vigyáz az állatokra, ha szépen megkérem.

- Jól van – mondta Ian, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Amint a busz beér a városba, az első megállója pont egy kávéház előtt van. Találkozzunk ott. Vendégem leszel bármire, amit csak szeretnél.

- Szavadon foglak – nevettem.

- Akkor maradjunk annyiban, hogy ha meglesz a pontos időpont mikor megyek, felhívlak. Ezen a számon most már elérlek, ugye? – jött a kérdés.

- Igen, itt elérsz. De kérlek, szólj egy vagy két nappal előtte. Jaredet is értesítenem kell.

- Meglesz, ígérem – mondta Ian, és még az éteren át is hallottam, hogy a gázba taposott.

- Hallom, a dugó végre beindult – sóhajtottam. – Jobb, ha most leteszem a telefont.

- Ugyan már – és szinte láttam magam előtt, ahogy legyint – fél kézzel is tökéletesen vezetek.

- Lehet, de én nem venném a szívemre, ha felkenődnél valahová – motyogtam. – Nemsokára úgyis látjuk egymást.

- Igen, látjuk – melegedett meg a hangja, és amit éreztem belőle, szinte teljesen kihúzta a lábam alól a talajt. – Már alig várom Mona, hogy újra a karomban tartsalak – súgta kedvesen.

- Nekem most mennem kell – néztem az istálló felé, ahonnan kiléptek a fiúk Jared kíséretében. – Várom a hívásodat Ian. És… hiányzol – bukott ki belőlem még búcsúzóul, aztán kinyomtam a telefont, még mielőtt válaszolhatott volna.

Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet. A dolgok első része kipipálva. De a neheze még csak most következik…

Néma csendben felálltam, tojásokat vettem ki a hűtőből, forró zsírba ütöttem. Sajtot, tejet, kenyeret készítettem az asztalra, és míg a három férfi besétált a konyhámba azon töprengtem, hogy az igazság tudatában is így fog-e majd örülni Ian a találkozásnak.

Vége

Folyt. Köv.

Kérem kommenteljetek! J