A menedék 9. fejezet

- Mit szólsz, így megfelelek? – állt meg Ian a konyha közepén, és széttárt karokkal lassan körbefordult.

- Tökéletes! – mondtam elégedetten, óvatosan legeltetve a szemem az alakján.

- Akkor jó – nyugodott meg. – Kicsit másképp érzem magam a saját ruháimban – magyarázta, és felsóhajtottam.

- A saját farmerod volt rajtad eddig is. Most az a saját ing annyit számít? Ráadásul még csak semmi extra sincs benne. Csak sima fekete – vontam vállat. – Tényleg, Mr. Hollywood, miért nem csillog valahol arany meg gyémánt rajta? Vagy a vörös szőnyeg egy darabja beleszőve? – incselkedtem vele, mire válaszul a fejéhez emelte két ujját, és fújtatni kezdett, mint egy bika.

- Oké, nem szóltam – vigyorogtam el magam, aztán kimásztam a kamraajtó takarásából, ahonnan eddig csak a fejem látszott ki, és Ian tekintete elkerekedett.

- Mi a gond? – kérdeztem, játszva az ijedtet, és végignéztem magamon.

Testhez simuló fekete nadrág, egy fehér ing, a mellem alatt megkötve, és felül is jó alaposan kigombolva, ez volt minden, amit felhúztam. Tudtam, hogy tökéletesen láttatja a vonalaimat, a csípőm lágy ívét, és a hasamat.

- Föld hívja Ian Somerhaldert – zökkentettem ki a nagymenőt a masszív bámulásból. – Rendben van minden?

- Igen, teljesen – bólintott. – Csak… egyszerűen gyönyörű vagy, Mona – lehelte felém, és elmosolyogta magát. – A hétköznapi farmer, és kockás ing helyett is hordhatnád ezt.

- Hát, az állatoknak mindegy, miben fejem őket – nevettem. – És ez a hacuka nem munkához való, hanem szórakozáshoz – rántottam fel a western csizmámat, fejembe nyomtam a kalapomat, és Ian is így tett.

- Még mindig biztos vagy abban, hogy ha belépünk valahová, nem lihegnek majd körbe az újságírók?

- Abszolúte – nyugtattam meg. – Én ismerem a kisvárosi emberek gondolkodását. Fel fognak figyelni rád, az tény. Már csak a puszta tényből kifolyólag is, hogy én férfitársasággal jelenek meg – motyogtam kissé halkabban. – Biztosan lesznek, akiknek feltűnik, hogy te mintha te lennél. De aztán el fogják vetni az ötletet. Mert úgy fogják gondolni, hogy „nem, az nem lehet, hogy Ő pont itt van. Egy híres színész, egy porlepte kisváros country bárjában… lehetetlen. Ez nem lehet Ő. Csak nagyon hasonlít rá” – fejeztem be a monológomat, és Ianre pislogtam. – Most már csak az a kérdés, hogy tényleg bízol-e bennem annyira, hogy ezt elhidd.

- Miután ezt ennyire szemléletesen vázoltad, bolond lennék nem bízni benned – nevetett fel Ian röviden. – Viszont egy kérdés. Ha nincs autód, akkor mivel megyünk? – kérdezte a hátamtól, miközben eloltottam a villanyt, és kulcsra zártam a ház ajtaját, aztán mikor látta a tekintetem az istálló felé fordulni, már tudta is a választ.

*****

- Mint a régi cowboyok! – rikkantotta Ian lelkesen, ahogyan megláttuk feltűnni a country bár világító feliratát. – Esküszöm, mintha visszaugrottunk volna az időben – bámult azt látva, hogy néhány megkötött ló már állt az épület mellett.

- Nem csak a kisvárosi emberek járnak ide – adtam meg a magyarázatot, és leszálltam a nyeregből, aztán Rosie kantárát a felállított korláthoz kötöztem. – A környéken van jó néhány farm, és a gazdák az egész heti munka után szívesen jönnek kikapcsolódni – válaszoltam, miközben ő is lekászálódott Lizzy nyergéből.

- Oké, de nekik sincs kocsijuk, ahogy neked? – ingatta Ian a fejét hitetlenkedve.

- Dehogy nincs – vigyorogtam el magam szélesen. – De mindaddig, míg az ittas vezetést bünteti a törvény, az ittas lovaglásra még nem hoztak szabályokat – tártam szét a kezem jókedvűen.

- Ravasz, nagyon ravasz! – biccentett Ian elismerően.

- A kisvárosi népek ilyenek. Erősek, okosak, és élelmesek – válaszoltam, és ő finoman megfogta a kezemet, mikor benyitottunk a bár ajtaján.

Alig néhány másodperc csend következett, aztán mintha csak a mi köszöntésünkre történne, a zenekar belekezdett George Strait All my exes című dalába, és a hangerő, valamint a dal azonnal megadta az alaphangulatot.

- Ez klassz! – mondta Ian a fülembe. – Jó a banda! És ezt a dalt nagyon szeretem. – vigyorgott, és végigjártatta szemét a bár belsején. – Nem is gondoltam volna, hogy ekkora – jegyezte meg elismerően.

- Pedig még ez csak a főhelyiség – válaszoltam. – Van még néhány kisebb terem is. Játékgépek, meg biliárd. És még egy, amit most nem árulok el. Legyen meglepetés ma este – néztem rá. – Nos Mr, mit szólna egy italhoz?

- Örömmel – fogta meg a kezemet. – De csak egy feltétellel. Ma este te leszel az én vendégem.

- Ellenállhatatlan ajánlat. Nem fogom elutasítani – bólintottam rá, és a vendégek között araszolva megindultunk a bárpult felé.

- Szia Tony! Hol hagytad Josie-t? Hello Ben – köszöngettem az ismerősöknek, akik távolról integettek, és kíváncsian, de nem ellenségesen végigmérték Iant is.

- Végre – zuttyantam le egy bárszékre. – Túl vagyunk az első akadályon. A táncoló tömeg mindig olyan, mint egy aknásított terület. Néha nem lehet eljutni az ajtótól a pultig úgy, hogy valaki ne kapjon el rázni egyet – mosolyogtam, és Ian szintén felkapaszkodott egy székre.

- Hello Mona – köszönt rám Jack, a csapos, a szájába lógó nagy bajusz alól. – Rég láttalak.

- Sok a dolgom, de hát te is tudod – könyököltem a pultra. – Jack, ő itt egy jó barátom…

- John – fejezte be Ian, és a pult fölött kezet fogott Jackkel. – Örvendek.

- Szintúgy – jött a válasz. – Szóval, akkor mit adhatok?

- Nekem egy whiskyt – válaszoltam, és Ian bólintva jelezte, hogy neki szintúgy. – Nem félsz, hogy megbánod a felajánlást, miszerint a vendéged vagyok? – hajoltam Ian füléhez vigyorral az arcomon.

- Soha nem fogom megbánni – jött a válasz, és a következő percben megéreztem, ahogy lassan, óvatosan átfogja a derekamat. – Köszönjük – biccentett oda Jacknek, mikor megkaptuk az italunkat.

Kissé meglepődtem, milyen kellemesen meleg a karja, de nem volt ellenemre az érzés. Miért ne engedhetném el magam én is néhanapján?

- Egészségedre – emeltem fel a poharamat, és koccintottunk. – Isten hozott az én világomban.

- Mivel nem csak munka van benne, hanem pia is, tetszik a világod – jött a válasz, és lehajtottuk az italunkat. - Csak inni szoktál a pultnál, vagy igénybe veszed a bár teljes szolgáltatását? – hordozta végig Ian a tekintetét a helyiségen, bár a táncolók fejétől sok mindent nem láthatott.

- Nem, ha itt vagyok kiszórakozom magam. A játékgépeket nem szeretem, de a biliárdban verhetetlen vagyok.

- Milyen eljönni egyedül? – szaladt ki Ian száján. – Hiszen annyi pár van itt – motyogta.

- Igen – bólintottam. – Az első pár percben mindig kicsit magányosnak érzem magam. De aztán rájövök, hogy tele van baráttal és ismerőssel a bár. Innentől pedig már sínen vagyok. Szóval, túlzottan nem zavar. De az nagyon jó, hogy most veled lehetek – tettem hozzá olyan halkan, hogy a hangos zenében nem biztos, hogy Ian hallhatta.

- Én vagyok boldog, hogy elkísérhettelek – hajolt a fülemhez, és simogatni kezdte a derekamat. – Idejét nem tudom, mikor éreztem magam utoljára ilyen jól. És szabadon – nézte a szemem és a szám felváltva, a tekintete pedig különösen csillogott.

Néma csend ült le közénk, amiben ott lapult valami, amit egyikünk sem tudott megnevezni. Belesüllyedtünk, mint egy puha fotelba, és éreztük a jóleső, boldogító melegét. Ian elengedte a derekamat, és megfogta a kezem. Kedvesen, mégis birtoklóan, jelzésként, hogy ha máskor nem is, de ma este ő és én összetartozunk.

- Még egy italt? – kérdezte néhány perccel később, de Jacknek bőven volt dolga, hát csak nemet intettem.

- Azt hiszem, kicsit inkább később – mondtam, és rávigyorogtam. – Mint említettem belépéskor, hogy van itt terem, de nem mondtam el, mi is van benne. Lenne kedved megnézni?

- Persze, menjünk – állt fel a bárszékről, és teljes természetességgel nyújtotta nekem oda a kezét. – Vezess.

Megfogtam az ujjait, és magammal húztam egy hátsó terem felé.

- Mielőtt belépnél, lenne itt még egy kis elintéznivaló. Csak fél perc – fordultam felé, és ajtóban üldögélő fickóhoz léptem, aki jókora papírlapot szorongatott a kezében, és odahajolva súgtam valamit a fülébe, ő pedig a papírra véste az általam mondottakat.

- Hiába nyújtogatod a nyakad – léptem vissza Ianhoz, aki kíváncsian próbált benézni a fa szalagfüggönyön, ami a két helyiséget elválasztotta egymástól. – De nemsokára behívnak. Akkor megmutathatod, milyen nagymenő vagy – mosolyogtam rá. – Ugye bármi is lesz ott, nem fogsz haragudni rám? – néztem aztán rá kissé félve.

- Mona… ha a tűzokádó sárkánnyal kell megküzdenem odabenn, akkor sem haragudnék rád – mondta kedvesen, és magához húzott. Közvetlen közelről bámultunk egymás szemébe. Mellkasa az enyémnek nyomódott, éreztem felgyorsult szívverését, és ez az apró pillanat mintha hosszú percekig tartott volna.

- Most pedig következik John! – hallottam bentről a mikrofonban a hangot, ami bennünket hívott. – Új fiú, szóval ne nagyon várjunk csodát. Vagy mégis? Hiszen volt már rá példa! Következzen hát…. JOHN! – kiáltotta, én pedig a szemöldökömet pimaszul megemelve áthúztam Iant a küszöbön, és majd’ megszakadtam az arckifejezésén, mikor meglátta a rá váró műbikát.

- Ez most komoly? – nézett rám nevetéssel vegyes csodálkozással, miközben a körben állók egy rövid tapssal buzdították.

- Emlékszel, hogy azt mondtam revansot veszek a ruhában való fürdésért? – mosolyogtam rá. – Akkor itt az alkalom. Pattanjon fel Mister – mutattam a bikára, mire ő fejcsóváló nevetéssel elindult, és megpróbált elhelyezkedni a műszörny hátán.

Nem tartott sokáig a menet. A lassú mozgásból egyre gyorsuló körök lettek. Ian eleinte még együtt mozgott a bikával, aztán hosszú karjaival úgy kezdett hadonászni, mint egy szélmalom. A tömegből taps, fütty, és nevetés kísérte minden mozdulatát, aztán Ian egy dicstelen puffanással terült el a bika alatt lévő puha szivacsszőnyegen.

- Nem is volt olyan rossz! – állapítottam meg mikor leverte magáról a port, és ő maga lihegve megállt előttem, aztán kirobbant belőlem a hahota, miközben a tömeg már az újabb jelentkezőt buzdította lelkesen.

- Örülök, ha megadtam az alapot a jókedvednek – mondta ő maga is nevetve, aztán megtapogatta az ülepét. – Fájdalmas lesz a lovaglás visszafelé. Akkor ezúttal egy-egy az eredmény? – érdeklődött. – Megvolt a visszavágó.

- Igen, egyenlítettem – bólintottam büszkén, aztán közel hajoltam az arcához, és végigsimítottam az állán. – Jó lecke volt Mr. Somerhalder, hogy soha ne akarjon legyőzni egy country lányt – szélesedett ki a mosolyom kajánul.

- Megjegyzem – dörmögte, és magához szorított kedvesen, aztán kifelé hallgatózott, ahol már Dolly Parton If you ain’t got love- ját játszotta a banda.

- A táncban tehetségesebb vagyok, mint a bikalovaglásban. Ha gondolod, bebizonyítom – intett a fejével kifelé.

- Nagyon szívesen táncolok veled – válaszoltam örömmel, aztán teljes egyetértésben, kézenfogva sétáltunk vissza a fő helyiségbe, utat törve magunknak a tömegben a parkett közepére.

Vége

Folyt. Köv.