A menedék 8. fejezet

- Örömmel jelentem be, hogy mára végeztünk – töröltem meg a homlokom, mikor a több kanna tejet a munka végeztével felcipeltük a verandára. – Egyébként látom kezdesz hozzászokni a dologhoz. Feltűnt, hogy nem akartad magad minden percben elhányni? – vigyorogtam Ianra.

- Fejlődőképes vagyok – biccentett Ian – És ami azt illeti, jelenleg pokolian éhes.

- Értem, készítek vacsorát – nevettem fel, és a konyha felé indultam.

- Mona! – szólt Ian utánam, és kíváncsian fordultam vissza. – Lehetne hogy itt együnk? – mutatott körbe Ian a verandán.

- Hát persze – nyugtáztam mosolyogva, és miközben a konyhában többféle sajtot, kenyeret, zöldségeket pakoltam tányérokra és tálcára, fél szemmel láttam, ahogy Ian odahúzza a veranda másik végében álló kopott asztalkát, még le is porolta a tetejét.

- Csak hogy lásd, mennyire értékelem az istállótakarítás terén tett erőfeszítéseidet – léptem ki a konyhából, és az asztalkára tettem a tálcát – az ott hagymás, az zöldfűszeres, az pedig natúr sajt. Válogathatsz – ültem le, Ian szeme pedig felcsillant.

- Most már tudom, miért imádlak – dobta le magát velem szemben. – Istennő leszel a szememben, ha ezt így folytatod.

- Azért ennyire gyorsan ne avass szentté – csóváltam a fejem elnézően, és néhány percig csend volt, csak az étel fogyott a tálcáról rohamosan.

Vacsora végeztével behordtam mindent a konyhába, míg Ian eltette az asztalt, és visszahúzta a székeket egymás mellé, én pedig újra megjelentem, kezemben az elmaradhatatlan két üveg sörrel.

- Egészségedre – adtam Ian kezébe az egyiket, és mikor leültem megszemléltem a lassan sötétségbe boruló eget, ahol egymás után tünedeztek fel a csillagok.

- Valamit nem értek – törtem meg aztán a csendet, és láttam, hogy Ian kíváncsi pillantással fordul felém. – Nem akarok beleavatkozni az életedbe, a magánügyeidbe még kevésbé. De azt mondtad tegnapelőtt, hogy Jared telefonjáról felhívtad a barátnődet is. Hogyhogy nem jött el még érted? Ha az kerülne ilyen helyzetbe, akit én szeretek, azonnal autóba szállnék, és sietnék hozzá – kortyoltam a sörömbe.

- Igen, ez így is van – bólintott aprót néhány másodperc után Ian. – Kivéve, ha megkértem rá, hogy ne jöjjön el. Főképp úgy, hogy el sem árultam, hol vagyok – tette hozzá, és hajszál híján elharaptam a sörösüveg nyakát a meglepetéstől.

- Ennyire meghökkentő ez? – fürkészte az arcomat továbbra is. A sötétség időközben már szinte teljesen leszállt, így csupán a hatalmas kék szemek világítottak felém. – Nézd… - sóhajtott – nem véletlen, hogy megléptem. A munka csak az egyik ok volt. A másik az, hogy nekünk is szükségünk volt némi szünetre.

- Oké, de akkor sem a legkellemesebb, ha valaki egyszerűen felszívódik a semmiben – ráztam a fejem értetlenül.

- Igen, ebben talán igazad van – vont vállat Ian – de most úgy érzem, jobb ez így. Tudod, ő is színésznő. Egy produkcióban dolgozunk. És a hajtás, meg a stressz rányomja a bélyegét mindenre. Még egy tökéletes kapcsolatra is. Vita, balhé, veszekedés, ez lesz belőle. A rendezvényeken, fotósok előtt persze jó pofát kell vágni, egymást ölelgetni, nehogy megsejtsék a bajt, mert az újságok azonnal darabokra szednek. A végén az embert ez a kettősség őrli fel teljesen. Szóval, azt mondtam Ninának, hagyjuk meg mindkettőnk számára a lehetőséget, hogy egymástól távol jöjjünk rá arra, hiányzik-e nekünk a másik, és felül tudunk-e emelkedni a kapcsolatunk problémáin – fejezte be aztán, és a kiürült üvegre nézett. – Több sört ne adj nekem. Azonnal megoldja a nyelvemet – koppantotta le az asztalra, és feje alá téve a kezét a csillagos égre meredt.

A homlokomat masszírozva próbáltam fejemben helyre tenni az információhalmazt, mikor Ian megérintette a karomat.

- Akkor most te jössz – hajolt közel.

- Miben jövök én? – emelkedett meg a szemöldököm a csodálkozástól, de lelkem mélyén már tudtam a választ.

- Az esti mesében. Elég rejtélyes, hogy egy fiatal lány, aki még annyi idős sincs mint én, itt él egy farmon egymagában. Kerüli a várost, az embereket, és akkor boldog, ha a társasága az állatok, és a természet. Én meséltem magamról. Úgy fair, hogy te is tedd ezt.

- Nem… - nyeltem nagyot – nem nagyon akarok erről beszélni.

- Ha így van, én nem faggatlak – dőlt vissza Ian a székbe. – Csak nehogy azt higgyem a végén, hogy kettőnk közül te vagy a bankrabló. És a zsákmányolt pénzből vetted magadnak a birtokot – pislogott rám oldalvást.

- Nem vagyok bankrabló. Gyűlölöm az erőszakot – tettem le a sört a kezemből, és a karjaimat fázósan összefontam a mellkasom előtt. – Hát legyen! – fordultam aztán felé hirtelen elhatározással. – Bár ez nem egy tündérmese. Arra vagy kíváncsi, miért élek itt, és így? Több lépcsős történet. Az első lépcső a család. Azt mondtam neked, hogy átlag szülők, és átlag élet, ugye? – kérdeztem, mire Ian bólintott. – Nem mondtam igazat. Vagyis nem teljesen. Alkoholista szülők, és keserves gyerekkor. Fázás, folton folt ruhák. Menekülés a szomszédokhoz, mikor mindketten leitták magukat, és a heti stresszt az én pofozásomban élték ki – keseredett meg a hangom az emlékektől. – Addig, míg a rendőrség be nem avatkozott, és a nagynénémnél nem helyezett el. Ő úgy bánt velem, mint egy emberrel, és nem úgy mint egy csatornába való mocsokkal. Én ma is őt tekintem a családomnak. De ő messze lakik, és ritkán látjuk egymást.

Láttam, ahogy Ian kissé sápadtan bámul rám, meleg tenyere pedig kinyúlt, és megfogta az én kezemet.

- Ha akarod, hagyd abba – súgta. – Nem akartam olyan emlékeket előhozni benned, amik fájnak.

- Már nem fájnak – válaszoltam ugyanolyan halkan, és behunytam a szemem a jóleső érzéstől, mikor ujjaival simogatni kezdte a kezem fejét. – És ha te meséltél, akkor adós vagyok neked a saját történetemmel. A második lépcsővel, ami egy borzalmasan elhibázott kapcsolat volt. Zűrös pasas, de hát fiatalon, alig kikerülve a középiskolából, melyik lány ne szeretné a rosszfiúkat? – sóhajtottam keserveset. – De aztán túlzottan hasonlított a jelenet a gyerekkoromhoz. Néha napokra eltűnt, és mikor hazaesett, szinte ájult volt az italtól, és a saját mocska szaga lengte körül. Próbáltam tőle lelépni nem is egyszer, de kék-zöld foltokkal a testemen győzött meg a maradásról. A szabadság akkor jött el, mikor a rendőrök elvitték, és kemény börtönéveket kapott rablásért és nemi erőszakért. Nem, nem én voltam az áldozat – mondtam, elkapva Ian tekintetét. – Hanem egy ártatlan lány. Egy ismeretlen, ártatlan lányt bántott – csuklott meg kissé a hangom.

- Az eszem megáll – motyogta Ian, és teljesen a székem mellé kormányozta a sajátját, hogy visszaülve átfogja a hátam, és én szaporán pislogva dőltem a mellkasára.

- A harmadik lépcsőt már ismered – súgtam bele a bőrébe. – Azt itt láthatod. Nem kaptam meg életemben a boldogságot és harmóniát, megteremtettem hát magamnak. Az állatokban, a természetben, abban a kis tóban a mező végén, és az esti égen feltűnő csillagokban találtam meg a lelkem békéjét. Ennyi a történet – fejeztem be.

- Sajnálom – szorította meg Ian a kezemet finoman – ha tudtam volna ezt, sosem kértem volna, hogy mondd el. Ne haragudj rám.

- Ugyan – ráztam meg a fejem. – Nem haragszom. És valahol neked is jogod volt tudni, hol élsz jelenleg – mosolyogtam el magam már kissé vidámabban.

- Hihetetlen, milyen erős nő vagy – nézett a kék szemek tulajdonosa rám közvetlen közelről. – Csodállak azért, amit elértél.

- Jó, akkor cseréljünk autogrammot – nevettem fel, és Ian száján is kiszaladt egy hasonló reakció.

Nehezemre esett kibújni az ölelő karok közül, de aztán talpra álltam.

- Akkor mára minden megvolt. Munka, kaja, táncos szórakozás. Mesével körítve – nyújtóztam nagyot.

- Már menni is akarsz? – állt talpra Ian is mellettem. – Szívesen táncoltam volna még veled egyet. Visszakapcsolhatnánk a country zenét, és duhajkodhatnánk egyet a konyhádban – vette elő a már sokszor látott kaján vigyorát.

- A konyhámat azért ne dúld fel, hahó! – csaptam a karjára finoman. – De ha mindenáron szórakozni akarsz, van egy jobb ötletem. Holnap péntek, és a country bár nyitva lesz a városban. Van kedved elmenni, és megnézni hogyan mulatnak a cowboyok? – biccentettem kissé félre a fejem.

- Menjek a városba? – hökkent meg. – Pont hogy rejtőzni szeretnék. Ha valaki felismer, vége a nyugalmamnak.

- Nem fognak felismerni. Erre megesküszöm neked – mondtam ünnepélyesen.

- Nem veszek fel szemüveget, meg álbajuszt és szakállat! – tiltakozott Ian hevesen a kezét felemelve.

- Nem, arra nem lesz szükség – robbant ki belőlem a hahota, ahogy magam elé képzeltem, hogy is festene így elcsúfítva. – De ismerem az itteni embereket. És a gondolkodásukat is. Higgy nekem, és bízz bennem – érintettem meg a karját finoman. – Nos, Mr. Somerhalder, van kedve holnap este szórakozni egyet?

- Igen, kimondottan van – mosolygott. – És bízom benned – tette aztán hozzá.

- Ennek örülök – engedtem el a karját. – Akkor ma éjjelre szép álmokat – fordultam el tőle, de a keze az én kezemre kulcsolódott, és visszahúzott magához.

- Most komolyan, csak így itt tudnál hagyni? – súgta felém némi szemrehányással a hangjában, aztán odahajolt, és forró szájával megérintette az arcomat, majd az ajkaimat.

- Szép álmokat, Mona – lehelte halkan a fülembe, és már csak a szobám ajtajában tértem magamhoz. De meg sem tudtam volna mondani, hogyan sétáltam be idáig. Az az apró puszi teljesen elvette az eszemet.

Vége

Folyt. Köv.