A menedék 10. fejezet

Ian a nadrágjába törölte az izzadtságtól kissé nyirkos kezét mikor megtapsoltuk a zenekart, a ki tudja hányadik végigtáncolt dal végén.

- Komolyan mondom, nagyon jó ez a csapat! – kiáltotta Ian a fülembe a zajban és hujjogásban, amit néhányan még füttyel is megtoldottak. – Idején nem tudom, mikor táncoltam ennyit utoljára.

- Kifulladtál? – nevettem rá, de már az én homlokomon is gyöngyözött a verejték.

- Igen, meglehetősen – jött a válasz. – De ne reméld, hogy menekülhetsz! – kapta el a karomat, és Willie Nelson If you’ve got the money dalára kezdtük újra ropni. Néha kipörgetett, máskor közel húzott magához, és egy idő után úgy belendültünk, hogy életveszély volt a közelünkbe jönni. A többiek a parketten szép széles helyet hagytak nekünk, és hangosan nevetve biztattak bennünket, míg végül levegőt sem kapva Ian nyakába zuhantam, pont akkor mikor a dal utolsó ritmusai elhaltak.

- Tessék, ma mi is kaptunk tapsot – leheltem a nyakába csillogó szemekkel, és a derekamra fonta a kezét, úgy nézett rám az örömtől és a melegtől kipirult arccal.

- Hé veszélyes páros, a vendégeim vagytok egy italra! – lépett hozzám valaki, és egy jókora vállveregetéssel kísérte a mondandóját. – Szia Mona! – köszöntött aztán még mielőtt hátrafordultam volna.

- Kenny! – mosolyodtam el, mikor végül sarkon fordulva megláttam az adakozó szándékú vendéget, és odahajolva két puszit nyomtam az arcára. – Honnan tudtad, hogy én vagyok?

- Mert egy átlag lány egy ilyen vállveregetéstől már a földön fetrengene, elhaló sikolyok közepette – nevetett rám az említett, majd mikor levette magáról a kalapot, félresöpörte az arcába hulló szőke haját.

- Oh – jutott eszembe a mellettem ácsorgó Ian, és bemutattam őket egymásnak. – John… ő itt Kenny Stevens. Kenny, ő pedig egy jó barátom, John.

- Ahha – nyomta meg Kenny a szót, és tekintete elidőzött Ianen. Végigmérte tetőtől talpig, majd homlokát ráncolva meredt az arcába, végül tanácstalanul megrázta a fejét, és kezet ráztak Iannel.

- Mi az Kenny? Máris sokat ittál? – évődtem.

- Csak hasonlított valakire a cimborád. Nyilván beképzeltem – vont vállat. – Nos, menjetek igyatok valamit, ha kedvetek tartja. Jacknek mondjátok, hogy írja a számlámra.

- Kösz Kenny. Még mindig imádlak – nevettem, majd megérintettem a vállát. – Mondd csak… vittek hozzád a szervízbe nemrég egy autót, ugye? Egy autót, törött első tengellyel.

- Igen – válaszolta. – Az öreg Jared vontatta be. Egy fekete autó. Nem semmi a járgány – füttyentett elismerően. – Kérdezgettem Jaredet, megütötte-e a lottó főnyereményt, de csak annyit mondott, ha beleütöm az orrom, a pipájával tömi be. Hiszen ismered, milyen – vigyorgott Kenny.

- Igen, hogyne ismerném – hahotáztam hangosan. – És őt ismerve simán meg is teszi. Engem csak az érdekelne, hogy áll az autó.

- Lassacskán készen – lökte Kenny a tarkójára a kalapját. – Néhány nap. Maximum egy hét, és viheti is az öreg. Aztán kinyithatja a pénztárcáját. Nem lesz olcsó mulatság – bólogatott.

- De még mindig te vagy a legjobb – válaszoltam neki, az agyamban közben ott motoszkált, hogy egy hét… és utána mindennek vége.

- Mintha nem lennél boldog a hírtől – nézett rám Kenny összevont szemöldökkel, aztán Ianre pislogott. – Na jó, tiszta vizet a pohárba. Ilyen autó errefelé nem terem – tette hozzá hirtelen, és kissé közelebb lépett. – És valami azt súgja, hogy az előbbi sejtésem sem a sörök és whiskyk eredménye – vizsgálgatta Ian arcát, és szemeit.

- Elmagyarázom, csak kérem, legyen diszkrét – hökkent meg Ian kissé, de Kenny csak hátrább lépett, és széttárta a kezét.

- A titkok azok titkok. Én meg Mona barátja vagyok, szóval bármi is történik, hallgatok, mint a sír – mondta. – De csak egy feltétellel. Amikor elviszi a kocsiját, adjon nekem egy autogrammot. Az unokahúgom totálisan bomlik magáért – kacsintott egyet cinkosan.

- Kösz Kenny – ölelgettem meg csontropogtatóan. – Rendes tőled.

- Hé, ez a munkám. Behoztak egy autót, és rendbe vágom. A többibe nem ütöm az orromat, mert Jared a pipájával tömi be – nevetett fel Kenny, aztán újra lekezelt Iannel. – Legyen nyugodt, a titka jó helyen van nálam. Mellesleg, ha nem látom az autóját, sosem hittem volna el, hogy maga tényleg az, aki.

- Igen, Mona is ezzel győzött meg hogy jöjjünk el ma este – mosolygott rám Ian.

- Okos kislány – puszilta meg a homlokomat Kenny. – Mennem kell – sóhajtott aztán. – Erin talán már kijött a wc-ről. Stacyvel együtt. Hogy a nőknek ezt miért mindig együtt kell csinálni? – kérdezte már a levegőtől, és egy búcsúintéssel eltűnt a tömegben.

- Jó fej a haverod – nézett utána Ian elismerően. – Ezek szerint az ő kezeire bíztam a kocsit.

- A legprofibb munkát kapod majd, meglátod – fogtam meg a kezét. – Ami azt illeti, én most szomjas vagyok. Kenny pedig meghívott. Illene elfogadni, nem? – böktem a bárpult felé, és Ian széles vigyorral követett.

*****

- …és akkor a rendező benyögi, hogy felvétel – magyarázta Ian, már az ötödik pohár whisky kortyolgatása közben. – Én nekifutok, rohanok, ahogy a szerep megkívánja. Csakhogy összeakadtak a lábaim… és egyenesen belevágódtam abba a rohadt tóba. Fejjel előre, gondolhatod – mutatta a mozdulataival is, hogy képzeljem el a dolgot, én pedig a hasamat fogtam, úgy mulattam rajta. – Felállok nagy keservesen…. Mindenhol az a büdös iszap borít be. A fejemről nád, sás, meg mindenféle kosz lóg lefelé… csak a szemem látszik ki abból a feketeségből. Úgy néztem ki, mint egy mocsári szörny. A stábtagok meg ahelyett hogy segítettek volna, esze nélkül fotóztak – fejezte be. – Hülye helyzet volt – húzta le aztán az italt maga is nevetve. – Oké, akkor most te jössz!

- Egy hülye helyzet? – gondolkoztam el, és megtörölgettem a nevetéstől könnyes szemeimet. – Még kezdő farmer voltam – kezdtem bele. – Rosiet akkor vettem. De ő még nem volt túl kezes, én meg nem voltam túl tapasztalt. Kinn a mezőn… - mutattam az említett irányba – lehajoltam valamit megnézni a földön. Rosie meg pont mögöttem állt. Felemelte a két lábát, és hátsón billentett. Érted? A kőkemény patáival fenékbe rúgott – panaszoltam, míg Ian azt hittem lefordul a székből a röhögéstől. – De ez még semmi – ráztam a fejem. – Simán berepültem a legközelebbi csalánosba. Fehérneműben lovagoltam haza. Ruha nélkül… - ingattam a fejem, aztán belőlem is kitört a hahota. Úgy viháncoltunk, mint két eszement, és már éreztem, hogy – Ianhez hasonlóan – én sem vagyok teljesen józan.

- Most már érted, miért jönnek ide sokan lóval – emeltem fel az ujjamat, amit ő megfogott, és lágyan puszilgatni kezdte.

- Mit csinálsz? – hökkentem meg.

- Csak szépek az ujjaid. Nem tehetek róla – nézett rám kissé homályosan.

- Tényleg? –csodálkoztam, és magam elé emeltem a kezem, de én semmi extrát nem láttam rajta. – Lehet, hogy lassan mennünk kéne – néztem az órára, ahol már jóval éjfél után jártunk. – Nem akarom annyira kiütni magam, hogy kínszenvedés legyen a holnapi nap.

- Igen, igazad van – engedett nekem Ian, aztán felkelt a bárszékből, és kifizette az italokat. – Klassz este volt, nem? – mosolygott rám, és olyan őszinte boldogság csillogott az arcán, amitől azonnal megmelegedett a szívem tája.

- Az volt. Egy nagyon klassz este – helyeseltem halkan.

- Még mielőtt hazamennénk – lépett hozzám Ian közelebb – mit szólsz egy utolsó tánchoz? – intett a parkett felé.

- Benne vagyok! – csillant fel a tekintetem, és egy perccel később már ott is álltunk a parkett közepén. – Rosszkor jöttünk! – vihogtam fel, mikor a zenekar épp akkor hagyta abba az előbb játszott dalt.

- Szerintem pontosan jókor jöttünk – súgta Ian, ahogy felcsendültek Kenny Rogers We’ve got tonight-jának kezdő akkordjai.

Zavartan a fülem mögé tettem a hajam, de Ian keze megakasztotta a mozdulatot. Hozzám lépett, mellkasa nekem simult, és gyengéden átfogta a derekamat, ahogy magához húzott. – Ez az este legszebb pillanata – motyogta halkan, és a szemembe nézett.

Lassan lépegetni kezdtünk a zene hangjára, és mellkasára hajtottam a fejem, míg ő lágyan simogatta a hátamat, és a saját szívem őrült ritmusa összekeveredett fülemben az ő szívének gyors dobbanásaival.

Nem beszéltünk. Nem volt szükség rá. A pillanat a maga némaságában teljesedett ki teljesen. A dal körüllengett bennünket, mintha puha vattába süllyedtünk volna bele. Megszűnt a világ, nem volt senki, és semmi. Csak mi ketten, boldog ölelésben összekapaszkodva.

- Mona – suttogta Ian halkan, és felemeltem a fejem. – Köszönöm – néztek rám a valószínűtlenül kék szemek. – Köszönöm, amit adtál nekem. Sosem voltam még életemben olyan boldog, mint most veled – fogta meg az államat finoman, és már tudtam, mi fog következni…de a legkevésbé sem bántam.

A csókja édes volt, mint a méz. Bódítóan, szédítően édes… és azon kaptam magam, hogy még többet akarok kapni belőle. Átfogtam a nyakát, és viszonoztam a mozdulatot. Nyelvével finoman bebocsátást kért az ajkaim közé, és én készséggel engedelmeskedtem. Lágy volt, mégis szenvedéllyel teli, mikor megtalálta az én nyelvemet.

- Mit… mit csinálunk? – hebegtem kissé bambán, mikor levegőhöz jutottam.

- Amit már olyan régen szerettem volna – válaszolta ő hasonló stílusban. – Megbántad? Ne haragudj, ha túlságosan…

- Fogd be a szádat – mosolyogtam rá kedvesen, és ezúttal én tapadtam az ő ajkaira. Ez volt minden válaszom…

Vége

Folyt. Köv.

VÁROM A KOMMENTEKET!