A menedék 3. fejezet

- Tessék, így talán jobb lesz – adtam át sietve a szépszeműnek egy vizes törülközőt, hogy terítse a nyakára. – Gombold ki egy kicsit az inget – intettem, és bekapcsoltam a ventillátort, a poharát pedig újratöltöttem. – Jeges limonádé, ez most biztos jól fog esni – biztattam az ivásra. – Jobb már egy kicsit?

- Igen – motyogta. – Legalábbis már stabilabban ülök. Azt hiszem. Bocsánat, nem szokásom szó szerint összezuhanni, de… ez a hőség nekem túl sok. Főleg ebben a helyzetben.

- Részben az én hibám – dünnyögtem. – Nem lett volna szabad fedetlen fejjel kiengednem. Legalábbis visszafelé. Vegye le az ingét – intettem.

- Tessék? – meredt rám a kékszemű. – Hallucinálok, ugye?

- Nem, a legkevésbé sem. De azt mondta, a karjával is gond van. És amikor a szekérre támogattam, ez elég nyilvánvaló lett nekem is – mutattam az ingujjára, amin halvány foltban vér ütött át.

A szépszemű sóhajtott egyet, aztán kihámozta magát az ingéből, és hirtelen én éreztem úgy, hogy a szokásosnál is melegebb van a konyhában.

- Amúgy… a nevem Mona – nyújtottam neki kezet hirtelen. – És bocsánat a kissé zord fogadtatásért. Megvolt rá az okom, higgye el. Viszont szánom-bánom, de én elfelejtettem az Ön nevét – ismertem be.

- Ian vagyok – ismételte el a kékszemű, és megrázta a kezem. – Mellesleg, nem tesz semmit. Tudom, hogy elég hülyén jelentem meg itt. Bár eddig puskát még sehol nem fogtak rám – vigyorgott szélesen.

Bevizeztem egy kendőt, gézt és sebtapaszt hoztam, aztán megfogtam a kezét, és hozzákezdtem az alsó karján húzódó vágás letisztításának.

- Nos, ha már elvontattam az autóját idáig, megitattam, és most lekezelem, tartozik annyival, hogy elmeséli, hogy zuhant a farmomra – mormogtam, és felnéztem.

- Mondtam már, hogy balesetem volt – válaszolta Ian, és merően figyelte a saját kezét. – Azon a nyavalyás úton zötyögtem, amikor elém futott valami. Talán egy nyúl. Nem vagyok mészáros, és az egyenlőtlen küzdelem amúgy sem a sajátom. Félrekaptam a kormányt, és… ott kötöttem ki a szénakazalban.

- Attól még az első tengely nem törik ki ennyire látványosan – emeltem meg a szemöldökömet, mire tekintetét megforgatva felsóhajtott.

- Oké, előtte nekivezettem valami kerítésnek is – ismerte be. – Plusz volt ott valami árok, ami jókorát dobott rajtam. Igazság szerint úgy érkeztem a kazalba, mint a Knight Rider – nevetett fel röviden.

- Remélem megbocsátja, de nem tudok csatlakozni a jókedvéhez azok után, hogy nemcsak egyhavi takarmányt tett tönkre, hanem egy darabon még a kerítésemet is – morogtam kissé mérgesen.

- Nem én vagyok a hibás – rázta a fejét. – A XXI. Században vagyunk. Hol vannak ma még földutak? Nem erre számítottam, ennyi.

- Aha – válaszoltam tömören. – Annyit viszont már én magam is kitaláltam, hogy nagyvárosi lakóhoz van szerencsém. Az az autó… meg az a kalap – jutott eszembe a fejfedője. – Ezek után még kevésbé értem, mit keres itt az isten háta mögött. Hová tartott?

- Ez az, amit én sem tudok – vallotta be Ian, én pedig azon gondolkodtam, a fejére is hozok egy vizes borogatást. – Nem kaptam napszúrást. Legalábbis nem olyan súlyosan – olvasott a szemeimből. – Tényleg nem tudom, hová indultam. Mondjuk úgy, hogy ki a világból – szisszent fel röviden, ahogy jóddal kentem be a sebet.

- Tessék, így rendben lesz. Nem mély vágás, és nem is hosszú. Talán marad ott egy apró heg, de semmi komoly – tekertem körbe a karját némi gézzel, ő pedig visszatornázta magára az inget.

- Tökéletes – mozgatta meg a karját, és fel akart tápászkodni.

- Ne nem, ennyire könnyen nem menekülsz – ráztam a fejem, hirtelen tegeződő fordulatra váltva. – Hogy érted azt, hogy ki akartál menni a világból? Üldöz valaki? Rendőrség, vagy az adóhivatal? Mit műveltél, bankot raboltál? Bűnöző vagy? – néztem rá újra kissé ijedten, és most megbántam, hogy a puskát a szekéren hagytam odakinn.

- Dehogy vagyok bűnöző! – méltatlankodott őszintén. – Adócsaló sem. Egyszerűen csak színész – bökte ki.

- Színész – ismételtem, és elöntött a megkönnyebbüléssel vegyes bizonyosság, hogy jó alaposan megárthatott neki a nap.

- Mondd, neked itt nincs tévéd? – érdeklődött, már ő is tegezve.

- Nem, nincs – ráztam meg a fejem. – Semmi értelme. Azon kívül, nekem nincs időm a farm mellett arra, hogy idióta szappanoperákat bámuljak, és közben édességgel tömjem magam. A tévé azoknak való, akik nem tanulták meg másképpen kitölteni üres óráikat – álltam fel, öntöttem két bögre kávét, és az egyiket letettem elé. – Szóval? Hallgatlak.

- Teljesen le szoktad teríteni az áldozataidat, ugye? – sóhajtott. – Igen, színész vagyok. Nem is alsó kategóriás. Ezt anélkül mondom, hogy dicsérgetném önmagam. És az is igaz, amit mondtam. Elindultam az orrom után, hogy majd csak kilyukadok valahol. Egyszerűen csak… simán elegem lett – kortyolt bele a kávéba.

- Oké – válaszoltam lassan. – Ha színészekről hallok, nekem Hollywood ugrik be, meg vakuk, újságírók, kamerák, vörös szőnyeg, visítozó rajongók, sajtótájékoztatók, és effélék.

- Ott a pont – mutatott felém Ian. – Ez tényleg így van.

- Ettől sokalltál be? – csodálkoztam. – Van, aki a fél karját odaadná egy ilyen életért. Mellesleg, ezzel jár a munkád, nem? Ugyanúgy, ahogy nekem a farmmal a kemény meló, neked a színészkedéssel a csillogás, meg a hírnév.

- Igen, ez is igaz – bólintott. – De el tudod képzelni, hogy milyen évekig úgy élni, hogy nem te irányítod a saját életedet? Meguntam, hogy megmondják hová mehetek, mikor, kivel, unom, hogy nincs egy percem sem, amit nyugodt pihenésre fordíthatnék… még a vécén is újságírók lesnek rám…egyszerűen sok ez, és kész! – fejezte be határozottan. – Egy sorozatot forgatok éppen… most van néhány hónap szünet – magyarázta. – Felhívtam a menedzserem, és közöltem, hogy eltűnök erre az időre. Nem tudom hová megyek, és a telefont is csak akkor fogom felvenni, ha nagyon muszáj – fejezte be. – Most már akkor sem – vágott fancsali pofát.

- Oké, hagyd hogy felfogjam – hajtottam fel a kávémat. – Szóval, Mr. Jólmenő Híresség besokallt, és elindult világot látni, megkeresni a nyugalmat. Jól értem?

- Pontosan – mosolygott rám. – Tökéletes helyzetlátás.

- És ide igyekeztél, a világ végére? – néztem rá kíváncsian.

- Nos, nem kimondottan. Úgy gondoltam, átutazom itt. A szénakazal nem szerepelt a terveim között – tárta szét a karját, de ekkor léptek dobogtak fel odakinn.

- Ez Jared – kaptam fel a fejem, és mire mozdulhattunk volna, az öreg farmer már be is kiáltott az ajtón.

- Megyek Jared! – szóltam ki, és kiléptem a verandára. – Igazán gyors voltál ma reggel – mosolyogtam rá, amikor meggyújtotta az istentelenül büdös pipáját.

- Öreg vagyok, nem lassú – nevetett fel reszelős hangján. – Leadtam mindent, de ha hallgatsz öreg barátodra, veszel még juhokat. Két perc alatt szétkapkodták a sajtodat – mondta el a monológját, miközben leemelte az üres kannákat a kocsiról. - Tudom, tudom – emelte fel kérges tenyerét – rengeteg plusz munkád lesz, de meg fogja érni, meglátod.

- Jó, ígérem, hogy meggondolom – sóhajtottam fel. – Iszol egy kávét? Vagy egy jeges limonádét?

- Nem, igyekeznem kell – rázta a fejét. – Holnap reggel újra itt leszek. Minden jót Mona – hajolt az arcomhoz, és egy apró puszit nyomott rá, majd felült a szekérre, és lassan kiporoszkált, vissza a város irányába.

- Meleg helyzet volt – sóhajtott fel Ian, mikor visszaléptem a konyhába, és csodálkozó tekintetemre hozzátette. – Egyszerűen nem akarom, hogy lássanak itt. Egy-két ember biztosan felismerne, és holnapra újságíróktól hemzsegne minden. Meg a menedzseremtől, aki szét akarná rúgni a… - harapta el a mondatot.  – Azt mondtam neki, hogy majd néhanapján jelentkezem. Majd egy-egy városból felhívom. A frászt fogja kapni, hogy a mobilomon sosem fog elérni – nézegette tenyerén a kimúlt készüléket. – Telefonálhatnék egyet, ha szépen megkérlek? – pislogott rám úgy, hogy még a kőszikla is megindult volna.

- Hát persze – bólintottam, és hátradőltem a széken.

- Nagyszerű – állt fel. – Hol találom a telefont?

- Arrafelé. Benn, a városban – mondtam magamban jót mulatva. – Nincs itthon telefonom. Most mit nézel ilyen furán rám? Nincs tévém, nincs telefonom, ez van. Nem is kell egyik sem. Ha bemegyek a városba, és van sürgős telefonálnivalóm, elintézem. Ennyi. Én is nyugalmat keresve jöttem ide. Hát akkor legyen teljes, én így gondolom – vontam vállat. – Egy éve tökéletesen megvagyok ezek nélkül.

- Szóval… - sétált el Ian lassan a konyhaablakig, és kinézett a louisinai verőfénybe. – Te itt tulajdonképpen el vagy vágva a világtól?

- Igen, amennyire lehet. Persze, a kisváros közel van, de itt a farmon… igen, el – ismertem be.

- Akkor ajánlok valamit neked – fordult felém hirtelen. – Azt mondtam odakinn a legelőn, hogy megfizetem a kárt, amit neked okoztam. Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám… hogy engedd meg, hogy itt maradjak. Én is el akartam tűnni a világból. Ennél jobban ez nem is sikerülhetett volna! Ha maradhatnék egy ideig… ameddig te jónak látod… hajlandó lennék jóval többet is fizetni, mint ahogy jelenleg csak elképzelnéd. Nem kell most válaszolnod… ráér néhány perc múlva is – mosolygott rám.

Első hallásra teljesen ledöbbenten bámultam rá.

- Nem számítottam arra, hogy vendéget kell fogadnom – ismertem el. – De… valamit mondasz. Ha a te szempontodat nézem, megértem a dolgot. És… - gondolkoztam egy sort – tulajdonképp maradhatnál. Van hely, meg külön hálószoba – mutattam a ház belseje felé. – De miért engedjem meg, hogy maradj? Hiszen egy órája ismerlek.

- Hogy miért? Mert egy cipőben járunk. Ha te is arra vágytál, hogy nyom nélkül eltűnj egy időre, akkor megérthetsz. Nézd, én nem akarok rosszat. Nem akarlak bántani, nincsenek hátsó szándékaim. Csak némi nyugalmat szeretnék. Ez minden – mondta, és úgy nézett rám, mint a jutalomfalatért ácsingózó kiskutya.

- Azt hiszem, a nap nekem is megártott – válaszoltam. – De a válaszom az, hogy rendben – és felemeltem a kezem, mikor láttam, hogy a tekintete csillogni kezd. – A pénzedre viszont nincs szükségem. Egy valamivel fizethetsz nekem.

- Na és mivel? – hökkent meg Ian, és értetlenül meredt rám.

- A saját, két kezeddel végzett munkáddal – válaszoltam, és az istállók irányába mutattam. – Ezek után mi a válaszod?

Vége

Folyt. Köv.

Továbbra is három komment a következő fejezet "ára"! :)